Megszakítom erdélyi úti beszámolómat, hogy helyette egy friss(ítő) élményről írjak ebben a nagy melegben. Lassan egy hét telt el hazatérésünk óta, és én egy szót sem írtam arról hogyan telnek az óvodamentes napjaink itthon.
Hanna úszótáborban fejlesztette nem létező úszótudását minden nap, a közeli uszodában, amely azon kívül, hogy hasznos és értelmes elfoglaltságot jelentett számára, még élvezetesnek is tűnt, arról nem beszélve, hogy rendszerint farkaséhesen és teljesen kifacsarva tért haza, aminek következtében az esti elalvási rekordjait sorra megdöntötte. Azért javult valamennyire a technikája, a vízbiztonsága is fejlődött, ám még mindig nem merném nyugodt szívvel mély vízbe dobni őt. Szeptembertől iskolai keretek között folytathatja az úszást ha lesz kedve hozzá, de az sem zavar ha csak pár év múlva érik meg arra, hogy úgy ússzon, mint egy hal. Számomra már az is elképesztő bátorságnak tűnik, hogy egész arcát sőt fejét bele meri tenni a víz alá...
A kicsik ezalatt itthon boldogítottak engem és egymást. Kivételesen szó szerint értem, ugyanis azt vettem észre, hogy az erdélyi vakációnk óta sokkal szorosabb, barátnősebb vagy épp jó-testvéribb lett a kapcsolatuk, mint korábban. Rengeteget beszélnek és hihetetlenül jól, minimális veszekedéssel eljátszanak egymással. Erre szükségem is van, mert a mosás-teregetés-vasalás-elpakolás körforgásnak még mindig nem látom a végét. Közben egy szélhámos mosógép szerelővel kellett csatát vívnom (a mosógép jó lett azért), a hétvégi rendezvényeinkkel kapcsolatban is sok dolgom volt, valami finom ebédet is jó lett volna varázsolnom és persze sütemény vagy nyalánkság is mindig kell, sikerült is egy házi készítésű fagyit összedobnom.(recept majd később a fapados gasztro blogban)
A padlizsános csirkeragut de az utolsó pillanatban még megmentettem az odakozmálástól, így örömömben elhajítottam a fakanalat és engedtem a nyaggatásnak, hogy a lányokkal együtt bemenjek a medencébe egy családi pancsolásra. Mi tagadás jól esett. Napozás, gyors ebéd után végre elaludtak és én folytathattam a fejem fölött összetornyosult feladatok kipipálását. A végére irtózatosan elfáradtam. Régen éreztem magam ilyen kimerültnek, aludtam volna egy nagyot és azt kértem volna, hogy egy kicsit hagyjon békén mindenki és tíz percig senki ne hívjon, hogy ANYAAAAAA!
Igaz, hogy délutánra gyerekfelügyeletet szerveztünk, hogy Zoltánnal kettesben elmenjünk valahová, ám nekem még ehhez sem volt kedvem akkor. Melegem és elegem volt és irigyeltem Szirénát a macskát, hogy gondtalanul hűsölhet, fetrenghet, aludhat a kövön.
Tandembiciklizés volt az eredeti tervünk de nem ám a Margitszigeten vagy más zöldövezetben, viszonylag nyugodt helyen, hanem a város szívében. Aztán úgy alakult, hogy inkább két különálló biciklit béreltünk az egyik Ibis hotelben. Miközben Zoltán a kölcsönzéssel járó ügyeket intézte, úgy éreztem állva elalszom és különben is utálom a férfi, vázas biciklit meg az egész belvárost és inkább egy szobát vennék ki a hotelben, mint két biciklit..
Az a helyzet, hogy az álmosság, a durcásság, a nyafogás kb. három percig tartott. Azt hiszem tíz tekerés után azt vettem észre, hogy én ezt kimondhatatlanul élvezem, hogy ennél jobb ötlettel nem is állhatott volna elő Zoltán...Kicsit ugyan aggódtam, hogy hogyan fogok én az autók között és mellett lavírozni, ám hamar megállapítottam, hogy az autósok (többsége) igenis vigyáz ránk biciklisekre, hogy sokat változott az autós-bringás morál és egyébként is egy csomó helyen van kijelölt biciklis út, szóval semmi de semmi félnivalóm nem volt. Miközben a gyönyörűen felújított belvárosban tekertem az jutott eszembe, hogy milyen furcsa, hogy Párizsban már volt hasonló élményben részem, Budapesten pedig csak most, pedig nem is volt hozzá kedvem.
Pedig jaj de nagyon jó móka volt. Az interaktív szökőkút teleházas volt, pucér gyerekektől kezdve, focidrukkerekig mindenki a vízoszlopokkal szórakozott. Persze mi is. Egy rosszul időzített áthaladás következtében csurom vizes is lett a cipőm és a nadrágom, ám a nagy melegben ezt egy cseppet se bántam. Útközben igazi kis csoda utcácskákat, boltokat fedeztünk fel majd az egyik kávézóban lehuppantunk hogy pótoljuk az elvesztett folyadékmennyiséget. Fincsi volt a limonádé, a szellő, az élő, nyüzsgő, fiatalos belváros. Folyton azt mondtam, hogy "jó kis város ez" és valóban, egyre élhetőbb, egyre szebb és még szmogosnak sem éreztem.
Amikor visszavittük a bicikliket, csak annyit kérdeztem bűnbánóan Zoltántól, hogy mikor jövünk legközelebb. Mert vannak azok a pedálozással előállítható erőművek, akkumulátorok, amikről biztos látott már mindenki képet. No én most pont így érzek. Egy újabb hétre elegendő türelemmel, kedvességgel, erővel feltöltve.
Tipp: A belvárosban több helyen lehet bicikliket bérelni. Például itt: vagy itt vagy az Ibis hotelek valamelyikében de az Emkében a Blahánál biztosan.
