Ongoing projects by Zoltán Popovics
L'Harmattan, Budapest, 2019
A kötetben szereplő tanulmányok Kisbali László (1954–2009) halálának tizedik évfordulójára való m... more A kötetben szereplő tanulmányok Kisbali László (1954–2009) halálának tizedik évfordulójára való megemlékezésként születtek, s megpróbálják – amennyire lehetséges – reprezentatív módon bemutatni, hol tartanak ma Magyarországon azok a tudományterületek, amelyeket Kisbali is művelt, s amelyekre számottevő hatást gyakorolt és gyakorol: elsősorban esztétika-, vallás-, művelődés- és filozófiatörténet. A tanulmányokat részben olyan szerzők jegyzik, akik tanítványként vagy kollégaként ismerték őt, részben pedig olyanok, akik már csak publikációiból – amelyek egybegyűjtve ugyanebben a sorozatban jelentek meg tíz évvel ezelőtt – inspirálódhattak.
Books by Zoltán Popovics
Sans lieu – A távollét esztétikája. Budapest, Typotex, 2021
A távollét esztétikája egy képzeletbeli utazásra csábítja
az olvasót. A távollét (absentia/absenc... more A távollét esztétikája egy képzeletbeli utazásra csábítja
az olvasót. A távollét (absentia/absence/Abwesenheit)
a közhiedelemmel ellentétben nem a nem-lét, nem a
semmi. Még csak nem is a hiány. A távollét olyan nem
itt és nem most lévő – „hely nélküli” (sans lieu), „jelen
nélküli” (sans présent) –, mely teremtő módon avatkozik
be mind az idő-, mind a térbeliesülés folyamatába,
a nyelvi és képi viszonyainkba, az interszubjektivitás
létrejöttébe. A könyv célja ennek a konstitutív, nem
„semmis” abszenciának a végigkövetése a 20. század
legfontosabb filozófiai és esztétikai gondolkodóinál,
így érinti Marin, Serres, Foucault, Merleau-Ponty,
Deleuze, Blanchot, Barthes, Richir, Didi-Huberman,
Nancy, Augé műveit. Eközben több szálon kapcsolódva
foglalkozik az idő, a tér és a nyelv fenomenológiájával,
a műalkotás státuszával, a képek létmódjával,
valamint irodalomelméleti kérdésekkel is.
A prezentifikáció fenomenológiája. Budapest, L'Harmattan, 2014
A prezentifikáció fenomenológiája egyetlen fogalom metszetén keresztül mutatja be Husserl szinte ... more A prezentifikáció fenomenológiája egyetlen fogalom metszetén keresztül mutatja be Husserl szinte összes jelentős művét. Husserl már a korai feljegyzéseiben is ragaszkodik ahhoz, hogy többféle megjelenítés létezik. Nemcsak azt jeleníthetjük meg – állítja –, ami egyszer már jelen volt. Vagyis elképzelhető egy olyan megjelenítés is, ami nem újra-megjelenítés, nem re-prezentáció, nem visszaemlékezés. Valami olyannak a megjelenése, ami tulajdonképpen sohasem volt jelen. Ezt a nem a jelenen alapuló megjelenítést nevezi Husserl Vergegenwärtigungnak. Ricœur pedig ezt fogja prezentifikációként fordítani Husserl Eszmék című művének francia kiadásában 1950-ben. Ha megnézzük Husserl szövegeit, a prezentifikáció fogalmával több helyen is találkozhatunk: feltűnik az idő, az interszubjektivitás, a fantázia és a kép leírása kapcsán is. Sőt a nyelv és a jelentés elemzése során is. Nem érthető nélküle sem az idő intencionalitása (a retenció és a protenció), sem a másik radikális különbsége (az apprezentáció), sem a fantázia és a képtudat nem leképezésen alapuló leírása (a fiktum). De a prezentifikáció nemcsak több eltérő fenomén interpretációja során alkalmazott közös fogalom Husserl szövegeiben, de egyben megteremti ezeknek a jelenségeknek az együttes olvasási lehetőségét is. A Vergegenwärtigung az idő, az interszubjektivitás, a fantázia, a kép és a nyelv közös fenomenalizációjáról tanúskodik! Egy temporalizált alteritást rajzol ki a fantázia, a kép és a nyelv közegében. Egyfajta idő-másik-fantázia-kép-nyelvet.
A prezentifikáció jelentősége épp abban áll, hogy átmetszi Husserl különböző tematikájú és különböző időben keletkezett szövegeit, ezáltal lehetővé teszi, hogy ezeket az oly távolinak tűnő problémákat átfordítsuk egymásba. Vagyis, hogy ne beszéljünk külön percepcióról, külön interszubjektivitásról, külön művészet- és nyelvfilozófiáról.
„Noli me legere”! – Tanulmányok Maurice Blanchot-ról. Budapest, Pongrác, 2013
Maurice Blanchot (1907-2003) író, irodalomkritikus, filozófus a huszadik század második felének e... more Maurice Blanchot (1907-2003) író, irodalomkritikus, filozófus a huszadik század második felének egyik legsokoldalúbb, legizgalmasabb, egyben legtitokzatosabb francia gondolkodója. A század szellemi térképén Blanchot nem csupán fontos helyet foglal el, de maga is nagyban hozzájárult e térkép megrajzolásához. Szürreális regények, éleslátó kritikák és nagyívű elméletek megfogalmazója, mindeközben írásai recepciós csomópontok is, melyek nélkül számos összefüggés nem vagy csak jóval kevésbé lenne látható ezen a térképen. Blanchot forrásai egyszerre irodalmiak és filozófiaiak, franciák és németek (Rilke, Kafka, Proust, Mallarmé, Nietzsche, Husserl, Heidegger, Bataille, Lévinas stb.), hatása nélkül pedig vajmi kevéssé lenne felismerhető korunk európai gondolkodása. A ’Blanchot-hatás’ nélkül szinte elképzelhetetlenek mind Foucault és Derrida, mind Lévinas vagy akár Barthes szövegei. Blanchot írásaiban már a negyvenes években feltűnnek azok az elméleti problémák, melyek a hatvanas évektől alapjaiban rengetik meg a művészetről szóló közhelyeinket (ilyen például a centrális alkotó szubjektum vagy épp a referenciális nyelv kritikája). Számos olyan filozófiai fogalom válik már igen korán döntő jelentőségűvé a műveiben, melyek nélkül nem létezhet a század utolsó harmadának gondolkodása (például a jelen kritikája vagy a differencia problémája). Eközben Blanchot kémtörténetekbe illő precizitással semmisíti meg a saját önéletrajzát. Egész életében a társadalomtól visszahúzódva élt, nyilvános szerepléseket egyáltalán nem vállalt, olyannyira, hogy valójában azt se tudjuk, élete nagy részében hogyan nézhetett ki, mivel huszonéves kora után fénykép sem készülhetett róla.
E kötet tanulmányai egyfajta nyomozások. Bár nem Blanchot mint személy után, sokkal inkább azoknak az utaknak – hatásoknak és recepcióknak – a bejárása, ahol és amerre Blanchot is járhatott. Egy tér-kép megrajzolása.
Létünk, 2016
A Létünk folyóirat jelen tematikus száma a filozófia határaival foglalkozik, több értelemben is. ... more A Létünk folyóirat jelen tematikus száma a filozófia határaival foglalkozik, több értelemben is. A filozófia mint rendszerszerű spekulatív gondolkodás is kénytelen apóriákkal szembesülni, de minden esetben törekszik a vizsgált jelenségek és viszonyaik lehető legtökéletesebb meghatározására, pontosítására. Az analitikus filozófiára éppúgy igaz ez, mint az egymással gyakran összefonódó „kontinentális” irányzatok közül a hermeneutikára, a fenomenológiára, a posztstrukturalizmusra vagy a nyugati marxizmusra. Jól mutatják ezt Popovics Zoltán és Marosán Bence Péter minuciózus fenomenológiai elemzései a hatalom és a művészet, illetve a fenomenológia illetékességi köreinek határairól. Barcsi Tamás elemzése Lukács György és Hauser Arnold Dosztojevszkij-felfogásáról irodalmi és etikai szempontokat egyesít, a tárgyalt szerzők kapcsán az egzisztencializmus és a marxizmus tételeit sorakoztatva fel egymás mellett. A fenti irányzatok szoros kapcsolatáról tanúskodik továbbá Bene Adrián elemzésének tárgya és módszere, Jean-Paul Sartre sokrétű gondolkodása a „queer” elméletek fényében. Másfelől ezek a filozófiai diskurzusok soha nem határolódtak el szigorúan koruk tudományos kérdésfelvetéseitől. Jelen válogatás elsősorban társadalomtudományi áthatásokat mutat be, illetve filozófiai relevanciájú kérdéseket tárgyal különböző diszciplináris megközelítésekben. Szabó Gábor az emberi jogok és a gazdaság összefüggéseit vizsgálja a globalizáció korának fejlődésparadigmáit összehasonlítva. Máté István hasonló multidiszciplináris megközelítésben tárgyalja a magyar nyelvterületen még talán szokatlanDigital Forensic Science társadalomtudományi és kulturális összefüggéseit. Tóth I. János a filozófia egyik sokat vitatott irányzatának, a benthami utilitarizmusnak alapján szembesíti az olvasót korunk demográfiai problémáival. Tematikus számunk recenziói a francia és a magyar filozófia hatástörténeti kapcsolatait, valamint a kettős hatás elvének etikai dimenzióit és különböző interpretációit ismertetik. Végül Hrubi Attila tekinti át a kevés magyar nyelvű filozófiai orgánum egyikének, a Passim folyóiratnak a történetét.
Acta Romanica Quinqueeclesiensis, 2019
The contributions of Hungarian philosophers lean on the insights of the main representatives of F... more The contributions of Hungarian philosophers lean on the insights of the main representatives of French phenomenology, like Sartre, Merleau-Ponty, Lévinas, Badiou, Richir. Besides, the articles in the Varia section deal with French aesthetics, literature, linguistics and historiography.
Papers by Zoltán Popovics
„A fák néznek engem” – A kései Merleau-Ponty természetfogalma (Készült az ELTE BTK Esztétika Tanszéke és az RCANE környezetesztétikai kutatócsoportja ECHO – A civilizált természet című 2024. február 2-3-án a Trafóban tartott konferenciájára.), 2024
„A másik szemével látok.” [Je vois par les yeux d’autrui.] – írja Merleau-Ponty a College de Fran... more „A másik szemével látok.” [Je vois par les yeux d’autrui.] – írja Merleau-Ponty a College de France-on tartott előadásai jegyzeteiben. Az a furcsa érzés, hogy mintegy nem a saját szememmel látok, hogy még a saját érzékszerveim is elidegenednek magamtól, mintegy leválnak rólam, elsőre az interszubjektivitás végletes tapasztalatának tűnhet. Csakhogy ez az idegentapasztalat nem pusztán a másik tapasztalatának feltétele, legalább ennyire hozzátartozik a tárgyak tapasztalatához is. Merleau-Ponty világosan fogalmaz: „a látni – látottnak lenni kölcsönössége” [la réciprocité voir – être vu] magán „a testiségen alapul” [est fondée sur la corporéité]. Majd sietve hozzáteszi, ezt a reciprocitást „nem érzékszervi tartalomként, hanem a lét struktúrájaként” [non comme contenu sensoriel, mais comme structure de l’être] kell értenünk. Azaz a „külső” [dehors] és a „belső” [dedans] kölcsönös, kiazmatikus – testiségen alapuló – helycseréjéből még csak nem is egy radikális interszubjektivitás-fogalom, sokkal inkább egy radikalizált természetfogalom következik. Ahol már nem is az én és a másik egymásban való „megtestesülés”-e [incorporation] a tét, hanem az én és a másik és a dolgok „átterjeszkedés”-e [empiètement] egymásba. Ahol már nem csupán én látok a másik szemével, de közben mintha „a fák lennének azok, akik néznek engem” [c’étaient les arbres qui me regardaient]. Inter-objektív-szubjektivitásként.
Reprezentáció és utópia – Marin és Richir az idealizációról (Elhangzott a Mimézis és idealizálás, Elmélet és gyakorlat a 18–19. századi esztétikában, poétikában és képzőművészetben című konferencián az Irodalomtudományi Intézetben Budapesten 2023. szeptember 7-én.), 2023
Marin számára az „utópia”, az ου τóπος szó szerint valamilyen „hely nélküli” [sans place], avagy ... more Marin számára az „utópia”, az ου τóπος szó szerint valamilyen „hely nélküli” [sans place], avagy egy „nem-hely” [non-lieu]. Csakhogy nem a hely, az itt „tagadása” [négation], mindössze annak felfüggesztése. Marin ragaszkodik ahhoz, hogy az utópia valójában egy „epokhé” [épochè] . Egy „semlegesség / neutralitás” [neutralité], sőt egy fenomenológiai értelemben vett „semlegességmodifikáció” [modification de neutralité]. A semleges mint „harmadik” [troisième] pedig nem csupán az itt és az ott, de a „jelenlét” [présence] és a „távollét” [absence] közötti is – állítja Marin. Egyfajta „távollévő jelenlét” [présence absente], avagy „a távollét jelenléte” [présence d’absence] is. „»[A]z ábrázolt jelenléte és távolléte«” [« présence et absence du figuré »] – idézi Pascalt (Marin, Louis: Utopiques : Jeux d’espaces. Paris, Minuit, 1973, 45). Azaz a megjelenítés, a kép, a mimézis – bárhogyan is nevezzük a „reprezentáció”-t – maga is egy „utópia”. Nincs tökéletes megjelenítés – hangsúlyozza Marin –, a megjelenítés szükségszerűen egyben „a távollét jelenléte” is; ennyiben pedig u-topikus. Ahol a kép mindig „egy távollét képe” [image d’une absence] is. Tehát az utópia nem más, mint ami képes „összekomponálni a jelenlétet és a távollétet” [composer la présence et l’absence] – írja Marin (uo. 131). Ennyiben pedig a reprezentáció – bármilyen megjelenítés – és az utópia elválaszthatatlan egymásról. Csakhogy ha az utópia a távollét jelenléte, ennyiben legalább még két problémához kapcsolódik. Az egyik a fenséges, amit Marin következetesen „a reprezentálhatatlan prezentálásá”-nak [présentation d’un irreprésentable] nevez. De talán ami még ennél is fontosabb, ha elfogadjuk, hogy a megjelenítés, a kép, a mimézis a távollét jelenléte – utópiája, sőt fenségese –, úgy a jelenlévő konkrétságát, sőt egyediségét is kikezdi ez a távollét. Az utópia egyfajta „eu-tópia” is lesz. A „boldogság helye” [place du bonheur] – írja Marin. Egy „ideális” [idéal] világ.
Megszakítás – Maurice Blanchot és a vita minimuma. In press, 2023
Blanchot számára a vita minimuma – egyfajta virtuális-hipotetikus vita – nem a vitához szükséges ... more Blanchot számára a vita minimuma – egyfajta virtuális-hipotetikus vita – nem a vitához szükséges minimális közös szabályokon, ezek elfogadásán nyugszik, számára a vita minimuma a nyelv minimuma. Ez pedig csak látszólag tűnik közelinek ahhoz, amit Manfred Frank "minimálkonszenzus”-nak nevez. Frank olvasatában ahhoz, hogy a nyelvet használni tudjuk, „dià hypótesin” fel kell tételeznünk, hogy képesek vagyunk megérteni azt, fel kell tételeznünk, hogy a nyelv értelmet hordoz, miközben ez sohasem lehet azonos azzal, hogy aktuálisan képesek is vagyunk realizálni ezt az értelmet. Ennyiben Frank számára a vita minimuma a nyelv minimális, hipotetikus értelme. Maurice Blanchot még ennél is kevesebbet állít. Számára ugyanis még csak nem is a nyelvi értelem „hipotetikus”, „regulatív eszméje” a nyelv minimuma. Blanchot számára a nyelv minimuma maga a csend. Blanchot megfogalmazásában: „A csend az, ami beszél.” [C’est le silence, qui parle.] Azaz Blanchot értelmezésében a nyelv – s így a vita – minimuma a beszédet újra és újra megszakító csend, a „megszakítás” [interruption] maga.
Sans présent – Temporalitás contra jelen, 2020
Blanchot és Richir is használja a „jelen nélküli” [sans présent] kifejezést. A jelen nélküli egy... more Blanchot és Richir is használja a „jelen nélküli” [sans présent] kifejezést. A jelen nélküli egyikük számára sem az időtlen. Még kevésbé az örökkévaló. A „sans présent” alatt mindkettőjük az időt érti. Magát az időbeliséget. A temporalitást. Avagy egyikőjük sem azt gondolja, amit gondolni szoktunk: hogy az idő a jelenből épül fel. Hogy a jelen pillanatok elmúlása adja az időt. Mind Blanchot, mind Richir azt szeretné hangsúlyozni, hogy idő – sőt időbeliség – épp ott van, ahol elképzelhető a „jelen nélküli”. Vagyis a jelen nélküli nem kizárja az időt, épp hogy feltételezi. Épp azt feltételezi, amit nem szoktunk feltételezni. Azt, hogy a temporalizáció jelen ellenes. Hogy a temporalitás egyfajta contra présent.
Az észlelés mint kritika – Merleau-Ponty és Barbaras a percepcióról (Elhangzott az MTA-PTE Kritikai Tanulmányok Kutatócsoport és az ELTE BTK Újkori és Jelenkori Filozófia Tanszék A kritika alakzatai című online konferenciáján 2022. március 11-én.), 2022
Amikor észlelünk, nem magukat a dolgokat észleljük. Az észlelés során nem hozzáférhető a Bloße Sa... more Amikor észlelünk, nem magukat a dolgokat észleljük. Az észlelés során nem hozzáférhető a Bloße Sache – hangsúlyozza Husserl. Azaz a percepció során az észlelő szubjektum legalább annyira elválasztódik a dolgoktól, mint amennyire megjeleníti azokat. Ez az "elválasztás" [séparation], sőt ez a "differenciáció" [différentiation] maga is egyfajta κρίνειν. A görög krinein eredeti, szétválasztás, elválasztás értelmében. Mely el- és szétválasztás a kritika egyik elemi, ha épp nem a legfontosabb előfeltétele. Merleau-Ponty számára a percepció éppen ezért egyfajta kritikát is implikál – hangsúlyozza Renaud Barbaras. Egyrészt a puszta re-prezentáció kritikáját, annak a kritikáját, hogy az észlelés magukat a dolgokat jeleníténé meg, másrészt annak kritikáját is, hogy ha a percepció nem magukat a dolgokat jeleníti meg, akkor mintegy a "semmi"-n [néant] alapulna, kizárná, de legalábbis kétségessé tenné a megismerést. Persze az észlelés mint kritika megírható akár Kant felől is, én mégis egy másik utat választanék, a fenomenológia és Merleau-Ponty útját. Elsősorban azért, mert meggyőződésem, hogy ez a kritikaként is olvasható észlelés elsősorban egy testi észlelés lesz.
A konstitúció mint kritika – Michel Foucault felvilágosodás-fogalma. in Popovics Zoltán – Szécsényi Endre (eds.): Esztétika – történelem – hermeneutika. Tanulmányok Kisbali László emlékére. Budapest, L’Harmattan, 2019, 2019
Michel Foucault számára a felvilágosodás abban az "alapelvben" ragadható meg, mely az "önmagunk k... more Michel Foucault számára a felvilágosodás abban az "alapelvben" ragadható meg, mely az "önmagunk kritikája és állandó megalkotása az autonómiánkban" [critique et création permanente de nous-même dans notre autonomie] – írja. S ez egyben "a felvilágosodás önmagáról alkotott történelmi tudata" is – teszi hozzá gyorsan. Vagyis az "Aufklärung", de legalábbis Foucault "Aufklärung"-fogalma, több dolgot kombinál össze: egyrészt a "kritiká"-t, másrészt az "állandó alkotás"-t, harmadrészt "önmagunk"-at és önmagunk "autonómiá"-ját, valamint a történelmet, a "történelmi tudat"-ot. Ahhoz, hogy megértsük ezt a felvilágosodásfogalmat elsősorban ezt a "critique et création permanente"-et kell megértenünk, s ennek kapcsolatát mind önmagunkkal, mind pedig a történelemmel. Egyértelműen látnunk kell, hogy Foucault számára a felvilágosodás nem a kritika bármilyen fogalmával kapcsolható össze! Foucault nem kevesebbre vállalkozik, mint egy új kritikafogalom kidolgozására, egy olyan kritikafogalom bemutatására, mely elválaszthatatlan magától a felvilágosodástól is. Avagy egy olyan felvilágosodás-fogalom kidolgozására, mely elválaszthatatlan a kritika-új-fogalmától. Ezt írja le a "critique et création permanente".
A nem-kritika mint kritika (Marin és Nietzsche). in Blandl Borbála et al. (ed.): A kritika fogalma a XIX. században. Budapest, Áron Kiadó, 2020, 2020
A görög ϰϱῑνω ige – amiből a kritika, pontosabban a ϰϱιτιϰή főnév ered – "elválasztani"-t, "szétv... more A görög ϰϱῑνω ige – amiből a kritika, pontosabban a ϰϱιτιϰή főnév ered – "elválasztani"-t, "szétválasztani"-t, "megkülönböztetni"-t jelent. Ebben az értelemben a kritika az igen és a nem, valaminek az állításának és tagadásának az elválasztása, szétválasztása. Megkülönböztetése. A jó és a rossz elválasztása és szétválasztása. A görög ϰϱιτιϰός éppen ezért elsősorban nem is kritikust, sokkal inkább "bíró"-t jelent. Vagy tágabban azt a személyt, aki "ítélkezésre alkalmas". Birtokában van az ítélethozatal – az elválasztás, a szétválasztás, a megkülönböztetés – képességének. Louis Marin az utópiáról szóló könyvében az utópiát egyfajta "kritiká"nak [critique] tekinti, csakhogy egy olyan különös kritikának, ami nem a szétválasztáson, nem az elválasztáson alapul. Ami nem fogalmaz meg jól elkülöníthető állításokat és tagadásokat. Ami nem mondja meg, nem mutatja meg, hogy mi a jó, és mi a nem-jó. Mi a rossz. Avagy, ami "túl [van] jón és rosszon" – ahogy Nietzsche mondaná.
A művészet mint vegyes tapasztalat – Bataille, Blanchot, Didi-Huberman. (Elhangzott a Politika, esztétika és művészet című a Pécsi Akadémiai Bizottság Filozófiai Szakbizottsága által szervezett konferencián 2022. december 16-án.), 2022
Ha létezik a művészet, csak úgy és annyiban létezik, ha azt képesek vagyunk elkülöníteni más jele... more Ha létezik a művészet, csak úgy és annyiban létezik, ha azt képesek vagyunk elkülöníteni más jelenségektől. Ha minimálisan is, de van valamilyen differencia a művészet és a nem-művészet között. Ha minimálisan is, de a művészet valamiben, valahogyan más. Ha bír valamilyen alteritással. Ha a művészet tapasztalata egyben valamilyen alteritástapasztalat is. Mégsem pusztán erről az idegenségről szeretnék beszélni. Mindössze arról szeretnék beszélni Bataille, Blanchot és Didi-Huberman nyomán, hogy a művészet tapasztalata egy vegyes alteritástapasztalat. Többféle idegenség együttes megtapasztalása.
A szél esztétikája – Didi-Huberman és a távollét ritmusa. (Elhangzott az ELTE BTK Esztétika Tanszék és az RCANE környezetesztétikai kutatócsoport ECHO – a természet esztétikai megközelítése című konferenciáján 2022. szeptember 23-án a Trafóban.), 2022
Didi-Huberman több szövegében is beszél a szélről. A szél ritmusáról, felerősödő majd lecsendesed... more Didi-Huberman több szövegében is beszél a szélről. A szél ritmusáról, felerősödő majd lecsendesedő mozgásáról, fúvásáról. Lélegzetéről. A Gesztusok levegőből és kőből című írásában ez egyenesen a „távollét” [absence] meghatározatlan „ritmusa”, lélegzete. Amit Pierre Fédida kifejezésével „a kép meghatározatlan lélegzeté”-nek [le souffle indistinct de l’image] is nevez. Miközben Didi-Huberman felmondja a ritmus klasszikus esztétikai és művészettörténeti hasonlatait – már maga a szél, a lélegzet is ilyen –, közben szinte teljesen megfeledkezik erről az elméleti hagyományról, egyedül a ritmus fiziológiai, pszichológiai elméleteivel foglalkozik, miközben írásának tárgya mégiscsak elsősorban a művészettörténet és nem a pszichoanalízis lenne. Tanulmányomban szeretném összevetni Didi-Huberman ritmusfelfogását az általa elhallgatott előfutáraival, elsősorban Schmarsow, Riegl és Wölfflin hasonló témájú írásaival. Arra is választ próbálok keresni, hogy a távollét – a távolság, a mélység – hogyan válik a ritmus kitüntetett kérdésévé, vagyis hogyan és miben adósa Didi-Huberman szövege a századforduló művészettörténetének. Mintegy megpróbálnám megrajzolni a Gesztusok levegőből és kőből nem látható hátterét, hátoldalát.
„A kép meghatározatlan lélegzete” – Művészet és utópia, Didi-Huberman és Fédida. Cirka 2022/2, 2022
„A kép meghatározatlan lélegzete” [le souffle indistinct de l’image] Pierre Fédida francia pszich... more „A kép meghatározatlan lélegzete” [le souffle indistinct de l’image] Pierre Fédida francia pszichiáter kifejezése, amit Georges Didi-Huberman átvesz tőle, és művészetelméletének sarkalatos fogamává tesz. A fédidai meghatározatlan lélegzetre Didi-Huberman legtöbbet a Gesztusok levegőből és kőből című szövegében hivatkozik, bár többször, több más helyen is visszatér rá. Ha megnézzük Didi-Huberman tanulmányát, az egyik leggyakrabban emlegetett kifejezése a „távollét” [absence]. Már a könyv fülszövege is azt írja, hogy „a távollét gondolata” [pensée de l’absence] az, amivel ez az írás foglalkozik. S ezzel egyet is érthetünk. Az absence, az absentia mind Didi-Huberman, mind pedig Fédida számára kitüntetetten fontos. Olyannyira, hogy Fédida külön könyvet is szentel neki A távollét címmel, ezt pedig Didi-Huberman is idézi a saját szövegében. Maga a távollét az, ami mindkettőjük számára meghatározatlan [indistinct]. A kép meghatározatlan lélegzete ennyiben pedig nem más, mint a távollét lélegzete. A távollét meghatározatlan lélegzete. A távollét meghatáro¬zatlanságának a lélegzete. De hogyan lélegzik a kép? Hogyan, s miért lélegzik a távollét? Egyáltalán miért lélegzik távollétként, avagy távollétet a kép?
Panoráma – A láthatatlan város (Elhangzott a Vadon – város – virtuális valóság: környezetesztétikai közelítések című online konferencián az ELTÉn 2021. március 20-án.), 2021
A városkép csak részben olyan, mint a többi kép. Marin számára a panoramikus városkép még csak ne... more A városkép csak részben olyan, mint a többi kép. Marin számára a panoramikus városkép még csak nem is egy kitüntetett pontról, távoli magaslatról szemlélt átlátása az egésznek, a táj, a város egészének, sokkal inkább egy olyan kép, ami sohasem látható egyetlen nézőpontból. Olyan látvány, amit sohasem láthatunk egyszerre, együtt. Különböző perspektívájú képek egymásra montírozása. Ennyiben pedig valamiféle lehetetlen kép. Egy láthatatlan város képe. Éppen ezért Marin kifejezésével a panoráma "utópikus".
Non solus ipse – Az ipszeitás előtörténetéhez (Elhangzott a Személyes azonosság, narrativitás, emlékezet című az ELTE BTK Filozófia Intézete által szervezett konferencián 2023. október 20-án.), 2023
Ha elfogadjuk az "identitás" [identité] és az "ipszeitás" [ipséité] ricoeuri megkülönböztetését, ... more Ha elfogadjuk az "identitás" [identité] és az "ipszeitás" [ipséité] ricoeuri megkülönböztetését, mindenképpen tudnunk kell, hogy az ipszeitás fogalma nem Ricoeurtől származik. Ha az ipszeitás előzményeit keressük, egyértelműen a fenomenológia történetét kell számbavennünk. Sőt azt is mindenképpen tudnunk kell, hogy ha az ipszeitás előzményeiről szeretnénk számot adni, nem a szubjektum, az én és az azonosság körül kell keresnünk ezeket. Az ipszeitás nem az én, hanem a másik újraértelmezése során születik meg. Sőt a temporalitás újraértelmezése során. Az idő és az alteritás összefüggéseinek husserli átértelmezése során.
„Az elbeszélés ideje” – Blanchot és Ricœur. in Bartha Judit és Gyenge Zoltán (szerk.): Töredékes dialektika – Írások Weiss János 60. születésnapjára. Budapest, L’Harmattan, 2017
Blanchot és Ricoeur szinte teljesen egybehangzóan elválaszthatatlannak gondolja az időt és az elb... more Blanchot és Ricoeur szinte teljesen egybehangzóan elválaszthatatlannak gondolja az időt és az elbeszélést, a temporalitást és az irodalmiságot egymástól. Mind a ketten éppen ezért nem pusztán az időről vagy az elbeszélésről írnak, sokkal inkább már eleve egy "elbeszélő / narratív idő"-ről [temps narrative] tudnak csupán. Az idő és a narrativitás nem utólag, nem csak bizonyos, speciális esetekben kapcsolódik össze, mindkettőjük számára az idő már eleve egy irodalmi idő is. És ugyanígy, az irodalmi tapasztalat, mindig, már eleve egy időtapasztalat, maga a temporalitás konstitúciója is. Azaz nincs külön idő és külön "az elbeszélés ideje" [temps du récit], minden idő irodalmi idő is, ahogyan nincs külön irodalom- és időtapasztalat sem, minden irodalmi, nyelvi tapasztalat valamiféle temporalitástapasztalat is egyben.
Kontesztáció, alteritás és temporalitás. (Elhangzott a DOSZ Ütközéspontok VII. konferenciáján 2020. febr. 8-án az ELTE BTK-n.), 2020
A „kétségesítés” avagy franciául a „kontesztáció” [contestation] Maurice Blanchot kategóriája. A ... more A „kétségesítés” avagy franciául a „kontesztáció” [contestation] Maurice Blanchot kategóriája. A magyar olvasó számára pedig leginkább Foucault szövegeiből lehet ismerős (A kívülség gondolatából, illetve a határsértéshez írott előszóból), ugyanis Foucault fordítói szokták kétségesítésként magyarítani a contestation blanchot-i kategóriáját. Azt gondolom, hogy a kontesztációval azért is jó lenne foglalkozni, mert az ehhez kapcsolódó problémák egy „elbeszélő idő”-höz [temps narrative], avagy egy alternatív narratológiához is kapcsolódnak. De mi is a kontesztáció Blanchot-nál?
Uploads
Ongoing projects by Zoltán Popovics
Books by Zoltán Popovics
az olvasót. A távollét (absentia/absence/Abwesenheit)
a közhiedelemmel ellentétben nem a nem-lét, nem a
semmi. Még csak nem is a hiány. A távollét olyan nem
itt és nem most lévő – „hely nélküli” (sans lieu), „jelen
nélküli” (sans présent) –, mely teremtő módon avatkozik
be mind az idő-, mind a térbeliesülés folyamatába,
a nyelvi és képi viszonyainkba, az interszubjektivitás
létrejöttébe. A könyv célja ennek a konstitutív, nem
„semmis” abszenciának a végigkövetése a 20. század
legfontosabb filozófiai és esztétikai gondolkodóinál,
így érinti Marin, Serres, Foucault, Merleau-Ponty,
Deleuze, Blanchot, Barthes, Richir, Didi-Huberman,
Nancy, Augé műveit. Eközben több szálon kapcsolódva
foglalkozik az idő, a tér és a nyelv fenomenológiájával,
a műalkotás státuszával, a képek létmódjával,
valamint irodalomelméleti kérdésekkel is.
A prezentifikáció jelentősége épp abban áll, hogy átmetszi Husserl különböző tematikájú és különböző időben keletkezett szövegeit, ezáltal lehetővé teszi, hogy ezeket az oly távolinak tűnő problémákat átfordítsuk egymásba. Vagyis, hogy ne beszéljünk külön percepcióról, külön interszubjektivitásról, külön művészet- és nyelvfilozófiáról.
E kötet tanulmányai egyfajta nyomozások. Bár nem Blanchot mint személy után, sokkal inkább azoknak az utaknak – hatásoknak és recepcióknak – a bejárása, ahol és amerre Blanchot is járhatott. Egy tér-kép megrajzolása.
Papers by Zoltán Popovics
az olvasót. A távollét (absentia/absence/Abwesenheit)
a közhiedelemmel ellentétben nem a nem-lét, nem a
semmi. Még csak nem is a hiány. A távollét olyan nem
itt és nem most lévő – „hely nélküli” (sans lieu), „jelen
nélküli” (sans présent) –, mely teremtő módon avatkozik
be mind az idő-, mind a térbeliesülés folyamatába,
a nyelvi és képi viszonyainkba, az interszubjektivitás
létrejöttébe. A könyv célja ennek a konstitutív, nem
„semmis” abszenciának a végigkövetése a 20. század
legfontosabb filozófiai és esztétikai gondolkodóinál,
így érinti Marin, Serres, Foucault, Merleau-Ponty,
Deleuze, Blanchot, Barthes, Richir, Didi-Huberman,
Nancy, Augé műveit. Eközben több szálon kapcsolódva
foglalkozik az idő, a tér és a nyelv fenomenológiájával,
a műalkotás státuszával, a képek létmódjával,
valamint irodalomelméleti kérdésekkel is.
A prezentifikáció jelentősége épp abban áll, hogy átmetszi Husserl különböző tematikájú és különböző időben keletkezett szövegeit, ezáltal lehetővé teszi, hogy ezeket az oly távolinak tűnő problémákat átfordítsuk egymásba. Vagyis, hogy ne beszéljünk külön percepcióról, külön interszubjektivitásról, külön művészet- és nyelvfilozófiáról.
E kötet tanulmányai egyfajta nyomozások. Bár nem Blanchot mint személy után, sokkal inkább azoknak az utaknak – hatásoknak és recepcióknak – a bejárása, ahol és amerre Blanchot is járhatott. Egy tér-kép megrajzolása.