Nem jó a világra ránézni,fájó a szemnek.

Görgetjük a napokat,
s oly gyakran
elvakít.a világ fénye.
Nem jó a világra ránézni,
fájó a szemnek. Mi csak
egymásra tudunk békésen,
szeretettel átitatott pillantással
tekinteni. Mert csak ott,
egymás tekintetében
válhatunk egyedi,
megfejthetetlen,
felejthetetlen jelenné.
Ott béke van, szeretet van …
az idő vaskeze nem hat ránk,
míg egymás kezét fogjuk,
míg csak egymást nézzük,
míg egymást szeretjük.

Te vezetsz át a szenvedéseken.
A Te kereszted szerzett üdvösséget,
de mivel az enyémet is kimérted,
Te adj erőt és kegyelmet nekem,
hordozni mindhalálig csendesen!"
Kemény a harc, nehéz a kereszt terhe.
Nem bírom már! - sóhajtod csüggedezve.
De tarts ki! Egyszer meglátod,
megérted, hogy a keresztre miért volt szükséged.

Arctalan démonok tépik szét a lelkem

Betűkre keményednek a gyötrő gondolatok
Arctalan démonok tépik szét a lelkem
Zokognak bennem, majd sárba taposnak
A gyönyörű múltunk, s a mit sem érő jelen…
Zord álmaimon könyököl az idő
S felnyög bennem minden szívverés
Akár egy hegedű mely kézben sírva zördül
De tudom, érzem nagyon, mily tisztán szeretlek!

Szomorú a Hold

Szomorú a Hold. Mintha sírna.
Ő is nagyon egyedül van.
Gömbölyű arca ráncoktól barázdált,
mi nem simul ki soha már.
Búsan mered szeme a messzeségbe,
végtelen bánatánál nagyobb szenvedése.
Már nem vérzik, csak sebhelyei látszanak,
s utalnak a múlt iszonyú kínjára.
A Hold arca szomorú, szemei kiégtek,
már régóta nem ejtenek könnyeket.
Magába zár minden érzelmet,
csak szemei mutatják az igaz szerelmet.
Egyre csak látom reménytelen tekintetét,
s az Ő fájdalma költözik belém.
Nedves szememben megcsillan
a Hold ezüst sugara.

Hiányzik az érzés...

Olykor nézek magam körül,
és rájövök, rájövök arra,
hogy mennyire gyökértelenül
sodródom ezen a világon….
Hogy akit szerettem,
saját életemnél is jobban
szerettem, örökre magamra
hagyott. Amikor újra meg
újra tudatosul bennem ez,
a mellkasom mintha ki akarna
durranni az élet keserves
küzdelmének utolsó szikrájával.
Csak kínt, keserves kínt
érzek, ami teljesen beborít.
A mély gyász, véremmel együtt
csordogál a testemben,
és amikor szívemet éri,
pusztítóan hat minden
érzésemre.
Majd, mint egy halovány
reménysugár, átölel egy
gondolat…hogy Te vagy nekem!.
Te megmaradsz nekem!
De vajon tényleg vagy,
és tényleg megmaradsz
nekem? És ha maradsz,
akkor csak szeretni akarsz?
Azt mondogattad, hogy Te
sohasem akarsz bántani,
fájdalmat okozni, hogy csak
szeretni akarsz…
Én pedig magamba temetlek el,
hogy mindazt, mit veled átéltem,
mélyen a zsigereimbe beleivódjon.
És nem értem közben, miért
érzem, hogy fáj, hogy tövéből
reccsen kifordulva a múltunk
sóhaja, hogy magadhoz ölelsz,
de nem úgy mint azelőtt..
hideget érzek, és fájdalmat.
Hiányzik az érzés, a perce,
az érintése, hozzám hajoló
lüktetése ereidnek…
Vállalom, magamra vállalom
mindazt, amivel vádolsz,
csak hadd érezzem a szívedből,
felém áradó meleg érzést.
Szüntesd meg az ökölnyi
szorítást, mely jövőnk
ígéretét feszíti szét
szomorú szívemben!
Szeretlek!

Zápor mossa arcom

Nem vagyok szomorú,
Oka lehet a csendnek.
Mégis elönt a bú
Ereim repednek,
Gyenge vándor szívem
Könnyei peregnek.
Zápor mossa arcom,
Árkai görcsösen remegnek.
Támadna fel a szél,
Hozná el a hangod,
Nem sodor az mást,
Mint keserű visszhangot.
Hol vagy? Mi történhetett?
Miért nem súgja meg
Az alkonyi nap, esti üzeneted...

Alexander07

Hold

Az óra éjfélre jár
az éjszaka mégis
kételkedik önmagában
mert a gyönyörű telihold
sápadt fényével
millió felé darabolja
a sötétet.
Az ablakon át nézve
csak bámulom a holdat.
Minden gondolatom
agyamból eldobom,
s csodálom szépségét
sápadt sárga,gyenge
fényét,mely hatalmába von.
Csak nézem.
Várom,hogy elhaladjon
ablakom előtt,érintve
néhány háztetőt,
fák koronáját,kerteket,
s az ébren álmodó
lelkeket.

Míg újra megfogod majd a kezem

A világ is sajog attól,
hogy látja, mennyire szenvedek,
hogy hiányod miatt
kezeim tördelem,
hogy vérző szívvel élek,
ha nem vagy itt velem,
hogy szomorú az arcom
ha nem érinthetlek…
És azt hiszi a világ
ó, ez a gyötrelem
majd enyhülni fog
ha megfogod a kezem
ha kibékülünk
ha összesimulunk….
De nem tudja a világ
mily meghitt szerelmünk,
s hogy nem azért fáj
mert mi összevesztünk
hanem, mert minden perc
mit nélküled élek meg,
tiszta kín, lidérc…
Tudom én, hogy vagy,
s tudom én, hogy szeretsz
így nem szerethet más
ha száz életet élek…
de mégis fáj,
és mégis szenvedek,
hogy nem foghatom mindig
a finom, drága kezed
ragyogó tekinteted
nem testemen pihen
mézédes csókjaidat
nélkülöznöm kell…
S míg telik úgy perc,
hogy nem láthatlak
a szívem összeszorul
a lelkem hallgatag
csak sajog és sajog
a kínzó gyötrelem
mindaddig míg újra
megfogod majd a kezem.

A világ peremén

Száraz avar közt keresem a lehullott
szavak értelmét. Fénykoporsóba zárt szellemem
opálosan ragyog, méregcsillámok szikrát lobbantanak,
lidérclángok kék nyelvei gonoszul kúsznak felém.

Elmém reszket a sötétben, nyakam köré tekeredő
félelemindák fojtanak, lehúz a mocsár.
Időpermet oldja fel sejtjeim, miközben szétoszlok
a harmattal a nap kelő fényében.

Mélyben ópium füstje hullámzik, nem nyugtat mámora,
harmadnapra lehajtott fejjel, térdre rogyva imádkozom.
Halott vagyok. Vagy csak álmodom. Sodor, sodor
a vihar elszáradt leveleket.

Tereket ugrok keresztül, kivetülő alakom villanása
ott marad a falon. Elégett mivoltom foltokban hagyom.
Ördögszekeret kerget a szél, van még remény.
Bolygóvá válhatok csillagok közt… a világ peremén.

Ecsedi Éva

Elmúlt...

.. Elmúlt .. Van, akinek álmaik csodát, hitet
hoznak el .. Elfáradtam .. A csenddel kell
megbékélnem .. De a csendet néha úgy
szeretném kitölteni, - rigófüttyel, a víz
csobogásával, - a tónál .. A harangzúgással,
és a Te hangoddal, és az érzéssel,
hogy vagy nekem ..Még szeretném érezni ..
De már régen azt érzem, nem vagy nekem ..
Egyre messzebb űzöl Magadtól ..
Miért? .. Vállainkon fészket rak az idő,
az emlékek és a nosztalgia .. Eljön a nap,
hogy belenézünk a tükörbe, meglátjuk az ősz
hajszálainkat, - a homlokunkon a ráncokat ..
Akkor rájövünk: milyen jó volt
nem is olyan régen pillangókat kergettünk ,
vidáman ugrándoztunk, - nevettünk ..
Az életvonatunk robogott egy végtelennek tűnő
alagúton át .. A csenddel? – nem lehet, nem szabad
megbékélni, mert utólag már bánhatjuk
az elszalasztott csodákat, - amit átélhettünk volna
amit átélhettél volna velem .. De már régen lekéstünk ..
A játékvonatunk már régen messze jár ..

szomorúfűz

Szemed fénye

Lábnyomom a homokban,
A szél fúj lágyan és halkan.
Hullámok moraja porlad,
Egy távoli furcsa dalban.

Csodálatos a kép, a hold
Fénye beragyogja a fákat,
Nézd, hoztam Neked kagylókat,
Két marokkal, vagy százat.

A sziklák mögött végtelen,
Értem a messzeség szavát,
Kémlelem a távoli fényeket,
Ismerem titokzatos dalát.

Ülsz a parton, kezed a vízbe ér,
Hajad a homlokodban játszik,
Bokádra ragadt a finom homok,
Mosolyogsz, innen úgy látszik.

Lelked szabad, szíved dobban,
Szemedben csillog a hullámok fénye,
Fejem az öledbe hajtom,
Úgy érzem sosem lesz vége.

A tenger illata a levegőben,
Megérint valami csendben,
Hajnalodik lassan a parton,
Kérlek, őrizzed lelkem.

Márk Miklós

Tudod...

Tudod, arra gondoltam,
hogy az emberek,
legtöbben az emberek közül
tudatosan formálják az életüket
tudatosan építik, szépítik az otthonukat,
magukat is, ahogy lehet karban tartják,
gondozzák,
öntözik a kertbéli virágokat,
az ember tudatosan próbál feljebb kerülni,
és nem visszaesni,
hogy az élete, amennyire tőle telik
rendezett legyen,
tudatos az ember abban, amit a test követel,
a lélekkel nem bánik ilyen következetesen,
csak úgy, mint egy régi, sarokban felejtett
bútordarabbal, amit kidobni kár lenne,
de tulajdonképpen szükség rá nincsen,
talán majd egyszer jó lesz valamire,
nincs útban, jól van ott, ahol van,
időnként azért jön egy fuvallat,
egy szeretetfuvallat,
ami magasra repíti a lelket,
akkor nagyon boldog az ember,
Akkor boldog az ember,
azok a percek felejthetetlenek,
olyankor megkapaszkodni kéne
egy szeretetfelhőbe,
és soha többé el nem engedni,
de az ember nem tesz semmit
a szeretetért, amelyik már megvan,
nem ápolja, nem gondozza,
engedi visszazuhanni a lelkét
a szeretetlenség sarába,
hogy szabadon szárnyaló sólyom helyett,
kapirgáló,
néha a kerítés széléig felugráló
fejét lefelé horgasztó,
kapirgáló csirke legyen,
talán még szeret a lélek,
de mert rá idő nincsen,
nincs az embernek ideje a szeretetre,
szép lassan elszürkül, elvész a ködben,
pedig talán
csak egy-két szárnycsapás kellett volna,
és lebeghetne a szeretet végtelen tengerében.

kaktusz

Lennék poros utca…

Lennék poros utca, hol végigvezet utad,
vagy alakodra vetülő bágyadt lámpafény.
De lennék hajadat libbentő langyos nyári szellő,
magasból árván figyelő sokcsillagos ég.
Bár volnék válladra hulló tölgyfának lombja.
Boldogítana ez a meghitt, közös utazás.
És záporok alkotta, bármely apró tócsa,
benne tükröződő arcod, röpke pillantás.
Lehetnék tested hűsítő levegője,
szirmok közé bújtatott, vadító illatfelhő.
Kedvesen szólaló selymes zenei hang,
mely bódító mámorral felkap és elragad.
Bárcsak puha-párna volnék, fejed támasza.
Habkönnyű takaró, mely betakarja Álmomat.
S jó volnék szobád űrjének, esti csendnek is.
Részévé válni napjaidnak, lehet nagyobb kincs?
Akarom, hogy legyek még nyikorgó ágy és ajtó,
leírt betűk, szavak, mondatok, könyvek lapjain.
Kerti szék, melyben megpihensz hosszú út után,
hol öledbe veszed hóbundás kiscicád.
Változnék pincében érlelt, „vérszínű" borrá,
szomjoltó mámort adva neked.
Lennék ajkaid között lédús gyümölcs,
mely hűsítve árad szét benned.
De lehetnék ablakodon télrajzolta virág,
olvadozva párás leheleted nyomán.
Vagy nyári tájkép ecsetvonása a vásznon,
mit lelked rezdülésével csodálsz.
Lennék a mindenség e tüzes érzelemben!
Szárnyaló poéta, vadregényes messzi táj.
Soha nem csorbuló dicsfényű erély.
Kemenceforró szerető, higgadt megnyugvás,
Lelked húrjain játszó virtuóz zenész.
Ám nélküled csak hangjegy vagyok a kottán,
magányosan zendülő, összhangzat nélküli zaj.
Lassan elfogyó dacos grönlandi gleccser.
Zsákmányát vesztő ragadozó szirti sas.

Beri Róbert

Az idő megáll, majd elszalad

Egy pillanatra megtorpan az idő:
szemedbe nézve múltunkat látom.
Ijedt lyukká szűkül, majd kitágul;
könnyharmat csillog a szempilládon.
Az utca hullámos hajadba bújik:
összekócolja ujjával a szél.
A mosolyt csak képzelem arcodra.
Remegő kezed tőlem mit remél?
Megrándul ajkad, és akkor kimondod
a búcsú akadozó szavait.
Még mindig olyan sima a bőröd...
Csak állnék és csókolnám hajnalig.
Lassan lehajtod fejed és elsétálsz.
Nincs-percekbe fulladt a pillanat.
Utánad nézek, míg eltűnsz a sarkon.
Az idő elmegy. A bánat itt marad.

Rácsai Róbert

Étellel, csenddel

Csak a szél. Már megint nem te vagy,
pedig étellel, csenddel vártalak.
A nagy szavakat, mint olcsó ruhát,
levetettem. Nem várok csodát.
Nem kérek semmit. Nem panaszkodom.
Csak tenyered helye üres az arcomon.
Ami lettünk volna, vagyok egymagam.
Szavaimnak immár kettős súlya van.
Szemeddel is nézem, amit láthatok.
Veled járok, éppen hogy csak nem vagy ott.
Amit kimondani nem tudtam neked,
látod, most a munkám okos része lett.
S amit nem láttál meg elnyűtt arcomon,
az szólít meg. Tekinteteddel rokon.

Hervay Gizella

Sűrű az éj, konok a sötétség

Sűrű az éj, konok a sötétség
megcsukló félelmemben feléd fordulok
zúzd szét a csöndet, a lázadó lüktetést
feszüljön ívbe tested, ha hozzád simulok

holdárnyékba bújva vigyázd most is álmom
ambróziát csepegtess tikkadt ajkaimra
illatodat hagyd itt, hogy benne megtaláljam
a régmúlt perceinket, melyekre vigyáztam.

Van az úgy

Van az úgy, hogy amikor esténként párnára hajtja fejét az ember és a hold, a langyos éj ködén át rápislog, látni véli álmait és azok beteljesülését, lüktető csillagfényből szőtt szép-színes meséket. A párna tenyerébe temeti arcát, és engedi, hogy szíve magába szívja a holnap reményét, mert talán úgy, képes lesz embert hinni az emberben.
Ma reggel a langyos napsugarak ragyogó fényére és az éhes gyomrom panaszszavára ébredtem. Miután bekukkantottam a pénztárcám mélyére, keserű sóhaj hagyta el az ajkam…kétezer forint. Összesen ennyi maradt az elkövetkező egy hétre. Varázsolni kellene ebből a kevésből finom ebédet, úgy hogy maradjon vacsorára is, meg az elkövetkező napokra. Közel van a piac, osztottam-szoroztam és jutott kis rozskenyérre, zöldségre de még kis gyümölcsre is. Úton hazafelé elégedetten mosolyogtam ügyességemet dicsérve, hiszen a pénz negyedét sem költöttem el…Láttam egy idős asszonyt közeledni, és mintha sírna.. nem voltam benne biztos, de ahogy közelembe ért, egyre biztosabbá vált, szomorú arcát könnyek mossák. Odaléptem hozzá és megkérdeztem miért sír… Egy pillanatra rám nézett és szinte suttogva kérdezte:”Nem tudna adni egy kis kenyérre valót?” Egy pillanatig sem gondolkodtam rajta, elővettem a pénztárcámat és a benne lévő pénz felét, átadtam az előttem szégyenében zokogó asszonynak mondván: „ Dehogyis nem, hogyne lenne, akár egy kilóra is!” Majd simogattam az idősúlyától megroskadt hátát és arra biztattam, ne sírjon. Az asszony a szemembe mélyesztette tekintetét egy pillanatra, és ismételten keserű zokogás rázta a csöpp kis testét: „Hogyne sírnék Drága, annyira szégyellem magam” Hirtelen fátyolossá vált a tekintetem, a bennem összemorzsolódott szavakból próbáltam egy megfelelő választ összerakni, de az asszony, a kezében lévő fehér zsebkendővel letörölte könnyes szemeit, majd tovább haladt.
Abban a pillanatban született meg bennem a felismerés, hogy sohasem szegény, aki képes megosztani mással azt a keveset is, amije van.

Álmodok

Mit csinálsz?

-Álmodok.

-Ébren?

-Ébren

.-Úgy nem lehet.

-Én tudok.

-Hogyan?

-Azt nem tudom, de nekem megy.

-Miről álmodsz?

-Mindenről ami jó.

-Például?

-Egy tökéletes világról.

-És mire jó ez?

-Ilyenkor nem fáj semmi, egyszerűen csak elmegyek egy másik világba, ahol minden úgy van, ahogy én akarom, ahol nem kell félni, nem kell aggódni, nem kell semmit csinálni, amit nem akarok, egyszerűen csak boldognak kell lenni.

-Akkor, ha nem álmodsz szomorú vagy?

- Nem, csak nem mindig vagyok boldog.

-Dehát mindig vidámnak látszol!

-Te úgy látod.

-Az, hogy lehet?

-Mert azt akarom, hogy úgy lásd.

-És, hogy csinálsz úgy, mintha boldog lennél, ha nem vagy az?

-Egyszerűen.

Csak elmegyek az álomvilágomba.

Van az úgy...

Van az úgy, hogy a szavak elfogynak,
és a csend elkezd mesélni…

Gondolatok játszanak zsibogó fejemben.

Ágyban fekszem,
puha melegben.
Gondolatok játszanak
zsibogó fejemben.
Kint az utcán
nyugodt mozdulatlanság.
A felhőtlen égből
hópihe száll.
Varjú károg messze
és belehasít a csendbe
lemondó,rekedt hangú
fájó éneke.
Nem jó ez így!
Tenni kéne valamit,
ami életet lehelne
a szomorú csendbe.
De nem mozdulok.
Egyre csak rád gondolok.
Merre jársz?
Nélküled béna vagyok!
Mit tehetnék? Mit?
Egyedül nem érek semmit.
Csak veled élek.
Miért nem vagy itt?

Szerelmes lüktetésed._Zene:Vangelis:Abraham's Theme

Mosolyom rózsája szirmot bontott arcomon
amikor hangod bársonyát elém terítetted
érezve ajkaimon finom, szelíd csókod
szívemet az izzó vágy, egyre melengette.

Olthatatlan szomjúsággal, ittam kedves szavad
szemedbe merítettem smaragd tekintetem
szívem melegével átölelted magad
maradj ölelésében, hisz lágyabb, mint a selyem.

A szerelmes lüktetésed végig járta testem
nap ízű aszúcsókomat megittad bódultan
örömtől született szemem sarkán könnyem
mellkasodra rogytam, szerelemittasan.

amikor rám szakad hiányod súlya

…amikor rám szakad hiányod súlya, amikor körülöttem hamis éle van minden szónak, akkor még inkább vágyakozom mindenen át Hozzád, hogy selyemfényben sejlő alakod védelmébe bújjak. Igaz hited és emberséged mutat utat, amikor szemeim cserben hagynak, amikor vakként tapogatózva keresem az utat, amit nélküled kell járnom...de nem megy, bénaként rogyom össze, mint aki hiszi, hogy a hit őszinte ereje legyőzi fogyatékosságát és végtagok hiányában szárnyat növeszt rá a konok elhatározás, hogy odaérjen Hozzád...

Ősz esti dal

Most már a búsan rád fonódó csendben
hallhatod szívednek zökkenő zaját,
elillant nyarad, ősszé lett a ködben,
bágyadtan lebbentve lángvörös haját.

Most már csak magány kíséri a lépted,
ha árván bolyongsz az emlékek között,
nem vár rád senki túl az őszi fákon,
a sóhajba fulladt szenvedély mögött.

Most már a fények nem lobbantnak álmot,
behunyt szemével búcsút int a nyár,
de emléke titkon, minden álmos este
vágyakról suttogni vissza-vissza jár.

Kormányos Sándor

Fáj de így kell legyen mégis

Holfényénél kóborló lelkem

Ködfedte utakon kóborol a lelkem
Holdsugarába bújva összebicsaklik
Egy Isten által kitalált égi rendelettel
Szembeszegülve, bele csak nem nyugszik.


Mosolyodtól távol csöndre nem talál
Árván kutatja sorsának értelmét
Kezed puhaságát, hangod bársonyát
Szívem felé áramló szíved szeretetét.


S majd ha valaha, útja véget ér
Hozzád találva megnyugszik majd végre
Halálom után, majd újra élhetek
Ismét én leszek a Te szemed fénye.

SZERETNÉK VELED FELÉBREDNI A HAJNAL TÜNDÖKLŐ FÉNYÉBEN!

Éjfél régen elmúlt. Némaság van körülöttem, a szobában félhomály, csak a fények világítanak itt-ott a szobában. Hallgatom a kinti neszeket. Nem jön álom a szememre, hiába burkolózom be a takarómba. Nagyon feszült, ideges állapotban vagyok az utóbbi időben. Az egész életem felborult. Az álmaim, a vágyaim elszálltak. Álmaimban mindig Veled vagyok, mégis – most is egyedül, hisz Te olyan távol vagy tőlem – és ez már nem csak fizikálisan. Gondolatban messze járok, - elkalandozom. A szerelemről, - a szerelmünkről gondolkodom.

Behúzódom a falhoz, mintha itt lennél mellettem. És várlak, várlak, hogy érezhessem ölelő, óvó kezed melegét, - hogy érezhessem csókjaidat, érezhessem szerelmedet. Izgalom tör ránk, - csendben figyeljük egymást … Szemeink beszélnek helyettünk – csak szívünk dobbanása hallatszik a csendben. Érezni akarlak, érezni csókjaidat, forró leheletedet nyakamon, ami megborzongat… Gyengéden simogatjuk egymást. Nyugalom, csendes boldogság járja át testünket. Karjaidban melegség jár át – elringat az édes gondolat. Lassan kúszok az álom és az ébrenlét határán. Csukott szemeim mögött csak Téged látlak. Kezem nyújtom Feléd, - de nem érlek el, hogy megsimogathassalak. Szemem kutatja szemed, - szólnék, de nem jön hang a torkomból. Csak az arcomon legördülő könnyeket érzem. Vágylak!!! Annyira vágyom utánad. Te vagy kire mindig is vágytam. Mikor lesz, hogy csókodra ébredek, - mikor lesz, hogy Veled lehetek, hogy együtt lehetünk. Fázom, sötét és hideg van Nélküled. Arcod itt van velem – álomutamon elkísér, - de ismét Nélküled ébredek ---
SZERETNÉK VELED FELÉBREDNI A HAJNAL TÜNDÖKLŐ FÉNYÉBEN!

EGY GYERTYA MEDITÁCIÓJA

Ti meggyújtottatok engem és elgondolkozva, eltűnődve nézitek a fényemet.
Talán egy kis örömöt nyújtok nektek?
Én mindenképpen örülök, hogy égek!
Ha nem égnék, akkor a többi gyertyával együtt a dobozban lennék.
Feladatom akkor van, ha égek, és fényt adhatok. Most pedig égek és világítok- a feladatomat teljesítem.
Azonban mióta égek, mindig kisebb leszek! Nekem számolnom kell azzal, hogy ha mindig csak fogyok, akkor a végén csak a saját csonkom marad.
Két lehetőségem van:
1. Vagy megtartom a formámat és egészben, a dobozban maradok, - akkor nem fogyok el. De ebben az esetben igazából nem tudom, hogy mi hasznom van nekem.
2. A másik lehetőségem, hogy fényt és meleget adjak, - akkor tudom, hogy mi végből vagyok én itt! Tehát fel kell magamat áldoznom? Ez szebb és nemesebb, mint céltalanul a dobozban lenni! Így van ez nálatok embereknél is?
Ha csak magatokkal törődtök, nem mentek tönkre. De akkor nem tudjátok meg azt sem, hogy mi a feladatotok itt a Földön, és mi a célja az életeteknek.
Vagy a saját odútokban maradtok, mint én, a gyertya a dobozban- vagy a másik lehetőségetek az, hogy magatok körül fényt és meleget sugároztok, örömet szerezve ezzel magatoknak és az embereknek. Így nem lesz haszontalan a ti szolgálatotok sem.
Az a fontos, hogy saját magatokat adjátok! Az örömötöket, barátságotokat, szerelmeteket, szomorúságotokat, félelmeiteket, vágyaitokat. Nem kell félnetek. hogy ezáltal megrövidültök, mert ez csak kívülről történik: belülről ti mindig értékesebbek lesztek!
Ti nyugodtan gondolhattok arra, amikor a gyertyát nézitek, hogy ti magatok vagytok a GYERTYA!
Én csak egy kicsi, egyedüli gyertyácska vagyok, az én fényem csak kicsi és kevés meleget ad. De ha több gyertya ég, akkor nagyobb a fény és sokkal melegebb van. Így van ez nálatok, embereknél is. Egyedül csak kis fényt tudtok sugározni és csak kevés meleget tudtok, adni. De ha többen vagytok, összefogtok, akkor sok emberhez tudjátok eljuttatni a FÉNYT, a VILÁGOSSÁGOT, a MELEGET, mert közösen hatalmas erőt képviseltek.
A FÉNY így terjed.

Amikor már nincs benned,Semmiféle küszködés

Aztán eljön a pillanat,
Amikor már nincs benned
Semmiféle küszködés.
Amikor már nem vársz
Semmit, mert legbelül
Érzed, hogy felesleges,
A boldogság légvárát
Újra felépítened.
Ekkor keményedik meg
Valami mélyen benned,
És engedi, hogy megtedd,
Hogy azt az álmot, mely
Idáig éltetett, most
Már végleg elengedd.
Üresnek érzed magad,
A láng, a vágy kihűlt.
Csak ülsz, pereg a könnyed.
Elmerengsz, a romba dőlt
Remények halma fölött,
S a lelkednek kínjaiból,
Vajúdva, égre szökött,
Egy kiterjesztett szárnyú
Fekete bánat-madár,
Mely most feletted köröz.

Nem értem

Az idő begyógyítja a sebeket, - gondolják sokan -,s az idő múlásával enyhül fájdalom, szelídül szerelem....
Velem mért történik mégis máshogyan?Magam miért szaggatom?Tudnom kell, mit nem lehet?
Mért keresek mindenben értelmet!Kérdések hadakoznak bennem ...
Temetetlen halott ezért most a lelkem...mert mi történt?
SEHOGY SEM ÉRTEM!
Múlik az idő,mégsem enyhül fájdalom,mégsem múlik a szerelem.
Lelkemet szaggatom,nincs kitől kérdjem,...miért vérzik mégis szívem?
Talán érted? Talán értem? Talán értünk? Nem értem...nem értem....

Nagyon rossz a lelki magány ...Most lenne szükségem "erős karodra", "mellkasodra", ahová odabújhatnék!

A magány nem ott van...

A magány nem ott van, ahol egyedül lét van. A magány a társak között van. Akkor, amikor körbe vesznek bennünket. Hányszor élte már át Ő is a magányt. Ült egy asztalnál, ahol sokan foglaltak helyet és mégis úgy érezte, mintha Ő nem lenne ott, nem illene oda. Állt az emberek között és nem érezte, hogy hozzájuk tartozik. Amikor sokan veszik körül az embert, akkor találhatja csak meg az igazi, a mélységesen mély magányt. Amikor nincs akihez úgy szólhatna, hogy tudja, megértik. Amikor hiába beszél, hiába mondja el gondolatait, hiába tárulkozik ki őszintén, csupán meghallgatják, de valójában nem figyelnek rá. Amikor megpróbál tenni, de senki nem veszi észre. Amikor mindenki lelkesedik, de Ő ne érti miért. Amikor Ő ég a felfedezés, a ráismerés, a megértés lázában és a többiek nem látják, nem érzik, nem értik ugyan azt, mint Ő. Amikor szeret, de ezt nem viszonozzák. Amikor annyira hiányzik egyetlen őszinte szó, egyetlen önzetlen ölelés és nem talál ilyet.

A magányról

Magány és magány között is van különbség, erre nemrég jöttem rá...
Van amikor jól esik az embernek, szüksége van rá, hogy egyedül legyen, maga legyen... Gondolkozzon, megpihenjen, feltöltődjön... ez mind csak a testnek kell... ez a testi magány...
És van a másik, amikor érzed, hogy éget, fáj valami, kell neked, csak Ő senki más... a lelkednek kell... de nincs sehol...ez a lelki magány...
A testi mindenkinek kell, és valahogy ez szerintem nem is visel meg senkit, de a lelki... az más...
Amikor elveszíted akit szeretsz, és rádtelepszik ez a nyomasztó érzés... mintha fulladna az ember...
Amikor belépsz a szobádba, és odanézel reménykedve az ágyadra, hátha ott ül, és azt mondja:
"ez az egész csak vicc volt,itt vagyok neked mindig, örökké"...
De csak az üres, hideg ágyat találod ott...
Ekkor teljesedik ki az űr... csak nézel magad elé s kérded:
"hol rontottam el???" én voltam egyáltalán a hibás??? miért kellett így lennie??? kérdés kérdés után, de sehol a válasz...
Csak a csend és a magány...
Szokták mondani, hogy az idő minden sebet begyógyít... hát, szerintem az idő nem gyógyír semmilyen sebre, a seb örökre megmarad, vagy legalábbis a heg biztosan... az idő csak múlik, és tompíthatja a fájdalmakat, és talán picit feledteti is, mert jönnek helyette mások... és jönnek helyette új magányok...

Esti ima

Uram, segíts, hogy ne fájjon,
Hogy ne kelljen görnyedten járnom,
Hogy lássam még úgy az eget,
Mint mikor a boldogság a szemembe nevetett.
Uram, add, hogy lássam, megöleljem újra,
Hogy lásson, öleljen, s lépjen fel az útra,
Izlelje ajkam, s félszem el ne marja,
Majd suttogva kérjen, halkan, szótagolva,
mondja úgy, ahogy eddig sosem mondta;
- szava legyen édes, mint méz, lágy, mit a selyem,
bocsásd meg Kedves, ha vétetem ellened,
mikor magukba nyeltek az éjfekete terek.
Hidd el, nekem is fáj, ha veled nem lehetek.
S add Uram, hogy akkor, ott erõs legyek,
S fájdalomért, ne fájdalommal feleljek.
Ne legyen karomnak görcsbehúzó átka,
Ne legyen nyelvemnek bénító gátja.
Uram add, hogy megfejhessem,
Mit vétett nõieséggel megáldott testem,
Mi az, amiért megint vesztegettem hitem,
Hogy kellek, mert jó vagyok, s õ kellhet nekem
Mert megérdemelte ezt már az életem....

Minden ember más

Megvárnád-e történéseket végignéznéd haláltusájukat ?
Minden ember más nem oly ,mint hiszed hidd el és bízd ,
Van értékes ember, aki egy esélyt megérdemel.
Ne légy konok, embertelen, hiszen eme világ ilyen.
Legyél kegyes, tudom nehéz, de boldogság lesz jutalmad,
Nem bánat, s bú, örömtelen kapcsolat.
Tudom úgy érzed néha, mintha beszorítanának, gyötörnének,
S nem találod helyed sodródsz az élettel kevés életkedvvel.
Sokan űznek, hajtanak, de vannak akik csak az embert,
Azon keresztül látják meg a csodálatos nőt benned.
Ezek csak szavak, de te élettel töltheted meg-e sorokat.
Te döntesz a felelősséged nagy!
Hiszen aki érez, becsül, szeret, nőként kezel igen sérülékeny,
Olyan ,mint egy csiga, aki ha veszélyt érez visszahúzódik,,
S ki tudja mikor nyílik meg újra.
Rohanó élet? A boldogság hajszolása mindenkit éltet?
Talán, de mindenki máshogy éli meg.
Van aki nem gázol át senkin, nem bánt meg senkit
Csak szeretni akar boldogságot adni és viszont kapni.
Ne tagadd meg eme embereket ismerd fel őket, mert
Elszalasztod őket és megtagadod akkor belőlük erőtlen,
Csalódott, elcsigázott szerencsétlenek lesznek.
Merj bízni, merj hinni, merj szeretni, merj boldog lenni,
Merj lépni a bizonytalan felé, hiszen nem tudhatod mikor
Mit veszthetsz el, de mire feleszmélsz, lehet már késő lesz.
Adj esélyt, légy bátor, mert boldog lehetsz bárhol!

Álmaimban eljössz hozzám

Álmaimban eljössz hozzám,
Nem kopogsz az ajtón, ablakon
Otthonosan lépsz szobámba
Ezüst csengő szól a hangodon.
Nem kérdezem, merre jártál,
Szél hozott-e vagy vonat,
Cirógatlak, becézgetlek,
Simogatom angyal arcodat.
Mind ez persze álom csupán
Megcsókolom reggel lábnyomod,
Takaróm magamra húzom
S vérző szívvel tovább álmodom…

Mondd Uram,minek?

Uram, mondd, minek lettem ember,
miért teremtettél, mi célod volt velem?
Lehettem volna a rét rezgő füvén
liliomvirág, mely izzó lánggal égne.

Lehettem volna, folyóban egy kavics
némaságomban őrizném titkaid
Apám homlokán lehetnék egy tincs
s táncolnék a szélben, mint égő vágyaim

Lehettem volna kóbor árnyak nesze
a hold ezüst fátyla, az éj közepén
nem lennék ember, remegő lélekkel
s nem fájna a szívem, ha zokog valaki.

Lehetnék kályhában lobogó tűz
lehetnék az országút széllel szálló pora
lehetnék part, hol tenger sziklát zúz
nem lennék játéka, a velem játszó sorsnak...

Lehetnék az égen öröktüzű nap
lehetnék a tónak szunnyadó csendje
lehetnék madárszárny, mely zajtalanul suhan
csak ne volnék érző, lélekkel áldott ember.

Mondd Uram, miféle sorsot szántál
a túl dacos, gyerekfejemnek?
Lehetnék bármi a tágas világban
minek teremtettél, érző embernek?

Mécses szeretnék lenni a szobádban

Mécses szeretnék lenni a szobádban,
Így lehetnél csak este enyém.
Arannyal zengő lángom beragyogna,
S árnyadat a falra festeném.

Kihallgatnám a némaság beszédét,
Mit szíved az éjnek tartogat
És az utolsó sápadt lobbanással
Megcsókolnám az árnyékodat.

Halálomig szeretlek

Az énem egyik oldala még most is küzdött, kiutat keresve –

Veled, vagy nélküled, ez volt örökkön-örökké az egyetlen kérdés.

Nem tudtam akkor, és nem is akartam tudni, hogy hol van Ő, és mit érez ebben a pillanatban. De azt tudtam, a legmélyebben biztos voltam benne, hogy én nélküle nem tudok élni, és talán ezért hozott engem ide a sors: a kiúttalan halálba.
És ekkor megértettem, hogy ő adott nekem életet,ő adott erőt , ő volt az életem…mert őt szerettem. És talán még egy kis boldogságot is éreztem, hogy így halhatok meg, mert én érezve éltem, és szerettem…és szeretve száll a lelkem a túlvilágra. Ejthetnék könnyet érte, hogy nem lehet az enyém, hogy nem lehettünk boldogok ebben a földi életben.
Hogy talán soha nem szeretett annyira, mint amennyire én őt, és nem is fog soha többé....


Az Ő arcát látom, az Ő mosolyát, az Ő angyali szemét, az ő derűs tekintetét…és megszűnik számomra a világ, hisz érte éltem, s érte halok meg…és boldog vagyok, hogy halálom pillanatában az Ő arcát láthatom....
Lázálmomban valaki megfogta a kezem ... Nem láttam az arcát, de már nem is akartam, hisz én csak az Ő arcát akartam látni.... én csak mosolyogtam…mosolygok, mert éltem…és szeretve éltem....

Fáj az élet

Fáj az élet,


hisz mindennap meghalok.
Kár, hogy felébredek,
s jön egy új nap,
még élek,
s nem veled vagyok.
Morzsolom perceim,
s már egészen elporladok,
vagy könnyeimben úszva
a partra ki sosem jutok!
Mikor korhad el a fa,
vagy kap léket életem hajója?
Nem vár a fény,
nem vár a part,
immár az örvény csak
a mélybe hajt!

Merj és bízz!

Merj és bízz! Tudom mit éltél át, tudom mennyire fájt.
A fájdalom múló dolog, de a pillanat is,
Amit nem szabad elszalasztanod sohasem.
A pillanat, amikor tovább kell lépni és élni.
De légy kegyes, ne ellenséges, merj bízni és hinni.
Szegényebb lenne nélküled a világ, hiszen olyan vagy,
Mint egy tavasszal nyíló gyönyörű virág.
Érted bárki tűzbe menne, de ha nem engedsz közeledbe senkit
Nem lesz olyan ki megmenthet és elveszhetsz.
Sokan várnának rád éveket számolnák a perceket,
Vajon erejük elég-e, bírják –e a sok türelmet, várakozást.
Hányan állnák a sarat, hányan buknak el ?
Egy meleg nyári éjjel felnéztem az égre, s mint egy mágneses erõ szemem megállt egy csillogó fényen. Elmondhatatlan melegség árasztotta el a lelkem, éreztem jelenléted odafenn a magas égen. Most még tél van, kutatom keresem azt az erõt, melyrõl a szemem azon a nyáron le nem vettem. Keresem kutatom melyik csillag vagy Te, de fáj, hogy nem látom. -Merre jársz most-! - Kedvesem ?
Nekem Te voltál a legszebb csillag,legfényesebb erõ, mely láttára testemben feltört egy hatalmas erõ. Mintha az súgta volna az a parány csillag - ne sírj, mert fáj, nevess hiszen most is ott vagyok veled! -Érzed? - Fogom két kezed, ne sírj míg élsz mindig melletted leszek -!
Örökké álmodom veled és közben érzem tested melegét, lüktetõ ereid, melyben most is áramlik a vér. Megálmodom amit csak ketten tudunk ...
Rettenetes fájdalmat érzünk, elszakitottak tõled ... Megkönnyeztél, megszenvedtél értem, én megszenvedtem érted.
Aztán erõs fények, idegen hangok, sírok félek fáj... Hol az én Kedvesem?
És valami felemel egy újabb melegség! Ugyanaz a szeretet, ugyanaz a kedvesség, ami mostmár gyengéden simogat ... Már nem sírok, cséndben maradok, hogy halljam amit hallani akarok ... Megint hallom, de nagyon halk, egyenletes, de helyette látom az arcod , olvasom irásod ,itt a mi kis otthonunkban ....
Mostmár nem félek, biztonságba vagyok, csak el ne vegyenek, mert rögtön sírva fakadok!
És véget ér az álom felébredek, már nem érezlek, újra félni kezdek....
Még érzem mikor simogattad a kezem, érzem lelked aggódó melegét, ahogy engem szerettél....
Elvettek tölem...Két kezed többé nem segíthet nekem, lelked nem szólhat hozzám, nem mondhatom el ami bánt,te nem mondhatod el ami fáj...
Csillagok , csillagok ...hozzátok szólok!
Mutassátok meg melyik csillag az én Kedvesem ? Mutassátok meg, segítsetek nekem, had lássam Õt újra, had kérjem, hogy szeressen , kérjek egy csókot , mert Õ biztos adna!...
Mondjátok meg neki amit sosem mondtam - talán nem is tudja -
Ha bántottam Õt, ha baj volt, rá mindig nagy szükségem volt!
Ha látjátok, kérlek mondjátok meg neki, ragyogjon nekem az égrõl, ragyogjon annak aki még ugyanúgy szereti.
Áruljátok el azt is - de biztos fájni fog Neki :

SZERETEM MINDÖRÖKRE ...MINDÖRÖKRE !

A csend benned van!

Lepelként borul rád a vérző hajnal,
cseppenként hullnak eléd fájdalmaid,
megannyi ormótlan ölelt kötél szakad szét,
hittel vett remények adják ajándékba
életed értelmét.
Rosszkedved egén gyilkos villámok,
miért szaggatják a szépség üdvösségét?
Köntösével omlik a tájra az éj,
csend hallatja álmot adó énekét.
Szépsége álom, párnádra dőlve
ne hagyd, hogy az idő vegye vissza
örömeidet,
s életedet add az elmúlt percekért!
Hiszem, hogy lelked temploma,
a boldogság imáját visszhangozza!
Hiszem, hogy szereteted minden atomja,
szivárványként öleli át a közöny sötét egét!
- közben fiatalságunk zuhan arcomra-
Hiszem, hogy meghallod a csend halk szavú,
furcsa énekét, az őszinte, igaz érzelmekért!

Végh Sándor

Szobámban ülve, hangod hallom.

Szobámban ülve, hangod hallom.
Szobámban ülve, szemem előtt arcodat látom.
Szobámban ülve, csak Te jársz a fejembe.
Szobámban ülve, rádöbbenek
CSAK TÉGED SZERETLEK
Arcomon könnyem folyik, s várlak,
Minden pillanatomban Téged látlak,
Szavaid fülemben játszanak édes dallamot,
S ha lehunyom szemem, érzem tunõ alakod...

Esték és az éjszakák a legelviselhetetlenebbek egyedül.

Lehunyom szemem, s máris karjaidba képzelem magam.... Lágy keringő hallik át az éjszaka csendjén és táncolunk némán, csüggve egymás ajkán, ölelve egymást . Nincs senki rajtunk kívül a világon, nem hallunk, látunk mást, csak egymást. Szemünk csillogása gyémántfényével világít, mit a Holdtól kapott kölcsön addig, míg minket néz. S mi mosolygunk egymásra, s a Holdra, a fénylő csillagokra, s csak suhanunk a lágy zenére, keringünk, forgunk, véget nem ér soha a mi táncunk ...
De,ha beles szobám ablakán a Hold, nem lát boldog táncospárt, nem lát csillogó szemeket... Nem is marad itt sokáig, továbbsuhan hátha valahol, valakiknek világítania kell, hogy némán, egymás ajkán csüggve táncolhassanak, és gyémántcsillogású tekinteteknek adja kölcsön ezüstös fényét, hogy megőrizzék szívükben a boldog pillanatot...

Bár álmaimban örökké Rád gondolok

"Bár álmaimban örökké Rád gondolok, mégis magam vagyok, mert Te nem vagy velem. Gondolataim messzi elkalandoznak Rólad, a szerelemrõl. Olykor a képzelet égi álmába merülök, elgondolkozok, hogy milyen is lehetne, ha itt lennél mellettem, ha itt lennél és kiegészítenéd életemet kedvességeddel, értelmeddel, szerelmeddel:
Míg az este bíborozza a lement nap hajnalát, míg az éj becsillagozza szétterítve fátyolát, kéz a kézben sétálgatunk , beszélgetünk az élet értelmérõl a szerelem kapujánál.

Félénken egymás szemébe tekintve, a csillagok pislákoló tüze mosolyog vissza kettõnkre. Hang megakad, szó elhallgat, izgalom tör lelkünkre, szív megdobban, légzés megrohan, de nem adunk törõdést környezetünkre.

Mint hajnalban a dér lepi be a rózsaszirmot szerelmem úgy áradna szét lelkeden, az Erósz páratlan érzése okán remegés járna körül bájos testeden. Gyengéd karjaimmal láncolnám magamhoz gyönge kicsi szívedet, mézédes ajkadról szerelmedet cseppenként ízlelném meg.

Akaratlanul is észrevenném benned az angyalt ki mellett én is a fellegekbe kerülnék, a viszonzott szerelem boldogságaként örömömben szívtáncot járnék. A kényeztetés, törõdés által lelkünk harmóniában él, szívünknek szerelméhez vonzó rózsakötele erõsebben él."

Hallgatom , Rád gondolok....és folynak a könnyeim

Tudod...

Tudod Kedves arra gondoltam, hogy hiába akarom szeretni, hiába mondják, hogy szeressem az embert, az ember nem szeretetre méltó. Mi emberek nem vagyunk méltóak A szeretetre. Az embert nem lehet szeretni, mert irigy, önző, ha ad, azért ad, hogy kapjon, ha gyereket szül, azért, hogy öröme legyen benne, öregségére támasza legyen. Az ember nem szeretetre méltó, amennyire nem az a hisztis, szándékosan rosszalkodó gyerek, aki talán csak azért rossz, azért hisztis, mert fél egyedül, mert azt akarja, hogy bármi áron, de maradjon vele valaki. Vegye észre már valaki, neki mennyire rossz egyedül Az embert, az önző irigy embert nem lehet szeretni, mint ahogy a hisztis rossz gyereket se lehet szeretni. De sajnálni, azt igen, Sajnálni, muszáj. És ha meglátjuk a másik emberben, a saját tükörképünket a vergődő, szárnyatört kismadarat, akkor talán még meg is szerethetjük, és akkor csak egy lépés, hogy megmutassa, tud ő repülni, méghozzá gyönyörűen, magasan tud szárnyalni. Az ember rossz, az ember irigy, önző, az ember mindent csak önmagáért tesz. De, mikor megszerettelek, megmutattad nekem a benned élő Istenséget, akit csak szeretni lehet, és mert elhitetted velem, hogy én is képes vagyok repülni, hát elkezdtem (hitetlenül) csattogtatni a szárnyaimat. És sikerült!

.kaktusz

Ha tudnék sírni még

Ha tudnék sírni még,
versenyt könnyeznék az esőcseppekkel
amint hidegen folynak végig lázas arcomon,
tekintetem rabmadárként vergődne
valahol a messzeségben, míg beleolvad a semmibe…
Valaki símogatja az arcom… hideg, jeges ujjak
szorítják karjaimat, torkom… csak később veszem észre,
a szél… hideg, őszi szél, mely már elsodorta
a sárgúlt leveleket, s most eljött értem is,
sodor engem is…
Ha tudnék sírni még,
most esedezve hullanának könnyeim,
könyörögve, ne bánts! Nem birok ki többet…
Meghalok ha mégegy álmom kettétörik,
mégegy ilyen virradatra már nem tellik,
nem látod? Már kétszer eladtam lelkemet
s visszavenni a pokolból nem lehet,
hisz kormosan már kinek lenne jó?…
De ha tudnék még sírni,
talán megrepedne szíveden az a márványburkolat
mely dobogását fogva tartja,
s ha megpihenhetne lelkem rajta,
hűtené a sebeket s emlékedet belepné a hó…

De nem tudok sírni többé.
Nem baj, így a jó…

Most egy kicsit

Most egy kicsit
elhalkult minden;
fákon a lombok friss nesze,
ablakon a zápor permete,
madarak hangja fátyolos lett,
elhallgatott a tücsök-ének.
Most egy kicsit
minden céltalan lett;
a "valami szépre váró"
reggeli ébredések,
a felhőket figyelni,
hisz te is ezeket nézed,
szél tenyerébe temetni arcom,
mert a hűvösét te is érzed.
Most egy kicsit
minden megfakult;
fölöttem félig-nyílt szemmel
közömbös csillagok,
sápadt és gyorsan tünő a holdkaréj,
s alig fényesebbek a nappalok,
nincs kedvük tündökölni.
Te nem vagy itt.

Gyáva

Orromban a sírás jellegzetes szaga,
mint kémények füstje a téli levegőben
oly elfeledett
és
oly ismerős
érzés...
Mégis - nem volt még
ily gyilkos gondolatokkal társult zokogás...
Gyáva vagyok élni -
és gyáva meghalni is.

Ruder Jana:MÉG ITT VAGYOK

nézz rám..
még itt vagyok,
de már elfáradtak
a gondolatok,
besározódott
ígéretek repedésein
nyöszörög a remény.

lehámozta a keserűség héját rólam
az este, mikor mindketten
elhittük nevetve
tenyerünk még összeér,
s összekulcsolt ujjainktól
utolsót lehel a magány -

nézz rám...

még itt vagyok
csak a zsákutca
kövei törik már talpamat
s a ki nem mondott szavak
mardossák ajkamat
de nem könnyezem
elégetem, elpusztítom
mielőtt
lefolynának arcomon
mint fákról a virágszirom

Nézz rám...

még itt vagyok
de már elfáradtak a
gondolatok...

Egyedül

Odakint gördülnek a napok,
huszonnégy órájuk nesztelen abroncsán
gurulnak szüntelenül;
az imént még hunyorgó csillagok néztek be ablakomon,
most a nap küldi zárt redők résein kegyetlen nyilait,
de már közeleg halkan az alkony.
Idebent megállt az idő.
S ez időtlen tértelen űrben megállt az életem is,
csak mint kikapcsolt gépezet kis bolond kereke,
szívemben zakatol egyre a csendben:
hol vagy most? hol vagy most?
szívemben zakatol s vár szikra-jeledre,
melytől hunyt szemem újra kigyúl,
újra kigyúl egész életem
megindul
feléd.

Reichard Piroska

Tudod...

Tudod azt szeretném,
ha természetes lenne,
számodra lenne természetes,
hogy vagyok,
hogy soha ne félj,
hogy egyszer mást akarok,
tudd,
reggel mikor a szemedet
kinyitod,
én már várok rád,
még akkor is,
ha nem találom
a hozzád vezető szavakat,
akkor is Téged kereslek,
nem lehetek olyan messze,
a világ másik sarkára mehetek,
akkor is, ott is veled leszek,
akkor is rád gondolok,
amíg itt lakom ezen a Földön,
és azon túl is,
mindig,
mert ez az én feladatom,
mekkora boldogság,
van örömteli feladatom,
azt akarom, hogy érezd,
valaki mindig,
minden körülmény között
rád gondol,
és soha nem lesz másképp,
amíg a fák az esőt szomjazzák,
míg felkel reggel a nap,
és este nyugovóra tér,
amíg felváltja a Napot
a Hold,
és a ragyogó csillagok,
amíg mozdulni tudok,
és amikor már nem,
míg halandó vagyok,
és ha már nem,
akkor is,
mindig kereslek,
és mindig gondolok rád.

.kaktusz

Lánggal égettelek szívembe

Mint hegesztő a kemény fémbe,
úgy égettelek a szívembe.
Mint a hegyvonulatok,
melyek körül ölelik a völgyet.
Mint pillangó járta rét, mely
százszínű virágpalástot ölt.
Mint félig kiszáradt fa,
mely virágzásnak indul,
oly erővel ittalak magamba.

Mint szivárvány színei,
úgy csillog tekinteted a világra.
Mint homokban rohanó apró gyík,
úgy illan el az élet nemsokára.
Kell nekem ez, hogy életem virágba
boruljon, mint orgonabokor május éjjelén.
Az elmúlás, a tél, mind álom maradjon
lelkem rózsafájának virágzása idején.
Mert lánggal égettelek szívembe.

Lyza

Ha egyszer én lennék

Ha egyszer én lennék az este,
szép álmot hoznék a szemedre,
ha egyszer én lennék az álmod,
álmodnál igazabb világot.

Ha egyszer én lennék az éjjel,
színültig telne minden kéjjel,
ha egyszer én lennék az ágyad,
száz évig aludni hagynálak.

Ha egyszer én lennék a reggel,
hozzád lesnék be, szeretettel,
ha egyszer én lennék a nappal,
az erdő lennél madárdallal.

Ha egyszer én lennék a tenger,
sós lennék, édes lehelettel,
ha egyszer én lennék a felhő,
gyermek lennél, ki hozzám felnő.

Ha egyszer támadna délután
a sárkány orrán fúvó orkán,
akkor sem volna mitől félned,
barlangként lennék menedéked.

Ha egyszer én lennék a kék ég,
Nap lennél, fényes égi ékként,
ha egyszer én lennék a lelked,
szép lennék, vagy talán a legszebb!?

Kubik Ilona