Nem mondom, hogy nem kacérkodtam a gondolattal, hogy profi virágkötő által készített adventi koszorú díszítse otthonunkat, ám az árakat elnézve hamar elment a kedvem tőle, arról nem is beszélve, hogy Hanna személyes sértésnek vette volna ha nem vele együtt, közösen alkotunk koszorút. Így aztán az első barkácsboltban vettem végre egy ragasztópisztolyt aminek használata közben azon gondolkodtam, hogyan is élhettem enélkül eddig. Itthon a koszorú alapra szépen rábiggyesztettük a korábbi évek koszorúiról összegyűjtött masnikat, terméseket. Minden mozdulatot megbeszéltünk, mindennek pontos helye lett és Hanna szavaival élve gazdagon feldíszített, gyönyörű adventi koszorúnk született. Sőt egy másik is, mamának sok szeretettel.



Ezalatt Zoltán a ház elejére tette fel az évekkel ezelőtt vásárolt és igen jól eltalált jégcsapfűzért, aminek bekapcsolása osztatlan sikert aratott a lányok körében.
A lépcső korlátjára szintén együtt tekertük fel a fenyőgirlandot, míg a kicsik az aranyszínű láncokat tépázták meg, amit nem annyira bánok, mert idén -praktikussági okokból meg persze azért is mert jól néz ki- kék és fehér pompában díszeleg majd karácsonyfánk.
Sötétedéskor Zoltán fogta a lányokat, és megnézték a város díszkivilágítását, az Andrássy út páratlanul szép karácsonyi fényeit, és még a Duna Plazaba is benéztek, ahol vonatkiállítás volt éppen, mi több találkozhattak az idei első Mikulással, aminek én felettébb örültem, hiszen be kellett fejeznem a lányok adventi naptárát.
Hanna pedig bőszen rázza hógömbjét, abban reménykedve, hogy decemberben azért lesz egy kis hó és nem kell a melegebb égtájakon élő gyerekekhez hasonlóan, nekünk is homokból építeni a hóembert. Szívesebben maradnánk a klasszikus fehér, répás, seprűs változatnál.

Öten ültünk a kerület színházi nagytermének második sorában. Hanna, Eszter, Noémi a mama és én. Képtelen voltam visszatartani könnyeimet az első tíz percben és meghatódtunk mamával a Hívd a nagymamát című dal idején. Ellágyult szívvel figyeltem Hannát, aki csillogó szemmel,kívülről fújta kedvenceit. A kicsik is lelkesen tapsoltak és dúdoltak, énekeltek és büszke voltam rájuk, hogy nem csatlakoztak az első sorban összegyűlt kezelhetetlen gyereksereghez, akik közül néhányat konkrétan a székek alól kellett kihúzni anyukájuknak. Mama, az én anyukám azt hiszem többet nézte unokái arcát, mint a vele csaknem egykorú, ám kiváló formában lévő Halász Juditot, aki egyszerűen elvarázsolt, egyszerre röpített vissza gyerekkoromba és szembesített a három lányos jelenemmel. Imádtuk az egy órát. Vajon volt olyan anyuka, aki éneklés és mosolygás nélkül kibírta? Én bizony nem.

Gyorsan elrepült a kötelezettségek nélküli pihenés, szombaton délben már újra három gyerekes anyuka szerepemben ültem a hotel lobbijában, hogy aztán lányaim hangos üdvrivalgások mellett szaladjanak hozzám.



A hazafelé vezető utat egy hisztis ebéd és néhány pisiltetős kiszállás szakította meg, így az otthonunkba érve úgy éreztem akár kezdhetném is elölről az üdülést, mert a felhalmozott energiáimból máris túl sok elfogyott. Cirkuszolt mindenki mindenkivel, így kézenfekvő volt Zoltán ötlete,hogy másnap menjünk el a Fővárosi Nagycirkuszba, mert a kicsik még nem voltak és mostanra már elég nagyok ahhoz, hogy türelmes, érdeklődő és lelkes nézők legyenek.



A 11 órás kezdés mondjuk nem a legszerencsésebb nekik, tekintve, hogy hétvégén is hat órakor ébredeznek, de bíztunk a műsor színvonalában. Igazából csak Noémi kérdezte a műsor alatt, hogy mikor lesz már vége és tényleg kaphat e perecet, Eszter, aki egyébként izgága típusnak van beállítva a családban, viszonylag nyugodtan végigülte az előadást sőt bohóckodott, lelkesen integetett és hűházott.
A legjobb résznél azonban mindketten elaludtak, pedig aki valaha járt a cirkuszba tudja, hogy az élő zene hangjára szoktak a nagyon pici gyerekek kirohanni sírva. Nos, az én kisebbjeim békésen szunyókáltak, pedig a venezuelai kötéltáncosok produkciója még a legkritikusabbakat (mint amilyen én is vagyok) ámulatba ejtette.

Az előadás végén, a ruhatárban való sorbaállás alatt viszont már nagyon is éberek voltak. Olyannyira, hogy kikönyörögték Zoltántól, hogy az itthon jól begyakorolt artista gyakorlatukat ott a folyosón előadják szépen sorban egymás után.




Utolsónak hagytuk el az épületet, amelyik pont úgy néz ki, mint gyerekkoromban és talán még a jegyszedő nénik is ugyanazok, akik akkor voltak. Egyiküktől még megtudtunk pár kulisszatitkot, mert Zoltánban persze, mint mindig, most is rengeteg kérdés megfogalmazódott, aztán a kinti plakáton mindegyikünk rámutatott arra, ami a legjobban tetszett neki a majdnem két órás előadásból..

A Bocskai utcát nem találtuk meg, pedig az ottani múzeumban alaposan megismerhettük volna Hajdúszoboszló történetét. Hatalmasat sétáltunk a Hotel Aqua Sol-tól amikor egy váratlan pillanatban inkább átjöttünk a zebrán és bejöttünk a helyi művházba, hogy egy kicsit leülhessünk és internetezzünk.
Ránc és ideg kisimító pihenésre érkeztem Piroska barátnémmal. Három napig nem kell az óránkat nézni és legfőbb gondunk az, hogy szaunába vagy gőzkabinban ücsörögjünk és, hogy biztosan elérjük a négytől ötig tartó kávé és süti délutánt, majd az azt követő vacsorát. Nehéz eldönteni, hogy szoláriumozás előtt jelentkezzünk masszázsra vagy csak a gyógyvízben való üldögélés után. Be nem áll a szánk a sötétben, a szabad ég és így a csillagok alatt elterülő thermálvízes medencében, és amikor denevérek hangját véljük felfedezni és egy pár példány el is húz a fejünk felett, azonnal eszünkbe jut róluk egy újabb kihagyhatatlan és fontos sztori, amit nyugodtan elejétől a végééig el is tudunk mesélni egymásnak. Önmagában már ez is felüdülés, hát még az alvás, ahol nem túr ki senki.Piroska nem bökdös éjjel , ha pisilnie kell és (majdnem) csöndben van amíg nézem a híradót. A személyzet ultra kedves, széles mosollyal fogadnak és vacsoránál be sem kell diktálnunk a szobaszámunkat, mert már messziről üdvözölnek, hogy "ÁÁÁÁÁ... a 333-asok, jó étvágyat kívánunk!"
Vonattal érkeztünk, az állomáson egy helyes,kedves forgalomirányító vagy bakter (nem tudom a helyes kifejezést) széles mosollyal köszöntött bennünket, majd fejembe nyomta sapkáját és tárcsáját, hogy azzal pózolva készítsen Pircsi fotót rólam. A buszon folytatódott a Pesten már-már elfeledett kedvességhullám és a sofőr humorral fűszerezve adta át jegyeinket. Mintha egy más világba csöppentünk volna bele, szokatlan volt ez a sok kedvesség egyszerre. Egy pillanatra eszünkbe jutott a mindkettőnk által látott Truman Show című film, aztán beláttuk, hogy errefelé egyszerűen csak ilyenek az emberek...
Felfedeztünk pár angol turit, találtunk egy forralt boros standot,aminek asztalán már kétszer könyököltünk és azt hiszem visszafelé újra ott támaszkodunk...
Most azon gondolkodunk, hogy elmenjünk -e a helyi moziba egy csajos filmet megnézni vagy inkább ússzunk, amíg ujjainkon (de csak ott) a bőr újra ronda ráncos lesz.

Zoltán eközben szuper aput játszik. Tegnap,miután a lányokkal együtt kikísértek az állomásra a Tropicariumban múlatták az időt. Délután a dédihez mentek és biztos vagyok benne,hogy fergetegesen érezték magukat kiabáló anyjuk nélkül.
Ma sem fognak unatkozni, este az Vörsmarty téri adventi vásárra készülnek.
Ma reggel pedig rajzos,ákombákom betűs fax üzenet fogadott,amitől teljesen meghatódtam és ismét eszembe jutott,hogy a világ legjobb férje és a világ legédesebb gyerekei az enyémek.

Ettől függetlenül persze időnként nem árt kipihennem őket. Mint például itt és most Hajdúszoboszlón.

Örülök, hogy végre lett gazdája a régi Divatcsarnoknak, a még régebbi Párisi Nagyáruháznak. Örülök, hogy nem lett végleg az enyészeté a csodás épület, a Lotz teremmel együtt. Kislánykoromban éppolyan gyakran jártunk oda vásárolni anyukámmal, mint az Úttörő áruházba és nekem már akkor gyorsabban vert a szívem, amikor beléptünk a nagy kapuján. Könyvesbolt és kávézó lett a helyén. Sajnos nem az egészet foglalta el az Alexandra könyvesbolt, de nekem ez is elég. Hányszor eszembe jutottak a Champs-Élysées boltjai, a FNAC meg Virgin könyvpaloták, ahol fél napokat töltöttem el lapozgatással, zenehallgatással. No most már van nekünk is, a mi kis Andrássy utunkon egy olyan könyvesbolt, amibe bele lehet szeretni, amit tőlünk lehet irigyelni, mert gondolom nem sok szecessziós palotában alakítottak ki könyváruházat..
Mindannyian szájtátva léptünk be az impozáns épületbe és a mennyezetet bámulva egyszerre szédültünk el. A lányok boldogan mozgólépcsőztek fel az első emeletre, ahol nemes egyszerűséggel lehuppantak a szőnyegpadlóra és elkezdték lapozgatni az itthoni könyvtárunk még hiányzó Anna és Peti köteteit.


Persze nem jöttünk haza üres kézzel. Két könyvet vettünk titokban, már a karácsonyfa alá. Az egyik, gyereknyelven ír Budapest nevezetességeiről, a másik pedig lovak és pónik világába viszi el majd Hannát, sok szép mesén keresztül.




A Lotz teremben kávét ittunk, sütit ettünk és nem győztük csodálni a meseszép mennyezetet. Ha találkám lesz valakivel biztosan oda szervezem.

A nyári azért jobb, mert nem kell télikabátokat cipelni vagy a ruhatár előtt sorban állni és különben is remek dolog a múzeumok között cikázni a langyos estében. Az ősziben az a különleges, hogy először szerveztek ebben az évszakban is Magyarországon ilyen programot.
Hanna lelkes volt. Elég nagynak ítéltük meg ahhoz, hogy velünk tartson, egyébként is a legtöbb múzeumban készültek gyerekprogramokkal, így biztosak voltunk abban, hogy élvezni is fogja a múzeumozást.
A Néprajzi Múzeumba igyekeztünk, mert ott látható az (M)Ilyenek a finnek című kiállítás, ami azonkívül,hogy nagyon szórakoztatóan és színvonalasan mutatja be a finnekről alkotott sztereotípiákat, egy csomó új információval is szolgál és nekünk nemsokára igen nagy szükségünk lesz arra, hogy ne csak az jusson eszünkbe a finnekről, hogy hideg van és sötét, meg, hogy a házuk építését a szauna kialakítás előzi meg, hanem az is, hogy majdnem mindenki beszél svédül. Tudjuk, hogy ott fenn északon lakik a Mikulás és, hogy a finnek éppen olyan jók a jégkorongban, mint a rockzenében. A Nordic Walking, aminek fellángolás szinten rajongója is lettem szintén finn találmány, ahogyan a Fiskars olló is. Az eredetileg gumicsizma gyártással foglalkozó Nokia egyik terméke ott lapul a retikülömben. Már tudom ki az a Marimekko és tudom, hogy nemcsak Mika Hakkinen világhírű finn sportoló. Biztos vagyok benne, hogy kéregedény nélkül nem jövök haza Helsinkiből, ahogy abban is, hogy a "rokonlátogató" kiruccanás alatt megkóstoljuk a lyukas kenyeret.
Hanna is csatlakozott a tárlathoz, miután az egy szinttel lejjebb lévő kézműves foglalkozás alatt minden ujja festékes lett. Őt a magyar és a finn nyelv hasonlósága érdekelt a leginkább és bőszen mondogatta, gyerekkorom idején hallott, egyetlen finn mondatot, azt, hogy "Ana voj ta lapiola" vagy valami hasonlót, ami azt jelenti "adj vajat lapáttal" és amely mondat minden bizonnyal életmentő lesz majd ottlétünk alatt.
A Néprajzi Múzeumból egyenesen a Szépművészeti Múzeum elé igyekeztünk, hátunk mögött hagyva a csalódást okozó Godot színpad finnekről szóló paródiáját. A Szépművészeti Múzeum előtt a tűzzsonglőröket bámultuk, majd vártuk, hogy elkezdődjön a 21 órára hirdetett lámpás felvonulás, amire Hanna elhozta a Varászoviban készített lámpását.
Csakhogy nem láttunk senkit, aki kézbe vette volna az irányítást, aki elindította volna a felvonulást, pedig a nagymutató jócskán elhagyta a tizenkettest. Láttunk viszont egyre több türelmetlenkedő, topogó kisembert, akik ugyanúgy szerették volna már meggyújtani mécseseit, mint Hannánk és amit Zoltán már nem bírt ölbe tett kézzel nézni. Egy kisebb, felvonulni vágyó csapat összeverbuválása után, a menet élére állt, ahol először a zebrán való akadálymentes átkelést tette lehetővé egy határozott, forgalomirányítókat is megszégyenítő karfeltartással, majd a menet élén állókkal egyetértésben kijelölte a vonulás irányát. Nos, ekkor érkezett rohanva a múzeum alkalmazott hölgye, akinek eredetileg ezt a szerepet szánták és aki egy cseppet se bánta, hogy elvették a kenyerét, de azért biztos, ami biztos, a sor elejére állt. Hannának ez a program tetszett a leginkább, boldog volt, hogy étolajos technikával készült lámpása külön dicséretet kapott és örült, hogy élesben is kipróbálhatta, kedvére lóbálhatta, amit itthon a szőnyeg felett nem annyira néztem jó szemmel.



A Vám és Pénzügyőr múzeumba valószínűleg soha az életben be nem tettem volna lábam csak úgy, a gyűjtemény kedvéért, most viszont a skótokról és a whisky csempészetről tartottak kiselőadást, amiről ugyan mi lemaradtunk de Hanna nagy örömére azért láthattunk népviseletes, szoknyás embert és autentikus skót zenészeket is hallgathattunk, ami azért külön jó, mert Hanna és a ezzel együtt a mi egyik kedvenc Gryllus Vilmos dalunk az, amikor arról van szó, hogy az igazi férfi dudán játszik, vörös szakálla messzire látszik, az igazi férfi mindig zord az igazi férfi szoknyát hord.



Az Iparművészeti Múzeumban már csak a kemény mag éjszakázott, Hannával és Zoltánnal már kissé kókadtan figyeltük a zseniálisan ötletes vers kareokit, aztán hazafelé vettük az irányt. Az őszi múzeumok éjszakája kevésbé jól szervezettnek tűnt de azért jó volt a nem túl hidegben aktív részese lenni. Nyáron is velünk tarthat nagylányunk, akinek ezúttal nem kellett az alvásért könyörögni.

Az utóbbi időben ha valaki megkérdezte Hannát mi szeretne lenni, akkor azt felelte, hogy lovas és akrobata. A lovast is és az akrobatát is értem. Szereti a lovakat, bár egyelőre nem testközelből. Valószínűleg ezzel így is marad, mindaddig, míg Zoltánnal együtt nem az lesz az első gondolatunk a patás láttán, hogy mekkora állat és hatalmasat lehet esni róla, a rúgásairól nem is beszélve. Hannának vannak lovas könyvei és nézhet lovas meséket, filmeket. Vannak lovagolni járó barátnői és én néha kegyetlen anyának érzem magam, hogy nem engedek vágyának és nem iratom be lovasiskolába. Lehet, hogy ha nagyobb lesz,nem ennyire törékeny kislány,majd másképp gondolom, bár nyilván akkor is ugyanakkorát lehet esni a lóról...Racionális férjem (talán ebben az egyben)irracionális és ez azon kevés dolgok egyike, amiben én sem ellenkezem vele, nincs kettőnk között vita abban, hogy NEM a válaszunk Hanna "Hagy járjak lovagolni én is" kérésére. Egyébként sem vagyok az a szülő típus, aki azonnal rohan hárfát venni, mert a gyerek éppen hárfázni szeretne (megjegyzem Hannának ez is eszébe jutott).. Egyelőre várunk. Arra, hogy talán elmúlik majd ez a ló szeretet vagy átalakul esetleg megmarad sőt erősödik.
Akrobata azért szeretne lenni, mert Zoltánnal majdnem minden este előadják magánszámukat, ami abból áll, hogy Hanna apja vállaira áll, majd felemelt kézzel pózol és tapsra vár.
Nos, ezek után magától értetődik, hogy Zoltán azzal állt elő, hogy Hannával elmegy és megnézi a Horse Evolution műsort. A show-ról nem sokat tudtam, úton útfélen találkoztam ugyan az óriásplakáttal, ami valami soha nem látott és egyedülálló lovas produkcióról számol be, de nem mozgatta meg a fantáziám.
A honlapjukat böngészve és kicsit belemerülve viszont megbizsergetett és még kicsit sajnáltam is, hogy én kimaradok a jóból.
A pénztárnál nagy betűkkel írt tábla lógott, miszerint minden jegy elkelt a délutáni és a másnapi előadásra is. Még jó, hogy ők a délelőtti előadásra mentek és még jó, hogy a mellettük lévő szék üresen maradt, így mégsem ölben ülve kellett tátott szájjal végignéznie Hannának a műsort, hanem nagyon is kényelmesen.
Itthon aztán nem is tudom ki mesélt lelkesebben a lélegzetelállítóan különleges előadásról. Zoltán magával ragadónak, egészen kivételesnek nevezte. Ugyan hogyan tanítható meg egy csapat lónak az, hogy a kopogós ír step tánchoz hasonló mozdulatokat produkáljanak, méghozzá ugyanolyan ritmusban, mint a táncosok? Miért nem gabalyodnak össze a nemzeti színű szalagok fonása közben? A kis póninak hogyan magyarázzák el,hogy incselkednie, fogócskáznia kell a gyerekszereplővel?
A produkció most indul világ körüli útjára. Megérdemli a totális sikert, mert aki megnézi a showt, egészen másképp értelmezi a ló és a magyar szavakat.

Hanna a tudtom nélkül belemászott majdnem minden XVI. kerületi lakos postaládájába.
Éppen anyuhoz csengettem be, amikor az egyikből kikukucskált. Először nem tűnt fel, hogy ő az. Milyen helyes kislány gondoltam és lapozni készültem.
-De hiszen ez az én Hannám! -kiáltottam fel! Mit keres az Itthon magazin címlapján? Közelebbről megnéztem és rájöttem, hogy a kép a Varázsoviban készülhetett, a szüreti játék alatt. Ollóval éppen szőlőszemet szedeget. Nagyon koncentrál, nagyon figyel, nagyon csillog barna szeme.

Remélem kislányom sokan elmosolyodnak, ha rád néznek..

Alig hittem a fülemnek. Azt mondta Zoltán "rendben". Azt mondta, nem bánja és szívesen elviszi a lányokat az Ázsia Centerbe, hogy ott kopogós, rózsaszín cipőt vegyen nekik helyettem. A régi alkalmi cipellőket kinőtték a lányok, márpedig a számos szülinapi zsúrra mégiscsak ilyen topánkában illik megjelenni, főleg ha a legközelebbi meghívásra - Móni iker kislányainak, az általunk már jól ismert, ám megunhatatlan Tündéres bulijára gondolok.
Meg aztán jól jött volna a csend és a nyugalom. Nem azért persze, hogy kiolvassam a lassan három hetes magazinokat, sokkal inkább, hogy behozzam a lemaradást a kissé elhanyagolt háztartás terén és nyugodtan megfőzhessem az ebédet.
Persze csakhamar csörgött a telefonom. Zoltán volt az, aki biztos, ami biztos az eladó kezébe nyomta telefonját arra kérve, magyarázza el ő maga szakszerűen, milyen cipőbe szerettek bele a lányok. A hölgy leírását hallgatva, enyhe émelygés fogott el de hamar elmúlt ahogy a háttérből a lányok lelkesedésének foszlányai belehallatszottak a telefonkészülékbe.
"Értem. Nem rózsaszín, inkább pink. Lakk. Hogy csillogó flitter szívek vannak az oldalán? A sarka fekete? Ja, hogy nem teljesen, mert van rajta egy fém csík. Ön szerint nem giccses? Kislányos. Értem. Nekik tetszik ha jól hallom. Tudja óvodai ünnepségre is fel fogják venni. Oda is vállalható? Csillogó pánt keresztezi? Nem sok az egy kicsit? Adná a férjemet? Köszönöm."
-Ne mondj semmit Ágnes, ha látnád az arcukat, te is beadnád a derekad. -nyugtatott meg Zoltán és én már csak egy kicsit izgultam
Nagyon bíztam Zoltán ízlésében. Rendelkezik ugyanis egy igen kevés férfire jellemző tulajdonsággal, ez pedig nem más, minthogy a távollétemben, mondjuk egy külföldi utazása alkalmával is képes, tökéletesen rám illő, divatos, ruhadarabot vagy egyéb női kiegészítőt vásárolni. Soha nem fogott még mellé. Trendi cipőt, bizsut, blúzt, egyedi ruhát választott már nekem kitűnő ízléssel. Gondolom rá lehet bízni három pár kopogós cipő vételét.
Aztán megérkeztek. Mindhárman boldogan tépték fel a cipős doboz tetejét, hogy minél hamarabb felvegyék a benne lévő pink borzalmat és körbe-körbe táncoljanak benne, minél hangosabb kopogások mellett- csak nekem.
Ugye tetszik anya? Kérdezték kórusban. Hát persze feleltem, Hannának pedig megkockáztattam egy "Szerinted nem túl csicsás?" kérdést, amit meg se hallott. Később egy alkalmas pillanatban félrehívtam apukájukat.



-Hogy vehetted ezt meg?- Kérdeztem.
-Nézz rájuk és megérted.-Felelte

Megértettem és megnyugodtam, hogy nem arról van szó, hogy az én férjemnek a kor előrehaladtával megromlott volna az ízlése, sokkal inkább arról, hogy a három lánya egyszerre varázsolta el őt, ott az Ázsia Centerben.

Csöngetés szakította félbe a reggeli készülődést. Azt gondoltam a szomszédunk,- aki történetesen a háziorvosunk is egyben -jött, hogy beadja az influenza elleni oltást nekünk felnőtteknek, de nem ő volt. A postás állt a kapu előtt, hatalmas csomagot tartva kezében. Beindultak a fogaskerekek az agyamban..kitől várok ajándékot, csomagot, mit rendelhettem és végül nyertem -e tudomásom szerint valamit?
A lányok egyszerre estek neki a nagy doboznak aztán kiderült a benne lévő levél tartalmából, hogy de bizony, már megint nyertem a már nem is emlékszem melyik nyereményjáték jóvoltából egy óriási mennyiségű magyar termékekkel teletömött ajándékcsomagot.




Miközben a kekszet és a szalvéta csomagokat próbáltam a spejz biztonságos zugaiba bemenekíteni, beugrott, hogy egy szalvétában lévő kódot küldtem be és ezzel nyertem most a hasznosabbnál hasznosabb magyar árukat és köszönik, hogy felelősen gondolkodók táborát gyarapítom én is azzal, hogy ilyen termékeket vásárolok.


Mondtam már, hogy szeretek részt venni ésszerű keretek között mindenféle nyereményjátékban, beküldős akcióban? És az utóbbi időben olyan sokszor áll mellénk a szerencse, hogy szegény Hanna komolyan az hiszi, hogy mindig nyerhet az, aki kivág, beküld, jelentkezik, részt vesz. Egy kicsit én is így vagyok ezzel. És könnyen lehet, hogy pont ezért csönget az utóbbi időben olyan gyakran a postás ilyen nyereményekkel.

Még az oviba való beszoktatás idején elgondolkodtam azon, hogy vajon hogy fogják viselni a lányok ha egyikük betegség vagy más miatt otthon maradni kényszerül,hogyan fogadják, hogy egyikük itt, másikuk ott tölti a nap egy részét. Újabb nehéz időszakot jelent majd a helyzet nekik vagy észre sem veszik csak én izgulok feleslegesen..
Nos, nem kellett sokat várnom, hogy élesben is átéljék, átéljem az előbb vázolt szituációt. Hétfőn Eszterem belázasodott így kedden már csak Noémi és Hanna ment oviba. Méghozzá boldogan. Egyedül Eszter sírdogált, hogy nem tarthat velük, ami igen nagy elismerés az óvodának és az óvónőknek, mert bizony néhány hete pont az ellenkezője miatt potyogtak könnyei. Azért izgultam, hogy Noémi majd a csoportban is elfogadja, hogy ikertestvére nélkül kell töltenie az egész napot, de kiderült feleslegesen. Boldogan újságolta, hogy új kis barátnőt szerzett és Lilla mellett aludt és az ikerérzés illúzió kedvéért még vele is összetolták az ágyát, pont úgy, ahogy Eszterével teszik a dajkák. Jut eszembe, kicsit irigy vagyok, mert az óvónőknek már van fotójuk arról, hogyan alszanak édesen egymás közvetlen közelében ikerlánykáim, amire egy pillantást vethettem is,legközelebbi találkozásunkkor viszont nem mulasztom el elkunyerálni.
Eszter élvezte, hogy csak vele játszom. Kihasználta az egykeséggel járó összes előnyt, azt,hogy nem tépi ki senki a kezéből a játékot, hogy nincs veszekedés, vita, alkudozás, kérlelés, irigykedés, enyémezés, én találtamozás..De csak rövid ideig. Aztán nem tudom megmondani hányszor tette fel a kérdést, hogy "Mikor jön haza Noncsi? Mikor jön Hanna?" Mintha azzal, hogy százszor kérdezi és én százszor válaszolom ugyanazt, könnyebb lenne a várakozás. Mert bizony várta, hogy újra hármasban lehessen testvéreivel és elfelejtette a testvér nélküli lét kényelmeit.
Ugyan mostanra kutya baja, köhögése is alábbhagyott, orra sem folyik mehetne oviba, de igazolásunk csak hétfőre lesz. Neki is és nekem is unalmassá vált a kirakó, a színezés, a társasjátékozás, a közös sütés-főzés, teregetés. Ideje valami jó kis program után nézni. Így találtam rá, a bábszínház Mogyoró és Mandula című matinéjára. Már csak jegyet kéne szerezni rá. Teltházas, elfogyott, nincs- volt a válasz. Olyan nincs! Kezdés előtt egy kicsivel a pénztárnál álltam Eszterrel és tudtam, éreztem, hogy igenis akad még két jegy nekünk. (Ezt a módszert még Zoltán anyukájától lestem el, aki nagy "spontán" színházba járó volt, azaz csak ritkán vette meg előre a jegyet, mégis majdnem mindig ott ülhetett Ferikével a nézőtéren.)
"Mogyoró és Mandula, két játékos gyerek. Különböznek, és mégis nagyon hasonlítanak egymásra. Az egyikük kitalál valamit, a másik segít a megoldásban. Együtt játszanak bábjaikkal, együtt próbálják felfedezni a világot. Különböző fortélyokat eszelnek ki, hogy az égen járhassanak. Sok-sok kísérlet és kudarc után megtalálják a megoldást?"



Ez nekem tetszik. 45 percet még az izgága Eszter is kibír ha esetleg unalmas lenne. De nem volt az. És olyan jó, hogy ilyen fegyelmezett, okos, figyelni és koncentrálni tudó kislányom van. Picit sajnáltam a mögöttem ülő anyukát, aki minden tekintélyét latba vetve próbálta fegyelmezni két kisfiát, akiket szemmel láthatóan nem érdekelt a darab.
Mi nagyon élveztük. Pedig egy szó sem hangzott el benne. A zene, a látvány és a képzelet viszont szárnyalt. És olyan jó volt megbeszélni utána hogy melyik rész tetszett a legjobban. Készítettem egy képet Esztiről az Állami Bábszínház neonja alatt és reménykedem, hogy még sokáig ott marad gyerekkorom kedvenc emblémája.



Kisföldalattival zötykölődtünk el a végállomásig, ahol beültünk egy sajtburgerre, mert Eszti nagy sajtos és nagy burgeres,




majd luxus, nem luxus, bármennyire is pénzkidobásnak tartom az utazásnak eme formáját- éppen úgy, ahogyan a bábszínházba mentünk, taxival is jöttünk haza. Váratlanul megbetegedett autómat ugyanis reggel azonnal szervizbe utalta bátyám, egy napot biztosan bent tartják és én egyszerűen nem hagyhattam, hogy emiatt elússzon ez a jó kis program. Ezzel is hatalmas örömöt okoztam Esztinek, hiszen egyik kedvenc mesekönyvében, a Róka és Egér új otthont keres valahányadik oldalán mindig egyszerre és hangosan mondjuk, hogy Taxiiii???


Folyton eszembe jutott, hogy mennyivel kényelmesebb, egyszerűbb egy gyerekkel jönni, menni. Észrevettem, hogy végtelenül nyugodt, kiegyensúlyozott vagyok, amire az elmúlt három évben nemigen volt példa... és a konklúzió mégis az volt, hogy nem cserélném el a három gyerekes, hangos, kapkodós, kusza létet semmire!
Csak azt nem tudom, hogy őszintén elmeséljem Hannának és Noéminek mai kalandunkat vagy majd Eszter megteszi helyettem. Hannának sok külön programban volt része. Legközelebb kíváncsi leszek milyen Noémivel kettesben.

Élményt szerettem volna adni Zoltánnak születésnapjára és nem tárgyat. Valami olyasmit, ami mindkettőnket elgondolkodtat, ami egyszerre tanulságos és szokatlan, ami egy általunk (szerencsére) nem ismert világba visz el bennünket és amiről biztosan még sokáig és sokat beszélünk..
Egy hét késéssel végül sikerült eljutnunk a Népligetben található Láthatatlan kiállításra, ahová korábban asztalt is foglaltam, a szintén láthatatlan jelzővel ellátott vacsorához.
Nem igazán tudtuk mi vár ránk, azon kívül, hogy egy órán át teljes sötétségben, csak a tapintásunkra, hallásunkra valamint egy vak idegenvezetőnkre hagyatkozhatunk. Sejtelmes volt már a regisztráció is, egymás kezét fogva olvastuk a sok instrukciót, engedelmesen levette Zoltán a legfontosabb tartozékát, szemüvegét, hiszen úgysem lesz rá szükség, ellenben könnyen összetörhet bent a sötétben. Szekrénybe pakoltuk telefonjainkat és meggyőződtünk arról is, hogy nincs nálunk világító óra, sem elemlámpa. A túra előtt még alaposan megnéztük társainkat, hiszen ezután csak hangjukról tudjuk majd azonosítani őket és persze elkerülhetetlen lesz az is, hogy megérintsük egymást. Az első pár perc sokkoló volt. Nagy szükségünk volt Sanyira, a fiatal vak srác megnyugtató hangjára. Hogy oldja a feszültséget, őszintén válaszolt eddig senkinek soha fel nem tett kérdéseinkre. Aztán elindultunk. Pontosabban botorkáltunk. Nekem folyton olyan érzésem volt, hogy beesek, leesek valahová. Éreztem, hogy Zoltán tenyere is nyirkos volt. Azt hiszem a legmagabiztosabb, bátrabb ember is elbizonytalanodik egy ilyen helyzetben, szóval semmi szégyellnivaló nincs abban, ha a második gondolatod az, hogy megkeresed a kijáratot inkább. Erre persze segítő nélkül semmi esélyünk nem lett volna..Egy pillanatra elgondolkodtam azon, vajon jó ötlet volt -e születésnapi ajándék gyanánt ide jönni, de tényleg csak egy pillanatig. Aztán már nem volt idő gondolkodni, mert sikerélménynek fogtuk fel, hogy kitapogattuk a kapát, a gereblyét és az erdőben lábunk alatt éreztük az avart (miközben továbbra is azt gondoltam beleesek valami szakadékba). Az erdészházban kitapogattuk a berendezési tárgyakat és próbáltunk rájönni mi hol van. Semmi nem volt ez ahhoz képest, ami a következő állomáson várt ránk. Képzeletbeli forgalmas utcára érkeztünk és sokkoló volt a tülkölés, a fékcsikorgás, az autók, buszok hangja. Alig vártam, hogy elhagyjuk a terepet pedig csak egy kiszuperált motor, bicikli és autó állta utunkat, nem is igazi mozgó járművek. A piacon már mókásabb volt kitalálni melyik gyümölcsöt vagy zöldséget fogjuk éppen. Záporoztak a Sanyihoz intézett kérdések és ő őszintén és optimistán válaszolt mindegyikre. Nem tudom hogy csinálta de egy halk sikkantás után azonnal mellettem termett és megnyugtatóan fogta meg karomat vagy csak fordított a megfelelő irányba.



Később szobrokat kellett tapintás útján felismerni, majd egy konyhában vertünk le majd minden edényt. Az olyan egyszerű tárgyak felismerése is örömöt okozott, mint a fedő, a vágódeszka vagy éppen tv.
A láthatatlan bárban kávét, üdítőt szolgáltak fel nekünk méghozzá bravúros gyorsasággal, ügyességgel..egy csepp se ömlött ki és mindenki azt kapta, amit rendelt.
Csukva van a szemed? -kérdeztem Zoltánt.
Igen-felelte.
Vajon mit számít? Talán az érzés, hogy csak azért nem látunk, mert zárva van a szemünk és a tudat, hogy ha kinyitjuk minden megvilágosodik? Kevésbé "fáj" a hiábavaló erőlködés, hogy legalább egy pontot lássunk a sötétben?
Hunyorogva, nagyokat pislogva -nehogy hirtelen fénytől megsérüljön szemünk-léptünk ki a sötét teremből, ahol megláthattuk Sanyit. Helyes fiú. Az jutott eszembe, hogy ő viszont nem láthatott meg bennünket. Megmaradunk neki olyannak, amilyennek hangunk, illatunk, érintésünk alapján elképzelt..
Jól esett egy kicsit kifújni magunkat vacsora előtt. Sanyi óvatosan odavezetett bennünket az asztalunkhoz, majd minél kisebb tányérborogatással próbáltuk elfogyasztani a gondom az asztal közepén elhelyezett tálkákból az ízelítőket. Bemelegítés volt ez, hiszen ezután a levest kellett kikanalaznunk anélkül, hogy a ruhánkra csöppent volna. Te kézzel eszel? Kérdeztem Zoltánt, mert nem hallottam evőeszköz csörömpölést. Igaz, én is egy árva villával próbáltam felszúrni a kissé elsózott húst és krumpli köretet. Viszont annyira belejöttünk, hogy szokásunkhoz híven, még így sötétben is megkínáltuk egymást saját ételeinkből és csak reménykedtem, hogy tényleg a szájába adom a villát és nem egy kicsit feljebb vagy lejjebb ..
A vacsora után még sokáig énekeltünk sőt táncoltunk a szintén vak tangóharmonikás úr mulatós zenéjére, aki még Zoltán tiszteletére a Happy birthdayt is eljátszotta.
Már nyoma sem volt megszeppenésnek, bizonytalanságnak, ijedségnek, eltűnt minden rossz érzés. Vendégnek éreztük magunkat egy vidám társaságban, egy számunkra ismeretlen világban. Aztán Sanyi kivezetett bennünket a fénybe, mi pedig azt hiszem megvilágosodtunk.

Csak gyűjtöttem a megsárgult képeket. Elkunyeráltam déditől és anyukámtól a legrégebbieket. Vettem új képkereteket és vadásztam a kopottasokra. Minden nap eszembe jutott, hogy igazán jó lenne ha már készen lenne, ha ott függne mind a lépcsőfeljáró oldalán. Halogattam, nem volt időm megvalósítani a tervet. Aztán egy nap nekiálltam, és lassan, komótosan, hosszan elnézegetve minden egyes arcot, betettem a keretbe őket. Mire készen lettem, Zoltán is kapható volt a szögek beverésére. Majd mindig teszünk fel újabbakat és régieket, addig nem lesz készen teljesen, míg akad szabad falfelület.
Hosszan elidőzöm a legtöbb kép előtt. Lelassítok felfelé menet és megállok lefelé jövet. Hannával az ősökről beszélek. Megtanulta melyik az ükapja és hogy nemcsak én lehetek szép anyja. Már tudja kik néznek le ránk a megsárgult fotókról. Rokonok, a család. Olyanok, akikkel sosem találkozott és olyanok, akikkel csak nagyon rövid ideig lehetett együtt. Meg persze mi is ott nevetünk. Este, ha felmegyek az emeletre gondolatban elköszönök tőlük. Reggel pedig oldalra fordítom a fejemet és üdvözlöm mindgyiküket. Furcsa, hogy ezentúl a falról követik életünket.
Az, hogy pont Mindenszentekre lett készen, talán nem is véletlen. Mi így emlékeztünk és így emlékezünk...