előbb-utóbb, /úgyis/ránk találnak...
Bárhol, bármikor megfertőződhetünk a legkülönfélébb dolgokkal, az már csak rajtunk múlik, hogyan kezeljük ezeket a hirtelen kialakult helyzeteket.
A legtöbb fertőzésnek különböző lefutási ideje van, de akadhatnak hosszabb ideig tartó, maradandó, egyedi esetek, amik egész életünkben végigkísérnek.
Jelen álláspont szerint én az utóbbinak örülnék a legjobban...
Még mielőtt bárki megbélyegezne, elárulom, itt nem betegségről, hanem egyfajta új hobbiról, sportról fogok írni, ami megfertőzte a lányokat.
Mint minden szülő, mi is évek-óta azon vagyunk, hogy a lányoknak megtaláljuk /Ők megtalálják maguknak/ a legtesthezállóbb sportot, mert ugye sportolni kell...
Úszni muszáj megtanulniuk, ráadásul az óvodában is támogatják, hordják a gyerekeket heti egy alkalommal, aminek tulajdonképpen nincs /vagy nem sok/ értelme, de a semmitől mindenesetre többet ér.
Esetünkben az úszás oktatás rendszertelen, amibe legtöbbször a lányok egészségi állapota szokott dönteni, főleg a téli hónapokban.
Na, de most nem is az úszásról szeretnék írni!
Túl vagyunk már több igazán csajos tornán, de valahogy egyiknél se kaptuk meg azt a plusz löketet, ami megerősített volna bennünket abban, hogy érdemes további energiát belefektetni a lányoknak, (na és nekünk) az egyébként se nagyon tetsző, ám divatos sportágakba...
Nem tudom, hogy jó, vagy rossz az, ha a szülő/k/ már az első adandó alkalommal bedőlnek a síró gyermeknek, engednek az akaratának, és nem hagynak időt a sikerélmény megszerzéséhez, kitartásnak.
Mi nem ebbe a kategóriába tartozunk, már ami a gyereknevelést illeti.
Rajtunk szülőkön múlik minden, hogy mennyire kitartó, életrevaló gyereket nevelünk, de persze vannak kivételek, mert mindenáron nem erőltetünk, ami nem megy, nem megy, mindenben nem lehetünk tökéletesek, kiemelkedő teljesítményűek...
Emlékszem, még javában benne jártunk a télben amikor már tökéletesen tisztába voltam azzal, hogy megint mellényúltunk, ismételten hagytuk magunkat befolyásolni /az ovistársaknak ebben nagy szerepük volt/ és éppen új sportlehetőséget kutattam a lányok számára, amikor hirtelen megakadt a szemem egy hirdetésen, ahol a capoeira oktatásról esett szó.
Az, hogy nekem alapjaiban tetszik a capoeira az csak egy dolog, de akkor még fogalmam sem volt arról, hogy mit fog sziporkázó ötletemhez szólni a családom.
Természetesen először Gábort interjúvoltam meg, mint érintett felet.
Részéról bevallom, teljesen más fogadtatásra számítottam, majd miután egyértelműen, gondolkodás nélkül rábólintott, következtek a lányok.
Szerencsére az interneten rengeteg videót találni remek, ritmusos zenével, így nem volt nehéz dolgom a lányok beetetésével sem...
Mondanom se kell másnap már úgy mentek oviba, hogy ők már capoeiráznak...
:)
-pedig közel se erről volt szó!
Sajnos nekünk megfelelő /a mindennapjainkba beilleszthető/ időpontot nem találtunk, a meglévőktől pedig nem szívesen váltunk volna meg, ezért az egész capoeirát egy időre jegeltük.
Miközben vártunk a megfelelő alkalomra, egyre többször találtam magam szemben, valamilyen formában a capoeirával.
Nagy löketet adott, hogy Glória blogján is olvashattam nagyobbik-fia által, szenvedéllyel űzött sportról, és nem az ismerős, ismerősének az ismerősétől hallottam dicshimnuszokat a capoeiráról.
Persze jó lenne, ha a lányok eljutnának a szaltózásig, de egyenlőre megelégednék azzal, ha az állóképességük, ritmusérzékük fejlődne, netán a cigánykerekezés, híd, bukfenc, és néhány alaplépés elsajátításáig kitartanának...
Egy héttel ezelőtt, egy ismerősünkkel való beszélgetés közben került szóba ismételten a capoeira mint téma, mert az ő fiának is így sikerült lefogynia és az addig tohonya-kövér, önbizalomhiányos kiskamaszból, sportos magabiztos fiú lett, alig 9 hónap leforgása alatt...
Szó-szót követett, és mint ilyenkor az legtöbbször lenni szokott, másnap már mi is belekóstolhattunk ebbe a fantasztikus világba.
Edzésre a szomszédos Dunakeszire kellett mennünk, ami az új M0-nak hála, alig több mint 15 perces autókázást jelentett.
Mondanom se kell milyen izgatottak voltak a lányok egész nap, alig várták a délutánt, amit egy pihentető alvás előzött meg.
Kellett is a pihenés, hogy a 2 órás, szabadban /mezítláb/ töltött edzést a lányok kibírják.
Nagyon kedvesen fogadtak minket, és amikor úgy az edzés közepénél járva Lucám sírva fakadt (mert megijedt attól, hogy mit fognak szólni a többiek ahhoz, hogy Ő nem tud cigánykerekezni) mindenkitől, csak bátorítást, biztatást kapott, amiért én is külön hálás voltam ennek a fantasztikus csapatnak.
Segítették, türelemmel tanítgatták a lányokat, sőt a záró körjátékba, már őket is bevonták.
Az, hogy a ritmus tapsolását még véletlenül se sikerült eltalálniuk érthető volt, mert nem csak Ők, /mi is szájtátva néztük a a többiek játékát.
Jelentem, egy héttel ezelőtt megfertőződtünk, családilag!
:)
