Fáj

Még őrzöm utoljára használt törölközőjét a tartón. Ahogy a korábbiakat, ezt is tovább használom majd egy ideig.
Még csak öt napja, hogy mögém lépve átölelt, úgy hallgattunk zenét. Soha azelőtt ilyen gyöngédség, meghittség ágyon kívül... ott is csak az utolsó három alkalommal. Máté Péterről és Mario Biondiról ezután mindig ő jut majd eszembe.
Ha bezárom a boltot, nem leszek már kényelmesen kéznél, nem fog felém lépni, evvel is számolok november óta.
Hiányzik az érintése, az ízei, a zugai. Akár csak az, hogy az alkarját megsimítsam az autóban, a finom bőrét... és életem legfinomabb csókjai.
Hiányzik a remény is, hogy egyszer felébreszthetem őszinte érdeklődését magam és/vagy a birodalmán túl levő világ iránt, hogy az intim helyzeteken kívül is egyre hosszabb időre, gyakrabban és mélyebbről előcsalhatom a maffiavezérből az embert. Hiányzik a remény, hogy közelebb kerülhet hozzám, érezhet, figyelhet, megérthet. Hiányzik a bizalma, ahogy fejét kezembe hajtva elaludt, hogy erre az időre elhitte nekem Leibnitz-et: "Ez a világ a létező világok lehető legjobbika." ...Hogy engedte csókolni a túlféltett szemeit, hogy a kezembe kapaszkodott gyönyöre védtelenségében épp úgy, ahogy az utolsó ebédkor az étterem asztalán szorította ujjaimat egy évtizedek óta el nem végzett gyászmunka kezdetén. (Hogy fogja befejezni? S ha nem, mennyi sérülést  fog okozni másoknak a benne tőrré kövült fájdalommal?) Még a Park környéki reggelik, ebédek alatt agyonismételt történetei is hiányoznak. Ha néha elhallgatott, és a szemébe néztem... a szép - mert emberi - fájdalmai is...


És most bömbölhetek itt, testnedveimmel arcomat maszatolva, magamat nagyon sajnálva...