Kelemen Zoltán : A hold

Csillogó testeden az éjszaka

Varázsa tükröződik

Nem mozdulok

Csak nézlek

Az ablakból a hold eltűnik

Odébbáll szégyenlősen

Pajkos mosolyával,

Csendben

Mint aki tud valamit

Mint aki látta mikor ajkam

Hófehér melleidhez ér

Lágyan

Átadva szívem melegét

Remegő testednek

Vagy tétova parancsát

Gyengéd kezednek, hogy

Mindent megbocsát, csak

Csókjaim mind lejjebb

És lejjebb égjenek

Hol vágyak tengerében

A legmélyebb pont

Hol vágyad virága

Mézédes nektárt ont, s

Én merültem el benne

Ki tudja hányadszor

Itt vagyok, Édes!

Úgy keresel, Édes, mint porba szánt igét

lelkedből kitépve ott lobog a láng,

míg lüktető csönded sajduló szívét

dédelgeti egyre a szemlesült magány.

Itt vagyok, Kedves, sírva nevetek,

ha szerelmes szót sugdos puha ajkad,

s amikor csírázik az édes képzelet

megtöretett fényed csorog végig rajta.

Te tovább keresel, kutatsz szüntelen,

mint hontalan árvák anyjuk kebelét,

de ajkad sem szót, se csókot nem üzen

csak friss vízzel hűsíted vágyad tenyerét.

Itt vagyok, Édes, a világ tetején,

hol kettőnkre ragyognak az aranyhajnalok,

hol álmaink kísértik az idő szellemét,

s ha lehunyom szemem, a tied vagyok.

Vörös liliom

Sírni úgy...

Sírni úgy, ahogy nyűtt vonóra szólal

vékonyan, panaszol, mesél a szélnek

húrjain hegedűm... fagyott a sóhaj;

nem tudok, szemeimbe halt a lélek,

sírni úgy, ahogy régen nem zokogtam,

rázva gyomromig, összetörve vállam,

elfelejtve, miért vagyok, ha voltam

én e csendre szokott, kemény világban,

bőgni, szánni magam, a büszke lét

holmi percre szakadt, s a ráadás

cseppnyi érzelem híján elvetélt,

nem tudok! suta kín ez, semmi más:

látod, száraz lelkem mind felissza,

Uram, a könnyeim add ma vissza...

Hepp Béla

Tudod arra gondoltam,

Tudod arra gondoltam,

kívülről nézve, a látszat szerint,

a világ igazságtalan,

sok az ártatlan,

ki születéstől fogva büntetve van,

és vannak sokan,

kik érdemtelenül megkapnak mindent,

egyesek bűnhődnek semmiért,

mások bűnben, sértetlenül élik

a világuk,

az ember azt gondolhatná,

hol van itt az igazság,

hol van itt az igazságos Isten?

de talán,

ha a világ egy hatalmas óceán,

és benne az ember a kagyló,

mind különböző,

látványnak az egyik gyönyörű,

szürke, szinte észrevétlen a másik,

de az értékét nem a külseje adja,

szép, vagy kevésbé szép,

mit számít, ha a gazdagsága

a benne lévő gyöngyben van,

a kagylónak megvan a lehetősége,

sokszor fájdalom árán

hogy a porszemet kihordja,

benne értékes gyöngy szülessen,

az embernek,

mint a kagylónak az óceánban,

a lehetősége megvan,

hogy benne kincs szülessen,

legyen szegény, vagy gazdag,

egészséges, vagy beteg,

egyformán boldog lehet,

ha megszületik benne a szeretet,

az ember egyetlen igazgyöngye.

Rainer Maria Rilke: Az áhítat könyve /Oltsd ki szemem?/

Oltsd ki szemem: én mégis látva látlak,

tömd be fülem: én hallom hangtalan szád,

lábatlanul is elkúszom utánad,

és hogyha kell, száj nélkül esküszöm rád.

Törd le karom és megragadlak én,

szívemmel, mint egy kézzel tartalak,

fogd le szívem, agyam dobog hibátlan,

s ha lángod agyvelőmbe csap,

viszlek tovább, vérem zuhatagában.

Fordította: Nemes Nagy Ágnes

Válóczy Szilvia - Szeretni akarom ...

Szeretni akarom

Könnyes szemed,

Gondokkal teli

Néma arcod.

Csókolni akarom

Leheleted,

Szemeidből elszökött

Mosolyod.

Viharként tisztelem

Tekinteted,

S bízom benned

Hogyha hagyod.

Ismerve szeretem

Áldott kezed,

Benne hagyom enyém

Ha akarod.

Radnóti Miklós:Szerelmi ciklus

Sok szerelmes éjszakán égették

tested dombjai az arcom bőrét

és sok éjszakán égette gyulladt

arcom a tested érzékeny bőrét. . .

akkor csak ez az izzás volt, ez a

sötét nagy izzás s hogy messze vagy

most fojtott illatát is érzem a

szerelmünknek. . .

jázmin illatuk volt az éjeknek,

a tested is jázmint lehelt, mint a

fehérvirágú bokrok, tavaszi

fülledt éjszakán. . .

de elmúlt, elmúltak a lihegő

csókok, melyek párája most tudom,

hogy jázmint lehelt és hogyha később

tavasszal érinteni akarom

a tested, vagy csókolni akarom

a szájad, csak egy fehér virágra

kell hajtanom emlékező fejem

és egy bokor illatát kell mélyre

szívnom és újra itt vagy és újra

megölelem fehér, dombos tested,

amelyen annyiszor pihent elfáradt,

szegény, ráejtett fejem. . . 

Fodor Emese:Mikor a szemedbe néztem

Mikor a szemedbe néztem,
Láttam a tengert, s a homokpartot,
A kék eget, s a szikrázó napot.


Mikor a szemedbe néztem,
Láttam a csillogó gyémántot,
S a gyönyörű smaragdot,


Mikor a szemedbe néztem,
Magamat láttam mosolyogva,
S láttam ölelő karodban
Megpihenni lelkem.


Mikor a szemedbe néztem,
Egy új világot láttam
Mely eddig csak álom volt
S láttam az utat,
Mely a jövőbe tekint.


Mikor a szemedbe néztem,
Egy világ mosolygott vissza rám,


Mikor a szemedbe néztem,
Testünk egyé forrt,
S a mámor hevében
Hangunk az égbe szólt. 

Tudod arra gondoltam,

Tudod arra gondoltam, semmit nem szabad várni a világtól, attól se, akit szeretünk, attól se,aki bennünket szeret, mondják, úgy élj, mintha minden napod az utolsó napod volna, én pedig arra gondoltam, úgy kellene élni, mint kinek már meg kellett volna halni, akinek az orvos megmondta, három nap az élete, és ő megéli a negyediket, az ötödiket, a sokadikat, aki már lemondott, az nem vár már semmit, annak minden perc ajándék, ha szeretsz se várj tőlem semmit, ha szeretsz, Napod legyek, amitől örömmel veszed a mégoly gyenge téli sugarat is, ne várj tőlem semmit, örömed legyek Neked, az, hogy vagyok, hogy érted vagyok aki vagyok, és én majd megpróbálok világítani Neked.

.kaktusz

Legyél...

Legyél a minden,

legyél ami nincsen,

legyél a szó,

legyél az ölelés,

legyél örök pillanat,

legyél simító mozdulat.

Legyél válasz a kérdésre,

amit nem lehet megmagyarázni,

legyél a könnycsepp az arcomon,

ha valami nagyon tud fájni.

Legyél a kezdet,és legyél a vég,

legyél minden pillanat, ami jön még.

Te is jöttél,én is jöttem.

Néha megrogytam, de te sem jöttél könnyen.

Mint a mesében,

ott van a szemében,

a csend néma ígérete,

a szerelem holt tengere.

Oda csak az jut el, aki el sem indul.

Csak az érti, aki nem kérdez.

Az mondja a legszebbet,

aki meg sem szólal,

te legyél nekem az utolsó mondat,

szívemben a legmélyebb sóhaj.

Legyél minden kérdés miértje,

a holt tenger kezdete, és vége.

Sir-Mók

Venit summa dies...

Eljön mindenkinek a pillanat,
Mikor egészen egyedül marad,
Mikor mellette senki, semmi más
És nem segít se átok, sem sírás.

Az élet távol, a halál közel,
Bűnt, balgaságot semmi sem föd el,
Mikor az ember az Írás szerint
Megméretik és megítéltetik.

Eltűnnek a boldog káprázatok,
Minden, mi az életnek színt adott.
Kialszik a remények csillaga
S a lélek van a pusztában maga.

Juhász Gyula

Ha valaha volt családod, és pénzed,

Ha valaha volt családod, és pénzed,

örömöd-szülte heves kacagásod,

volt esélyed élni gyönyöröktől égve,

ünnepelted egyre sorsba ájulásod,

majd kihűlő szóként odalett minden,

s már nem ragyognak rád aranyhajnalok,

csak múltad rémlik fel porló messzeségben

a lét lucskos fagyában minden tetszhalott

imádkozni tanulsz, könnyed sója éget

örökkön borongva siratod magad

jusson eszedbe, nagy tolvaj az élet

mindentől megfoszthat egy pillanat alatt.

Vörös Liliom

Ha nem lellek többé...

szerelmed-kereső mezők végeláthatatlan rónáin járok,

félelmem zsibbasztó fagyvidékén felszegem szívem,

még újra meg nem lelem tarka koboldfényű jelét

a végeláthatatlan misztikus erdőnek,

melyben csupán egyszer nyílik a bizonyosság

vérvörösharmatot ölelő virága,

mely a hold ezüstcsókos párájában

láttatja szenvedélyességben tükröződő arcát,

és ahol a lecsurranó képzelet csukott szemei

egymásba simuló lelkeinket agyagmását formázzák...

és ha nem lellek többé,

az erdei utak csapásai mentén egy-egy nárciszt könnyezek

egy bennem soha el nem haló szerelemért...

Moha

Börzsönyi Erika - Ölelésed csodája

Mi ketten megszépülünk az

egymás iránt érzett szerelemben.

Ölelésed csodája életre keltett

engem, ölelésem csodája nyomán

kivirul a lelked. Egymás karjaiban

szállunk önfeledten, tér-idő

szorításából kikerülten,

mosolyod bevilágítja éltem.

Börzsönyi Erika - A valóság

Adjuk meg hát, ami jár

a testnek, az érintésnek

hallgatásnak és

álmodozásnak, tudom

a valóság mindig sivárabb

jó, hogy vannak a levelek:

mesélj – s én mesélek,

kezemet így tán eléred

a lelkek alagútján át

jöjj hozzám, segíts

át az éjszakán,

ma nagyon nélküled

vagyok, hiányod fáj…

Magányosan

"Csak ülsz és várod. Előbb békén, majd egyre jobban

a szíved néha-néha hangosabban dobban,

hogy nyílik már az ajtó, hogy jönni fog feléd; és

ajtód előtt kopog! Majd újra halkul a lépés.

Riadt szemedben némán fakul a ragyogás

s ajkadról tört virágként hervad le a mosoly."

„Ne hívj, ne csalj, szerelem szép világa!

„Ne hívj, ne csalj, szerelem szép világa!

Az én világom irdatlan, sötét, Ezer tavasz s ezer tavasz virága

El nem zavarja fullasztó ködét.

Ne hívj, ne csalj, én nem tudok szeretni,

Lelkem kifosztott, nyomorult, szegény.

Elkárhozástól meg nem váltja semmi

S a te sugárod: őrjöngő remény.”

Akasa - Álmodom

Sarkig tárom az ablakom,

talán ma jössz pilleszárnyakon.

Szemem se rebben

most jó nagyon,

ahogy csendben megülsz a vállamon.

... S dúdolom halkan mi fájt nagyon,

és könnyem remeg a szárnyadon.

S vigyázok meg ne sértselek,

mikor a karomba veszlek

mert féltelek.

Mert kóbor szél jön, és az Istenek,

elviszik egyetlen Kincsemet.

De sarkig tárom az ablakom,

talán ma jösz pilleszárnyakon.

Szemem se rebben,

most jó nagyon.

S most nem fáj az sem,

hogy csak álmodom.

Tudod arra gondoltam,

Tudod arra gondoltam,

az ember tapasztalatból jól tudja,

vénül minden az idővel,

a szűz tiszta hó, hogy örökre fiatal

és makulátlanul fehér marad,

csak az egészen kicsinyke

tapasztalatlan gyermek gondolhatja,

a tapasztalat azt súgja,

ami ma új, megkopik holnapra,

esetleg holnap utánra,

ha van valami,

amit az idő nem kezd ki,

az égi-földi viharokat

rezzenés nélkül kiállja,

az felettébb gyanússá válik,

hogy valami egészen különleges

ismeretlen anyagból készült,

azt az ember nagy becsben tartja,

figyeli nap, mint nap,

megvan-e még a régi fénye,

nem került-e az elmúlás közelébe,

ha így van,

titkon a csodák közé sorolja,

ahhoz, hogy valami ne kopjon,

annak legalább gyémántnak kell lennie,

az ember, aki nem gyerek,

tapasztalatból tudja,

hogy az idővel az érzés is kopik,

veszít a kezdeti fényéből,

de ha egyszer nem árt neki az idő,

nem árt neki a vihar, és a távolság,

akkor gyanakodni kezd,

hogy más anyagból van ez,

mint amit a sok éves tapasztalatból ismer,

legalább gyémántnak kell lennie,

ha nem is a föld,

de a lélek fogyhatatlan kincsének.

.kaktusz

Szabó Lőrinc :Mint még sohasem

Szeretnélek kibontani

a hús ruhájából egészen,

s meglesni, új gyönyörüségben,

milyenek tested csontjai.

Mert egész tested szeretem,

és mind, ami építi kint s bent,

szeretnék megismerni mindent,

ami benned oly jó nekem.

Szeretem a fogaidat

s az ujjaidat, ízről-ízre,

csókodban bujdosik az íze

gerinced csigolyáinak.

Két lábad futárként hozott,

csuklóid forogtak, emeltek,

bordáid kinálták a melled,

mint az ölelést a karod,

s ezek a csontok rám hajoltak,

megszerettek és gyönyörű

óráknak mindig drága, hű

szolgái és dajkái voltak:

hogyne szeretném hát, ami

csak vagy, s mind, ami láthatatlan,

ami a külső lét mögött van

és már isteni rejtelem?

Szeretnélek kibontani,

s vigyázva összerakni ujra,

aztán, ha van, lelkedbe bújva

álmodni, mint még sohasem. 

Heather Bay: Maradj így kérlek!

Átölelsz.

Szorosan, simogatva...

Csókod követelőzve utat keres testemen,

kezed kezemben...szívem tenyeredben.

Simogatsz...

S hagyod, hogy lassan égjek...

...nem sietetsz semmit...

Maradj így kérlek!

Csókolsz.

Nyakamon érzem ajkad...

leheleted egyre csak izgat,

s míg a vágy meg nem öl lassan...

...ölelsz át fönt a magasban...

Maradj így kérlek!

Szólsz.

Halkan suttogsz fülembe,

vágyaid súgod, s én feleletre,

ölellek még szorosabban...

El ne engedj Drága!

Szeress engem úgy ma,

mint még senki soha!

Maradj így kérlek!

Ringunk.

Amint a vágyunk az égig hág,

lassan hullnak le a ruhák,

rólunk, mint tavaszi szirmok a napsütésben.

Öleljük egymást a végtelenben,

s ringunk finoman, míg a csoda

el nem borít újra, s újra...

Maradj így kérlek!

Fekszünk.

Csendben, boldogan.

Kezed karomon, lábad lábamon...

Csókodtól elhamvadva pihegek,

Már alig élek...

mégis több bennem az élet,

mert veled vagyok...

Maradj így kérlek! 

Arany-Tóth Katalin: A parázs mellett

Suttogó szavaink mögött

talán még hulló csillagot is

takart a fekete éj;

kívánságba karcolt vágyakat

sodort felénk szelíden

az augusztusi szél…

Lassú táncra hívtak

a fáradt lábak,

ölelő karokba bújtak

a fojtott vágyak,

s fénykoszorút

font fölénk

a meghitt pillanat.

Az égbe szökkenő

szikrák pattogó hangja

törte csak a csendet.

A szunnyadó parázsban

ezüst-szürke pernye pergett,

mint az idő ködlő kötelén

kavargó képzelet.

Szikrák fénye szállt

a végtelenbe,

arcod tükrébe libbent

a nyár múló sejtelme,

idézve a tavasz ébredő illatát,

igézve a kora ősz sárguló avarát,

s míg lelked érintette lelkem,

a boldogság büszke ragyogássá

szelídült ölemben. 

Furcsa, ahogy az idő az ember fölött tovamegy

"Furcsa, ahogy az idő az ember fölött tovamegy. Események, emberek, gondolatok jönnek és mennek, érzések hullámoznak az ember lelkén keresztül, aztán egy idő múlva nem marad belőlük semmi. Elkallódnak szerte az életben, mint apró haszontalan holmik a házban. Itt-ott valami leszakad az emberből, valami láthatatlan kis lelki cafat, odaakad egy ajtókilincshez, egy-egy ablakpárkányhoz, rozoga padlóhoz, keskeny sétaúthoz. Az ilyeneket emlékeknek nevezzük, tiszteljük őket hosszabb-rövidebb ideig, a szerint, hogy mekkora bennük a romantika. Aztán szépen és észrevétlenül végképpen elmaradnak mellőlünk, mint halk szavú régi barátok, vagy mint az élet, aki velünk indult s valahol egyszer lemaradt."

(Wass Albert)

Fölszálltunk az időnk kezdeténél a vonatra,

Fölszálltunk az időnk kezdeténél a vonatra, egy zötyögős, füstös vonatra, és utazunk. Vannak simább szakaszok, talán azért, hogy kipihenjük a folytonos zötykölődést, és vannak olyanok, amikor fület sértő a zaj, bordákat törő a rázkódás. De mégis, ahogy távolodunk és visszatekintünk a megtett útra, úgy egyben az egész szép, olyan, mint a közelről szemetes hegy, ami messziről legszebb a világon. Ilyen a mi kettőnk életútja, mert nekünk is van már olyanunk, már tudunk visszatekinteni, és amit innen látható, az szép. Voltak együtt töltött perceink, ha csak olyanok is, mint a gyerekeké, akik rajzban mondják el, és titkon csúsztatják oda, hogy szeretlek, de azért így is szép volt. Így is szép! De, ha visszanézek, azt látom, hogy ami összekötött bennünket, az nem a sima út volt, nem az egymásnak elsuttogott szép szavak, hanem a kegyetlen, fájdalmakkal teli részek tették kezedbe a kezemet.

.kaktusz

Csézy : Álom volt

Szél fújja arcomat

egy könnycsepp hull kezemre.

Bolond szívem kérdezne,

de válasz nincs úgysem

Kihalt utcák vándorát

ki boldog már meg sem lát

S ez a hosszú út az éjen át

Nem visz el hozzád.

Álom volt és fáj az ébredés

álmaimban mégis visszatérsz.

Álmaimban téged látlak

mindig most is még.

Álom volt és fáj az ébredés

álmaimban mégis visszatérsz,

álmaimban rólad szól a dal

most is, mint rég, úgy mint rég.

Nincs ebben semmi új

egy jól ismert történet

mohó szív, mely tüzet gyújt

s a másik szív szenved.

Így volt és most messze jársz

de mégsem múlik a láz.

Jönnek éjszakák és nappalok

És nem kell senki más.

Szeresd ki rád vár

Ne bántsd ki megbocsát

Siess még megtalálsz,

Várok rád.

Nem kell senki más.

Vannak, akik inkább a szívükre hallgatnak

Vannak, akik inkább a szívükre hallgatnak, és nem arra, amit mások diktálnak. Ritkán találkozni ilyen emberekkel, de ők azok, akik emlékeztetnek arra, hogy ha elindultál az utadon, ne tántorítsanak el a kétségek és gyötrelmek, hogy jó abban hinni, hogy nincs "nem tudom", hogy nincs "úgyse sikerül" vagy "lehetetlen". Ők emlékeztetnek minket arra, hogy jó elhinni, a lehetetlen nem létezik.

Meditáció

Nem gondolkodás, mert az gyakran fájó

tépelődés, kegyetlen és kemény,

csak kép vagy látomás, amely magától

formálódik, és úgy lebeg elém:

szobor, szép nő, táj, jóbarát, kőszirtek,

virág, való vagy képzelt jelenet,

tűzfény tűnt kandallókból, tenger – mindegy,

olykor változgat, olykor megremeg:

én mozdulatlanul lesem, szemlélem,

nem töprengek semmin se, de egészen

beleolvadok, szívom, teletöltöm

magam vele, de csak néző vagyok,

csendes, mohó néző – és ez a legnagyobb

öröm abból, hogy itt éltem a földön.

Faludy György

Egy lélek állt

Egy lélek állt az Isten közelébe'

S az örök napsugárban reszketett

És fázva félt,

Mert érezte, hogy vonzza már a föld,

És keserűn kelt ajkán a "miért",

Mikor az Isten intett neki: "Készülj!

Valaki ott lenn meg akar születni,

Neked szőtték e színes porhüvelyt:

Pici kezeket, pici lábakat;

És most hiába, le kell szállanod,

Öröktől fogva te vagy kiszemelve,

Hogy e testet betöltsd,

Mint bor a kelyhet, ampolnát a láng.

Menj és ne kérdezz, ennek meg kell lenni!"

S szólt a lélek: "Én nem akarok menni!

Én boldog vagyok Veled, Istenem;

Mit vétettem, hogy egedből kivetsz?

Mit vétettem, hogy le kell szállanom,

S elhagynom búsan és reménytelen

Az angyalokat, testvéreimet?

Mit vétettem, hogy le kell szállanom,

S felöltenem a gyötrő Nessus-inget,

A meghasonlás örök köntösét,

A nekem szabott hitvány rongy-ruhát?

Ki bor vagyok: a Végtelennek vére,

S láng, mely üveg alól is égig ér:

Mit vétettem, hogy bezársz engemet

Kehelybe, amely megrozsdásodik,

S ampolnába, mely romlandó cserép?!"

És szólt az Isten szigorún: "Elég!

A törvény ellen nincsen lázadás!

Ha milliók mentek panasztalan,

Talán te légy kivétel?

Mint a fiókát az atyamadár:

Kivetlek. Tanulj meg jobban repülni,

S jobban becsülni meg az örök fészket!"

S az Ige alatt meggörnyedt a lélek.

Szomorún indult a kapu felé,

De onnan visszafordult: "Ó Uram,

Egy vágyam, egy utolsó volna még;

Egy angyalt, testvér-lelket hagytam itt,

Szerettük egymást véghetetlenül,

Tisztán, ahogy csak a mennyben lehet,

Szeretném viszontlátni odalenn,

Ha csak egy percre, ha csak mint egy álmot."

S felelt az Úr:

"Menj és keresd! Lehet, hogy megtalálod."

Reményik Sándor

irgalmatlanul...

jó az édes reszketésben
akarni
karmolásod
szétnyíló combjaimon
és mindezek mélyén
érezni elfúló csókod...(...)


...jó vakon adni
kitakart testemnek lágy ívét
vágyaid mélységének
hogy Minket megalkosson...(...)

Málna

Tudod arra gondoltam, hogy az igazán lényeges dolgokban nem változott az emberiség azóta, hogy belelépett a felnőtt korba, most is vágyik a társra, és gyereket szülnek a nők, festményt varázsolnak vásznukra a festők, ha nem is a barlangjuk falára, a lényeges dolgok megmaradtak, de talán mégsem ugyan az, a gyermek, kinek üveggolyó kerül a kezébe, épp oly boldog, mintha a legfényesebb, legragyogóbb gyémántot szorongatná, jól esik megforgatnia, kézbe vennie, gyönyörködnie benne, a cél, hogy csak úgy céltalan, a csodát megcsodálni, felnőttként minden megváltozik, változik a gyémánt, és az ember kapcsolata, mint ahogy változik ember és az ember közötti is, ha hozzájut a kincshez, elkezdi félteni, és azon töprengeni, hogyan lehet saját számára hasznosítani, ha másért nem, hogy lássa mindenki, a csodánál lett fontosabb a csodának a haszna, a festő legtöbbször nem a képért, nem a költeményért emeli az ecsetét, hanem a kép lehetséges áráért, sokszor van, hogy nem a gyermek a cél, a teremtés csodája csak annak eszköze, hogy legyen a szülőnek majdan, ki öregkorára gondozza, a teremtés hatalmasságát kicsinyíti az ember, amikor a célt használja eszköznek, igaz, nem árt ezzel senkinek, a festmény is, a gyerek is megszületik, nem változtat a tényen, hogy érdekből minden, attól még nem lesz savas az eső, nem lesz nagyobb a szmog, de mégiscsak szürkül a világ, savanyúbb lesz egy kicsivel,ha mindent az érdek, és semmit se a szeretet irányít.

.kaktusz