Szeress, ne kérdezd...

Szeress, ne kérdezd, hogy miért,

ha nem magamért: magadért,

a jövőért, egy napodért,

ezért a meleg mosolyért,

mit mégis ízlelhetett ajkad,

ennyiért,

ízéért e friss pillanatnak.

Ki vagy te, mit gondolsz, mi vagy?

Az vagy, mit a szív, mit az agy,

a szem kintről kölcsönbe kap!

Ne félj kinyílni: szabadabb

leszel csak, minden porcikáddal

gazdagabb

nem is velem, de a világgal!

Szeretünk, már nem is neked

mondom, nem is kell értened,

örülj: a tested is szeret,

a falánk föld, mely eltemet,

az idő: hogy átfolyna rajtad!

Istened,

ki így sejtteti, mit akarhat.

Megért málnánál hamarabb

ecetesül, lesz poshatag

a jó íz, mit egy nappal ad:

a kosár édes pillanat! -

tanácsolták már, higgy azoknak,

kik alant

a csontjaikkal tanúskodnak.

Illyés Gyula

Ady Endre Mert túlságosan akarlak

Ki ott állott az útban,

Ellökni mindig tudtam

S ha az útfélre verlek,

Szép arcodat emeld föl,

Nézz reám, ríjj és nevess:

Túlságosan kedvellek.

Ha megszidlak levélben

Vagy pimasz fütyölésben;

Vagy ha másnak kínállak,

Hozd szívemhez a szíved

És sirass, mert hazudok:

Túlságosan kívánlak.

Ha hallod durva átkom,

Halld ki, hogy szánva bánom

Mindet, mi ért, a bántást

S mégis máglyára vetlek:

Szégyenlem, hogy sorsommal

Csípőd ringása bánik:

Túlságosan szeretlek.

S a napok múlnak-múlnak

S beteg szívembe fúlnak

Vágyaim szent Te-érted.

Jönnek a téli varjak

Feketén a hómezőn:

Most már búcsúzok Tőled:

Túlságosan akarlak.

Mint járvány vagy zsarnok látogató

Ez is rettenetes, ez a közöny,

s ezek a nyugodt hónapok,

melyekben rád se gondolok

s csak bosszant, amikor

nevedet vagy nevünket valahol

hallom, vagy olvasom,

az újságban, külön, vagy egy lapon,

vagy társaságban – Rettenetes

ez a közöny is:

jobb volna egy mindig-egyforma-friss

érdeklődés, boldogtalan

szerelem, vagy akármi, hogy magam

lássak-tegyek végre valamit

s igazán kívánjalak,

ahogy tíz éve megkívántalak,

oly állandóan! De ez, hogy így

felébredsz bennem, egy kicsit

és néha-néha, akármilyen

forrón és kínosan: ez a régi örökség,

ez a megkötöttség,

ez a túlvilágból elősuhogó,

megfoghatatlan, képzelt szerelem

ez a legrosszabb nekem,

mert olyankor érkezik, amikor

egyéb dolgom van, akármikor,

egészen a tetszése szerint,

fenyegetve, mint

járvány vagy zsarnok látogató,

aki becsönget, idegen,

hogy megzavarja az életem,

vagy ahogy a tűzvész jön, amit

egy eldobott cigarettavég

vagy észrevétlen szikra szít:

úgy jön, összevissza, ez a szerelem,

úgy gondolok rád, végtelen

sokféleképpen, rád, akiről

alig tudom ki vagy,

de akit egy mosoly, egy mozdulat

föltámaszt kísértetiesen

s oly édesen,

hogy fájsz, ahogy még soha senki sem.

Szabó Lőrinc

Bajza József Az Elhagyott

Csalfa volt hő esküvésed,

Változékony lenge kép!

Csalfa, mely szemedben égett,

A szerelmi láng.

Elhagyál, oh hittelen!

S el minden veled -

Mint kirablott puszta ház,

Melynek kincse, bútora

Összetépve, szertehányva,

S benn s körüle és felette

Minden élet ölve van,

Csak magányos éji szél

Jár zokogva csarnokán:

Oly magányos, oly kirablott

Néma, puszta e kebel;

Benne minden érzemények,

Istenálmak, lángszerelmek

Szertedúlva, és kihalva -

Változatlan hívemül csak

Egy maradt: a fájdalom,

Aki síromig kísér

felidéztelek

Körbejártam a szobák

viaszba fúlt csendjét,

aztán hangod hallottam,

mögöttem zenéltek szavaid…

…de nem voltál ott.

Belém fúlt józan eszem

ahogy

futva kerestelek,

s közben

elhullajtottam

gyémántszín

lélekcserepeimet.

Sósan peregtek.

Majd megleltelek végre,

mikor összeroskadva,

behunyt szemmel

felidéztelek.

Moha

mindig ugyanaz

azt hiszem észrevétlenül

szűrtelek ki a napok

egyhangúságából, lassan

mint a finoman pergő

tealevelet szokás.

azóta megint szűkül a tér

és elfeledett ujjnyomatokat keresek

az asztalon hagyott képeken.

vajon ezentúl mindig így lesz?

ennyire önzőn és egyedül?

és ha minden döntésem kárhozat volt

ami mélyen a valóság mögött

arcodról arcomra vetítette

az idill torz kuszaságát,

akkor is megérte.

mert azon az egy napon

csak engem szerettél.

Csurai Zsófi

Eszembe jutsz majd...

Egyszer talán, majd vén leszek és beteg,

az idő-ette ajkaimon ülni fog a múlt,

és hályog fedte szemem, majd könnyágyon remeg,

mert rólad szőtt emlékem már mind-mind kifakult.

Csak fel-felderengsz, de már színek nélkül

abban az iszonyú és néma semmiben,

s míg kémlelem az utam, mely messze-messze kékül,

szerelmünk az örökidő tenyerében pihen.

Mégis, ha eszembe jutsz, levelet írok,

majd összegyűrve, rögvest kályhába vetem

már sosem fogod megtudni, ha éjjelente sírok,

hogy neveddel ébredek, mert rád gondolva fekszem.

Pedig elfeledtem, arcod milyen volt,

s már alig rémlik szemedben a kérdő kerekség

csak azt érzem biztosan, hogy szívem vén bolond,

kérdőre von szüntelenül:”szeretlek-e még”?

Igen... Szeretlek! Már vagy ezer éve,

kenyérhéjként szorítlak éhezve zsebemben

s bár tudom, hogy ezzel nincs a böjtnek vége,

hisz ízed csupán emlék - ám nélkülözhetetlen.

Majd rakunk nagy tüzeket, és üzenünk a szélnek...

Majd rakunk nagy tüzeket, és üzenünk a szélnek...

Már nem perzsel a nap, csak a szél kavarja fel az álmokat.

Kereszten feszül a vágy, benne rejtett, ékkövek égnek,

A sors a nagy gonosz, kipróbál és mozgat, mint suta kéz a bábokat!

Ülj fel, nézz a szemembe, kérdésed tőrként döf át,

Miért? Miért? s nem velem itt, de egyszer úgy lesz, tudom.

A múlt el száll, az idő seperi előre és tovább, tovább,

Ha majd érintesz porcelán csendben, s aurád csapdámban fogom.

Most töröld le könnyed, néz egy picit hátra, magad mögé,

Látod, hogy ott voltam és vagyok, csak szólj, elmédből elő jövök.

Nem emelkedhetem soha feljebb, mint nap a felhők fölé,

De te mindig úgy látsz majd, mint angyalt kinek fénye örök..

A szerelem vad erő.

"Azon a napon, amikor az ember beengedi szívébe az igaz szeretetet, mindaz, ami jól el volt rendezve, összekuszálódik, és megrendül minden, amit helyesnek és igaznak tartottunk. A világ tehát akkor válik valódivá, amikor az ember megtanul szeretni - egészen addig csak hisszük, hogy tudjuk, mi a szerelem, de nincs bátorságunk szembenézi igazi valójával. A szerelem vad erő. Ha meg akarjuk zabolázni, elpusztít. Ha börtönbe akarjuk zárni, a rabszolgájává tesz. Ha meg akarjuk érteni, cserbenhagy és összezavar. Ez az erő azért van a Földön, hogy boldoggá tegyen, hogy közelebb vigyen minket Istenhez és fele barátainkhoz, ahogy ma szeretünk, az mégis sokkal több szenvedést jelent, mint nyugalmat."

PAULO COELHO

Vágyom a reménynek szűz-tiszta pólyáját

Látlak a kúszó árny fényt faló lelkében,

látlak a falon táncoló gyertyaláng tüzében,

látom, ahogy az éjen őrt ül a holdfény,

s hidat ácsol gondolat és valóság közé.

Látom égi pipacsizzását a kelő napnak,

látom, ahogy Tavasz csókja ráhull az ágakra,

de nem látom az Élet izzó csipkebokrát,

s nem látok a temetőkben nevem véste fejfát.

Hisz elhamvadt a gyermek, ledobta ruháját,

rámérte hát Sors szabója felnőtti gúnyáját

de rossz lehetett rőfje, s kurta lett ruhám,

megágyaz éjjelente kemény vánkos-ágyán.

S még elfolyik az idő sárgaszín aranya,

és létem arcát nem pirítja az elmúlás csókja,

vágyom a reménynek szűz-tiszta pólyáját,

s vágyaink éjbe fúlt megannyi sóhaját.

Moha

Csak egy kicsit…

Sokszor érzem úgy, mindig bennem éltél.

Találkozásunk csak felismerés

anyagi formába öntött

tükröd

leképezve elképzelt valód.

Megrepedt lék melletti jég…

mindig akartam láthatatlan szárnyakkal

álmatlan árnyakkal telt szobában

megtervezni a holnapot.

Vannak kérdéseim, nem csak szavakból.

Elhallgatott érzések gyűleme kelt

érthetetlen visszhangot ha ezer

szemével hunyorog

az elalvás előtti félkész állapot,

mikor testetlenné válik a valóság,

mikor átláthatóvá

válik az anyag és gondolat közti kapocs.

Közös halmazban kavarog

a lehetetlen

és a majdnem

és már átalakul a rossz

- szükségszerű a káosz -

a manipuláció elkerülhetetlen.

Áthatolhatatlanná lett

a téged ölelő magány.

Saját vetítővásznon

figyeled saját álmod

és nem engeded

magad mellé szívem.

Átmelegítenélek ha lenne még

maradék

parázs.

Szomorú vagyok pedig nincs okom

egyenletes lusta napok

fekszenek mellemre csorgatva nyálat

a tegnapnak, talán az elmúlásnak,

lassan fonnyadó bőrömbe eresztve karmait

valami furcsa apátia ízei

sejlenek az esti jóéjt csókok után.

Nem emlékszem mikor haraptál

nyakamba először.

De tudom, azóta is véremből

táplálod végnélküli lelkesedésed

eltiporni a felém araszoló

boldogságot.

Megértem, ez valami ősi ösztön.

Uralkodni mindenek felett, közöny-

telített félnapokon rágni csontomról

még vérző húsom

és el is ismétled közben többször:

mindent megteszel értem, hiába köszön

vissza nyáladzó szavakból utálatom

lábad előtt fekve önként szolgáltatom

be utolsó boldog percem…

Hétköznapi hőst álmodok, aki megment

majd ha eljön az ideje.

Félénken figyelem

az ablak mögött élő világot.

Csak egy kicsit ember szeretnék lenni!

Brada Ági

Bartalis János Várlak

Éjfél van és én még nem alszom.

Hallgatom a csendes éjjeli zajt.

A mezőn piheg.

Fáradt csillagok bóbiskolnak.

A hold lezuhant kertek mögé.

Várlak, hogy jöjj.

Várlak, hogy egyszer besuhanj.

Hold – lábaid nesztelen röptét lesem

a bokorközön.

Szellő lengésed fehér szárnyalását.

Várlak, hogy itt légy,

hogy eljöjj és megörvendeztess.

Várom a lombzajt.

Várom a harmatcseppek

piciny csengetését.

Várom az apró füvek suttogását.

Várlak téged!...

...Szívem ős mélydobbanását

várom a csendes éjben.

MunkácsyLászló Utolsó könnycsepp

Utolsó könnycsepp az arcomon,

Utolsó hamis csók az ajkadon,

Utolsó gyengéd ölelés és megyek,

Utolsó szavam: felejts engemet.

Végül is mindent eladtam,

Végül is mindent elhagytam,

Korhadt gerendákon átléptem,

Fájdalmaim a falakba véstem.

Az utamon megyek, kihalt a táj,

Beszélnék, kiáltanék, de nagyon fáj,

Fújó szél tépi a koldus ruhám,

Beszélnék, ha engednéd, figyelj rám.

Túl öreg ahhoz hogy reméljek,

Gyenge Fiatal vagyok ahhoz hogy éljek,

ahhoz, hogy gyűlöljek,

Túl büszke, hogy visszatérjek.

Johannes R. Becher: Így jöttél felém

Egy őszi nap, akár a többi ezrek:

ajtócsapódás, hervadt, őszi fény.

Erdőben ültem, levelek lepergett

sorsán merengve: hova, merre lesztek -

s akkor jöttél felém.

Körülfolyt a köd, s gomolygott fölöttem,

bár elfakult a rétek zöldje már,

még egyszer hajtott és virágba szökkent

sebes időnk többé tán el se röppen -

csak lenne örök, örökös a nyár!

Eltévedtem a hideg szélben állva.

Zilált volt nyári békém, a remény -

s költöző madárral kelve szárnyra

tartottam ismeretlen messzi tájra -

s akkor jöttél felém.

Egy őszi nap, akár a napok ezre.

A köd csak szüntelen szitált, de én

az útra léptem ki, a fényt keresve,

hogy az örök nyár honába vezetne:

és ott jöttél felém.

...mások szíve táján

egyszer kavicsot hajítottam

önmagam veremízű

mélységébe,

azóta se hallottam csobbanását

vagy megakadó koccanását

bármifajta érzelemben

…

és ahogy múltak az évek

a kavics nem ért célba

bennem…

…

azóta tudom

nem szeretni születtem

csupán

ágyas

csatlós

szerető

vert

és

megunt

léha

léda

Senkinek…

…

de inkább örök vándorrá lettem

s madártoll-súlyú

tehernek mások szíve táján,

mert aki engem megszeret,

az táncba hívja a Sátánt.

…

és inkább

magam mosolyának

vagyok szomjazó

teremtője,

mintsem

bárkinek

megunt

levetett

megtűrt

ócska

szeretője…

Moha

Ezer év

Még mindig a fülembe cseng az a régi

csend, akkor este, ott a járdaszélen,

honnét csak karnyújtásra volt a végtelen.

És mi –akkor este éppen- átöleltük

a csendet, mintha soha nem is akarnánk

elválni tőle. Elbúcsúzott a karnyújtás,

mielőtt még elérhetett volna bennünket.

S mi csak álltunk összefonódott

gondolatainkkal a csöndes járdaszélen…

Emlékszem… (pedig tegnap volt éppen

ezer éve.) S most, újra itt járva, itt a járda,

itt a csönd, a régi érzés is visszaköszön,

csak az idő szaladt végtelen karnyújtásra…

Káli László

Gyertya érted

Gyertya ég. Örökké. Érted.

Haldokló gyertyacsonk

füstje fest rólad képet.

Csak néznélek újra.

Mily végtelen birodalmat

leheltél az útra.

Rabságban voltál szabad,

mert féltél, hogy

elveszíted korlátaid.

Holt vákuumban

hulló falevélként

lebegnek szavaid.

Párnába mélyedő

téboly-agy

némán kérdez:

mondd, hol vagy?

Csak néznélek újra.

Csonttá öregült türelmem

sodor vissza a múltba.

Petra

Mert ha nem lesz többé, mi életre hív,

Mert ha nem lesz többé, mi életre hív,

rózsapárádból lesz gyilkos-kezű végzet

szikrás örvénnyé háborul a szív,

s te mélyébe vésed a véres ürességet.

Te, aki hajdan heves gyönyör voltál

ma halálod üszke hamujába hullsz,

romjaidba hever a neked épült oltár,

te, átkozott szerelem, mondd, miért múlsz?

Vörös liliom

Suzushi Rika Fájó szerelem

Óh, miért, mond miért

kínzod törékeny lelkem?

forr a szívem mikor olvasom

szavaid, mily ritka üzenet,

hiányzik minden versed, érintésed,

élvezed gyötörni fájó mélyem?

megbocsáthatatlan kegyetlenséged,

de mégis téged szeret vérző szívem..

Telnek napok, hónapok,

üzeneteidre mindig várok,

mily reménytelen, mily maró,

ez a szerelem gyötrő, fájó,

érzem hamarosan szétszakadok,

nem tehetek semmit ,porrá hullok

szenved miattad az egész testem

végezz velem édes szerelmem.

Hol volt, hol nem volt...

Hol volt, hol nem volt, még a hetedhét határon túl sem volt, Óperenciás tenger se volt, mert akkor még nem volt más, csak az „egy”, aki, mert egyedül volt, egyedül nagyon unatkozott, magán kívül is szeretett volna látni egyet, s mert a tükör még nem létezett, saját képére teremtett még egyet, de sehogy se volt megelégedve vele, a szája körül valami nem stimmelt, nem tudott mosolyogni, hát persze, attól volt savanyú a képe, ha mosolygott is csak vicsorított, ő valami másmilyen mosolyra vágyott, olyat képzelt el, amelyiknek útja van, amelyik út a szívtől a szájig ér, míg egyedül volt, nem volt oka, se kedve mosolyogni, ez a másik most az ő hasonmása, ő se tud mosolyogni, de hát már ketten vagyunk, gondolta, akkor miért nem mosolyog, persze, mert mosolyt hozzá nem teremtett, de igazi mosolyt teremteni nem lehet, mosolyt csak előidézni lehet, és az első „egy” megpróbálta megmosolyogtatni a második „egyet”, varázsolt neki egy hatalmas homokozót, jó vizes homokkal, de az elkezdte túrni éjt nappallá téve , mosolyogni pedig nem volt egy percnyi ideje, akkor rajzolt neki egy fényes korongot, az lett csak igazán mosolyogni való, fényes volt és meleget sugárzott, de az ember még mindig nem mosolygott, teremtett sok-sok csillagot, teremtett nagy és kis állatot, földön járót, és magasan szárnyalót, virágot, erdőt, mezőt, réteket, mindent kitalált, csak már mosolyogni lássa azt az egyet , de még mindig nem történt semmi, teremtett még sok-sok embert, hátha még egyedül van a másik "egy", végül, mikor már elvesztette a reményt, megszólalt váratlan, egy picinyke madárka a barackfán és olyan gyönyörűen, olyan sírnivalón énekelt, hogy ettől a szívből mosoly szaladt az ajakra, az ember végre megtanult mosolyogni.

.kaktusz