B.Ú.É.K.!

BOLDOG ÚJ ESZTENDŐT MINDEN KEDVES OLVASÓNAK!!!

Összeraktalak magamnak

Összeraktalak újra magamnak.
Nem vagy te más, csak néha
Megtörnek a fények a szemedben,
S olyankor elveszetten lötyögök
Tátongó, kongó szívedben.
De az érintés gyógyít, már tudom,
S többé már nem hazudom
Magamnak, hogy baj van velünk.
Ha kéz a kézben ébredünk,
S lemossuk arcunkról a bánat nyomait,
Elűzhetjük még életünk vicsorgó árnyait.
Összeraktalak magamnak megint.
Ujjaid nyomából, csókod párájából
Építettelek újra, hogy legyünk, mint rég,
Mi ketten, a kezdet és a vég,
Hogy ne legyen hátha és talán,
Mindig csak nagyon és igazán,
S ha könny gyűlik néha a szemembe,
Fejem tehessem az öledbe.
Hisz’ te vagy a váram, otthonom,
Szerelmem, szeretőm, rokonom,
Mindenem te vagy, jól tudod...
S minden miénk, ha akarod.

Netelka

Enigma & Era - the child in us & sentence

Mindhiába

Mondd, mért oly fényes,
Mért oly felhevült az Éj,
Miért érzem lüktetésed,
Mikor, nem is vagy enyém.
S mondd, óh´ mondd a szót,
Mely ártatlanul szegez a fára,
S tüzet gyújt alája a vágy…
Ne kérdd tovább!
Ne kínozz… hisz, érinthetetlenül
Égek s égsz Te is… mindhiába már.

Mirian

Közömbös gyógyító ének

Kiírlak magamból, meggyógyulok.
Állok melletted, mint máskor más mellett nem, és annyira szeretnélek szeretni, nem is tudod, nem is tudom, érzem, érzem. Most úgy teszel, mintha, aztán mégsem, és én nem nézek Rád, közömbös leszek, mostantól az akarok lenni és nem akarok a szádhoz érni, mint régen, mint tegnap. Mint egy perce még. Megérint, hogy itt vagy és úgy teszek, mintha másvalaki volnál és én se én, hanem az a másik lennék, aki nincs itt, akit nem érdekelsz. Már nem akarom megsímogatni a fejed, nyugtatón és forrón és kinevethetően és banálisan. Nem akarom a szemedet nézni, amíg könnybe lábadok, nem akarlak megcsókolni és nem akarom, hogy megcsókolj. De mosolygok is Rád, és nem kerüllek el, szóba elegyedünk, beszéljük ostobán a semmit. Hétköznapi leszek Veled. Nem vagyunk ünnep többé, kár, hogy egyetlen percre se voltunk. Nehéz a szívem, de majd ha akarom, nem fáj. Nevetek magamon, új-kamaszként: mindegy, ugye, mindegy? Gondolsz - e bármire, ha látsz, ha látlak, mit gondolsz? Jó így? Így jó most? Már nem akarlak meghódítani, álmomban látott kép vagy, és én nem kereslek ébren, majd ha tudlak, nem kereslek. Nem kívánlak és nem akarok a testedhez érni, mohó markolással és cirógatással. Tévedés, hogy megszerettelek, nem megszerezni, nem birtokolni akarlak, nem, nem, inkább a semmi. A halálos közömbösség. A csend, mint sikoly. Így akartad, akarjuk akkor így. Meggyógyulok. Kiírlak. Magamból.
Csak rám ne nézz.

Kovács Ákos

Örök remény

Fehér selyemfátylat von körém a hókristályos este,
S a szűrt homályú éjszakán elmereng egy sóhaj.
Melyben még oly sok benn rekedt gondolat lapul,
Mit soha nem mondhattam el szívből jövő szóval.
Miért van az, hogy a vágy sosem törik darabokra,
Hiába súgja tudatunk, hogy most már nincs tovább?
S miért győzi le a szerelem az önelégült szellemet,
Akkor is, ha gúzsba kötött rabkezét feltöri a lánc?
Mindennél erősebben akar élni az, kit halára ítélnek,
Mert a lelkéből kiszabadult érzéstől életszikrát kap.
És a benne rejlő szenvedélyt senki le nem győzheti,
Mikor a túlüldözött vasakarat pengeéllel hat.
Lehet átok vagy áldás egyetlenegy titkolt rezdülés is.
Lehet bűntudatot feloldozó halvány reménysugár,
Mi örök hűséggel őrzi meg azokat a múltemlékeket,
Melyeknek a legjegesebb percére is nyárvarázsa száll.

Kun Magdolna

Távollét

Az est pörölye
csillag-szikrákat pattintott az égre
Fátylas sejtelmek suhannak
Valahol messze
te is most kereshetsz engem
mint én tétován téged.

Komlósi Lajos

Ő dönti el

A szerelem, kín és szenvedés
Gyönyör s vágy, kéjes ölelés.
Édes, mint a méz, meg kénes kesernyés,
S Ő dönti el, milyen selymes, vagy talán
érdes, lesz a beteljesedés….

K.Imre

Összefonódva

Két kezem nyújtom feléd ,
látod tenyerembe zárt csupasz létem?
Nézd, azokat a kusza vonalakat,
tudod, nem hazudnak…
csak kanyarognak csendben,
s morzsolódnak rajta az évek,
mutatják honnan indultam,
s utam valahol, egyszer véget érhet…
Apró kacatokat rejtegetnek...
a keskeny arcú hold sápadt fényeit
könnyekbe izzadt hideg párnákon,
ezer átokkal körbefont üvöltő éjeket,
hol csak a reszkető szél lengette
holt ritmusban táncoló csendem.
Most végtelen hömpölyög a világ
egymásra feszül kiáltva a nap, az éjjel,
a homály lassan köddé fénylik az úton,
ahogy eljátszik mögöttünk a múló-idő.
Az ásítozó éj medrébe vetkezzük
száműzetésre ítélt lidérc-magányunk,
s látjuk a kifeszített folyó tükrébe simulva
jelenünkben toporgó holnap-álmunk.
Kapaszkodunk a tajtékzó fénybe,
hogy ne legyen több zuhanás.
Ólomüvegén keresztül az ég
szivárvány-ködöt szitál ránk.
A nyújtózkodó puha sötétben
tenyerem tenyeredbe zárom,
homlokod mögé bújtatom a lelkem,
hogy a te szemeddel lássam a világot.
S újból elindulunk
a csendben kanyargó vonalakon,
tudjuk, már nem hazudnak…
szelíd csönddé olvad szerelmünkben
újra az ezerarcú nyár,
hisz’ egykor nekem adtad álmaid,
s utunk is csak együtt érhet véget…

Fény Anna

A fény felé

A fény felé fordítom arcom,
ott távol a hegycsúcs koronát kap.
A vörös korong felé kezemet nyújtom –
igen, ott keleten kel föl a nap.
Hajnali csöndben fürdök,
míg a harmat mossa végig a tájat,
a tűzgolyó lassan elindul az égen,
és felmelegíti fehér ruhámat.

Most lehetnék virág, mely hajnalban nyílik,
kelyhét reggeli szellő ringatja,
szára könnyedén hajlik a szélben,
levelén aranyként csillog hímpora.
Vagy lehetnék faág, zölden rügyező,
vagy korhadó gally keskeny vadcsapáson.
Testem az avaron pihenne észrevétlen,
míg lábak tipornának más tört ágon.

Lehetnék dús falomb-hárfa is,
melyen szél játszik fáradhatatlanul,
falevél, mit ha cirógat az ősz,
sárgán, fáradtan földre hull.
Hajnal van. Már csak a napot látom előttem,
a gondolatok a fénybe merültek.
Elfáradtam, míg erővé változtattam a világot
és most egyszerre minden én lehetek.
De csak állok a fűben némán, mozdulatlanul,
már csak testem éli az életet.
S míg a nap lassan elhagyja a csúcsot,
a fény felé fordulok s kinyújtom kezemet.

Lui-B

.életed tele van csodás dolgokkal

...életed tele van csodás dolgokkal, csak eddig eltakarták a szemed, nehogy meglásd a világ szépségeit, de ígérem, együtt megtanulunk újra látni, és örülni az apró életszépségeknek... meglátod a bújtatott virágot a kopáran szikkadó tájban, színeket élvezel a fekete-fehér mában, dallamot írunk az égen fontolva haladó napsugarakhoz, színes szirmokat számolnánk, amelyek játszva a bársony szellő hátán lovagolnak...élvezd angyal-léted, mert olyan különleges tüneménye vagy a világnak, hogy félőn piheg szívem minden szempillantásomkor, nehogy oly illó gyönyör legyél, hogy mire újra nyílik tekintetem, már csupán csillámfényű tollad hátramaradt nyomát lássam.. ez a zord világ mérgezni vágyik a szépséget, de tiszta lelkű gyönyörűséget, embernek maradott lény-képet összetörni nem tud, kíméletlen vasöklével zúzni akarja, és párszor földre sújtja megtépázott szárnyaiddal küzdő tested, de végleg porba gyalázni nem mer, mert olyan nedűt adsz a szomjazó léleknek, amelyet végleg eltörölni oly halálos vétek lenne, ami a végromlást visszafordíthatatlan sorvadássá gyorsítaná...nem maradna, csak egymás szókaszabolása miatt vergődő haldokló lelkek képmutatása, emberi álarcok mögé rejtett gonoszságok széles, színes palettája, amelyből ördögi festőművész-kezek alkotnának fájóan torz képeket...ez volna nélküled...szeretlek, mert oly gyönyörű EMBER vagy...és ebbe vetett hited soha magadra nem hagy; emelt fővel, ajkaidon "néma sikollyal" tűröd, ahogy érző szíved egy pillanatra meghal, majd újjáéledve hatalmasat dobban...és tovább él...angyal-alakban...

Moha

Hiánynapok

Vannak napok
mikor jobban hiányzol
mint szeretném,
ilyenkor a perc
ólomruhában a szívemre ül,
hiába kérlelem
egyre csak nehezül,
álom vagy
egy tündérmese közepén,
bódító tétova világ
mely a lépcsőn
néha lejjebb lép,
mégis sejteni lehet
mond még egy mesét,
és súg
fülembe gyengéd szavakat,
mitől az óra
bilincset tesz a percmutatóra
mondd, meddig marad így,
s mikor múlnak el
hiánynap nélkül az évek.

soledad

Hayley Westenra - The Mummer's Dance

Faggattalak

Kilódultam az álomból,
s mint aki féléberként önmagát keresi,
elindultam visszafelé az éjszakában.
Rád találtam. Ott ültél szemben velem
az asztal túlsó oldalán.
Néztem az arcodat. Szép volt. Gazdag.
S mint aki kincset rabol, faggattalak,
ajkaidat néztem, felfehérlő fogaidat,
nyakadat, vállaidat, melleid
megbújó lomha árnyait.
Szép voltál és gazdag és szerettél.
S mint aki keresi a szóval
elmondhatatlant, úgy néztem rád: segíts!
Oldd fel bennem a görcsöket,
a vágyba futó igéket,
a szótlanságba dermedt látomásokat,
érints meg parázsló ujjaiddal,
hogy elevenedjen meg újra bennem
a lélek!

Nagy István Attila

Együtt

Széthullott a világ, csak mi vagyunk, te és én, a tartalmát vesztett idő megremeg, nem ketyeg, csak van velünk egészen, bennünk suhan minden perce csendekből csendekbe, átfog a jóság, átfog a dobbanás, betölt a fény, pedig sehol sem ég semmi, duruzsol a szél, hulláma cirógat, oldja testek melegét, ragyognak szíveink, lüktet dagadó szenvedélyünk, most lassan simítom arcod, megremegsz, mert érzed, hogyan suhan át beléd mindenem, kezek vagyunk, kezek árama, kezek színtiszta nedve keresztünk körvonalát adja, ó, vigyük tovább, kulcsolva át teret-időt, ahogy most itt vagyunk, egészen így, egészen együtt.

Molnár Szilvia

Tudod, arra gondoltam,

Tudod, arra gondoltam, aki szeret,
az soha nem érzi, hogy adna valamit,
valahogy a szeretethez képest
minden olyan szegényes,
mint mikor valaki kincset birtokol,
és műanyag bizsut ad ajándékul,
a szeretethez képest
a legszebb szavak is kopottak,
és mégis, aki szeret, az olyan,
mint maga az ég ragyogó királya,
a fenséges köntösű Nap,
ki meleg fényével mindent beragyog,
áldás a Földnek,
áldás állatnak, embernek, növénynek,
útján kacagva nyílnak a színes virágok,
magasban a madarak vidáman dalolnak,
a szelíd gyíkok elégedetten sütkéreznek,
s a szomorú ember szívét-lelkét testét is,
a boldogság járja át,
a szerelmes Nap valójában csak azt adja,
amit muszáj adnia,
mert különben létezni se tudna.

.kaktusz

Nem sírok

Nem sírok már,
csak csöndben szorítom
hegedűm nyakát,
ne is halld,
hajnali jajgató szavát.
Nem sírok már,
ujjaimra egy hópehely szállt,
eltévedt,
a nyitott ablakon át hozzám talált.
Most itt van velem,
fülembe ő súgja a dallamot.
Angyalok álmáról mesél,
s így vele álmodok.
Karácsony éjjelén
eljön hozzám megint.
Nem sírok már,
majd Istenem segít...

Etela

Dark Waltz - Hayley Westenra

ŐSI ÍR KARÁCSONYI ÁLDÁS

Hogy kerüljön minden szenvedés,
hogy előtted az út már csak rózsát teremjen,
hogy bánat könnye sose hulljon szemedből,
hogy ne látogasson meg a fájdalom,
mindezt nem, mindezt nem kívánom neked!
Hisz füröszthet-e tisztává a könny,
szíved nem nemesedhet-e a szenvedésben,
amennyiben fájó ínséged ajtót nyit előtted
Mária és a gyermek közösségébe
és rád terül gyöngéd mosolyuk csillagfényes palástja?
Sokkal inkább azt kívánom neked,
hogy hálás szívvel tudj emlékezni mindig
arra, ami csak jó volt az életedben,
hogy bátran álld ki a próbát,
ha a kereszt súlyosan nehezedik vállaidra,
és ha az elérendő csúcs egyszerűen
elérhetetlenségbe burkolózik,
azt kívánom, hogy növekedjék benned Isten adománya,
és a nehéz években is segítsen neked
fölvidítani szeretteid szívét,
hogy legyen melletted mindig valaki,
aki méltó, hogy barátnak nevezd,
aki táplálja bizalmad,
amikor megfogyatkozik benned a fény és erő,
hogy segítségével dacolni tudj a viharokkal,
és mégis felérj a magasba!
Akár örömben, akár szenvedésben sugározzon be
az emberré lett Istenfiú kedves mosolya,
és Őt mindig forrón szeresd,
amint azt hozzád hajló jósága kívánja Neked!

Szívem felett őrzöm

Nem indul már léptem hívó szódra
az árnyékod sem oson el mellettem
csak emléked él álmaimba fojtva,
ha rám zuhanó jelenben Rád emlékezem

Sejtjeimbe zárva őrzöm meg a léted
vörös hullámverése vagy a szívemnek
s ha zöld tekintetem bús homályba réved
eleven fényét kutatja szemednek.

Rozsdamarta kopjafádon ülepszik a csend
a súlyos sírköveken lepihen az idő
s én szívem felett őrzöm emlékképedet,
míg porhüvelyed őrzi a szürke temető.

Az elváltak

Ne írj! Fáradt vagyok, és szeretnék kihunyni;
a szép nyár nélküled fáklyátlan szerelem.
Ha karom el nem ér, jobb neki már lehullni;
síron kopog, aki kopogtat szívemen.
Ne írj!

Ne írj! Legyünk halál, magunknak is csak emlék.
Kérdezd az Ég Urát, hogy szerettelek-e!
Hallgatásod mögül hallani, hogy szeretsz még,
mennyország volna, mely nem fogad be sose.
Ne írj!

Ne írj, Tudom, ki vagy; s fáj rád gondolni, bízni;
hangod őrzi a múlt és gyakran hívogat.
Ne nyújts élő vizet annak, ki nem tud inni;
drága betűk elém idéznék arcodat.
Ne írj!

Ne írd a szót, melyet olvasni nem merek már;
úgy érzem, az ragyog a mosolyodon át,
hangod abba ölel, amit a képzelet vár,
s csókod azzal süti szívembe parazsát.
Ne írj!

Marcelle Desbordes-Valmore- ford: Szabó Lőrinc

Gárdonyi Géza:Ida regénye

Sötétben állunk néha, magunk se tudva, hogy kerültünk belé. Csak meresztjük a szemünket, csak tapogatódzunk, bizonytalankodunk. És a szívünk hüledez.
- Merre?
S véljük, hogy semerre.
Csak tapogatódzunk. Lépünk. Meg-megállunk vakul. Fejünk felett talán kőszikla csügg? Lábunk előtt talán farkasverem vagy szakadék tátong? Talán kígyóra lépünk? Szívünk remeg, mint a nyárfalevél.
- Istenem!...
De mennünk kell, hogy kijussunk valamerre. Hát lépünk, bizonytalankodunk tovább és tovább. Az iránytalanságban. Vakon. Dermedezve. Tapogatódzva. Szemünket olykor könny önti el. Szívünket olykor elszorítja az aggodalom. Aléldozunk.
- Hova jutok?!
S nem érezzük a sötétségben, a bizonytalanságban, a veszedelmek között, a Halál el-ne-csússz ösvényén, nem érezzük, hogy egy láthatatlan jóságos kéz van a kezünkön. Vezet.

Milliók szívébe adj reményt, és békét

Milliók szívébe adj reményt, és békét boldogságos napnak, gyertyafényes ékét csillagot a csúcsra, fel-fel a magasra karácsonyfák tetejére, s ezer fenyőágra Hópelyhet az arcra, mert úgy ünnepélyes könnyedséget a szívekbe, mert úgy melegséges! Adj asztalra friss kalácsot, s hitet, vidámságot legalább egyszer az évben, sok boldog családot! Énekeljen felnőtt s gyerek száz - halk édes dallamot téli égen bárányfelhőt, s szikrázó fényes napot kéz a kézben álljanak fel ó az emberek békéről, és szeretetről szóljanak az énekek! Tanulják meg az emberek... "szeretni kell egymást"... vigyék ezt tanulságul, mint valami lámpást Szánk ne mondjon ez ünnepen csak szépet és jót adják tovább egymásnak e tanulnivalót! Kicsik vagyunk mi e földön s gyenge emberek fogja össze szívünk-lelkünk örök szeretet!

Csillogó hópihék fogócskáznak

Free file hosting from File Den!

Hull a hó, fehéren, puhán, álmodón. Lelkem zenéje lágyan muzsikál. melengeti szívemet a szoba kellemes melege, mégis didergek kissé.
Nézek ki a kertbe - a fák ágain fehér hópamacsok puhán, lágyan borítják be az örökzöld ágakat. Jó bentről nézni ezt a békés világot. Belül tart bennem ez a kellemes hangulat, de a lelkem bizony zaklatott és háborog kegyetlenül. Nagyon hideg van. Hordja a szél a hópihéket, fázósan, didereg a világ is, de a kedvenc óriástuja és fenyő állják a jeges szél fuvallatát, hópapucsokat húzva ágaik hegyébe. A zöldellő ágak a fagyos kertben is melegséget árasztanak. Körülfonják a fehér vattapamacsok, csillogva, ragyogva a fákat. A hópihék fogócskát játszanak egymással.

Lehullt a hó - ezüstbe öltözött a világ
fehér, fénylő hókristály vakít
didereg az egész világ
hógolyók repülnek a kezekből
a téli szél most vad táncot jár
lengeti a fák jeges, deres koronáját
angyalok szállnak a téli hóesésben
melegséget hozva a didergő szívekbe

Bizony, most fázósan állok még belül is - az ablaknál, de csoda szép a világ

Szomorúfűz

Leleszi Balázs Károly Karácsonyi történet

Free file hosting from File Den!

Metsző hideg volt. Az utcák és a fák, karácsonyi díszbe öltöztek. Ha egy madárka rebbent fel a bokrok ágai közt, nyomában ezüstös csillagpor szállt.
A csavargó még egyszer megnézte a házszámozást, ami a pénztárcában talált címen állt. Mit keres ő itt tulajdonképpen? – gondolta. Bűzlik és ápolatlan. Nem is fogják szívesen fogadni. Na mindegy! Átadja a pénztárcát, amit az utcán talált, aztán igyekszik vissza a hajléktalanszállóra, a zsákutcába került emberek közé. A szeretet, a család, a melegség utáni vágyat meg majd csak elnyomja valahogy. El is ihatná a pénzt, morfondírozott, és az iratokat bedobhatná egy postaládába. Nem és nem! Ma szenteste van, és ilyenkor illik jót cselekedni. Úgyis a többi nap értelmetlenül és értelem nélkül telik el.
Csengetésére egy középkorú, mosolygós asszony nyitott ajtót.
– Segíthetek? – kérdezte.
És a csavargó akadozó szavakkal elmondta, hogy talált egy pénztárcát, ha övék, akkor ő most visszaadná. Idegesen toporgott. Az asszony viseltes ruháját, barázdált arcát nézte. Megérezte, hogy ki áll az ajtó előtt.
– Nem akarna bejönni? Épp vacsorázunk. Szívesen látjuk. És nagyon szépen köszönjük – mondta, mikor felismerte a férje tárcáját.
Bent a szobában jó meleg volt. A szoba sarkában egy karácsonyfa állt égő gyertyákkal. A terített asztal körül három kisgyermek és az édesapjuk ült. Barátságosan helylyel kínálták. Mintha évek óta ismerték volna, úgy fogadták.
– Mielőtt elkezdenénk a vacsorát, Eszterke, meséld el nekünk a betlehemi történetet! – szólalt meg az édesapa. És a megszólított kislány csengő hangon mesélni kezdett:
– Éjszaka volt a betlehemi mezőkön, és a pásztorok, akik elfáradtak az egész napi nyáj őrzésében, éppen aludni készültek a tűz mellett, mikor észrevették, hogy valami nagy világosság röpül feléjük. Az a fényesség igen gyorsan közeledett, és a szegény pásztorok nagyon megijedtek, mert még ilyet nem láttak, és térdre borultak, így imádkoztak az Istenhez. Aztán hirtelen ott termett előttük egy angyalka, aki ragyogott a fényben, alig bírta a szem a látását, tudjátok, mivel az Úr dicsőségében tündökölt. És ekkor a fényességes angyalka ezeket mondta a megrettent pásztoroknak: „Ne féljetek, mert íme, hirdetek nektek nagy örömet, amely az egész nép öröme lesz: Üdvözítő született ma nektek, aki az Úr Krisztus, Dávid városában, Betlehemben. Ő a Messiás. A jel pedig ez lesz számotokra: találtok egy kisgyermeket, aki bepólyálva fekszik a jászolban.” És ekkor mennyei seregek jelentek meg, és mindnyájan énekelni kezdtek, nem földi hangon.
– Ezt énekelték – kotyogott közbe egy hat év körüli kisfiú –: „Dicsőség a magasságban az Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat!”
– Igen, Péterke. Aztán a pásztorok oldalba bökdösve egymást így szóltak: Nosza, gyerünk, emberek, fussunk el mind, egészen Betlehemig! Majd gyorsan becsomagoltak tarisznyájukba juhsajtot, egy kis húst és jó habos kecsketejet, jó lesz az a kismamának, gondolták. És meg is találták Jézuskát, Máriát és Józsefet, egy karavánok számára fenntartott istállóban. Egy fénylő csillag táncolt a város felett, bearanyozta az állatok szállását. A pásztorok pedig leborultak a kis Jézus előtt, és imádták őt.
– Aztán pedig jött három napkeleti bölcs, akiknek igen nagy volt az örömük a Gyermek láttán, és kincsesládáikban ajándékot adtak át a családnak, majd egy másik úton tértek vissza hazájukba – fejezte be a karácsonyi történetet a harmadik gyermek, akit Katalinnak hívtak.
Az édesapjuk szeretettel nézett gyermekeire, s így szólt:
– Nekünk vajon nagy öröm-e a karácsony? Azoknak, akiknek a szívébe megszületik a Megváltó, akik Isten szeretetét befogadják, Jézus Krisztust, azoknál a fájdalmak és a félelmek helyett bizalom árad majd szét az ő szívükben. És a bizalom melegséget, világosságot és boldogságot szül ott, ahol azelőtt csak a szenvedés kínja sebzett.
Majd így folytatta, miközben a vendégükre nézett:
– Nekünk is, mint a bölcseknek, a Jézussal való találkozás után más úton kell vissza mennünk, hogy bizonyítsuk, hogy valóban ő a Megváltó, a sorsfordító. A más úton vissza: egy új élet Jézus Krisztusban.
A vacsora után mindenki kibontotta ajándékait. Még János is – akit befogadtak a családba – kapott mindenfélét, ruhát, cipőt és sok finom ennivalót. Majd így biztatták az ajtóban: ha erre jár, nyugodtan csöngessen be.
És a csavargó hazafelé menet a szállóra ezeket gondolta: mégiscsak van értelme az ő zaklatott, nyomorult életének. Az nem igaz, hogy neki nincs jövő. És hogy az Isten kétezer éve Megváltót adott a világnak, és ebben személy szerint ő magának is.

Sajó Sándor: Karácsonyi ének

Akkoron csillag gyúlt az égre
És rásugárzott a vidékre,
És Betlehem fölött megállván,
Egy rongyos istálló homályán
Tündöklött már a Glória:
Ott ingecskében, szép fehérben,
Feküdt a jászol szent ölében
Az Isten egyszülött Fia…
A hír bejárta a világot,
És jöttek bölcsek és királyok
És együgyűk és pásztorok:
Ott minden lélek egyetérzett
És sírt és álmélkodva nézett
És boldogan fohászkodott:
Örömöt hozván az embernek,
Dicsőség légyen az Istennek!
Ó betlehemi égi csillag,
Világmegváltó Szeretet!
Lásd, én is várlak, várva hívlak:
Jöjj, váltsd meg ezt a nemzetet!
Lásd, sírva vár egy csonka ország
És gyásza fátylát lengeti,
Ó szánd meg népe árva sorsát
S hozz végre örömöt neki:
Jöjj újra úgy, mint azelőtt,
Hozz duzzadt ágú friss fenyőt
A Tátra s Erdély erdejéből,
Az elrablottból, – a mienkből!
Ó, neked lehet és szabad, –
Neked nem állja utadat
Oláh Heródes, se cseh zsandár,
Mert a te utad magasan jár,
Te angyalként jársz, égi szárnyon,
Te átrepülhetsz a határon,
Mindenhová és mindenhonnan, –
Te sohsem voltál Trianonban…
Ó, szállj le hozzánk, égi angyal,
Ó, jöjj, kis Jézus s légy velünk,
És igazságot hozz magaddal,
És sok játékot hozz nekünk, –
Mindent, mit vágyunk álmodott:
Sok trombitát és sok dobot,
És sok-sok puskát, kardot, ágyút,
Hogy szent nevedet áldva-áldjuk,
Hozz hírt, amelynek hallatára
Itt minden szemek fölragyognak,
Boldog Karácsonyt valahára
Szegény-bús-árva magyaroknak!

Kocsár Miklós: Magyar karácsonyi dalok

Égnek a fények

Égnek a fények, pirosak, sárgák, kékek
Kicsi fenyő büszkén áll, rajta sok kis dísz vibrál
Kandallóban ég a tűz, bút és bánatot elűz
Táncolnak az angyalok, manók fújnak dallamot.
Minden szív most mosolyog, karácsony lángja lobog
Lény boldog te szenvedő, utcán fázó, s éhező
Hozzanak a csillagok, egész évben szép napot
Nagy szerencsés kosarat, amiben kezed matat
Tavasszal és ősszel is, árvák kérlek ,hogy ti is gyertek ,
Jusson ebből nyárra nektek
Zsákba rakjunk szeretetet
Egész évben örvendjetek

Móra László: Karácsonyi csengő

Csingilingi, cseng a csengő,
Száll a szánkó, mint a felhő,
Csaknem elszakad a gyeplő,
Csingilingi, cseng a csengő.

Égi szánkót hajt az angyal.
És mire az estihajnal
Megjön a szép fenyőgallyal,
Cseng a csengő, jő az angyal.

Itt a Jézus angyalkája,
Égben termett csodafája,
S mindent, mindent aggat rája
A kis Jézus angyalkája.

Arany diót, arany csengőt,
Ezüst lepkét, ringót rengőt,
Amilyen még földön nem nőtt,
S csilingelő arany csengőt.

Kérünk Jézus angyalkája,
Ahol sok a koldus, árva,
Hol jóságod legtöbb várja,
Ott pihenj meg legtovábbra.

Hozz örömet, békességet,
A szíveknek melegséget,
Karácsonyi szép meséket,
S az Istennek dicsőséget.

Ady Endre: Karácsony – Harang csendül...

Harang csendül,
Ének zendül,
Messze zsong a hálaének
Az én kedves kis falumban
Karácsonykor
Magába száll minden lélek.

Minden ember
Szeretettel
Borul földre imádkozni,
Az én kedves kis falumban
A Messiás
Boldogságot szokott hozni.

A templomba
Hosszú sorba'
Indulnak el ifjak, vének,
Az én kedves kis falumban
Hálát adnak
A magasság Istenének.

Mintha itt lenn
A nagy Isten
Szent kegyelme súgna, szállna,
Az én kedves kis falumban
Minden szívben
Csak szeretet lakik máma.

II.

Bántja lelkem a nagy város
Durva zaja,
De jó volna ünnepelni
Odahaza.
De jó volna tiszta szívből
– Úgy mint régen –
Fohászkodni,
De jó volna megnyugodni.

De jó volna, mindent,
Elfeledni,
De jó volna játszadozó
Gyermek lenni.
Igaz hittel, gyermek szívvel
A világgal
Kibékülni,
Szeretetben üdvözülni.

III.

Ha ez a szép rege
Igaz hitté válna,
Óh, de nagy boldogság
Szállna a világra.
Ez a gyarló ember
Ember lenne újra,
Talizmánja lenne
A szomorú útra.

Golgota nem volna
Ez a földi élet,
Egy erő hatná át
A nagy mindenséget.
Nem volna más vallás,
Nem volna csak ennyi:
Imádni az Istent
És egymást szeretni…
Karácsonyi rege
Ha valóra válna,
Igazi boldogság
Szállna a világra.

Békés, Boldog Karácsonyi Ünnepeket

„Karácsonyi csillag fénye
gyúlj ki ma az égen,
árassz békét, szeretetet
mindenki szívébe.
Hirdess nekünk öröm himnuszt
isteni szeretet,
lángoljon fel minden szívben
az emberi szeretet.
Így lehessen nagyon boldog
a mi karácsonyunk,
Jó Istenünk, Édes Atyánk,
ezért imádkozunk.”

Túrmezei Erzsébet: A harmadik

Free file hosting from File Den!


Valamit kérnek tőled.
Megtenni nem kötelesség.
Mást mond a jog,
mást súg az ész.
Valami mégis azt kívánja:
Nézd, tedd meg, ha teheted!
Mindig arra a harmadikra hallgass,
mert az a szeretet.

Messzire mentél.
Fáradt vagy.
Léptél százat.
Valakiért még egyet kellene.
De tested, véred-lázad.
Majd máskor! - nyugtat meg az ész.
És a jog józanságra int.
De egy szelíd hang azt súgja megint:
Tedd meg, ha teheted!
Mindig arra a harmadikra hallgass,
mert az a szeretet.

Valakin segíthetnél.
Joga nincs hozzá.
Nem érdemli meg.
Tán összetörte a szíved.
Az ész is azt súgja: Minek?
De Krisztus nyomorog benne.
És a szelíd hang halkan újra kérlel:
Tedd meg, ha teheted!
Mindig arra a harmadikra hallgass,
mert az a szeretet!

Ó, ha a harmadik
egyszer első lehetne,
és diktálhatna, vonhatna, vihetne!
Lehet, elégnél hamar.
Valóban esztelenség volna.
De a szíved békességről dalolna,
s míg elveszítenéd, bizony megtalálnád az életet!
Bízd rá magad arra a harmadikra!
Mert az a szeretet.

Hollósy Tóth Klára Karácsonyi dal

Free file hosting from File Den!

Leszáll az est, a hó szitál,
ellepi szívem a csend,
a lelkem pisla gyertyaszál,
a szélben ide-oda leng.

Érzem a csend áhítatát,
szent karácsony este van,
elveszett múltam dallamát
dúdolom most magamban.

Csengő szól és fut a szánkó,
fehér szárnyú szél zenél,
pihe-puha havat szántó
messzi csillagokba tér.

Csillag közt egy kicsi házba,
megszól az estharang,
a karácsony boldogsága
minden szívben benne van.

Égi hárfán angyal zenél,
minden csupa varázslat,
aranydió és égi fény,
mind egymásra találnak.

Hallgatják a csend szavát,
a szeretet áramol,
együtt van most a kis család
a szíveiken áthatol.

Áldott béke, szent karácsony,
testté lett ige ünnepe,
megváltás üdve szálljon
most minden ember szívre le!

Égből áldás, malaszt szálljon,
tetőket, bércet lepve be,
emberszívekbe hont találjon
Megváltó Jézus szelleme!

A földre angyalok szállnak,
elhozzák nekünk a békét,
szobákban fenyőfák állnak,
jelzik a szeretet ékét.

Szelídséget hint az este,
ma a Messiás születik,
jászolban reszket a teste,
szívünk szeretettel telik.

Szeitz János Karácsony éjszakáján

Karácsony éjszakáján
kint minden szűz tiszta hó,
még a csend is halkan jár.
Az ünnep oly megható
Karácsony éjszakáján.

Karácsony éjszakáján
szél suhan a kék havon,
s a mesék ködfátyolán
át, kísért gyermekkorom
Karácsony éjszakáján.

Karácsony éjszakáján
kertünkben mesefa áll,
rajta hóruha, puhán.
Gondolatom a múltba száll
Karácsony éjszakáján.

Karácsony éjszakáján
csillaggombot hord a tél,
ködből szőtt égi subán.
Lelkemben a gyermek él
Karácsony éjszakáján.

Karácsony éjszakáján
lomha felhők közt bujkál
a hold, s az emlék szárnyán,
anyácskám újra dajkál
Karácsony éjszakáján.

Karácsony éjszakáján
ünnepi fény világol
az illatos fenyőfán,
anyácska nekem dúdol
Karácsony éjszakáján.

Karácsony éjszakáján
szeretet fénye lobog
a karácsonyfa gyertyán.
Anya! Nem vagyok boldog
Karácsony éjszakáján.

Karácsony éjszakáján
sem tudom már feledni:
sok embernek fáj talán,
ha semmit nem tud adni
Karácsony éjszakáján.

Karácsony éjszakáján
a hajléktalan álma
- melyben a csodára vár -
lesz még meleg szobája
Karácsony éjszakáján.

Karácsony éjszakáján
a kicsi Jézus virraszt
minden ember álmán.
Uram! Adj nekik vigaszt
Karácsony éjszakáján.

.kaktusz A Megváltó megszületett

Tudod arra gondoltam, csak pár nap,
és a karácsony itt van,
eljön a csodálatos szent este,
mikor az emberek a csillogó fa körül állnak,
ünnepelnek, énekelve imádkozzák,
hála legyen,
a megváltó megszületett,
a szeretet közöttünk van,
ünnep ez a várva- várt nap,
de nem egyformán mindenkinek,
van, ki önfeledten ünnepel,
neki szívében már ott a kisded,
azon a napon, a születése ünnepén
boldog, minden nehézség ellenére,
hisz jó gondolni arra,
a jövevény megváltoztatta,
széppé varázsolta,
ünneppé tette a hétköznapokat,
ragyogóvá az ünnepeket,
de vannak az ünneplők között olyanok,
akik még csak vágyják,
hogy megérkezzen hozzájuk is a kisded,
tele vannak reménnyel,
csodálkozva, bizakodva figyelik azokat,
akik szülők,
kiknek a szívében már megszületett a szeretet,
de olyan is van, (őt még bántja is az ünnep,
a mások önfeledt öröme)
ki azt gondolja magáról, az ő szíve meddő,
nem lesz soha áldott állapotban,
a csodás érzést soha nem fogja érezni,
az ünnep nem lesz az ő ünnepe,
áll a fa alatt feszengve,
mint ki csak vendég
egy meghitt közösségben,
és olyan is van, aki nem hisz benne,
hogy létezik a megváltó szeretet,
sokan, sokféleképp állják körül a csodák fáját,
de talán titkon mindnyájan azt remélik,
jön egy új év, új karácsony,
amikor részesei lehetnek
ők is az ünneplésnek

Színek és évek

Évek, évszakok, egymásba göngyölődő napok számlálatlan serege! Milyen keveset jelent így a távolság szitaszövetén át az idő szorgos mértéke, a kalendáriumi változások, és hogy hányszor reggeledett és alkonyodott a nap felettünk, hányszor váltott a természet, és tért vissza a holdújulás, vízár, hó, eső s az évszak virágai és gyümölcsei! A mi emberéltünk más osztódással igazodik, és a sorsunk - mint valami mappán - kényére kirajzolja a gránicokat. Ha elgondolom, hogy a második házasságomtól számítva mostanig mennyi idő telt; bizony majd a fél életem. De így egészben néha oly egyszövésűnek tetszik ez a nagy halom esztendő; szinte elcsudálkozom; hát annyi tömérdek nap minden reggelén külön felkészültem az életre, öltöztem, beszéltem, gondoskodtam és küszködtem, és annyi éven át mindannyiszor mondtam néha nyüzsgő bajokból, gondokból eszmélve egy-egy pillanatra: "Bizony, hull a levél, hidegedik! Nemsokára fűtünk!" Vagy sóhajtottam nehéz közönnyel az égre: "Haj, esős nyár van! Tavaly szebben nyílt a leander!" Vagy ezt: "Itt van megint a karácsony; ez is, az is kellene!"... Összemosódó, nehéz és szívós, elsötétült színű szövete az időnek, egy hosszú, hanyatló, tompán nehezülő életszakasz; de mennyi alattomos, keserves küzdésekkel, mennyi buta, említeni is bajos, regényetlen, senyvesztő és lekoptató nyomorúságok csatározásaival átlyuggatott, szétrongyolt! Megőröltek, elnyűttek engem az évek! De vajon finom és csinos, halk és szépen nyugodalmas életben nem öregedtem volna-e meg szintúgy? Ott volnék, ahol vagyok! Most már nem is tűnődöm rajta, hogy hol hibáztam el. Tán mindenkinek az élete a természete szerint fejlődik; vagy a lénye alakul hozzá a körülményeihez. Én már el nem tudom képzelni önmagamat másféle múlttal és jelennel, mint ami így a részemmé vált, ilyenné formált.

Kaffka Margit

Balázs Feco: Idegen

Mondd csak

mondd csak mi lesz
ha elfogy majd az álom
új álmokat álmodni
lesz még valóságom?
lesz-e majd ki újra
kezemet fogja és vezet
velem jön
átölel és kérdés nélkül
egyszerűen szeret
mondd csak mi lesz
ha fuldoklik majd küszködő létem
küzdelmek nyomait viselem
vörös sebeim csak lassan gyógyulnak
és már nincs hely egy újabbnak
lesz-e majd ki újra
letörli rólam a vért
a verejtéket és a könnyeket
és rólam írja majd
a legszentebb könyveket?
mondd csak mi lesz
ha már önmagamra nézni sem bírok
amikor nevetni szeretnék
akkor is csak sírok
kegyelmet nem kérek
a szánalom feldühít
csak motyogom a szeretet
eltitkolt szavait
lesz-e majd ki újra
rám talál bárhova bújok is
mellém ül és sír velem
gyengébb lesz mint én
hogy újra erőm legyen
mondd csak mi lesz
ha elfogy majd a valóság
új csodákat szülni
elég lesz a jóság?

koma

Az erdő fohásza

Vándor, ki elhaladsz mellettem ne emelj rám kezet.
Én vagyok tűzhelyed melege hideg téli éjszakákon,
én vagyok tornácod barátságos fedele, melynek
árnyékába menekülsz a tűző nap elől, és gyümölcsöm
oltja szomjadat. Én vagyok a gerenda, mely házadat
tartja, én vagyok asztalod lapja, én vagyok az ágy,
amelyben fekszel, a deszka, amelyből csónakodat építed.
én vagyok házad ajtaja, a bölcsőd fája... koporsód fedele.
Vándor, ki elmégy mellettem, hallgasd a kérésem:
NE BÁNTS!

Rien

Nadányi Zoltán Nem szeretsz..

Megálltam ma a télben,
nem éreztem a szélben,
hogy szeretsz.

A holdba néztem éjjel,
de nem jött semmi fényjel,
hogy szeretsz.

A párnám sírva téptem,
nem súgta a sötétben,
hogy szeretsz.

Tudom már, kedves, hallod,
tudom, ha be se vallod,
nem szeretsz.

Csend

Békés a táj, csend honol, vastag a hótakaró
Tekintetünk a messzi távolba réved,
Mosolyod, mely körbefon, mily elragadó,
Kezed tétován kezembe téved.

Az órák melletted elröppenő pillanatok
Hallgatásunk mindent elmondó szavak,
Titokban, habozva, reád pillantok
Arcom boldogságtól ázott könnypatak.

A Veled töltött idő meseszerű varázslat
Megkapó, álomszerű gyönyör,
Álom, melyből nem akarunk ébredni,
Csak ringatózni, mint szélfútta öböl.

Héja


Piramis – Ajándék