Egy doktori elé és után, no meg közben is

Széchenyi István: „Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt megérdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek ülnek egy bölcs és becsületes nép nyakán, akkor a nép azokat a silány fickókat minél hamarabb a pokol fenekére küldi. De ha egy hitvány kormány huzamosan megmarad a helyén, akkor bizonyos, hogy a nemzetben van a hiba. Akkor az a nemzet aljas vagy műveletlen.” 


Tessék választani!


(Ps: Ezt az idézetet talán már írtam itt, ám meglehet, hogy még fogom is.)

Millás tüntetés tegnap

Kulka János, Csákányi Eszter okos, szép beszédei.

A fagyi minden tábor körében kelendő

Voltak a szépek...

... és voltak a csúnyák.

Több, mint egyszázezer...

A két tábor között dupla kordon, és dupla sor rohamrendőr. Neonácik a Jégbüfé-Petőfi Sándor utca sarkán, mi pedig a büfé előtt, végül a rendőrök a templom oldalára tereltek bennünket

"Végére jártam", és az valóban az Astoriánál volt

Evvel az emberrel kellemesen elbeszélgettem, aztán a periférián fel-le vonulók között becsatlakozott egy árpádsáv alá

Nem vagyok politikailag igazán aktív, ám mostanában olykor úgy érzem, legalább csendes jelenlétemmel jeleznem kell... no ha más nem, magam felé, hogy nincs ez így rendben. Akinek szól, azt úgysem érdekli. 

Legelső sorban gratulálok annak, aki egy időpontra, egymástól mindössze két méternyire adott ki engedélyt a millások és a neonácik tüntetésére! Nem kevés pénzbe kerülhetett a dupla kordon, és a közéjük feszített rohamrendőr-háló. Kevésbé lett volna költséges a két rendezvényt egymástól néhány órával elcsúsztatni.
Még a Jégbüfé is kordonná vált, egyik oldalról bezárták az ajtaját, amit néhány bent rekedt fekete inges kilincsrángatással, "ezt is valami zsidó zárta le"-típusú ordibálással nyugtázott. Fekete ing, hitlerjúgendes jelvények, nyilas viselet, vállapok, villogó szemek, és köztük elszórva családanyák és apák, legalábbis annak látszó "civilek", lehetnek ők a fodrászunk vagy a kedvenc közértesünk is. Két kopasz áttört, és elvitték őket, amikor az egyik millás nyugtatólag szólt át, hogy nem kell aggódni, küldik utána a jogvédőt, "hülye kurva" volt a szíves köszönet. Szóval voltak a csúnyák, és voltak a szépek...

A millások között budai nagypolgár, újpesti proli, külföldi szimpatizáns, no és néhány agresszív tüntető, akik sajnos felvették a túloldal által dobott kesztyűt, sőt, talán azért jöttek, hogy felvegyék. 

Fél háromtól a kezdésig az ötvenes évek táncdalai szóltak a hangszórókból. Nevetnem kellett, annyira találó, pedig szomorkodhattam volna. A Himnusz mindig szorongatja a torkomat. Pár perc múlva a másik táborban is megszólalt, nyilván ott is sokak torka-szíve összeszorult. Aztán elhangzott, hogy "a maggaságos isten nevében fegyverbe, fegyverbe!", és én elképzelni se tudtam, hogy egyeztetik ezt össze. "Ria, ria Hungária!", "nácik haza! nácik haza!", a sajtó persze idecsődült, a rendezvény békés része nem oly érdekes. Én pedig életemben először örültem a rohamrendőröknek. Hálásan rájuk mosolyogtam, közben persze megfordult a fejemben, hogy milyen gyáva vagyok. Ha ellenem jönnek, rühellem őket, ha engem védenek, szinte térdre borulok előttük. 

Lelkiismeret-furdalás

Nem tudtam úgy szeretni a Kedvenc Maffiavezéremet, hogy legalább a gyanú apró magocskáját elültessem a fejében arról, ő is szerethető. Néhány hónapig talán elég jól csináltam, ám novembertől, egzisztenciális pánikomban a keveset is leroomboltam. Pedig ha csak egy fokkal is kibillentettem volna a most járt útról, s legközelebb más pályán indul...

Nem tudtam szeretni a többi szeretetkoldust sem a bolt körül- akiket épp azért kaptam, mert az ilyen gátlástalan, hatalommal visszaélő "gazdag" sérültektől sérültem eddigi életemben - , noha már tavasszal ráébredtem, hogy ez a feladat, írtam is róla. Ám aztán elfeljetettem, és bár a Caminon a bolttal kapcsolatos kérdésemre azt a választ kaptam, hogy "meg kell tanulni szeretni", nem tudtam, vagy nem akartam értelmezni. Ők szeretetlenül, én bolt nélkül maradtam.

Egykori politikusbarátomat sem tudtam szeretettel, finoman jó irányba terelni, legalább most utóbb, a feldolgozásra alkalmas időszakban. Hogy könnyebb legyen neki a jelenben, s legközelebb ne ilyen útba fogjon bele. Felelős vagyok azért, amit megtehettem volna, ha van türelmem, ha magammal rendben vagyok... ám így nem tettem meg.

Trauma-fóbia

Popper használja valahol ezt a fogalmat. Amikor valaki nem néz szembe a valósággal, hátat fordít annak, letagadja, megszépíti... Félelmében.
Hedonizmus, cinizmus, aszociális magatartás, önzés... többféle formát öltve mind viselkedünk így, többé-kevésbé.
Az ex-politikus, aki állítólag a barátom, szeret engem (no az utolsó Lotz Terem-beli találkozásunk óta csak múltidő... azaz sose volt igaz), fennhangon gyönyörködött az Alexandra elrendezésében, a kávézóban és a könyvválasztékban, és megjegyezte, nem érti, miért mondják a rossz nyelvek, hogy a Matyi Dezső tönkretette a magyar könyvkiadást. Hiszen oly sok könyv van itt, és oly szépek! Az Alexandra tényleg csodás. De aki két évtizeden át ült a parlamentben, tudhatná, hogy a kis kiadók attól mentek tönkre, mert az Alexandrába 50 százalék jutalék árán lehet bejutni, mely kezdeményezés után kedvet kapott ehhez a többi nagy terjesztő is.  Sok évvel ezelőtt egy barátom számára kerestem megfizethető pszichológust. Ő ajánlott többet is, óránként tízezerért, mert szerinte az olcsó... volt akkor, noha még most is drága lenne. Pedig  soha nem volt gazdag, maga vágja a haját, ő járt sokáig hengerfejes rozzant autóval a Kossuth térre, s egy lakásfelújítással is s.k. végez. No hiába, fontosabb a "nagyfiúknak" megfelelni, gombot az ő elvárásuk szerint - nyilván önmagát is meggyőzve - nyomogatni, mint felmérni a valóságot,  és felvállalni a felelősséget.  De hiszen a saját motivációval nem néz szembe, megváltónak hazudja magát, magának is. Ha bajban vagyok, lekicsinyíti, s rávágja, hogy "te úgyis mindig kirántod magad!". Nem tudja, hogyan, milyen áron, és hová rántom ki magam, mert erre nem szentel figyelmet. Nem azért mondja, mert ismer, figyel, tudja a képességeimet, és bíztat, hanem azért, hogy ne kelljen szembenéznie avval, hogy közvetlenül mellette is történnek tragédiák. Mások azért tesznek így, mert félnek, hogy jaj csak velük is meg ne történjen, ő még azért is, hogy nehogy felelősséget kelljen vállalnia azért, mert a vonatkozó poszton is félelmei mozgatták döntéseiben.
Rádöbbentem, hogy ő is az az ember, aki megtesz valamit értem, ha az nem jár áldozattal. Számára áldozatot jelentene, ha szembe kellene néznie a saját motivációival, az őt mozgató félelmekkel ,az életével, privát vagy köz. S mindennek következményeivel. Ha ezt nem kell, akkor szívesen segít. Ebből lesz az alamizsna. Oly szépen tudja csomagolni, hogy elhíresült szociális érzékenységéről.
No és a Maffiavezér, aki szerint ebben az országban nem hal éhen senki, a nyugdíjasoknak is mindegy, hogy ezer forinttal több vagy kevesebb a járandóságuk, nekik már nincs szükségük semmire, csak a fiatalokkal kell törődni. Aki éhenhalásnak élné meg azt, ha kipottyanna a márványvillájából, bele egy háromszobás budai lakásba, a fia évi huszonkettő helyett csak egyszer mehetne síelni, ő maga pedig a mindennapi éttermezés helyett otthon fogyasztaná el háromfogásos ebédjét. Ő így látja a csődöt, ez alá nem mer nézni, tagad. mert elfojtással szorong, hogy vele is megtörténhet. Kasztkülönbségek nincsenek, ő nem gazdag... Ha mammográfiára akarok menni, ő elvisz, de avval már nem néz szembe, hogy tb-kártya hiányában mi lesz velem, ha pozitív az eredmény, és hogy az eddigi gyógyszereimet se tudom beszerezni. Alamizsna lett volna ez is, nem kértem. Véleménye szerint ugyanis nincs aki ne tudna orvoshoz menni, vagy gyógyszert fizetni.
Boltszomszédaim, akik a baj első jeleire szintén elfordították a fejüket, ettől eltekintve úgy tettek, mintha mi sem történt volna, nevetgéltek, dicsekedtek a bevételükkel, panaszkodtak a magánéletük miatt... mint bármikor máskor.  Csak a csődről és a hogylétemről nem érdeklődtek.
Novemberben beszámolót tartottam a zarándoklatomról. Zarándoktársaim a végén megkérdezték, milyen hosszútávú eredményét látom az útnak? Mondtam, hogy az majd ezután válik el, mert tönkre mentünk, bezárunk, ezen kívül van egy fájdalmas csomó a mellemben, és egy rakás más betegségem, de nem érvényes a tb-kártyám. Azóta se kérdezte senki, hogy miből élek, mit eszem, és mi van a csomóval? Egy találkozón, mikor a diétám miatt húzódoztam a süteményevéstől, egyikük, aki természetgyógyászatot tanul, könnyedén mosolyogva mondta, hogy biztosan nincs súlyos bajom. Hát a féltucat emésztési nyavaja mellett a Crohn... ha ő nem tudja, hogy a következő lépés a rák, akkor ki tudja? Mindenesetre szintén könnyedén válaszoltam, hogy akár súlyos, akár nem, nem tudok ennyi diétát tartani, tehát kénytelen leszek agymosást végezni, a baj úgyis pszichés eredetű. No jó, van kivétel, akivel épp tegnap volt mélyebb beszélgetésünk, de erről majd máskor írok...
Bajai könyvtáros ismerősöm ötven felett  komfort nélküli albérletben lakik, éhezik és fagyoskodik. Kollégái úgy tesznek, mintha minden rendben lenne. Nem panaszkodik, de azért nyilvánvaló, hogy nyomorog.
Tanárnő ismerősöm kipellengérezi a számos pszichoszomatikus betegségtől szenvedő lányát, hogy csak beképzeli ezeket. Egyszerűbb, mint szembenézni avval, hogy nem tudta szeretni. Egyszer azt is mondta nekem, hogy ne elemezzek már annyit a világon, és ő nem dolgozhat magán befelé, mert sok dolgot akar még csinálni  kifelé. Mintha ez a kettő kizárná egymást. Kifogást mindig találunk, még ha hajmeresztő butaság is.
A sor végtelenségig folytatható...

Aki nem ismeri fel a saját motivációit, korlátait, aki elfordul önnön félelmeitől, szorongásaitól, az elfordul másétól is. Legfeljebb csomagol, tudatosan vagy sem, karitativitás, messianizmus és egyéb szép mintájú, masnis papírokba.

Ahogy már írtam, szerintem nem az a pozitív gondolkodás, ha a nehézségeket, csúfságokat gyengeségből széppé hazudom, hanem az, ha a világot valóságában felvállalva is meg tudom őrizni a magas rezgésszámomat. Ha van egyáltalán.

"Soha se fogod 

megbocsátani nekem, 

hogy nem szerettél." (Fodor Ákos)

Elhamarkodtam...

... mert hinni akartam ebben a csodában. 
2. kör, Lotz Terem. Kicsit jobb passzban volt, egója teljében, nem oly megtörten, mint utóbb, és én - nem akarva direkt a politikai felelősségre rátérni - privát élete szemlehunyásról szóló mintáit kezdtem felgöngyölíteni. Vad hárítás,  trauma-fóbiából fakadó önáltatás, népámítás... 
Megbuktam. Már megint rosszul kommunikáltam. Mivel enyém a cseppet nagyobb tudatosság, enyém a nagyobb felelősség. A lelkiisimeret-furdalás mindenképpen. Finoman szólva nem sikerült hozzájárulnom ahhoz, hogy az elmúlt húsz évért felelősséget vállaljon, hogy legközelebb más legyen. Tükör, tükör, tükör, benne is tükröződöm. Hogy figyelem, törődés nélkül minden csak alamizsna, az ideje, az energiája is. És hogy lehet a megfelelési kényszert jótétlélekségbe csomagolni, a félelmek, a gőg, az arrogancia lába előbb-utóbb kilóg a díszek alól. Azt mondta, hogy sosincs készen az ember arra, hogy politikus legyen, tehát hiába várna is bárki, ennyi erővel sose lenne senki politikus. Én pedig azt hiszem, hogy ha szeretet van egy emberben, alázat, és szembenéz a félelmeivel, ahelyett, hogy a tudattalan szorongásait kicsiben és nagyban túlkompenzálná, akkor készen van. A szolgálatra eléggé készen. Minden más esetben csak ego-játszmákról beszélhetünk. Többek között ez különböztet meg egy politikust egy államférfitől/nőtől. 
Megalázva éreztem magam, amikor kifizette a fogyasztásomat - láthatóan nem jó szívvel -, aztán néhány üveg régi lekvárt ajánlott fel. Hogy miért hagytam magam? Mert többnyire a lépcsőházban térek magamhoz. De a lekvárokért nem megyek el. 
Valaha ő volt az egyik mintám, olyan akartam lenni, mint ő. (Másik a tanárom felesége volt.) Borulnak az omladozó bálványok sorban, pedig nem is vagyok bálványozó-típus. De neki még nem tudok megbocsátani. 


Hányszor élhettem vissza én is a hatalmammal?
Basszus, és hány életen át kell még cipelnem a vele való rendezetlenséget?

A harag nem jó tanácsadó. Ha magamra haragszom, akkor sem.


(Ps.: Azt mondta, nem tüntet 15-én, mert festés lesz náluk. Egy ilyen megnyilvánuláson, mint kispolgári konformizmuson, néhány éve még ő is kiakadt volna.)

Beszélgetés egy baráttal, aki már nem politikus többé

Valaha ő volt a legjobb barátom. Aztán  két évtizedre a parlamenti politizálás mögé bújt. Először hátraléptem, aztán mellé - azt gondolván, ha nem is a hivatalának, de neki személy szerint segíthetek - , majd sokat támadtam, végül ismét hátraléptem. Sok év után tavaly tavasszal találkoztunk. Rosszul sikerült beszélgetés volt, tele feszültséggel, kimondatlanságokkal, vádakkal és hárításokkal. 
Ma újra leültünk. Egy könyvesbolt közepén megbúvó kávézóban tartott fogadóórát míg rám várt, a polcok között lassan közeledve láttam, hogyan adják egymásnak a "kilincset" régi rajongók, ki se fogyva a panaszáradatból. Magamon éreztem, hogy ez a megbékélés kezdetének ideje lesz. S valóban, forró csokiztunk, összemosolyogtunk, fogtuk egymás kezét, ő mesélt a benne zajló változásokról, feldolgozási folyamatokról, apátiáról... Megtisztelt az őszintesége. Nem kérdezett rólam udvarias közhelyeket,  végre figyelt arra, amit mondok, s ha nem is értett mindent, respektált. Magam is kénytelen voltam átértékelni egyet-mást, s ez jó. 


Néhány napon belül két nehéz beszélgetést kezdeményeztem, ám ifjú zarándoktársam az ego-játszmák sorát vonultatta fel. Ez a barátom pedig vállalja a szembenézést hosszú életével, múltjával, önmagával, másokkal is, pedig sosem járt a Cruz de Fero-nál... 
No igen, régen elindult valaki a kertkapuból, s néhány év múlva oda érkezett vissza, közben volt elég ideje... Ma meg odarepülünk néhány hétre, és várjuk az instant megvilágosodást. Ami nem jön el, bárhogy is ámítjuk magunkat és az itthon csodavárókat. Aztán visszavágyunk, s ha tehetjük, visszajárunk, mint más a kedvenc nyaralóhelyére. 

Pedig mennyire nem a díszleteken múlik!

Két tüntetés hírei nyomán

A szombati szimpátiatüntetéshez: Ez az ország antiszociális személyiségzavaros. Nem tanul, nem szeret... és úgy tűnik, jelentős része nem is szorong,  félelmét   úgy oldja, hogy  kritikátlanul csatlakozik egy a Vezérben szintén kritikátlanul bízó nyájhoz.. A népesség nagyobb, infantilis hányadának még mindig szüksége van egy cáratyuskára. A mózesi negyven év kevés levetni a paternalista rabszolga-identitást. Lázadónak álcázva magukat valójában görcsösen kapaszkodnak az anakronisztikus járókeretekből gyártott börtönrácshoz, mert félnek a szabadságtól.
Ez az ország következmények nélküli ország. Mindig mindenki megúszásra játszik, és eddig sikerült is következmények nélkül rombolni, lopni, csalni,, tehát folytatják tovább. Azonban nem lehet a végtelenségig mindent megúszni. Ha ők most nem buknak el, egyszer mi fogunk helyettük, de nagyon.

A vasárnapi sajtószabadságos, Klub-rádiós megmozdulásról röviden annyit, hogy a beszűkült gondolkodás valóban nem oldalfüggő. Vannak még, akik prófétaként tekintenek Bolgár Györgyre...


Tömegmegvilágosodás nem létezik. Egyénként rajtunk múlik, hogy mentálisan, spirituálisan sikerül-e felülemelkednünk mindezen. 

Vidám utószilveszteri utcabál Orwell-lel

"Minden forradalmár hatalomra kerülvén, s ott megragadván elnyomóvá válik. 

Nem történik más, mint hatalomváltás. Népvezérnek lenni mindig ego-játszma, a tehetségnek legfeljebb csak az uralkodási vágy leplezésében van szerepe." (E gondolat a rendszerváltás környékén fogalmazódott meg bennem.) 

Azt mondták a színpadról, százezer. Ennyien álltunk ott, miattunk még a körúti forgalmat is le kellett végül zárni. A maroknyi újfasiszta elveszett a tömegben, és különben is, mi őket is szeretjük, ők is isten állatkái. 

Ünnepről maradt fények, emelkedett hangulat, mondhatni többnyire vidám, énekeltünk, Szózatot szavaltunk, jelmondatokat kántáltunk - néhányan  bizonyára nemrég még Orbán takarodj helyett Gyurcsány takarodj-t - ám lényegében az egész rendezvény utcafesztiválra hasonlított. Nyáron ugyanez piknikhangulatban telt volna. 

Mulatságos volt arra gondolni, hogy a kántálás  talán úgy hallható az Operaházban, hogy százezrek bizonygatják: "Orbánt akarok!" No bár  előfordulhat, hogy bármi hallatszott is, így értelmezik a bálozók. Talán csak azok nem, akik gyanakodtak, és világháborús alagutakon közelítették meg az ünnepség helyszínét. 


A szervezők leginkább fővárosi értelmiségi körök, s üzenetük a jogállamiságról nem érint mélyen tömegeket. A résztvevők létszámát és összetételét ez nyilván korlátozta, hiszen sokaknak az alaptörvény és más demokráciát sértő intézkedés elleni lázongás leginkább úri huncutság. A tömegeket érthetően inkább a pénztárcájuk érdekli. Ugyanezért fordulhat elő, hogy a most demonstrálók egy része másfél évvel ezelőtt azokra szavazott, akik ellen most felvonult. 

Ugyanakkor! Mégis szép, mert ritkaság e tájékon az összefogás. Hogy annyiféle szervezet, párt, csoportosulás, annyi eltérő világnézet most mégis képes volt együtt fellépni, s békés demonstrációra hívni százezer embert. Utoljára a nyolcvanas években  élhettük ezt át, amikor még közös ellenség találtatott. Meg kell becsülni e kivételes pillanatokat. Szükséges  önmagunk és a világ felé is jelezni, itt nem egy egész ország vakult, süketült és butult meg egyszerre. 

Szilveszter a Kossuth téren

Az újpesti piac melletti, valódi retro-kocsmával indult. Füstös, koszos, büdös talponálló talán az ötvenes évekből... mindenesetre tatarozva azóta biztosan nem volt, a közönség is legfeljebb generációt váltott. Kóser szilva délben. Este a "Tiszta Kezek Mozgalom" tüntetése a Parlament előtt.  3. Magyar Köztársaság 1989-2011. Sok lózung, még több demagóg ígéret, önfényezés és egymás fényezése (de ja vu 1988-89.), Bródy népiesen urbánus dala, TGM okos, Iványi Gábor szép beszéde, sajtószabadságos éhségsztrájkolók (tegnapelőtt teát vittünk nekik), sok jószándékú ember, tündéri kutyák előttünk, mögöttünk ordítozó - most még vékonyka - csőcselék, hogy a meccs-fíling se maradjon el. Nélkülük különben sincs valamire való forradalom, a decens értelmiség nem fog lövöldözni. Fodor Tamás színész Karinthyt olvasott fel:"Ki kérdezett? Ne kérdezd - ordíts, ahogy a torkodon kifér, mert különben csönd lenne körülötted -, ordítsd magad a kérdést, s hidd el a visszhangnak, hogy ő volt, s felelj a visszhangnak, hogy legalább a magad szavát halld." Bárdos Deák Ágnes után szétfagyott lábbal, a bepisilés határán  eljöttünk - no hiába, mi már csak ilyen öregesen -, s nyomunkban a karhatalom kordonépítésbe kezdett, nehogy vissza tudjunk menni :)

A nagykovácsi vendégség helyett  körúti 24 órásból választottunk Tokaji aszútörkölyt, csak úgy üvegből a felét hazáig. Sms-ek, telefonok, malacsült, mécsesgyújtás, facebook, tévé... A kutya nem pisil a petárdák, tűzijátékok miatt. Himnusz, imádság, ez már a jövő év,  blogírás, alvás. Ébredés! Új év, új esélyek. 

"Nem érdekel a mocskos politika"

Vagy másképpen: "Mi az a politika?"

"Mikor a nácik elvitték a kommunistákat, nem szóltam, hisz nem voltam kommunista. Amikor a szakszervezeti tagokat vitték el, nem szóltam, hisz nem voltam szakszervezeti tag. Amikor a szocialistákat bezárták, nem szóltam, hisz nem voltam szocialista. Amikor a zsidókat bezárták, csendben maradtam, hisz nem voltam zsidó. Amikorra engem vittek el, már nem maradt senki, aki tiltakozhatott volna." Martin Niemöller

(Forrás: http://www.gepnarancs.hu/?p=26956)


Paternalizmus kell ide. Valaki mondja meg, hogy mit kell tenni, vegye le az egyénről a döntés, az önálló gondolkodás felelősségének súlyát. Kádár, Orbán, de a közelben megfelel a haveri banda iránymutató szelleme... mindegy, csak legyen kihez igazodni. "Kérdezz meg bárkit, mindenki ezt mondja!" - hárít így bármit  tisztviselő, vállalkozó, piaci kofa, maffiavezér... Ez egy ilyen nemzet. Nem akar felnőni. Mindegy, hogy politikáról, házasságtörésről, vagy bármilyen területen követendő viselkedésmintáról van szó, amit a többség mond, azzal az egyén felmentve érzi magát.... nyájban és oviban mindenképpen. Demokráciában is... de ennél jobb még egyelőre nincs működőképesen kitalálva. "Óvónéni kérem, a Zsuzsi találta ki, és a Pisti is azt csinálta!" Gyakori verzió még, ha az egyéni felelősség kérdése mégis felmerül: "... én meg ott se voltam, nem láttam semmit, nem tudtam semmiről!"


A többség most is Orbánra szavazna, ahogy anno Kádárra. A decens fővárosi értelmiség pedig csak beszél demokráciáról, de legalább féltucat esélyt elszalasztott, hogy megcsinálja. A "népnek" mint olyannak ez úri huncutság, mindegy hogy demokrácia vagy diktatúra, érthető módon a pénztárcája a fontos. Bár lássuk be, az előbbieknek is. A nagy forradalmárkodás mögött az elvesztett főszerkesztői, könyvkiadói, igazgatói állások motiválnak igazán... talán kevéske kivétellel. 
A szolidaritás, együttérzés nem divatos e tájékon. Infantilis nemzet vagyunk, s mondhatom, hogy fel kéne végre nőni, de ezt tömegeknek hiába mondaná bárki. Csak egyénileg, magunkban lehet elvégezni. Pl. úgy, hogy nem állunk az indulatosan fröcsögők, lincselők közé. 


Az értelmiség (és nem a diplomás szakbarbárság) felelőssége: 
A lehető legnagyobb higgadtsággal (jelenléttel, szóval, tettel... ki hogy tudja)  ki kell fejezni a szolidaritást azokkal, akik kiszolgáltatottak egy rendszernek és nem tudják hatékonyan megfogalmazni, elérni érdekeiket. Az indulatok csillapítása a feladat. Az erőszak nem hatékony. És azokért is felelősséget kell vállalni, akik nem tudják, mi folyik a fejük felett, nem is lázadnak, csak beletörődve viselik a következményeket, akik csak békében, csendben szeretnének dolgozni a mindennapi megélhetésükért. Minden más csak ego-játszma.


Vannak akik úgy  hiszik, függetlenek a rendszertől, nincs dolguk azokkal, akik benne rekedtek. Azok, akik birodalmat építettek maguknak a rendszeren belül. De mivel belül a rendszeren, mégsem függetlenek. Hiába legyintenek a köröttük folyó történésekre, az nem más, mint fejnek homokba dugása.
S olyanok is vannak, akik a belső függetlenség útját járják. Le a kalappal előttük. El tudják engedni a dolgokat, nem kapaszkodnak, nem pótcselekszenek, így nincs szükségük látványos anyagi javakra. De ha nem szolidaritanak azokkal, akik még függnek, akiknek gyakran a puszta fizikai létét is veszélyezteti egy rendszer (az éhezéstől a holokausztig sokféle módja van ennek), akkor ők is egoista utat járnak, emberségük megkérdőjelezhető. Mert ha ők maguk talán az életüket is képesek elengedni, nem nézhetik tétlen, ahogy elveszik olyanoktól, akik nem képesek erre. A fej homokba dugása akkor is struccpolitika, ha állítólagos  "spirituális" homokról van szó.


Emberi minőségüktől függetlenül a fenti Martin Niemöller-idézet mindkettőjük számára valóssággá válhat. Az elnyomó rendszerek számára nem létezik ártatlan és sérthetetlen ember, bárkiből válhat elpusztítandó, tönkreteendő ellenség. Elég ha csak rámutat valakire egy másik valaki. 
A diktatúrákban senki nincs biztonságban. "Féljél, tőlünk féljél, mert mi akármikor ki tudunk téged csinálni, egzisztenciálisan, fizikailag, bárhogyan."




(Sokan forrunk az indulattól. A megoldás mégis ennek csillapítása, magunkban és köröttünk is.   Az értelmiségnek épp ez lenne a feladata.
Amúgy pedig az én egzisztenciámnak már mindegy, hogy milyen rendszer jön, rövidtávon egyik sem hozhat számomra is érzékelhető javulást. De vannak elveim és tapasztalataim, ezért szolidaritok.)

• 
  

Hályog a szemünkön

Kedvenc Maffiavezérem meg van róla győződve, hogy Jó és Boldog vagyok. Valamint hogy irigylésre méltóan közvetlen kapcsolatban állok a Mindenhatóval, és minden rendben van az életemben, a néhány problémás apróságnak kizárólag külső, megváltozhatatlan okai vannak - nem csak rajtam kívül állóak, de feltétlenül rajta is, úgymint például genetika ill. hogy milyen családba születik az ember. Az ellenséges külvilág... Amelyik egyébként őt üldözi igazán, hajszolja, ingatja vagyonát, elveszi örömeit. Gondja közel s távol csak neki van.

Míg ő ezt gondolja, ezt akarja látni, addig az egyiptomi hét csapás vonul át az életemen. Az utcán kiabálok vele, a boltban a fiával... és csupa jó, boldog segélykiáltással jelzem a világnak, hogy mennyire jó és boldog vagyok. No és hogy milyen közel állok Istenhez. 

A Helyi Maffiavezér önmagát sem látja, így másokat és a körötte levő világot sem. Tehát engem sem. Kényszeresen félti és védi a szemét, ha nem nézne ki ostobán, a napszemüvegén is napszemüveget viselne. A hályogtól különösen fél. Pedig már most is viseli.

Gengszterek, despoták, diktátorok sérült lelkének anatómiai analízisével mostanra már elég jól boldogulok.Gyanítom, pont ugyanazokat az ego-játszmákat játszák, mint mi a sérült lelkünkkel, csak nagyobb a játékterük, többet tudnak ártani. Ahogy hatalmánál fogva többet tud használni valaki, ha felnőtt ember. Ha FELNŐTT a hatalomhoz. 

Deja vu

Csodás november, kávé-süti a teraszon... Közben azon gondolkodom, hogy miért tüntetnek azok a rendszer ellen, akik tavaly erre a rendszerre szavaztak? (Minden rendszerben becsapva érzik magukat azok, akik a szép ígéretekre szavaznak.)

És mi értelme már megint, húsz éve újra meg újra valami ellen tüntetni? Nem lehetne végre valami mellett, kész konstruktív tervekkel kiállni? Miért mindig valami ellen, s leginkább egymás ellen? Oly fölösleges, hiszen a hatalmon levők ego-védelmi mechanizmusai erősek, nem engedik be a tudatukba az infót... és a másik oldal se különb, ahogy ez szerepcserénél bebizonyosodik. Ezt a mókuskereket mi hajtjuk, a felelősség a miénk.

Szép napsütéses november...

"1984" - Nosztalgia a médiatörvény nyomában

Retro a divat. Újra olvashatjuk Orwellt, lapozhatunk emlékeinkben, visszaidézhetjük fenti verset a költő előadásában kalózkazettáról... lehet dézsavűnk a hírek hallatán vagy életünk bármely percében.

Felelős kormányunk enyhíteni igyekszik a munkanélküliség nyomasztó problémáján, s új, cenzori állásokat hirdet meg. A lakosság televíziózástól eltompult elméjét pedig "ki tudja több szomszédját, ismerősét, rokonát feljelenteni" mozgalom generálásával igyekszik felfrissíteni.

Mindezt nem csak a média kapcsán... és vigyázat, a helyzet fokozódhat!

Szétváló utak

Valaha közel álltunk egymáshoz. Először a családi életébe bonyolódtam bele, később a társadalmiba. Kapaszkodni vágyó, éretlen személyiségem akkoriban öntudatlanul példaképet keresett, ő pedig nagyvonalúságával, segítőkészségével, kedves ragyogásával könnyen megszerethető volt. Arra mentem, amerre ő, azt tettem, amit ő. Így lettem egy párt alapító tagja. Az illúziókból engem nagyon hamar kilökött a szembenézés önmagammal, a belső és külső valósággal. Ő húsz évig volt parlamenti képviselő.

Az első szabad választás napjaiban éreztem, hogy elveszítettem a politikussal az embert. Nem feltétlenül történne így fejlett demokráciákban, ez szinte hungarikum, de a keleti fertálynak bizonyosan sajátja. Az első demokratikus parlament számos tagjáról el tudtam volna mondani, ki milyen frusztrációját kompenzálja e csodás épületben.

Workoholizmus. Sokan élünk, éltünk evvel az önmagunkról figyelmünket elterelő pótcselekvéssel, ki átmenetileg, ki tartósan. Megkérdezte, miért baj az, ha valaki ahelyett, hogy magát boncolgatná, a munkáját végzi? Én így látom:
Sérült személyiség nem tudja a valódi munkáját, feladatát végezni, mert nem az önmaga és mások számára is előrevivő úton halad. A gyógyulásával, fejlődésével nem törődő ember frusztrációs-kompenzációs labirintusban kering. Egy postás vagy egy menedzser a labirintusában legfeljebb kollégái, a családja és önmaga életét sanyargatja (ha ehhez a nevezettek hozzájárulnak). Egy politikus játszótere az ország. Amely ehhez szintén hozzájárult, de ez nem menti fel a politikust (ahogy a postást vagy a menedzsert sem) a személyes felelősség alól.

"A munkámat végeztem", nekem ez a nürbergi pereket juttatja eszembe: "Csak parancsot teljesítettem". Az pedig, hogy a konstruktív konzekvenciák levonása helyett azon bánkódik, a kollégái és maga számára fontos közös hobbit a barátságtalan új házelnök már nem védnököli, még inkább elszomorít. Hiszen nekik köszönhető, hogy ez a képviselő most a házelnök. Ennek pedig súlyosabb következményei vannak, mint egy egyébként szimpatikus hobbi-kör veszteségei.

Azt hitte valaha, hogy ismer, pedig önmagát se ismerte. Aki pedig magát nem ismeri, nem ismeri a világot sem, és akkor hogyan dönthetne róla felelősen? A Képviselő nem beszélget magával, a szembesülést hárítja, ez régi mintája, még a politikai pályafutása előttről. Volt idő, hogy a szerepvállalásával kapcsolatos (elfoglaltsága miatt levélformába szorított) beszélgetési kísérleteimet hagyta válasz nélkül. Később, életem egy mélypontján az embertől kértem segítséget, de csak felszíneset ajánlott, mely számára kényelmes volt, a problémámba való elmélyedést, figyelmet nem igényelt, számomra használhatatlannak bizonyult. Ekkoriban már letiltotta a leveleimet, a telefonjaimat.

Beszélgetni veszélyes! Nemrég, 13 év után azt mondta nekem Valaki, hogy velem együtt élni felér egy ego, és az ego énvédelmi mechanizmusai elleni jól célzott atomcsapással. Aki ezt mondta, megköszönte a 13 év beszélgetést, s az azóta további beszélgetéssel töltött időt. Én is hálás vagyok, amiért partneremmé vált ebben. A beszélgetés kockázata, hogy mindkét fél magára ismer. Szó szerint megismeri önmagát. A Képviselő nem vállalta e kockázat töredékét sem. Tudatosság nélkül pedig nincs felelősségvállalás.

Most azt hiszi, és vasárnap délután ki is mondta, hogy nem változtam, épp olyan vagyok, mint régen. Ugyanekkor épp valami ilyesmi motoszkált bennem vele kapcsolatban, és sajgott a szívem a hiába múlt időért. Persze önmagamat sajnáltam, hogy hiábavaló volt elveszítenem egy barátot, ha az eltelt idő haszontalanul telt, nem hozott se személyiségfejlődést a számára, se épülést az országnak. De sőt!
Szomorúságomat sértődöttségnek vélte, s szabadkozott, hogy nem akart megbántani. Majd mikor rátelefonáltak, hogy már máshol kellene lennie, látogatóm úgy állt fel, hogy számára észrevétlenül szaladt el ez a két óra, és jót beszélgettünk. Én úgy álltam fel, hogy kínlódtam ezalatt, mert bár sok félbehagyott, át nem beszélt dolog feszített, csak fecsegtünk, nem tudtunk beszélgetni. De Mello járt az eszemben, hogy hogyan meséljünk a kuti békának az óceánról, ha nem azonos a fogalomkörünk? Nem egy nyelvet beszéltünk. Ezért nem érzékelte a bennem lezajlott, s zajló változást sem.

Ha valamelyest is objektív szeretnék maradni, meg kell engednem, hogy ő is változott, legfeljebb nem úgy, ahogy én elvárnám. De milyen alapon is? Az állampolgár, a régi barát, vagy valami istenség nevében és jogán?...

Négy emberrel beszéltem erről a délutánról. Kedvenc Maffiavezérem véleménye, hogy nem jó, túl erős a nürnbergi hasonlat. No igen, ő már csak az életformája miatt is a hárítás és az önfelmentés nagymestere... Ugyanakkor legalább felvállalja, hogy tisztességtelennek született. És mi többiek...?
A Balett-táncos szerint az fáj nekem, hogy az én életembe is belerondítottak évtizedekre, ami felelős kormányzással jobban alakulhatott volna. Ő materialista és ateista, civilben egykor pszichiáter volt, számos módját kitanulta az ésszerűnek látszó másokra és a körülményekre való mutogatásnak. Magam részéről nem hiszem, hogy bármilyen politika lényegesen tudná befolyásolni a boldogulásomat. A boldogságom kulcsa bennem rejlik. (Egyébként is gyanús nekem minden pszi-foglalkozású, különösen ha orvos, hiszen a tudomány tagadja a lélek létezését.)
Az Igaz Barátom - aki amúgy kedveli a látogatómat - egyet ért velem. Avval egészítette ki a történetet, ha a Képviselő - vagy bárki, akár egy pék is - nem tudja, hogy a legnagyobb sértés amit embernek mondhatunk az, hogy évtizedek alatt nem változott, akkor semmit nem tud. Ugyanolyannak maradni nem erény, az élet lényege a változás. Aki ugyanolyan marad, az gyakorlatilag halott, a halál pedig előbb-utóbb mindannyiunkkal megesik, ez a tény nem különösebben elismerésre méltó. Annyit tett még hozzá, hogy ami nem megy - tudniillik a régi kapcsolatok felújítása - , azt nem kell erőltetni. Na de ő meg mizantróp és konfliktuskerülő:)
Végül a Gyógyító megerősítette bennem amit tudtam, hogy ez a találkozás is a Sorstól nekem szánt tükör. Rámutatott, hogy a Képviselő a rólam szóló ítéletével épp azt mondta ki, ami bennem még kialakulatlanul motoszkált róla. Felhívta a figyelmemet a hatalomvágy számtalan, olykor szeretetre méltónak tűnő álarcára... A hatalomvágy gyökerét magam neveztem meg: ez pedig a szeretetvágy. Itt bizony megint telibe vagyok találva...

Arra is ráébredtem, hogy egy héttel korábban épp én fogalmaztam meg mások előtt, hogy valamiben nem sikerült harminc év alatt változnom. (A képmutató kioktatásra adott válaszreakcióimra gondoltam itt, melyekről azonban látogatóm mit sem tud.) Szóval akad épp elég dolog, amiben nekem sem sikerült még előbbre jutnom. Nagyképűsködhetek, hogy de legalább nem lettem se maffiózó, se politikus, azért a magam szűkebb labirintusában taroltam, tarolok én is.

„A szeretet soha el nem múlik”, vagyis ha valaha szerettem volna, most is szeretném őt, és itt megint csak a szeretetre való képességem kerül fókuszba. És újra előkerül az alázat is. Gyökössy Endre írja: "Boldogok, akik tudnak elhallgatni és meghallgatni, mert sok barátot kapnak ajándékba és nem lesznek magányosak. Boldogok, akik figyelnek mások hívására anélkül, hogy nélkülözhetetlennek hinnék magukat, mert ők az öröm magvetői."Meghallgatni ítélkezés nélkül... Ráadásul akart tőlem valamit - talán épp ezt?, de akkor miért nem beszélt arról, ami fontos? -, hiszen hosszú évek után ő kezdeményezte óvatosan a kapcsolatfelvételt.Ahhoz, hogy barátaink legyenek, előbb magunknak kell baráttá válnunk. Ez is tanulnivaló leckém.

Mostanában azonnal szomatizálok. Szomorúság ellen ettem és ettem, amit találtam, majd fél éjszakát töltöttem a fürdőszobában gyomorrontással. Végül mégis szomorú maradtam.

Tudatosság, áldott tudatosság, merre jársz, amikor nálam sem?

Görbe tükör rólunk - nézzétek meg :)

Megint a Kétfarkú Kutya Párt, és micsoda humor! A műsorvezető is jó.