Kontesztáció, alteritás és temporalitás

Popovics Zoltán: Kontesztáció, alteritás és temporalitás A „kétségesítés” avagy franciául a „kontesztáció” [contestation] Maurice Blanchot kategóriája. A magyar olvasó számára pedig leginkább Foucault szövegeiből lehet ismerős (A kívülség gondolatából, illetve a határsértéshez írott előszóból),1 ugyanis Foucault fordítói – például Sutyák Tibor – szokták kétségesítésként magyarítani a contestation blanchot-i kategóriáját. Ugyanakkor én mégis ragaszkodnék az eredeti terminust megidéző, bár idegen hangzású kontesztációként való fordításhoz – ahogy Angyalosi Gergely is teszi. Ha pedig mindenáron magyarítani szeretnénk, talán az „elbizonytalanítás”, esetleg a „kétségbe vonás” lenne a legjobb fordítás. Azt gondolom, hogy a kontesztációval azért is jó lenne foglalkozni, mert az ehhez kapcsolódó problémák egy „elbeszélő idő”-höz [temps narrative],2 avagy egy alternatív narratológiához is kapcsolódnak. Blanchot és a narratológia viszonyához pedig leginkább Thomka Beáta szövegeit tudnám ajánlani.3 De mi is a kontesztáció Blanchot-nál? A „kontesztáció” Blanchot-nál egy dialektika-kritikához kapcsolódik. Nem mellesleg itt is jól látszik a blanchot-i elbeszéléselmélet és a ricœuri narratológia világos különbsége: Ricœur akar és mer is „dialektiká”-ról beszélni a narrativitás kapcsán,4 Blanchot viszont nem akar és nem is mer dialektikát emlegetni.5 Azaz míg Blanchot osztja Deleuze, Derrida vagy akár Heidegger Hegel-kritikáját, addig Ricœur nagyon is úgy tűnik, hogy ebben már nem tart a francia kortársaival.6 De máris előreszaladtunk. Blanchot a Nietzsche és a töredékes írás című szövegében arról ír, hogy a nietzschei fragmentum már nem „állítás”-okat [affirmation] és – talán ez a fontosabb – nem is „tagad”-ásokat [niant] fogalmaz meg, hanem „mellérendel” [juxtapose].7 Blanchot számára ugyanis a tagadás, a negáció sohasem lehet képes hatékony kritikát megfogalmazni, mivel a tagadás feltételezi a tagadottat, ezáltal pedig igencsak hamar előáll a ʻmumus’, a hegeli Aufhebung. A szintézis. (Nem mellesleg Ricœur is egy „Aufhebung nélküli” dialektikáról fog beszélni.8) Így pedig előáll az Aufhebung alá-fölérendelése is. A hierarchia. Blanchot számára a nietzschei töredék egymással paralel, egymást nem kizáró, nem negáló alternatív állítások sokaságát fogalmazza meg, melyek közül több állítás felfüggeszt, zárójelbe tesz, kétségbe von más állításokat, miközben bizonyosságként, igazságként egyik sem Foucault, Michel: „Nyelv a végtelenhez”, „A kívülség gondolata”, „Előszó a határsértéshez”. in uő.: Nyelv a végtelenhez. Debrecen, Latin Betűk, 1999, pp. 67-69., 76, 84, 103, 115-116. (Sutyák Tibor fordítja „kétségesítés”ként a „contestation”-t, illetve „kétségesít”-nek [contester] igeként, miközben Angyalosi Gergely inkább ragaszkodik főnévként a „kontesztációhoz”, igeként pedig „kétségbe von”-hoz [contester]. Bár egyikőjük sem következetes teljesen, van, amikor Sutyák is használja a „kétségbe von”-t, és van, amikor Angyalosi is „megkérdőjelezni”ként fordítja.) 2 Az „elbeszélő / narratív idő” [temps narratif], az „elbeszélő / narratív hang” [voix narrative], illetve az „ebeszélés ideje” [temps du récit] kifejezéseket mind Blanchot, mind pedig Ricœur használja, ld. Blanchot, Maurice: L’entretien infini. Paris, Gallimard, 1969, p. 556 skk. (A későbbiekben EI), uő: Le livre à venir. Paris, Gallimard (coll. Folio Essais), 1959, pp. 22, 25, uő.: Après coup précédé par Le ressassement éternel. Paris, Minuit, 1983, p. 98; Ricœur, Paul: Temps et récit III. Paris, Seuil (coll. Points), 1985 (A későbbiekben TR), pp. 197, 230, 331, 334, 343-348., 465 3 Thomka Beáta: Beszél egy hang – Elbeszélők, poétikák. Budapest, Kijárat, 2001, pp. 8, 61 4 TR I. 28., 394-395. stb. (Ricœur számtalan helyen emleget dialektikát.) 5 Blanchot: EI 18-21. 6 Mi ennek az oka? Valószínűleg az a hermeneutika-program, amit itt már lépten-nyomon hangoztat Ricœur, illetve a korábban is említett ambivalens viszonya a dialektikához. 7 Blanchot, Maurice: „Nietzsche és a töredékes írás”. Athenaeum, 1992, I/3, p. 59, EI 231 8 TR III. 374 1 lép fel. Azaz „oppozíció” és „negáció” nélkül működik. Egy rend, rendszer, egyetlen egész nélkül működik. Több, sok, számos lehetséges alternatív megoldással szolgál. Alteritással szolgál. Sokkal inkább igenel, affirmál, mintsem tagad, negál. Az alteritás affirmációját valósítja meg. Egy radikális, sőt redukálhatatlan alteritás affirmációját. Blanchot pedig ezt a nem negáló, nem oppozitorikus logikát nevezi majd itt is, ahogyan más szövegeiben is kontesztációnak. Ezen a ponton talán már az is sejthető, hogy hogyan kapcsolódik mindez a másikhoz és a mássághoz, sőt önmagunk másságához is. Azaz akár egy etikához is. Az viszont még mindig nem világos, hogy hogyan kapcsolódik mindez az időhöz. És az elbeszéléshez. Pedig a válasz egyszerű. A kontesztáció Blanchot számára nem pusztán egy dialektika-kritika, de a jelen centrumán alapuló irreverzibilis, szukcesszív idő kritikájá is. Avagy – ha a Ricœur által is idézett Derridát szeretnénk hallani – „a jelenlét” vagy inkább a jelen „metafizikájának” kritikája is.9 Vagyis a kontesztáció egyben a centrális jelen kritikája is. Ugyanis a temporalitás csak úgy és annyiban képzelhető el, ha egy adott jelen, egy adott pillanat nem negálja a korábbi – múltbéli – és későbbi – jövőbeli – jelenpillanatokat, hanem legalább részben együtt is létezik azokkal. (Ha a múlt és a jövő puszta negáció, tiszta nem-lét lenne, az idő örökre szétesne. Jelenpillanatok egymással soha össze-nem-függő homokszemeiként porladna szét. S így temporalitás se lenne.) Vagyis csak úgy és annyiban létezhet időbeliség, temporalitás, ha azt nem a tagadás, nem a negáció, sokkal inkább az igenlés, az affirmáció felől képzeljük el. Ha az időt nem alá-fölérendelésként – a jelennek mint centrumnak alárendelt múltként és jövőként –, hanem mellérendelésként képzeljük el. Ha a temporalitás olyan fragmentumok, idők, jelenek, múltak és jövők sokasága, melyek paralel módon egymás mellé, alá- és fölé csúsznak szétszakítva, de legalábbis csomót kötve az idő egyenes vonalára. Megsokszorozva a temporalitás linearitását. Alteritást csempészve magába az időbe is. Sőt egy radikális, redukálhatatlan alteritást csempészve a temporalitásba. A kontesztáció Blanchot számára maga az a radikális, redukálhatatlan alteritás, mely a temporalitást – de legalábbis a temporalitást is – konstituálja. Az időt mint az „elbeszélés idejé”-t [temps du récit] konstituálja.10 Persze mindez nem feltétlenül pusztán Blanchot találmánya. Az alteritás temporalizációja avagy a temporalitás alterációja – amit Blanchot kontesztációnak nevez – meggyőződésem, hogy Lévinas közvetítésével a fenomenológiából ered. S ebben megint csak vitatkoznék Ricœurrel, akinek a jelen kritikája, sőt a jelenlét metafizikájának kritikája viszont Heideggertől ered. Nyugodtan ajánlhatom itt Lévinas korai művét, Az idő és a másikat,11 de talán nem túlzás, ha azt mondom, hogy a Lévinas által fordított és először franciául megjelent Kartéziánus elmélkedésekhez kell hátrálnunk ahhoz, hogy megértsük, mit jelent az alteritás és a temporalitás összefüggése. Az alteritás temporalizációja. Az alteritás temporalitása mint kontesztáció. Amikor Husserl a másikra, a másik idegenségére – avagy másságára – elkezdi használni az „apprezentáció”-t, egyszerre több dolgot is állít.12 Egyrészről a másikat immáron egy radikális és redukálhatatlan alteritásként feltételezi. Olyanként, ami sohasem emelhető át az én (ön)jelenlétébe. Az én jelenembe. Azaz a másik mindössze egy „együtt-jelenné-tétel”-ként [Mitgegenwärtig-machens] jelenhet meg az én számára.13 Ugyanakkor a másik idegensége nem pusztán egy kiküszöbölhetetlen másság, különbség, de ez az alteritás egy temporális alteritás is! Husserltől azt tanulhatjuk meg, hogy a másság nem írható le pusztán térszerű viszonyként, „A jelenlét metafizikája” [métaphysique de la présence] Derrida számos szövegében visszatér, ld. pl. Derrida, Jacques: A hang és a fenomén – A jel problémája Husserl fenomenológiájában. Budapest, Kijárat, 2013, uő.: „A struktúra, a jel és a játék az embertudományok diszkurzusában”. Helikon, 1994/1-2. 10 Blanchot-nál, ahogyan Ricœurnél is az „elbeszélés ideje” lesz ez a nem szukcesszív, nem lineáris temporalitás. Ez a reverzibilis, retroaktív – avagy Ricœur kifejezésével – „refigurálódó” temporalitás. Épp az elbeszélés során, az elbeszélés által újraírható és újraírandó temporalitás. 11 Lévinas, Emmanuel: „Az idő és a másik”. Világosság, 2007/10 12 Husserl, Edmund: Kartéziánus elmélkedések. Budapest, Atlantisz, 2000, pp. 125 skk. 13 Husserl: Kartéziánus elmélkedések. p. 126 (A fordítást módosítottam – P.Z.) 9 2 térbeli különbségként. Aki vagy ami idegen, az időben is más. Másik időben is van. A radikális alteritás nemcsak, hogy nem állhat előttem, az orrom előtt ugyanazon a helyen, ahol én létezem, de nem állhat elő ugyanabban a jelenben, időben sem, mert bizony akkor mégiscsak hozzám hasonló lenne. Az én-másik differencia egy temporális differencia is kell, hogy legyen. Azaz a radikális alteritás az én jelenemnek sem lehet része, mindössze a jelenem mellett, azzal paralel, amellett, alatt és fölött, amögött létezhet.14 Ugyanakkor mégsem negálhatja a jelent (ez esetben ugyanis nem is létezne). Azaz Husserl megoldásában a másik, a másik apprezentációja egyszerre beszél egy radikális alteritásról és az időről. Egy olyan temporalitásról, mely maga is ezzel a radikális, redukálhatatlan alteritással együtt, ezen az alteritáson keresztül temporalizálódik. Avagy az apprezentáció maga a kontesztáció. Az a redukálhatatlan alteritás, mely együtt – ha nem is egyszerre (ehhez ui. megint csak egy jelen kellene) – konstituálja mind a temporalitást, mind a másik másságát. Az idegen tapasztalatát. A jelenből elillanó, a jelent elbizonytalanító, múltként és jövőként mégis visszatérő másikat hozva ezáltal létre.15 Képként, képekként, s legalább ennyire történetekként visszatérő másikat hozva ezáltal létre. S ezt Ricœur is pontosan tudja. (Nemhiába bocsájt meg az apprezentációnak egyedül, még akkor is, amikor Husserlt már – Derrida hatására – a jelenlét metafizikájaként ítéli el.16) S hogy kapcsolódik mindez a művészethez? Az irodalomhoz? A nyelvhez és az elbeszéléshez? Úgy, hogy az apprezentáció – ahogyan talán már sejtettük is –, egy megjelenítésprobléma. Röviden: az apprezentáció annak a megjelenítése, ami sohasem volt jelen. Avagy: a kontesztáció annak a megjelenítése, ami sohasem volt jelen. Máshogyan fogalmazva az apprezentáció nem re-prezentáció. Nem a jelenen alapuló megjelenítés. Nem a jelenből kiinduló újra-megjelenítés. Annak az elképzelése, ami sohasem volt jelen. Ennyiben pedig a fantázia és a képek, a fikcióink, vágyaink és szövegeink tárgya lehet csupán. Egy nyelv- és művészetprobléma. Amit mindenképpen javasolnék tanulmányozásra, az Eugen Fink Megjelenítés és kép című szövege lenne.17 Sőt talán úgy kellene olvasni Finket, hogy újra és újra tekintettel vagyunk Ricœur metafora-könyvére is. Azaz a kép alatt nem pusztán a képzőművészetet értjük, hanem a nyelv és a szöveg képszerűségét is beleértjük, azt, amit Ricœur „verbális ikon”-nak nevez.18 Ennyiben pedig amikor Fink a képet apprezentációnak, sőt „az időhorizontokhoz való általános hozzáféréstudat”-nak nevezi,19 nyugodtan érthetjük ezt a képszerűséget – Ricœur és Blanchot nyomán – verbális ikonként is. Nyugodtan érthetjük a képszerű irodalmi szöveget a másikhoz, a másikhoz mint az időhorizontokhoz való általános hozzáféréstudatként.20 Az elbeszélés idejének, mint az én kontesztációjának.21 A jelen kontesztációjának.22 A temporalitás és az alteritás együttes apprezentatív konstitúciójának. Képként és szövegként. Művészetként. Mintegy „adprezentáció”-ként, ahogyan Husserl nevezte a legkorábbi előfordulásainál még az apprezentációt. HUA XIII. 26-28. 15 A másik „múlt”-szerűségét ld. Husserlnél is, uő.: Kartéziánus elmélkedések. p. 132 16 Ricœur, Paul: Soi-même comme un autre. Paris, Seuil (coll. Points), 1990, pp. 384-385. 17 Fink, Eugen: „Megjelenítés és kép”. in Bacsó Béla (szerk.): Kép, fenomén, valóság. Budapest, Kijárat, 1997 18 Ricœur, Paul: Az élő metafora. Budapest, Osiris, 2006, p. 309-312. (vö. TR I. 152, III. 278) 19 Fink: „Megjelenítés és kép”. pp. 74, 83-84. 20 Bár én már ezt nem is nevezném tudatnak. Mert már Husserlnél sem pusztán tudat a másik. Épp egy nem-tudat. Vagy nem pusztán egy tudat. Legalább ennyire egy test is. 21 Ha mindenáron fogalmi egyezést akarunk keresni a blanchot-i kontesztáció és a fenomenológia nyelve között, könnyen adódik a „neutralitás” fogalma, amivel Husserl és Fink is sokat foglalkozik a megjelenítés kapcsán, s Blanchot is „semlegesség”-nek [neutralité] nevezi a kontesztációt (EI 20-21.). 22 Fink majd ezt fogja „jelentelenítés”-nek [Entgegenwärtigung] nevezni (uő.: „Megjelenítés és kép”. p. 62). 14 3