Ha éppen nem tejet, szörpöt, kakaót vagy vizet isznak a lányok, akkor legtöbbször almalevet. A gyümölcsök közül is az alma az, ami a legjobban fogy itthon, Eszter és Hanna boldogan rágcsálja, Noémi pedig ,ha lehet, meghámozva és felszeletelve és rábeszélő képességemet latba vetve.. Lényeg, hogy egyikük se bánná ha a csapból is almalé folyna.
Azért írom ezt a kis bevezetőt, mert ezzel is szeretném mutatni, hogy nem véletlenül esett a választás a magyar határhoz közel eső Almás hotelre. Itt aztán majdnem teljesülhet kívánságuk, mert együtt van az almáskert, az almafeldolgozó, az almalé és a hotel teljes dekorációja is erről a csemegére emlékeztet.
A Meseparkból a szállásig vezető utat végigaludták a lányok, így Zoltánnal nyugodtan tudtunk beszélgetni arról az időről, amikor még nem autókázhattunk a rövidebb útvonal érdekében egyik országból ki és be, mert azt bizony határőrök őrizték. Egyébként meg pont aktuális is volt erről eszmét cserélni és gyerekkori élményeinket felidézni, mert most volt a Páneurópai piknik meg az egész határmegnyitás évfordulója..
Valahogy nem csodálkoztunk azon se, hogy a hotelben, a tulajdonos családon kívül az összes személyzet magyar volt..
Megvacsoráztunk, majd siettünk vissza a szobánkba,
hiszen én már tudtam, hogy két kis torta fogja ott várni a lányokat. Így is lett. Csillogó szemmel nézték kicsiny tortájukat, aztán még csillogóbb szemmel fújták el fejenként három gyertyájukat.







Legalább ugyanilyen boldogságot okozott nekik az, hogy emeletes ágyban aludhattak, illetve az, hogy mind a hárman befészkelhették magukat a felső szintre, ahol az esti mesét Hanna szolgáltatta. És valahogy nem volt vita abból se, hogy az idősebb jogán Hanna alszik fent, Eszter lent, Noémi pedig a pótágyon. Szerintem csak fáradtak voltak a tömény egész napos programtól, így nem volt erejük érvelni, alkudozni majd duzzogni.. Pedig szoktak..




Természetes, hogy ebben a hotelben jó éjt csoki helyett jó éjt almát találtunk párnáinkon, ahogyan az is, hogy az alagsorban lévő önkiszolgáló kis konyhában rekeszekben áll a gazdaságban készült almalé, ami persze alig hasonlít a legtöbb dobozos almaitalhoz, (hiszen nincs benne tartósítószer meg semmi mű )és amit emiatt kissé fanyalogva fogyasztottak a lányok.
Másnap a tervezett szomszédos Sonnentherm élménymedencék helyett, ahol egyébként is jártunk már,- megszavaztuk, hogy inkább a Schönbrunni állatkertbe mennénk el, ahol igazi pandamacikat is láthatunk és ahol a legújabb látványosságukon, a 160 m hosszú, fák koronája között azaz 10 m magasan húzódó függőhídon kezdhettük sétánkat.
A pandák tényleg olyan édesek, hogy kedve lenne az embernek átugrani a kerítésen, hogy belebújjon az ölükbe. Persze erre nem sok esélyünk lett volna, mert füldugós panda őrök őrzik az értékes állatokat. A leghosszabb ideig náluk időztünk, aztán kis vonattal a bejárathoz indultunk, ahol az autóig érve be nem állt a szánk, majd már az autóban ülve annál nagyon is. Már csak szuszogásukat lehetett hallani és ez így maradt végig az autópályán és Budapesten is..egészen hazáig.
Hát, ezzel a két nappal szerettük volna a lányok harmadik születésnapját megünnepelni és emlékezetessé tenni. Szerintünk remekül sikerült, azóta is emlegetik, Hanna pedig megtanult egy kifejezést, amit előszeretettel használ, ez pedig úgy szól: Anya.. a kicsik szülinapjából és is profitáltam...
Lássuk be igaza van.

Fogalmuk se volt arról hogyan és hol ünnepeljük 3. születésnapjukat.
Bepakoltam a bőröndbe, Hanna pedig találgatta milyen járművel megyünk, esetleg repülős útra vagy miért teszek be fürdőruhákat (amikre végül semmi szükségünk nem volt) és hogy szállodában alszunk -e.
Mondtam neki, hogy olyan helyre megyünk, ahol a kicsikkel kétszer, vele pedig háromszor jártunk már. Nem találta ki, hogy az Ausztriában lévő és a magyar határhoz igencsak közel fekvő Meseparkba tervezünk egy egész napos kiruccanást. Felvetődhet a kérdés,hogy akkor minek harmadszorra/negyedszerre odamenni, ráadásul születésnapi meglepetés gyanánt.
Nos, az első meseparkos napunkon a kicsik még a hasamat rugdosták-belülről, Hanna kedvéért utaztunk akkor a kifejezetten 2-7 éveseknek való vidámparkba. Másodszor már a kicsik is velünk tartottak de többnyire csak a babakocsiból szemlélték irigykedve Hannát és a ringlispíleket és csak a bébiételes üveg láttán vigasztalódtak meg. Ha jól emlékszem a két, többnyire unatkozó kicsi miatt ez a látogatás kuszára és kapkodósra sikeredett, nem csoda, hogy Hanna nem is emlékszik rá. Igaz az elsőre sem, ami némiképpen elszomorít és gondolkodóban ejt, hogy van e értelme elvinni a pici gyerekeket szebbnél szebb helyekre, hogy úgysem emlékszik rájuk. Persze a választ tudom és egy kicsit megnyugtat az a tény, hogy Zoltán, felnőtt fejjel is szelektál az megtartandó és törölhető emlékek között.




Igyekeztünk a reggeli dugót kikerülni és korán útnak indulni, így nem sokkal nyitás után már a parkban is találtuk magunkat. A kicsiknek ezúttal nem kellett belépőt váltanunk, ez volt a Marchenpark szülinapi ajándéka.
Mivel az iskola javában elkezdődött Ausztriában is, ráadásul hétköznapra időzítettük a vidámparkozást, sehol nem alakultak ki sorok, kényelmesen, a legkisebb tülekedés nélkül próbálhattuk ki az összes játékot. Külön örültünk annak, hogy utolsó ottlétünk óta egy újabb gladiátor részt is átadtak, így mi, akik mindenre emlékeztünk se unatkoztunk.


A lányok persze fáradhatatlanok voltak, fittyet hánytak a megszokott alvásidőre. A teknősös forgón annyit mentek, hogy egy idő után feladtam a számolást és inkább Zoltánnal egymás vállára dőlve bóbiskoltunk, míg megkegyelmeztek és mehettünk tovább a szintén új kacsás, ringató körhintára, ahol aztán végképp azt hittük elalszunk.

Persze akadtak vadabb hullámvasutak is, Hanna a frászt hozta rám azzal, hogy felemelt kézzel ment vagy ötször rajta és közben azt harsogta, hogy ez bébiknek való.
A mesepark minden de minden zugát bejártuk. Hosszan elidőztünk az állatoknál, az éneklő robot maciknál és a varázstükrök előtt.

Volt idő megvárni, hogy felmásszanak minden létező mesealak hátára, ölébe, nem kellett sietnünk és siettetnünk. Hanna már elég nagylány lett ahhoz, hogy egyedül is menjen bizonyos játékokon, így például kétszer is lecsúszott és persze vizs lett a krokodilos csúszdától.


Traktoroztunk és a malac hátán is több kört mentünk. A kis vonat összes szerelvényébe beültek, így volt időm beszélgetésbe elegyedni a játékot kezelő magyar alkalmazott bácsival két integetés között. Kacagtak, sikítottak és annyira boldogok voltak, hogy tudtuk jó döntés volt ezt a napot így emlékezetessé tenni. És ha mégsem tudnák felidézni majd pár év múlva az élményeket, majd megmutatjuk a fotókat, amiket készítettem. Ráadásul Hanna is boldog volt, mert ahogyan mondja persze tőlünk lopott szófordulattal), ő is profitált a kicsik szülinapjából.
Zárásig maradtunk és mondanom se kell, hogy a kocsiba való beszállást követő második percben a hátsó sorban ülők mind elaludtak.
pedig a meglepetésnek még nem volt vége ezzel..