Egész erdélyi pihenésünk alatt az várták a lányok, hogy mikor ülhetnek fel egy szekérre (Zsófi és Luca szerint hintóra), amelyet igazi ló húz és az országúton "száguld". Sikerült vállalkozó szellemű lovast találni, méghozzá a panzió közvetlen szomszédságában. Már ettől boldog volt minden lány, ám amikor megtudták, hogy egy kiscsikó is végig velünk együtt, pontosabban a szekeret húzó anyukája mellet fut, teljes extázisba jöttek.
Eszter nem tartott velünk, mert a nagykanállal falt erdei szamóca nem tett jót pocakjának és gyengélkedett...
A szekér elindult, mi pedig Gáborral a hátsó sorban gyönyörködtünk sugárzó arcú gyerekeinkben és a semmihez sem hasonlítható erdélyi tájban. Noémi minden székely kapu láttán felkiáltott, hogy de gyönyörű, én pedig csak fényképeztem, hogy legalább ezen a módon hazavihessek egyet.



Mire visszaértünk, Eszter jobban lett, így ő is velünk tartott az istállóba, ahol a kicsi borjút simogathatta. Csak nekünk súgta meg a gazda, hogy ez az állat azért nem megy a legelőre, mert hamarosan hús lesz belőle a hűtőben. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy azonnal vegetáriánus leszek és fogalmam sem volt arról, hogy ezek után hogyan fogon jó ízzel elkészíteni, netán megenni a borjú bécsit.





A kiscsikó alapos simogatása után, búcsúzóul még az összes lány külön-külön és egyszerre is felülhetett a nagy ló hátára, aztán átsétáltunk a szomszédban lévő panziónkba, hogy elinduljunk Szovátára, a Medve tóhoz. Hogy még vidámabb legyen a séta, magunkkal vittük Zsófit és Lucát, akik a játék kedvéért anyunak és apunak szólítottak bennünket, a lányainkat pedig tesónak. Kaptunk is elismerő pillantásokat, én pedig megállapítottam, hogy nem is olyan nehéz elbírni öt gyerekkel, főleg ha egy két óra után visszaadhatom őket jogos tulajdonosuknak. Szóval így, az öt lánnyal együtt tettünk egy nagy sétát a tó körül, amely onnan kapta a nevét, hogy alakja kiterített medvebőrhöz hasonlít leginkább. Ez is ugyanolyan sós és lebegtető, mint a parajdi strand vize és ebben is lehet fürdeni, ám mi ezt most kihagytuk és megelégedtünk a látványával. Néhány, az esti esőzéstől bepiszkolódott, sáros sóhegyet is láttunk, amelynek megnyalásától így eltekintettünk.




Teljes egyetértés volt köztünk abban, hogy mielőtt hazamegyünk másnap, a sóbányába még le kell mennünk, így a délutáni utolsó bánya járattal és két kürtős kaláccsal a kezünkben, hamarosan újra a világ csodájában találtuk magunkat. Ilyenkor estefelé teljesen más arcát mutatja a bánya. Alig néhány vendég lézengett, a kávézó és ugrálóvár már zárva volt, ettől az egész olyan misztikus és félelmetes hangulatot árasztott, amit persze azonnal ki is használtunk és azon versenyeztünk ki tud hitelesebb bányarém hangot kiadni. A lányok persze nagyon élvezték, hiszen igazán különleges akusztikával rendelkezik a hely, amely adottságot én sem hagyhattam ki, így csak rövid ideig kérettem magam, majd elénekeltem az Éj királynő áriáját. Nos, nem tudom melyik volt rémisztőbb. Az apukák bányarém hangja vagy az én áriám.




Mielőtt lejöttünk a bányába, nyomatékosan felhívták a figyelmünket arra, hogy figyeljük az óránkat, ha az utolsó busszal ki szeretnénk jutni a világosba, a felszínre. Eljátszottunk a gondolattal mi lenne ha elbújnánk és egy éjszakát ott töltenénk. Miután megtudtuk, hogy a lámpákat lekapcsolják és egyébként se tesz jót az egészségnek túl hosszú ideig a sós levegőt beszívni, inkább nekiiramodtunk, hogy időben a várakozó részen legyünk. Állítólag egyszer történt meg, hogy egy takarítónő lent ragadt. Volt annyi lélekjelenléte, hogy kitapogatta a vészjelző gombot és valaki visszajött érte és kiszabadította a bánya fogságából. Szerintem felmondott.
A buszról leszállva Gábort beöltöztettük bányaszörnynek, hogy még egy kicsit rémisztgesse a lányokat, akik sikongatva menekültek karmai közül. Kacagtak és bevallom nekem is folyt a könnyem a nevetéstől, attól az önfeledt játéktól, amit az Luca és Zsófi apukája egy pillanat alatt improvizált és ami miatt még azt sem vettük észre, hogy szakad az eső.





Lassan megszokjuk, hogy a nyaralásaink végét eső jelzi nekünk, így tudomásul vettem a figyelmeztetést, hogy ideje csomagolnunk és másnap haza indulnunk.
A csomagtartóba szerencsére befértek a vásárfiák és útközben is gyarapítottuk az itthon kosárállományunkat, amelyekről már a lányaink is tudják, sőt Zoltán is belenyugodott, hogy a gyengéim.
A csaknem végig esőben megtett autóút békességét csak egyszer zavarta meg Noémi hasfájása, amely az egyik szerpentines útszakaszt követő , kiadós rókázás után megoldódott. Csak rendkívül jó reflexeimnek és a Timiéktől kölcsönkapott rózsaszín játékkádnak köszönhetjük, hogy a hátralevő csaknem hét órát nem savanyú, erjedt szagban kellett megtennünk.

Erdély szépsége, hangulata minket is megfogott. Egész más szemmel nézünk mindenre -, egész más füllel hallgatunk mindent ami székely, ami erdélyi. És biztosak vagyunk benne, hogy hamarosan visszatérünk!

JÁTÉK!!!!

A következő bejegyzésben, ahogy ígértem játékot hirdetek. Aki figyelmesen olvasta az erdélyi úti beszámolót, annak gyerekjáték lesz válaszolni helyesen. Hat részben írtam le élményeinket, hat kérdést teszek fel. A játékban rendszeres olvasóim vehetnek részt, azok akik blogom bal oldalán kukucskálnak, vagyis ha még nem nyomtad meg a "követés" gombot de játszani szeretnél, még nem késő megtenned. A nyeremény ezúttal egy horgolt angyalka lesz. Farkaslakán egy idős székely asszonytól vettem, az ő keze munkájának gyümölcse. Csak azok kaptak eddig ilyet tőlem, akiket nagyon kedvelek. Egy maradt, ezt az egyik játékosnak küldeném el. Nem nagy dolog de nagyon kedves és szerintem helyes. Az én angyalkám az autómban fityeg.

Az eső tovább lógatta lábát, de éreztük, hogy előbb utóbb elfárad és kisüt helyette a nap. Utastársaink, István, Gabi és Márkocska viszont nem hitt az idő javulásában, így összepakoltak és hazafelé vették az irányt. Egy darabig hiányérzetünk lett de nem sokáig. Reggeli alatt megszületett az aznapra szánt útitervünk, irány Segesvár. Amikor útikönyv van a kezemben, mindig elgondolkodom azon, hogy miért pont az a kép van a címlapján ami, hogy milyen nehéz lehet egyetlen fotót kiválasztani a sok ezer közül, ami aztán ott díszeleg az adott ország bedekkerének elején. Nos, a mi útikönyvünk (amelynél jobbat elképzelni sem tudok, így mindenkinek, aki Erdélybe készül, nyugodt szívvel ajánlok) borítóján a segesvári óratorony látható.
Leparkoltunk és azonnal a várba igyekeztünk. A gyors haladásban ajándék árusok gátoltak meg de így is csakhamar annak a bizonyos óratoronynak a lábánál találtuk magunkat. Sok turistával ellentétben mi nem vártuk, hogy egész órakor forogni kezdjenek az óralap mellett lévő figurák, hiszen tudtuk, hogy éjfélig kellene ehhez a látványossághoz ott ácsorogni, hiszen minden éjjel ebben az időben jelenik meg a hét napjait jelképező festett szobrocska soron következője.
Persze ott állt az utcán Drakula grófja is, csak éppen papírmasé alakban és éppen az aktuális éttermi menüt hirdetve. A ház, amelyről ugyanis azt gondolják, hogy a vámpír gróf szülőháza, ma színvonalas étteremként üzemel. Meg is jegyeztük magunknak a helyet, hogy ha kellően megéhezünk, visszatérjünk az izgalmas helyre. Az nem számít, hogy állítólag sokkal később épült a ház, mint ahogy Drakula gróf megszületett és a családja sem lakott itt sosem. A legenda az legenda, a turista meg turista.



A segesvári vár falain belüli szűk, kanyargós utcácskák és a házak nem véletlenül részei a Világörökségnek. A hajdanán szászok által épített és lakott vár, úgy tudjuk német segítséggel -igazán rendezett és turistacsalogató látványosság lett.





A kővel kirakott járdán, a sok kis hangulatos ablak alatt öröm volt sétálni és nehezünkre esett megállni, hogy ne fényképezzünk le minden sarkot. A várnegyed főterén áll egy 17. századi ház, ami megtorpanásra késztet. Sarkát ugyanis egy olyan falfestmény díszíti, amelynek feje szoborként, azaz 3D alakban emelkedik ki.



Az egyik kávézóban aztán megpihentünk és itt tudatosult bennünk, hogy ebben a városban már nem természetes, hogy mindenki beszél magyarul és angol nyelvtudásunknak nagyobb hasznát vesszük itt, mint saját anyanyelvünknek.
A 172 fokból álló fedett, fa diáklépcsőn csak az illúzió- és fotó kedvéért, pár lépést tettek a lányok. Igazán különleges látványosság ez a lépcsősor, amely nevét onnan kapta, hogy a vártemplom mellett lévő iskolába ezen a lépcsőn mentek és mennek ma is a diákok. Reggeli tornának mindenesetre nem utolsó..



Mire visszakeveredtünk az óratoronyhoz, benépesült a tér. Kiderült, hogy a Segesvári Filmnapok keretében megrendezett Magyar Napokat éppen aznap tartották, mivel az eredetileg, előző napra hirdetett eseményt elmosta az eső. Micsoda szerencse! Magyar Nap ide vagy oda, továbbra is csak angolul értettük meg magunkat, míg egyszer csak előbukkant egy rendező hölgy, aki végre tökéletesen beszélte nyelvünket. Meglátta, hogy összesen öt gyerek ácsingózik arra, hogy ők is festhessenek szatyrokat, így gyorsan intézkedett, hogy egy újabb sörpad érkezzen, amelyet aztán teljes egészében el is foglalt Hanna, Eszter, Noémi, Zsófi és Luca.
Azt hiszem ez a festegetés volt a gyerekek számára a nap fénypontja. Egy ottani festőművész hölgy nagyon kedvesen vállalta, hogy kívánság szerint megrajzolja a kontúrokat, amelyeket aztán a lányok tetszés szerint kifesthettek. Hanna egy női arcot pingálhatott, Eszter Drakula grófot, Noémi az ovis jelét, pettyes gombát, Luca kutyát, Zsófi pedig kacsát.











A két apuka ezalatt megnézte a kínzókamrát, mi pedig a kézműves holmik között kotorásztunk és gondolkodtunk, hogy megvegyük vagy ne vegyük.. A festőművész hölgy ugyan nem várt semmit cserébe azért, hogy valóban különlegesen kedvesen, odaadóan segített a lányok alkotómunkájában, mi mégis úgy éreztük igazán megérdemli ha a sarkon kiállított olajképei közül veszünk emlékbe egyet. A kis képek egyébként is szépek, és jó lesz itthon ránézni ha megtaláljuk méltó helyét. A város illetve fő jelképe az óratorony , amit a festményen élethűen megörökített a művésznő, úgyis rabul ejtet bennünket.
Igazán alapos munkát végezetek a lányok, így kellően megéhezve tértünk be abba a bizonyos Drakula grófról elnevezett étterembe, ahol természetesen nem volt magyar étlap és magyarul tudó felszolgáló sem, ellenben egy korabeli jelmezbe öltözött zenész magyarul köszöntött és még a Boci boci tarkát is előadták nem kis megrökönyödésünkre. Az ételek különlegesen finomak voltak,amelyek elfogyasztását Eszter gyakori wc-re menése és egyéb menése nehezített meg.





Elbúcsúztunk a bájos várostól és meg sem álltunk Korondig, ahol nehéz alkudozni, viszont könnyű elcsábulni és ahonnan nem tértünk haza üres kézzel. Végre lett nagy kenyeres kosaram, fonott, illusztris vendégnek szánt papucsom, csipkebogyóteám, meg műanyag fröccsöntött Hófehérkénk hét törpével, ha már egyszer a bánya közelében nyaralunk.
A meglehetősen sok pénzre felértékelt hatalmas tányér mellől elhessegettem a gyerekeket és inkább biztonságosabb bolt udvarán várták, hogy Mónival eldöntsük melyik cserepet vegyük meg.



Hazafelé aztán végre kiderült, hogy mi az a pirosas bogyó, amit a gomba mellett árulnak az út szélén álló árusok. Erdei szamóca volt a vödrökben és mi vettünk is egy adaggal, amit már a panzióban mohón eszegetett Eszter, akinek addig azt hittük gyomorrontása van. Nos, talán nem kellett volna hagynom. A szamóca ugyanis megbosszulta magát és éjnek évadján inkább kijött mohó lányunk hasából..Onnantól kezdve nyugodtan aludt mindenki, egészen reggelig, az utolsó teljes napunk kezdetéig.





Tipp: A nagy útikönyv választékban nehéz eligazodni. Ha egy igazán tartalmas, érthető, naprakész, ötletekkel és valóban hasznos tanácsokkal ellátott útikönyvet vinnél magaddal Erdélybe, ajánlom a kelet-nyugat kiadótól Erdély A váradi kávéházaktól a hófödte Hargitáig című kötetét. Írta Farkas Zoltán és Tóth Judit. A címlapján a segesvári óratorony látható de ezt mindenki tudja aki olvasta a beszámolót :-))

Ahogy kinéztem a mézeskalács ház ablakán láttam, hogy a felhők befészkelték magukat a hegyek közé, egyhamar nem fog elállni az eső, így hosszú ujjasokat, gumicsizmát és esernyőt kotortam elő a bőröndből. Egyáltalán nem bánkódtunk. A lányok imádnak gumicsizmában pocsolyába ugrálni, esernyővel fel s alá sétálni, mi pedig örültünk, hogy az esős időre tartogatott programnak végre eleget tehetünk azaz lemehetünk Parajd nevezetességébe, a sóbányába, amiről addig csak annyit tudtunk, hogy jót tesz a légzőszervi megbetegedésben szenvedőknek, a köhögősöknek de úgy általában mindenkinek, kivéve klausztrofóbiásoknak és a magas vérnyomásban szenvedőknek. Tudtuk, hogy kissé hűvös lesz ezért ajánlott pulóvert vinni magunkkal. Valami különlegesre számítottunk de nem sejtettük, hogy mekkorára...
Már az is izgalmas ahogy a csuklós busz beszáguld a bánya nyílásán át az alagútba és kb. 3 perc után megáll a hegy gyomrában.



A százvalahány falépcsőn egyre lejjebb jutottunk, míg egy kapun átlépve egy olyan mesevilágba érkezünk, amelyről addig fogalmunk sem volt, hogy létezik. Magával ragadó, tekintélyt parancsoló, hatalmas térbe csöppentünk, ahol a vendégek már vígan tollasoztak, pingpongoztak, hintáztak, ettek-ittak a sószagú barlangban. Kapkodtuk a fejünket és a levegőt is attól a csodától, ami akkor a szemünk elé tárult. Piciny hangyáknak éreztük magunkat a teremben. Csodálkozásunkból felocsúdva, első dolgunk volt saját nyelvünkkel meggyőződni arról, hogy itt valóban minden só.






Azt mondják, hogy a sós levegő jótékony hatása még jobban érvényesül ha felpörgetjük magunkat, ha mozgunk, hiszen erőteljesebben vesszük a levegőt és így hatékonyabban bejut a tüdőnkbe az áldásos levegő. Ez a magyarázat a tollasozó, szaladgáló gyerekekre és felnőttekre és ez az apropója annak is, hogy egy igen tekintélyes méretű ugrálóvár és mászóvár fogadta az arra pár lejt nem sajnáló vendégeket. A mi gyerekeink persze azonnal birtokba vették a színes mászókát és abban bíztam, hogy a gyógyító levegőt jó mélyen belélegzik minden egyes mászásnál és ugrálásnál.
A 20 perc, amire befizettük őket hamar eltelt, mégis nyöszörgés nélkül jöttek le a mászókáról, hogy kipróbálják a többi játékot, amelyek a barlang egy részét elfoglalta. Volt hinta, libikóka, favonat, farepülő és csúszda sőt még tv is, amelyben éppen a Minimax csatorna volt beállítva. A hátsó teremben istentiszteleteket tartanak az ott kialakított Nepomuki Szent János ( a sóbányászok védőszentjéről elnevezett)kápolnában , egy leválasztott részben pedig a bánya történetéről olvashatunk. Persze esélyem se volt a sok gyerektől beleásnom magam a tudnivalókba, így megkértem Mónit, hogy fotózza le egyenként a feliratokat és majd itthon (úgy nyugdíjas koromban) áttanulmányozom. (Azóta megtaláltam a honlapon is a hasznos tudnivalókat) Egyvalamiben végre azonnal egyetértettünk Zoltánnal. Eddigi életünk során szerencsénk volt igazán sok szép helyen megfordulnunk, de ehhez fogható csodát még egyikünk se látott. Mialatt a végtelennek tűnő falépcsőn felfelé haladtunk, megfogadtuk, hogy erdélyi pihenésünk alatt még legalább egyszer újra eljövünk a mesevilágba. Szerencsésebb lenne egyébként a benzines buszt egy elektromos járgányra lecserélni, mert bizony eléggé érezhetően és zavaróan beszorul a kipufogó gáz szag a bánya várótermébe. Próbáltuk meggyőzni magunkat, hogy a belélegzett sós levegő ellensúlyozza a búcsúzóul kapott szénmonoxidot..
Erdély vonzereje kétségtelenül, gasztronómiájában is rejlik. Azért igyekeztünk a felszínre, mert mi pont egy meglehetősen autentikus gasztronómiai élmény elé néztünk.



Különleges ebédmeghívásban volt részünk amit semmiképpen nem szerettünk volna lekésni. Szakadó esőben érkeztünk a háziakhoz, akik pálinkával, áfonya likőrrel kínáltak, majd amikor mindeni elfoglalta a helyét a kerti fa pavilonban, ordás buktát kaptunk, gondolom étvágygerjesztőnek. Az eső senkit nem zavart, sőt különlegesen hangulatossá tette az ebédet. A gyerekek egy idő után dacolva az időjárással, hintázni kezdtek és mi anyukák hagytuk őket, mert nem cukorból vannak és mert újabb fogások érkeztek, amelyek kellőképpen elterelték a figyelmünket.



Került az asztalra padlizsánkrém és sajttál. Én magam beértem volna estig az előbbivel de persze máris megérkezett a csorba leves a növendék hússal, amit először a Gyilkos tónál kóstoltam. Hatalmas tálcán kínálták a ropogósra sült báránycombot, amit már csak a szemünk kívánt igazán, majd újra az ordás bukta következett. Repült a sok poén, a székely vicc és az idő is, így aztán megköszöntük a vendéglátást és a szállásunkra mentünk.







Mondjuk Zoltánnak inkább a detoxikálóba kellett volna mennie a sok pálinkától. Ugyan ő az a fajta, akin nem látszik meg a sokadik kupica feles sem, arról elfeledkezett hogy aznap este még vezetnie kell. Timihez, az addig csak virtuálisan ismert barátnőmhöz volt meghívásunk Székelykeresztúrra. Megfordult a taxizás gondolat fejünkben, végül úgy döntöttünk egy kiadós alvás és egy erős kávé vezetésbiztossá teszi Zoltánt és nyugodt szívvel elautózhatunk Timiékhez.

Timiék házát egész könnyen megtaláltuk. Két embert kérdeztünk meg, hogy tudják e merre esik a címben megadott ház, mire ők inkább a meghívóink nevét kérdezték meg, majd mintha csak a város polgármesteréhez mentünk volna, akit mindenki ismer és tisztel, magabiztosan útba igazítottak, sőt mire odaértünk, már telefonon riasztottak is, hogy vigyázat vendég közeledik! Jót mosolyogtunk ezen a mindenki ismer mindenkit érzésen és kicsit irigykedtünk. István már várt a kapuban. Mintha ezer éve ismertük volna egymást. Timi bűbájosan, mosolygósan fogadott, a lányok pedig egyetlen pillanat alatt összebarátkoztak Anettel és kisöccsével Istvánkával. Anett és Hanna valóban kísértetiesen hasonlítanak egymásra. Göndör fürtök, nagy barna szemek. Mintha testvérek lennének. El is határozta, hogy Anett barátságát ápolni fogja, leveleznek majd, mint a nagyok és ő lesz az ő erdélyi kis barátnője.
de jó is lenne, ha tizenvalahány évesen is még tartanák a kapcsolatot, amelyet két blog "tulajdonosa" azaz Timi és én indított el.
A fiúk a szoba egyik sarkában beszélgettek, mi pedig a másikban pletyiztünk Timivel. Kölcsönösen megajándékoztuk egymást és én még most is alig térek magamhoz attól a figyelmességtől, amit ott és akkor kaptunk.
Terülj terülj asztalkámmá változott a nappali. Hiába kértük Timit, hogy ne főzzön ránk, ő azt mondta, hogy feléjük ez így szokás. Tiszteletben tartottam és annak ellenére hogy pár órával azelőtt degeszre ettük magunkat bizony jól esett a sok finomság. Egyedül Eszter nem evett egy falatot se, ami némi értetlenséggel töltött el, tekintve, hogy ő a legkevésbé válogatós és a legínyencebb a három lányomból. Aztán egy váratlan pillanatban kiderült, hogy miért nem kóstolt bele a friss csirkébe, salátába és süteménybe és csak igen jó reflexeinknek volt köszönhető, hogy csak a nappali kis részét hányta össze. Nos igen. Akkor még nem igazán tudtuk, hogy ez csak egy gyomorrontás, amit Eszter, ebédnél tanúsított mértéktelen evése okozott vagy valami vírus, ami tulajdonképpen Hannán kívül gyengébben vagy erősebben, de elért valamennyiünket.
A hányás után Eszter mindenesetre máris jobban érezte magát és folytatta a játékot. Timitől kaptunk egy kis ruhát, a bizarr szagú helyett, amit ezúton is köszönök neki, mert bizony azóta kedvenc ruhadarabja lett. Szerencsére vendéglátóink előtt nem kellett restelkednem, hiszen maguk is szülők és tudják, hogy ilyen "balesetek" előfordulhatnak bármikor, bárkivel.




Érzékeny búcsút vettünk és őszintén remélem, hogy nemsokára vendégül láthatjuk őket a mi otthonunkban is és ott folytathatjuk a csacsogást, ahol abbahagytuk. Útravalónak még a kezünkbe nyomtak egy játék kis kádat, hogy a hazafelé úton Eszter az ölében tarthassa és megelőzzük a kárpittisztítással járó fáradságot. Nem volt rá szükség szerencsére, viszont elárulom, hogy a beszámolóim valamelyikében még szerepet kap a rózsaszín, műanyag edényke.

(Timiék blogjának olvasásához meghívó kell, amit tőle lehet kérni...)

Tipp: A Sóbányában hat óránál többet ugyan nem tanácsos egyszerre eltölteni, (legalábbis az alkalmazott hölgyek szerint, akik csak tudják..), érdemes magunkkal vinni a tartalmas időtöltés érdekében tollasütőt, pingpongütőt, sőt akár görkorcsolyát is. Ugyan van kávézó és étterem is, mégis jó móka a fa asztalok valamelyikén szendvicset vagy kürtős kalácsot elfogyasztani, vagyis érdemes csomagolni valami hazait.

Szívesen ólálkodtam a panzió háziasszonya, Judit mellett. Szerettem ha nem az én szóhasználatommal nevezett meg ételeket, szerettem hogy vinetának hívja a padlizsánt, muroknak a répát és azt, hogy ő nem megszámol, hanem megolvas valamit. Recepteket jegyeztem le, amelyeket majd a gasztro blogomban közzé is teszek. Egyáltalán. Imádtam a falvédőkkel, szőttesekkel, cserepekkel zsúfolt ám makulátlanul tiszta és rendezett konyhában lebzselni, a lehető leghosszabb ideig reggelizni. Degeszre ettem magam a padlizsánkrémből, de még jobban a zakuszkából és a házi áfonya lekvárokból. Judit egyik nap mentateával, másik nap bogyós teával várt bennünket reggelente és nehezemre esett minden alkalommal felállnom a tüneményes kis étkezdéből. A lányok mérsékelten voltak fogékonyak az új ízekre és viszonylag hamar összecsapták a reggelit, hiszen sokkal szívesebben rohangáltak az udvaron, amit büntetlenül meg is tehettek.




Újabb kaland várt ránk, így indulnunk kellett. Farkaslakán álltunk meg először, mert itt van Tamási Áron sírja, amit azért illik közelebbről megnézni meg azért is, mert egy csinos kis pavilonsor kínálja portékáit és nekem szinte fizikai fájdalmaim voltak attól, hogy a kürtős kalácsokon kívül még nem vehettem semmi szépséget amióta betettük a lábunkat Erdélybe. Itt vettem aztán meg hosszas válogatás után a házi áldásos tányért, mert igen rég óta vágytam egy autentikus példányra. Aztán megláttuk a nagyon helyes népviseletre hasonlító de legalábbis népies motívumokkal díszített ruhácskákat, amelyeknek sem a lányok se mi nem tudtunk ellenállni. Rövid alkudozás után, csak úgy gumicsizmában és farmernadrágban, azaz ott és azonnal magukra is öltötték a három pörgős ruhát és még most is rajtuk lenne ha hagynám..
Hanna rögtön kitalálta, hogy ezentúl bárhová utazunk, az adott országra jellemző népviseletből szeretne egy ruhácskát, hiszen már van otthon egy pettyes flamenco ruha, most meg ez..Húha! Akkor a következő mondjuk egy kánkán ruha lesz?..







Már majdnem elértünk Tamási Áron sírjához, de nem bírtunk ellenállni az út mellett álló néni horgolt angyalkáinak és vettünk néhány darabot magunknak és ajándékba. Később, Hannának és a két kicsinek az "író bácsiról" meséltem meg Ábelről, a székely fiúcskáról, akinek kalandjairól majd ha nagyobbak lesznek ők is olvashatnak. Régen, nagyon régen olvastam a trilógiát én és ott a sírnál és az emlékműnél állva újra kedvet kaptam hozzá.
Farkaslaka után Máréfalván álltunk meg egy kis időre, hogy szemügyre vegyünk néhányat a legkülönlegesebb székelykapuk közül. Az útikönyv szerint ez a falu büszkélkedhet talán a legtöbb galambdúcos, faragott, esetenként festett székelykapuval, amiért annyira oda van a magunk fajta utazó. A kapuknak pártfogója is van, egy bizonyos Kovács Piroska, akit ha legközelebb arra járok biztosan megkérek hogy kalauzoljon el és mutassa meg a főúttól távolabb eső különlegességeket is.



Egyébként pedig Csíkdánfalvára igyekeztünk. A falu a fekete kerámiáról híres meg arról, hogy ezeket a kerámiákat nem festik, hanem égetés előtt mintákat vésnek bele. A kicsik és mi felnőttek is nagyon lelkesek voltunk a tudattól, hogy lehetőségünk lesz közelebbről megismerkedni a korongozással és díszítéssel vagyis magunk is kipróbálhatjuk milyen Csíkdánfalván fazekasnak lenni. Előtte még a híres csíki festékes szőttes készítőit zavartuk meg aprólékos munkájukban egy pár percre majd a gyerekek maguk is kipróbálhatták micsoda türelem és figyelem kell ahhoz, hogy akár egyetlen sorral növekedjen a szőnyeg hossza.
No de hogy az agyagozáshoz térjek vissza. Hanna különösen várta, hogy megmutathassa, nem volt hiábavaló péntekenként az agyagozó szakkörre járnia. Magabiztosan ült be a korongozó székbe és valóban szakszerűen nyúlt az agyaghoz, amelyből először bögrét szeretett volna készíteni nekem majd kis idő múlva azt kiabálta, hogy: Anya! Inkább tányér lesz belőle.













Béla bácsi, a mester türelmesen asszisztált végig, hogy sorban, egyesével, kicsitől a legnagyobbig belekóstoljunk az agyagozás, a korongozás, az alkotás ízébe. Közben a lányokat a díszítés folyamatába is beavatták. Hannának nagyon tetszett a karcolós technika, amivel egy félkész tányért befejezett, sőt egyedi mintákkal illetett. Persze nem tértünk haza üres kézzel, a férjek szinte szó nélkül cipelték ki a szerzeményeket a kocsik csomagtartójába, amelyek azóta épen és egészben már szobáinkat díszítik.
A műhelyből aztán Csíksomlyóra indultunk. Útközben a csodatevő Mária szoborról, a búcsúról meséltem a lányoknak. A templomban aztán egészen közelről is szemügyre vehették a fa szobrot és próbáltam elterelni a figyelmüket arról, hogy Mária egy ember fejen tapos. (A fej Nestoriusé, aki azt hirdette, hogy Mária nem volt Isten-anya).





Ebéd után aztán a szállásra siettünk, mert estére még eleget kellett tennünk egy kedves meghívásnak, ami előtt még szerettem volna felfrissíteni magamat és a gyerekeket is. Furcsa érzések kavarogtak bennem. Hogy amikor elkezdtem a blog írást, nem sejtettem, hogy valódi barátságok születhetnek belőle. Hogy valakit az írásai alapján megkedvelhetsz (vagy ellenkezőleg, elfordulhatsz tőle). Edith blogja első pillanattól kezdve szeretetreméltó, kedves és őszinte volt számomra. Időnként azt érezzük, hogy hozzá kell szólnunk egymás írásaihoz, hogy egy húron pendülünk még akkor is ha sok kilométer választ el bennünket egymástól. Szóval Mónival megszerveztük, hogy ha már egyszer ott leszünk Parajdon, egy órányi autóútra tőlük, akkor nem lehet, hogy ne találkozzunk egy baráti ölelésre. Elevenen él bennem egyik hozzászólásom, amikor a csodás napraforgó kenyeréről írt gasztro blogjában, hogy szeretném megkóstolni az otthonában egyszer. Arra is emlékszem, hogy mit válaszolt. Azt írta, rendben, de a bort ti hozzátok. És így is lett. Vittünk bort, meg nagy ricsajt. Lányaim a délelőtti szerzeményben, a népviseletes ruhában voltak csak hajlandóak jönni, mert úgy érezték ez a legcsinosabb, a blogból ismert Krisztához és Borókához csak ünneplőben mehetnek,..én meg engedtem nekik. Álomszerűnek tűnt minden pedig nagyon is valóságos volt a hangzavar, az evés-ivás, az ölelés, a sok nevetés. Edith pontosan olyan,mint a blogjában. Természetes, kedves, mosolygós. Maradtunk volna tovább, a lányok is szívesen játszottak volna még, de sötétedett és nem szerettünk volna ha a fiúknak az őzikés veszéllyel teli úton, koromsötétben kellett volna haza vezetniük. Fárasztó, élményekkel teli, hosszú nap állt mögöttünk amelyben egy virtuális barátság is valódivá vált.