Nagy Farkas Dudás Erika :Hiány

Ne szégyelld,

ha megöleled utána a párnát,

ha melegét hiába keresve

fölsírod az éjszakát,

és ha az ürességet

neve kimondásával töltöd:

el ne hallgass!

Más tettben sincs több értelem,

se vigasz

.

Rettenetes, ha a reménytelenség megköti az ember tetteit, gondolkodását, életösztöneit. Ilyenkor nem futja másra az erejéből, mint hogy egymás mellé teszi a lábait, ha egyáltalán útnak indul.
De inkább a helyét keresi, mert hirtelen kiüresedett az élete, eltűnt, aminek - hol nagyobb, hol elgyengülő akarattal - nekifeszült.

Jössz-e utánam

Már városomban is

egyre több minden

emlékeztet rád.

Ahányszor itt jártál,

és vittelek magammal,

minél többször lásd

mellettem mindazt, minek

örülni lehet, hogy velem

együtt te is felfedezd

a sok apró csodát...

Minden együtt fotózott

fán, virágon, épületen

és madarakon

együtt merengeni,

hisz' minden bejárt

helyen igazán csak úgy

lehet boldognak lenni,

ha együtt látunk messze...

Így aztán mindenhol,

ahol ettünk vagy fagyiztunk,

sétáltunk éppen - persze,

hogy téged lát képzeletem,

akkor is, ha éppen

máshol kell lenned és

nem lehetsz most velem.

Látod, itt is, ahol vártunk

a villamosra, buszra,

minden alkalommal

felszállás után még

visszanézek

magam után hátra,

hogy jössz-e utánam,

hogy le ne maradj, drága...

Jószay Magdolna

Ki lehetsz Te?

Ki lehetsz Te,

ki rohansz utánam,

ha tudatlanul, ostobán,

rossz irányba megyek?

Ha megállnál egyszer is,

megbénulna a lábam

és talpamat égetnék

forró homokszemek.

Ki lehetsz Te,

ki nélkül mit sem érnék,

ha különválnánk mi is,

mint tették százan, ezren?

Ha nem volna módom

mögöttem tudni Téged,

megtudnám mi a

nélkülözhetetlen.

Ki lehetsz Te,

ki úgy simulsz karomba,

mint égő sebet kötöző

selymes, puha vászon?

Ki akkor szegült mellém,

mikor senki voltam,

ha visszagondolok:

Istenem, de fázom.

Ki lehetsz Te,

ki sorsomat írod,

ha nem találok szót,

és nincs valós érvem,

a semmiért cserébe,

az életed átsírod?

Ha létezne Isten,

megáldana értem…

Nélküled

Vén ligetünkben árnyra árny oson,

beleborzongok, nélküled úgy félek,

ördögszülte hangok a szűk folyosón

vad haraggal szidják vétkes messzeséged.

Zokogást hallok, s az útmenti kőre

holt levelet sodor haragvón a szél,

s én egyre kereslek az elvakult időkben,

hol megfakult emlékünk élni visszatér.

Hiányodtól vacog mélyemben a lélek

s a vonagló kín-nyaláb bőszen birtokol,

nézz rám kérlek, lásd mennyire félek,

nélküled a világ egy mélységes pokol.

Vörös liliom

…tudod, Kedves

…tudod, Kedves, olykor szemfedőt von ránk a hitetlen fájdalom, vakként tapogatózunk valami melegséges szó után a szívünkkel… szemünk mégis mindent lát, világtalanságunkat okozó kendőnket lelkünkre csavarták s oly erővel, ahogy az már le nem mállik soha többé, csupán akkor, ha kérdés nélkül találjuk meg azon válaszokat, melyek számtalan formájú kavics képében horzsolják talpunk vonalát, és mikor már összeroppant minket a keserű könnyeket vajúdó kétségbeesés, megvilágosodik az a fajta bizonyosság, mely karjába zárva a törött üvegek szikrázó mérgén át is új hitet áld reánk… az ölelések emléke csókízbe csomagolja rettegésünk, kitárt karok fészek-melege rajzolja körénk békeérzetünk… egyetlen hang áldássá pendíti az eltorzult félelmek siketítő kiáltását, és megveti érzelmeink érintetlen ágyát, ahol egymásra találnak a ki nem mondott vallomások, szeretkezőn olvadnak össze betelni képtelen szempillantások… hol szívek hagyják mély árkaikat a finom redők közt, ahol lelket a lélek örökre összeköt…


Moha

Nem élek én tovább...

Nem élek én tovább,

Csupán addig élek,

Amíg a szívemből

Felfakad az ének;

Amíg a lelkemet

Sírhatom a dalba,

Amíg lángra gerjeszt

Ihletés hatalma;

Amíg titkos órán

Reám száll a bánat,

Feketén, komoran,

Mintha a világnak

Végzetszerű átkát

Csakis én érezném,

Tépődve annyi bús,

Megfejtetlen eszmén.

Nem élek én tovább,

Csupán addig élek,

Míg vérező szívvel

Ezernyi kétség közt

Még mindig remélek.

Míg az örök eszmét,

Míg az örök szépet

Keresem, imádom,

Míg egy ábrándvilág

Lesz az én világom,

Melyet én kormányzok,

Melyet én teremtek,

Amelyről dalaim

Annyi szépet zengnek.

Nem élek én tovább,

Csupán addig élek,

Amíg szerelmemért

Szerelmet remélek;

Amíg mint eszménykép

Ragyog le szívemnek

Szentelt oltárára

A nő, a teremtés

Legszebb koronája.

Nem élek én tovább,

Nem élek csak addig,

Amíg a szívemen

Ezer kínos kérdés

Keresztül nyilallik;

Amíg nyugodalmat

Egy percre se leltem,

Amíg egy világért

Gyötrődik a lelkem.

...De ha az életnek

Piszkos, jeges árja

Magával ragadna

S kialudnék tőle

Szívem régi lángja;

Hogyha örök hitem,

Hogyha minden vágyam

Örökre elszállna

S annyi tépő kétség,

Siratott reménység

Fás közönnyé válna;

Na titkos órákon

Nem szállna szívemből,

Nem zengne ajkamon

Biztatón az ének -

Ne éljek én tovább,

Mit adhat már akkor

Énnekem az élet?!...

Ady Endre

egyedül-csend

egyedül álltam ott a csenddel

ketten néztük a sok sárga csillagot

ahogy egyre halványodtak

és beleolvadtak a hajnali ég puha-fehér párnájába

kicsit megrázkódtam

ingem alá bújt be hideg-nyirkos karjaival a hajnali szél

szólni akartam

de a csendhez csak bolond beszél

így hát hallgattam tovább

… és fáztam

Komáromi János

Ajándék

Szeretném magam átadni neked

Mint egy kis szobrot, mely asztalodon áll

Áll és él és szembe néz veled,

Mikor szobádra borul a homály.

Én lennék örök-merev vizavíd:

Kis, megszokott tárgy fémből vagy fából

Mely a tiéd, igénytelen, szelíd,

S egy mosolytalan nőfejet ábrázol.

Lányi Sarolta

Mesemúltban

Valamikor réges-régen,

képzeletben gyufaárus voltam.

Otthonok meleg fényénél fáztam

koldus-hideg kapualjban.

Álmomban

Nap voltam, szél voltam,

esőként hulltam a földre.

Hollószárnyak röpítettek

vadvirágos, zöldellő rétekre,

tündér-leplet terítettem

bélpoklos, fekete sebekre.

Vágytam, hogy lehessek

könny-harmat reggelek,

regés szivárvány-egek,

s legendák ismerőse:

didergő királyok,

jávorfát öntöző leányok,

faragott furulyák

csöndes könyörgése.

Örökkön keresve, futva és elesve

utaztam a Föld körül,

csillagok közt, holdsugárban,

lebegve, magányos-nesztelenül.

Mesemúltból visszatérve,

vállamon maradt egy kék palást.

Rózsám tüskéje, mint a hajnal tiszta fénye,

s mint anyám, gyermekem, szerelmem ölelése,

mind, mind engem vigyáz.

Hitem, s igazam bennem érik,

s bár vagyonom szűken mérik,

tudom, hogy mi fontos, megmarad.

Lábaim már nem sietnek,

Utamon törött szárnyú angyalok

szelíd mosollyal követnek –

a Világgal egy vagyok.

S te édes-szomorú,

gyermeki varázs-világ,

úgy lobogsz bennem most is,

mint rőt gyertyaláng…

s ringatsz, ringatsz,

mint hajdani mesékbe halkuló,

hulló csillagok vágyaiba temetett

- de el soha nem feledett -

álmot hozó, örök éjszakák.

Arany-Tóth Katalin

Átfestem az eget...

Gyermekként, álmaim felhőkre festettem,

ott bóklásznak most is az ég kék tengerén,

kevés egy élet, hogy újra megkeressem,

oly sok álom bújik tollfelhők peremén.

Hittem, a bárányok mindig visszatérnek,

s átszínezik újra lenkékre az eget...

minden pillanatra adhassanak szépet,

s ne kelljen keresnem... kapjam az édeset.

Mikor fáradt vagyok, s felnézek az égre,

még patyolatszűz álmok eveznek fölém,

felismerem mind, hisz én írtam az égbe...

s könny szökik szemembe, hogy nem lehet enyém.

Mától új ecsetet fogok a kezembe,

széjjeltépem régi, földbarna láncaim,

átfestem az eget azúrkék remekre,

és hattyúfehérek lesznek majd vágyaim.

Napkorong vigyáz rám aranyló kacajjal,

bíborhajnal ébreszt mindegyik reggelen,

parázsnarancs ingben int búcsút a nappal,

s mélykék bársony ölel tűzforró éjjelen.

Nagy Ilona

Bella István Utóirat egy szerelemhez

Reggeledik odakünn és bennem

lassan felkél a nap.

Kirajzolódik arcod, és szerelmem

lepkéi kirajzanak

a fényre, hol a tollászkodó bánat,

késő madár, az égbehamvasul,

s megőrzi a magányt, mit magának
se mond az ember, csak így, hangtalanul.

...ez a zord világ mérgezni vágyik a szépséget,

...ez a zord világ mérgezni vágyik a szépséget, de tiszta lelkű gyönyörűséget, embernek maradott lény-képet összetörni nem tud, kíméletlen vasöklével zúzni akarja, és párszor földre sújtja megtépázott szárnyaiddal küzdő tested, de végleg porba gyalázni nem mer, mert olyan nedűt adsz a szomjazó léleknek, amelyet végleg eltörölni oly halálos vétek lenne, ami a végromlást visszafordíthatatlan sorvadássá gyorsítaná... nem maradna, csak egymás szókaszabolása miatt vergődő haldokló lelkek képmutatása, emberi álarcok mögé rejtett gonoszságok széles, színes palettája, amelyből ördögi festőművész-kezek alkotnának fájóan torz képeket...ez volna nélküled...


Moha

Koldus álmok rongyos fekhelye…

Koldus álmok rongyos fekhelye…

Törött ágakon csendbe fonódva,

hegedű húrjain hangtalan visítva

siklanék újra és újra veled …

Lennék tavirózsa, mit ringatna szellő,

lágy hullámokra simulva.

Kürtök, üstdobok között,

pattogó szikrák fölött szállnék,

majd csipkebokor rejtekébe bújva,

két dobbanás közötti szünetben

dallam lopózna halvány sziluettemre.

Illat lenne ágyam, s vágyam,

mi testet öltene dideregve,

mint börtön rácsain át a fény,

szökne pihegve lüktető árnyak,

combok rejtekébe,

és siklana kéjjel,

hullámok sírhelyébe éjjel,

hogy meghúzódjon szemérmetlenül

Isten tenyeré(be)n.

Hát ringass tavirózsát, nádat,

adj szárnyat halódó vágynak,

sziklák mozduljanak, és haljanak bele,

mint az éjszaka szétterülő hajába

a kelő nap első sugara.

Sejtelmesen…

Mert még úgy maradnék,

csendbe fonódva,

egy buja éjszaka hajába fúlva,

mint a tegnapi fény,

mi újra és újra összefon veled …

Koldus álmok rongyos fekhelye ...

Zsefy Zsanett

ma...

valahogy

mindent túlharsog a szenvedély

járatlan utakon kószál képzeletem...

szememben egy ártatlan könnycsepp

menedéket keres miközben az idő

ráncokra írja meséit az arcomon...

ábránd esik az ablaküvegre

a pillanat kicsúszik kezemből

könnycsepp befejezi útját

majd méltóságot nyit rám

egy másik pillanat...

Köszönöm

Még nem tudom véges időm mikor fog lejárni.

Azt sem hogy mikor kell tőled búcsúznom.

Ezért, most szeretném megköszönni neked,

Hogy életvidám nyárrá fested őszi alkonyom.

Égig érő sziklák között bujdosott a napfény,

Csak távolról láttam, hogy másnak ragyogott,

S míg álmodozva néztem a közte lévő tengert,

A sodródó hullám is, csak könnyeket hozott.

Gyorsan szálló hónapokból évtizedek lettek,

Mahagóni hajamból pár ezüstszínű tincs,

Melynek csillogása már réges-rég megkopott,

De szemed tükörképére még fénycsillámot hint.

Kitárom a szív kapuját, s beengedlek téged,

Hogy szenvedélyes csókjaimat ajkaidra vond.

Mert te vagy, ki a létnek minden röpke percére,

Egy villanásnyi törtfényből is égi áldást ont.

Kun Magdolna

VISZONTLÁTÁS

- Erdőcském, azt kérdezem:

Megvagy-e még kedvesem?

Azóta, hogy láttalak,

Hej, sok évünk elszaladt,

Azóta, hogy útra keltem,

Messze tájra, messze mentem.

- Ahogy voltam, úgy vagyok,

Télen orkánt hallgatok,

Mely tar ágam tépdesi,

Útjaim mind elfedi,

Kis csurgóim megfagyasztja,

S éneklőim elriasztja.

- Miként egykor, úgy vagyok

Nyáron nótát hallgatok

Itt az ér útján, alattam,

Ezt mindenkinek megadtam -

Asszony, lány dalolja egyre,

Hogyha friss vízért siet le.

- Hej, szelíd-vizű nagy erdő,

Egyik év fut, másik eljő,

Bárha ifjan nősz te fel,

Mégis mind ifjabb leszel.

- Mit sok év! Hány század óta

Hull a csillagfény a tóra;

Hogyha rossz vagy jó idő jön,

Széltől zsong a lomb sok őszön;

Jó vagy rossz idő lehet,

Vén Dunánk tovább siet.

Csak az ember ingatag,

Egyre tévelygőn szalad.

Ám mi nem fogunk elfutni,

Ahogy voltunk, úgy vagyunk mi:

Tenger vize zúgó árral,

Itt a föld sok pusztasággal,

Fönt a holdvilág a nappal

És az erdő száz patakkal.

(1960/1968)

Franyó Zoltán fordítása

álmok útja,

Messze visz az álmok útja,

szívem újra lángra gyújtja,

s óh, be tud az égni!

Becsap mégegy szerelemmel,

de amit érzek a szívemmel,

nem lehet elérni…

Megőrült az egész világ,

minden csupa, csupa virág

amerre csak nézek,

s csak kacag az álom rajtam,

mert elhinni de akartam

azt, amit most érzek…

Úgy imádtam, úgy szerettem!

Szinte a bolondja lettem,

eltaszított mégis.

S ha suttogtam szerelmesen:

de szeretlek, én kedvesem,

visszasúgta: én is…

Hazugság volt minden szava,

bár elhitte ő is maga

mit álmában érzett.

Nem nézte meg soha arcom,

s szívemet, bár kézben tartom,

nem látta, hogy vérzett..

Becsapott egy régi nóta-,

-elszállt az is rég azóta,-

s elszállt az a nyár is.

Odakötve délibábhoz

volt, amit a boldogság hoz,

jött, és elment máris…

Elvitte az életemet,

s mély síromba élve temet,

mégsem csordul könnye…

Talán itt, a hársak alatt,

-ha sok idő már elhaladt-,

nem fáj már közönye…

Tudod arra gondoltam,

Tudod arra gondoltam,

kihűl, megdermed a lélek,

ha nincsen benne szeretet…

az a belső hideg

az embert átjárja csontjáig,

és aki nagyon fázik,

annak cudar dolog a világ,

lehet a legcsodálatosabb nap,

mégis, a belülről vacogó

felmelegedni képtelen,

belőle semmit se érzékel…

s ha a szeretetlenség fagyaszt,

a szeretet felolvaszt, átmelegít,

és ha valaki nem fázik,

ha mindig közel a kályha,

(az ember a belsőjében

viszi magával mindenhova)

akkor szép még a leghidegebb,

a legmorcosabb tél is…

olyan talán nincs,

hogy valahol ott az igaz szeretet,

és aki ad otthont neki ,

az mégse szeretne élni,

talán, mert a szeretet melege

megszépíti a világot …

elér az a meleg messzire,

az a meleg virágot fakaszt,

az a meleg boldogságot teremt,

abból a melegből

soha se csak annak jut,

aki a lélekhez legközelebb áll.

.kaktusz