A táncokat, ugye, ketten táncolják, és azt tapasztaltam, hogy ugyanazt a mozdulatot és élményt el lehet mondani „nőül” és „férfiül” is.
Rádöbbentem, hogy két nyelvet beszélünk.
Lehet, ez az oka annak, hogy nemigen értjük egymást.
Ezt sokszor tapasztaltam az előadásaimon is: ha elkezdek „nőül” beszélni, a férfiak unni kezdik. Ha mondjuk a szerelemről beszélek a nők nyelvén, a férfiak megkérdik, milyen különbséget látok a hinajana és a mahajana buddhizmus között, hogyan látom e két irányzat fényében a „szerelem problematikáját”.
Ha elmondom, a nők unják.
A tangó milonga titkát kétféle interpretációban hallgattam végig.
A férfiak elmesélték, hogy ez a tánc úgy született valaha, mint egy őszinte vallomás. Szegény emberek táncolták először, akik át akarták varázsolni nyomorúságukat, föl akarták emelni életüket egy olyan világba, ahol szabadság van és boldog teljesség. Erotikus tánc ez, a szónak nem csupán mai, de ősi értelmében. Ahogy Platón mondja: Erósz az az isten, aki a káoszból világot teremtett – hasonló ahhoz a keresztény igéhez, hogy „az Isten: szeretet.”
A tánc még nem kezdődött el, mert előtte a férfiak – így mondták ők – „választanak”.
Szemével a férfi kiválasztja a sok nő közül a párját. Aki csakis akkor mozdulhat meg, ha a férfi tekintete rávetül, s azt üzeni: jöhetsz! Ekkor már fölállhat, vággyal teli alázattal lassan közeledhet hozzá – és a férfi is tehet feléje néhány lépést.
Egyre közelebb érnek egymáshoz. A feszültség közöttük a távolsággal fordított arányban nő. A férfi szeme vonja magához a nőt.
Tíz méter. Két méter. Fél méter. Tíz centi – mellük összeér.
A folyamatot a férfi irányítja, ahogy az egész táncot is.
Ő vezet, és a nő követi.
Az akarat, az intuitív és tudatos döntés mindig a férfiban születik, s a kiválasztott nő ennek a döntésnek aláveti magát.
A férfi lényéből árad az erély, a hatalom parancsa, és a nő boldogan engedelmeskedik.
Így írja le a tangót egy férfi táncos.
Partnere, a nő, minderre azt mondja, hogy igen, igen, ez valóban így van, csak a szavakon akar egy kicsit módosítani.
Valóban igaz a férfi büszke, irányító kakasfölénye.
De azt csak ritkán veszi észre, hogy a sok nő közül azért akadt meg a szeme éppen rajta, mert ő, a nő, már előre kiválasztotta.
A férfi nem tehetett mást, csak válaszolt a vonzásra.
A nő hálásan ragyogó tekintete elhiteti a férfivel, hogy ő választott.
(„Azt hiszed, hogy te tolsz, pedig téged tolnak!” – mondja Goethe Mephistója.)
Közelednek egymáshoz. Ha a férfi jó táncos, csak annyira, amennyire a nő engedi. Az a férfi, aki a párját erővel magához húzza vagy rántja: pocsék táncos. (És nyilván még pocsékabb szerető!)
A távolsághoz jelet mindig a nő ad. Ha nem akar „zárt táncot” járni – vagyis összetapadni –, hanem egy „nyílt táncban”, széles mozdulatokkal és vad eksztázisban szeretne pörögni, a bal kezével néma jelet ad, s úgy teszi rá a férfi jobbjára, hogy az nem is tudja magához vonni.
Ha viszont „zárt táncot” akar, magához engedi, szinte beszívja a férfit. Ilyenkor a mellkasuk – vagyis a szívük – összeér.
A nő szerint az igazi férfi nem „parancsol”, hanem „irányít”.
És a nő nem „engedelmeskedik”, hanem „bizalommal van” a férfi iránt.
Az igazi nő nem „engedelmes” és nem „alázatos” – hanem bízik a férfiben.
Ezért hagyja magát vezetni.
Nem az engedelmesség, hanem a „bizalom” a női odaadás kulcsszava.
Bízni pedig csak egy olyan férfiben tud, aki érdemes rá.
Aki nem rántja erőszakosan magához.
Aki nem parancsolni akar.
És nem uralkodni rajta.
Akinek mozdulatait nem a hiúság irányítja, hanem a vonzalom és a szeretet – s néha átadja az irányítást a nőnek.
Erre mindkettőjüknek szükségük van, mert az eksztázis csúcspontján, amikor kvázi összeforrnak, a férfi elgyengül, és a nő megerősödik.
Éppúgy, mint a szeretkezésnél.
A férfi „beleálmodja” magát a nőbe, aki viszont ilyenkor a legéberebb és a legerősebb: megtelik energiával és élettel, melyet a férfitől kapott.
Megjegyzik azt is – de ezt már csak a mindkét nyelven, tehát a „férfiül” és a „nőül” egyformán jól beszélő Mesterek tudják –, hogy a tánc igazi pillanataiban már megszűnik a férfi és a nő. Megszűnik az én és a te – ilyenkor már nem kell szótár, mert egyek lettek. Erre mondtam a könyvemben, hogy „boldogsággubanc”.
Ez már meditációs élmény.
Ahogy Rafael Flores mondja:
„A tangóparkett ilyenkor szent hellyé válik.”
Felsőfokon már nem beszélnek külön nyelvet.
A nő tud vezetni, és a férfi táncos is tud bizalommal engedelmeskedni.
Flores még azt is hozzáteszi – nem kis biztatás ez nekem! –, hogy az igazi tangót csak az idősek ismerik.
Akik tudják már, mi a szerelem.
