Ha tudnék sírni még

Ha tudnék sírni még,
versenyt könnyeznék az esőcseppekkel
amint hidegen folynak végig lázas arcomon,
tekintetem rabmadárként vergődne
valahol a messzeségben, míg beleolvad a semmibe…
Valaki símogatja az arcom… hideg, jeges ujjak
szorítják karjaimat, torkom… csak később veszem észre,
a szél… hideg, őszi szél, mely már elsodorta
a sárgúlt leveleket, s most eljött értem is,
sodor engem is…
Ha tudnék sírni még,
most esedezve hullanának könnyeim,
könyörögve, ne bánts! Nem birok ki többet…
Meghalok ha mégegy álmom kettétörik,
mégegy ilyen virradatra már nem tellik,
nem látod? Már kétszer eladtam lelkemet
s visszavenni a pokolból nem lehet,
hisz kormosan már kinek lenne jó?…
De ha tudnék még sírni,
talán megrepedne szíveden az a márványburkolat
mely dobogását fogva tartja,
s ha megpihenhetne lelkem rajta,
hűtené a sebeket s emlékedet belepné a hó…

De nem tudok sírni többé.
Nem baj, így a jó…