Tüll szoknyát, balett papucsot és szárnyakat vett magára Hanna, aztán hosszasan keresgélni kezdte tündéres pólóját, hogy magára vegye, de még így sem volt elégedett az összhanggal, így nekem szegezte a kérdést, hogy ugyan van -e valahol, -ahol a rongyokat, jelmezeket tartjuk- valamilyen korona. Mondtam, hogy nincs kicsim és folytattam a Zoltánnal megkezdett és legalább ötször félbeszakított mondatomat..
Utólag belegondolva, hiányzott, hogy nem kezdi rá, hogy miért nincs és legyek olyan szíves keressek egyet , de ő nem elégedetlenkedett, csak térült fordult, szinte röpködött szárnyaival.
Aztán egyszer csak elém toppant. Ott volt a fején a saját készítésű korona. Ettől a látványtól, két kis keze munkájától, a kreativitásától, a talpraesettségétől annyira meghatódtam, hogy a hintafotelbe huppantam, ölembe vettem legnagyobbik lányomat és jó sokáig csak ölelgettem, puszilgattam.
Aztán tovaröppent tündérkém, de az este hátralévő idejére elvarázsolt. Legalábbis ezzel tudom megmagyarázni azt a furcsa, földöntúli boldogságot, ami elkísért egészen az elalvásig.
ui. Ide tartozik még a következő párbeszéd:
Zoltán: Kölcsönadod a koronádat?
Hanna: Tessék!
Zoltán: A szoknyádat is?
Hanna: De apa!..Nem vagy te skót!