Nyaraltunk?

Szóval, van most ez a nagy meleg meg minden. Úgy gondoltuk  a múlt héten, hogy akkor házon kívül egy pár napot, mi felnőttek is megérdemelnénk a jóból.
Az állatok felügyeletét is sikeresen megoldottuk, így nyugodt szívvel indulhattunk a Balatonra.
Igaz, már indulás előtt pár nappal éreztem én, hogy valami nincs rendben, mert vacakolt az epém, de akinek már volt hasonló problémája az tudja, hogy ez egy múló állapot. Egyszer jobb másszor rosszabb. Szóval induláskor az egyszer jobb állapotomban voltam, ami lehet, hogy a lányok lelkesedése miatt ragadt rám. Rengeteget pihentem, napoztam és olvastam, míg a lányok úszóhártya növesztésével próbálkoztak. Pár nap múlva azonban jött a feketeleves. Csillapíthatatlan epegörcsöm lett, amin a gyerekek kedvéért próbáltam ideig, óráig uralkodni, ám amikor elszakadt a cérna, könyörtelen voltam és össznépileg elautókáztunk a siófoki ügyeletre, esti program gyanánt.  Az ügyeletről egyből a kórházba irányítottak, ahol most írhatnám, -hogy megfelelő ellátásban részesültem, majd szépen visszamentünk szállásunkra és nyaraltunk tovább, de sajnos ez nem fedné a valóságot.
A valóságban, szinte könyörögnöm kellett némi fájdalomcsillapítóért, majd miután az egész kórházat bejáratták velünk, én, akkor már inkább hason-csúsztam volna, mert az injekció semmit nem hatott. A röntgen és ultrahangos leletekkel vissza a sebészetre, ahol újabb várakozás után, végre foglalkoztak velem, ami abból állt, hogy:
-műteni kell, mert be van gyulladva az egész epém, elzáródott az epevezetékem egy majd 3 centis kő miatt...
-nem vagyok életveszélyben, így nem műtenek meg
-nem kapok újabb fájdalomcsillapítót, mert nem drogellátó központ a kórház, sajnálja, hogy nem hat az első!
Ez volt az a pont, amit a filmekben általában úgy ábrázolnak az éppen vajúdó anyánál, hogy hirtelen átváltozik és sátáni hangon üvöltve utasítja az orvost, fájdalma azonnali csillapítására.
Na jó, nem ebben a stílusban mondtam, de a végeredmény érdekében nem is ez számít, mert megkaptam a második szurit is, ami szintén nem hatott, viszont minimálisan csökkentette a fájdalmaimat.
Szombaton délután kettőig bírtam, majd összecsomagoltunk és hazafelé vettük az irányt. A lányokat otthon kipakoltuk, mi pedig megcéloztuk az ügyeletes Uzsoki kórházat, ahová egyébként is mentem volna, csak persze hétfőn, ha addig kibírom...
Szerencsém volt, mert nem voltak sokan, így a megfelelő vizsgálatok, és vérvétel után, fél hatra, már a műtőbe is toltak...
Olyan érdekes, hogy a rengeteg fájdalom amit éreztem napokig, mennyire megváltoztatott, mert egy cseppet sem féltem, sőt nem is izgultam, mert tudtam, hogy most már csak jobb lehet...
Azóta itthon lábadozok, és nagyon várom a varratok kiszedését.

Azt hiszem, amint lehetséges, ismételten próbálkozunk azzal a bizonyos pár napos pihenéssel, ami immáron, zavartalanul fog eltelni.