Lépésről lépésre alakult át a kicsik szobája óvodásról iskolás nagylányoknak valóvá. Hol van már az az időszak, amikor a három lány egymás mellett aludt, mint egy leány kollégiumban vagy ha jobban tetszik Hófehérke és a hét törpe módra. Hanna jó ideje már saját szobájában alszik, a kicsik már nem igényelték nővérük közelségét éjszaka, Hanna meg nagyon is vágyott arra, hogy saját birodalmában akkor és úgy aludjon el, ahogy ő akarja. Először az ágyaikat cseréltük le, aztán a megszámlálhatatlanul sok könyv miatt egy nyúlánk könyvespolc is került a szobába, majd megtaláltuk az ideális íróasztalokat is, amelyek a másik oldalon elfértek egymás mellett. Van rajtuk kis lámpa, egy kosárka és persze ceruzatartók. Nem szeretem ha zsúfolt az asztaluk, ha tele van csetresszel, mütyürrel, mert egyrészt szerintem gátolja őket a tanulásban és a koncentrálásban, másrészt nem esztétikus. Ettől persze még kedves és gyerekes de inkább a színben szobához passzoló keretekbe tett kedvenc fotókkal tettük személyesebbé az íróasztal feletti falfelületet. Az ágyuk fölé is került egy keskeny képtartó polc, mert fájó szívvel de meg kellett válnunk az éjjeliszekrényektől (eladó mind a 3) . Most ezen a keskeny polcocskán van a vekker, az éppen aktuális olvasnivaló és pár szépséges rajz (persze azok is keretben).


A szoba legfőbb éke kétségtelenül az Eszter által tervezett szőnyeg, amely egy kicsit ugyan megbontja a rózsaszín- fekete-fehér domináns szín hármast, mégis nagyon üdítően hat.

Szerettem volna valami saját készítésű dologgal is hozzájárulni a szoba kellemes hangulatához. Eszembe jutott, hogy egyik kedvenc blogomon Kifli és levendulánál láttam egy pofon egyszerű ötletet, amelyben konzervdobozokat kell szépséges papírral bevonni majd kedvünk szerint díszíteni.
A művelethez erősen ajánlott egy olyan konzervnyitó beszerzése, amely él nélkül képes levágni a doboz tetejét, ellenkező esetben a ceruzatartó elvághatja a kis kezeket, amit ugye senki sem szeretne.

Nekem egy Tupperware konzervnyitóm van erre a célra, amely az első és egyetlen ilyen márkájú termék a konyhámban és bevallom akciósan is meglehetősen borsos volt az ára, de minden alkalommal amikor a kezembe veszem elalélok attól milyen profin és megfejthetetlenül működik, ráadásul kedvenc színemben pompázik. Isten bizony nem vagyok ügynök, de ezt az okos kis szerkezetet szívből ajánlom mindenkinek, de főleg annak, aki konzervdobozok újrahasznosításával szeretne foglalatoskodni.



Dekorpapírra a Lidlben és az Aldiban szoktam lecsapni, van is már egy igen tekintélyes gyűjteményem. No ebből választottam a szobájukhoz illő ívet, kivágtam megfelelő hosszúságú és vastagságú csíkra és ragasztópisztollyal rögzítettem az illesztésnél. Csipkeszalaggal díszítettem de lehet gombbal, masnival vagy bármi mással is.

Szóval mostanában ceruzás dobozokat gyártok lazításképp...

Kihasználva, hogy Hannának október 23-án nem volt színházi próbája, úgy döntöttünk, hogy megejtjük a rég beígért rokonlátogató utat a Vajdaságba, egyenesen Csókára. Sokat kuncogtunk a szójátékon, azaz, hogy a Vajda lányok a Vajdaságba utaznak három igazi Frankóval, hogy aztán Szerbiában újabb Frankókkal találkozzanak.

Az egész úgy kezdődött, hogy úgy egy éve bátyám jelezte, hogy egy családfakutató internetes oldalon valaki mintha a mi apai nagyapánk után érdeklődne. Levélváltás következett, az elküldött fotók pedig minden kétséget kizáróan bebizonyították, hogy van egy másod unokatestvérem Szerbiában, a lányaimnak pedig harmad unokatestvéreik, mind mind lányok. Nyáron aztán ellátogattak hozzánk. Furcsa volt a bemutatkozáskor hallani az azonos vezetékneveket. Fényképeket nézegettünk, belemerültünk a múltba, a történelembe és bizony más szemmel látom apai nagyszüleimet, akiket egyébként kicsi gyerekkoromban vesztettünk el.

Szóval most ősszel bátyám családjával mi kerekedtünk fel, hogy találkozzunk velük. Mivel az útvonal pont Makó felé vezetett, oda, ahol nemrégiben irdatlan sok pénzből megépült a jól csengő névvel ellátott Lombkorona sétány, amiről annyit olvastam, hát meggyőztem a csapatot, hogy mindenképpen sétáljunk mi is a fák lomjainak szintjén, mert a fák koronája ilyenkor ősszel csodaszép lehet. Utánajártam annak is, hogy az ünnepnapra való tekintettel reggel már nyitva lesz. Amikor aztán azt is elmondtam, hogy a fő attrakció a rögtönzött környezetismeret óra után a különleges csúszda lesz, máris mindenki lelkes lett.




Mi voltunk aznap az első vendégek a Maros partja mellé felépített tanösvénynek és bár 10:00 előtt érkeztünk szabadon végiggyalogolhattunk az itt-ott akadály elemekkel tarkított sétányon. Élőlényt, madarat nem láttunk a magasból, így meg kellett elégednünk az információs táblák okosító szövegével. A család apraja nagyja tudja már, hogy van a talaj szint, a cserjeszint, lombkoronaszint. A hagymaterasznál, a dzsungel függőhídnál készült jó sok fotó és mire a nem túl hosszú sétány végére értünk már a csúszdázáshoz szükséges zsákokat kölcsönző bódé is kinyitott, így semmi akadálya nem volt annak, hogy lecsússzunk az első látásra igen meredeknek tűnő csúszdán. Már máskor is megállapítottam, hogy a lányaim nem azok a félős fajták, de azért meglepődtem rajta, hogy mennyire bátran veselkedtek neki a kalandnak. Látva az ő bátorságukat, engedtem a kérésüknek és én is lecsúsztam. Aztán újra és újra és azt hiszem estig ott csúszdáztunk volna ha nem lett volna más tervünk aznapra még.

Sétálhattunk volna még az erdőben, a Maros partján, a szomszédos kalandparkba is elmehettünk volna így eldöntöttük, hogy ha legközelebb Makón járunk úgy időzítjük, hogy a Hagymatikum fürdőbe is eljussunk.





A városból kivezető utak mentén és a szomszédos falvakban egymást érik a hagyma árusok. Természetesen mi is megraktuk alaposan a csomagtartónkat igazi makói vörös-, fok- és lilahagymával.

A szerb határtól pár kilóméterre fekvő Csókán pedig nagy szeretettel és terülj-terülj asztalkámmal fogadtak. Előkerültek ismét a fényképek, elsétáltunk a temetőbe majd a legfiatalabb Frankóhoz is, Franciskához, aki az igazak álmát aludta a babakocsiban és nem értette miért aggódunk azon, hogy csak lányok vannak a famíliában.

Nem most kezdtük. Amíg nem volt saját szelektív hulladékgyűjtő kukánk, addig sem dobtuk be a normál szemetesbe a papírt, a fémet, a pet palackot vagy ne adj isten veszélyes hulladékot. Valóságos ördögtől való cselekedetnek tartom azt is ha valaki a használt étolajat beleönti a mosogatóba. Szinte fáj ha ilyet látok pedig higgyétek el egészséges szinten vagyok zöld. Mi bizony az újra hasznosítható szemetet elvittük a hulladékgyűjtő udvarba vagy az általában katasztrofális állapotban lévő szelektív kukákhoz. Mert nekünk már így természetes. A gyerekeinknek meg még inkább, hiszen ebben nőttek fel, erről tanulnak, erről hallanak mindenhonnan de leginkább előttük a szülői példa.
A Nagy zöld könyvet legalább háromszor olvastam fel nekik és azt gondolom, hogy az egyik legjobban megírt gyerekeknek való, a környezetvédelemről szóló könyv Gévai Csilláé, aki saját rajzaival illusztrálta a könyvet (ja, hiszen főleg illusztrátor ő, csak még hozzá jól is ír) és komolyan, kötelező olvasmánnyá léptetném elő a művet.





Nyáron aztán az elsők között kaptuk meg a saját kék és sárga fedelű kukákat. Hatalmas örömmel fogadtuk a nem kis feladattal megbízott alkalmazottakat. Mondták is, hogy ilyen szeretettel még senki nem várta őket így bár siettek, egy pillanatra megálltak, hogy végignézzék hogyan viháncol és örül három kislány és az apukájuk egy kertvárosi övezet utcájában annak, hogy megérkeztek a kukák. Természetesen mindhárom leányzó belebújt a kukákba (nyugi, makulátlanul tiszták voltak) aztán persze húzni kellett őket. Röpködtek a "belevaló csaj vagyok" és "de szemét vagy" szellemes kiáltások. Vélt és valós sérelmek kerültek a felszínre. Hanna kidobja a tesóit, akik időnként halálra idegesítik őt, aztán a kicsik dobják a ki nővérüket. Rácsapták a tetejét, kopogtattak, ijesztgették egymást. Ilyeneket játszottak azon a bizonyos nyári napon, amikor átvettük a szelektív kukákat.




Csak azt akarom ezzel mondani, hogy nálunk tényleg téma a környezetvédelem, a környezet tudatosság. Ezzel párhuzamosan pedig még mindig mindannyian érdeklődve nézzük amikor a kukásautó felemeli a fekete kukát és beleüríti a tartályba, ahonnan ki tudja hová kerül...

MI TUDJUK ÁM!

Hétvégén saját szemünkkel láttuk hová öntik a szemetet az autók és mi történik az irdatlan mennyiségű szeméttel. Részt vettünk ugyanis a Kukakultúra néven meghirdetett nyílt napon, melynek során nyomon követhettük a szemét útját. Szerintem már többször említettem, hogy kicsi korom óta szeretem a gyár- vagy üzem látogatásokat. Most is kellően izgatott voltam a lehetőségtől, hogy betekintést nyerhetünk oda, ahová normál esetben nemigen juthatunk el. Jó előre regisztráltam magunkat két helyre. Délelőtt a X. kerületben lévő hulladékfeldolgozóba látogattunk el és délutánra hagytam azt a helyszínt, ahová a mi szemetünk is eljut és amely egyedülálló az országban, nevezetesen a Rákospalotai Szemétégetőt.

Az első helyszínen megnézhettük hogyan lesz az ömlesztett papírból egy présgép segítségével hatalmas 500 kg-os kocka, amelyet aztán a papírgyárnak adnak további felhasználásra. Eszter kitalált egy jó játékot is közben. Ki hány terméket ismer fel a kockában lévő papírok között? Tudják már, hogy csak a vízben oldódó papírt lehet újra hasznosítani és a címke papír nem ilyen.
A Pet palack hegyekből készül majd többek között a polár pulcsi és azt is megtanultuk, hogy miért fontos, hogy kidobás előtt lapítsunk.
A fémkupacok csak messziről tűntek összevisszának, közelebbről már láthatóvá vált hogyan csoportosítják őket anyaguk szerint.

Az egy órás bejárás után totót lehetett kitölteni, a helyes megfejtésért pedig kis kukákat lehetett kapni, amelyek azóta a Barbie babák tulajdonát képezik, akik természetesen szelektíven gyűjtik a hulladékot. Háromból kettő kuka a babaház mellett sorakozik, a harmadik ceruzatartóként végezte.








A Rákospalotai Szemétégetőbe kicsit hamarabb érkeztünk, mint barátaink, de így legalább megnéztük a múzeumot, amelynek a létezéséről még csak nem is hallottam eddig. Itt 5-6 réges-régi szemetes- vagy utcaseprő kocsit láthatunk és mindegyikbe fel is lehet szállni, szóval elég gyerekbarát. Kronológiai sorrendben láthatóak az utcai szemetesek, amelyek láttán Zoltánnal egyszerre hüledeztünk, merthogy mi az összesre emlékszünk..

A falon van még pár tabló, amely az utcaseprés, szemétszállítás történetét meséli el sok képpel. Kis pénz ráfordítással és kreatív embereket ötleteinek felhasználásával egy remek kiállítás is lehetne belőle, így azonban csak egy jó kis gyűjtemény. Ja és végre végre mi is ráállhattunk a kukásautó hátulján lévő rácsra. Tegye fel a kezét, aki soha nem irigyelte a kukásokat, amiért ők ott utazhatnak.




Fél órás előadás előzte meg az üzem bejárását, ami alatt egy folyamatábra és számos élő videofelvétel segítségével elmesélték, hogy mi történik a szeméttel és miért kár, hogy csak egy van belőle az országban. Igen. Itt elégetik a szemetet és a hőenergiával nem tudom hány lakás fűtése biztosított. A füst minőségét folyamatosan vizsgálják és eddig mindig határértéken belül tartották. A salakot is biztonságos helyre viszik és az egész folyamat alatt figyelnek a környezetre de ha nem hisszük vegyük fel a védő sisakot és nézzük meg saját szemünkkel. No itt kezdődött a legérdekesebb rész, amikor ugyan nem rózsa illatban de bekukucskálhattunk a tűztérbe, láthattuk a 24 órás irányító- és ellenőrző központot majd a legesleglátványosabb résznél álldogálhattunk, ahol figyeltük hogyan pakolja ide-oda egy markoló a felgyülemlett szemetet és rakja az égetőbe.






Nagy élmény volt gyereknek felnőttnek egyaránt. Mostantól amikor szerdánként jön a kukásautó, pontosan tudjuk mi fog történni a szeméttel, amelyet mi termeltünk és dobtunk a kukába. Szigorúan szelektálva. Mert hiszen nálunk még a Barbiek is környezettudatosak.