Szolnok

Aki Szolnok iránt elmélyültebb érdeklődést mutat, akkor prognosztizálható, hogy rövid időn belül szembesülni fog Kaposvári Gyula szerteágazó munkásságával. A szülővárosához haláláig hű, számos területet (muzeológia, régészet, történelem, műemlékvédelem, néprajz, művészettörténet, könyvtár stb.) művelő múzeumigazgató kéziratai, beszámolói, cikkei, tanulmányai és kötetei gyakorlatilag megkerülhetetlenek. Bár eredményeinek egy része – az új módszerek és a folyamatosan bővülő forrásanyag fényében – óhatatlanul finomításra, átértékelésre szorul, mégis kijelenthető, hogy szellemi öröksége napjainkban is egyfajta zsinórmértéket jelent. Nemcsak meghatározta a kereteket, nevesítette az egyes résztémákat, hanem elindult az úton, inspirálva az utána jövőket, és a felhalmozódó ismeretek nélküle nem közelíthetnék meg a mostani szintet. Példaértékű, hogy az utolsó szolnoki polihisztor nem zárkózott be a kutatómunka „elefántcsonttornyába”, tudományos népszerűsítésre és ismeretterjesztésre is futotta energiájából.
Meggyőződésem, hogy egy kutató addig él tovább az elkövetkező generációkban, amíg emlékeznek és hivatkoznak rá. Jelen dolgozatunkkal a középkori és a kora újkori Szolnok kapcsán tett fontosabb felfedezéseinek, megállapításainak áttekintésével, illetőleg azok továbbgondolásával szeretnénk tisztelettel adózni a 100 évvel ezelőtt született Kaposvári Gyula emléke előtt.

A jelenlegi Tisza-meder szélessége kb. 110 méter. A szőke folyó azonban a szabályozások előtt jóval szélesebb volt: a 18–19. századi felmérések, a szolnoki Tisza-híd-tervek szerint ennek több mint kétszerese, 250 méter körül prognosztizálható. Ez egyben azt is jelenti, hogy a 2003-ban a bal part közelében megtalált hídmaradványok eredetileg a folyó közepén állhattak. Az átkelő nyomsáv (járószint) szélessége mintegy 5,5–6 méter lehetett. A nyílásközök számának megállapításához a 2006-ban a Zagyva-torkolat előtti búvárrégészeti kutatáson feltárt két cölöpjárom közötti távolság volt az irányadó, amely 5,9–6 méternek adódott. Így a két hídfő között hozzávetőleg 40–44 darab egysoros cölöpjármot kellett megépíteni. A cölöphíd magasságának meghatározásához a hódoltság kori árvízszint ismeretére volt szükség, amely a tetőzéskor 84 méter (Bf) körül lehetett. Az átkelő egykori járószintje efelett valószínűsíthető úgy 1–1,5 méterrel. A 18. századi hídtervek, felmérések szerint a cölöpjármok függőleges és ferde oszlopai a meder legmélyebb részén 16 méter hosszúak voltak, a partközelben természetesen ennél rövidebbekre volt szükség.

The history of Szolnok took a completely new turn when in the early autumn of 1550, they started to build a royal fort at the estuary of the Zagyva river. The plank fortification was carried out with bearing in mind the most up-to-date principles of the Italian architecture of fortresses of the time. In the professional supervision of the construction three people played a decisive role: Spaniard Bernardo Villela de Aldana, and after him two recognized Italian architects of forts: Felice da Pisa and Bernardo Gaballio (Gabellio). The exact date of Gaballio’s arrival in Szolnok is not known. It is assumable that he started work at the very beginning of 1552, or even earlier, at the end of 1551. The master builder spent more than half a year with the supervision of the construction of the plank fortress, so it achieved its final form under his control. He also pulled through the Turkish siege here between August 24th and September 4th
here, and was among the few who managed to escape after the defence of the fort collapsed. It is possible that the unsigned pen-drawing that was found among the documents of the lawsuit against vice-captain Gáspár Móré can be attributed to him. This drawing is the only authentic representation of the fort erected between 1550 and 1552. There is only one letter known that Gaballio wrote in Szolnok. He wrote this piece of correspondence on 31st July 1552 in Latin. This paper publishes the full text of this letter in Latin transcription and in Hungarian translation. The report is a concise and straightforward overview of the relevant issues of the fortress, from which we can learn new information that had not been known before from other sources. Among other things, he touches upon the problems of the construction of defensive objects: “because of fear of the enemy, it was always carried out in the greatest hurry possible, and, as a consequence, this fort can neither perform its real function, nor represent the expected defensive power” – he wrote. What gives the content of the letter outstanding importance is the fact that three weeks after it was written, the fortification came under an irresistible and poignant Osmanic siege. So the state of readiness of walls, bastions and gates did make a real difference. Apart from that, Gaballio’s letter offers us insight to the difficulties of the construction in progress and the composition of the military personnel supervising the construction works.

A hadászatilag kiemelkedő jelentőségű, a korai olasz rendszer főbb jegyeit magán viselő Szolnok végvárát a Zagyva tiszai torkolatánál található stratégiai ponton, az egykori ispáni erősség sáncait részben felhasználva emelték 1550–1552-ben. Az erődítmény létesítésének több mint 460 évvel ezelőtt lezajlott, markáns környezet-átalakítással együttjáró vizsgálatába archív és recens légi felvételeket, valamint talajmechanikai fúrásokból, (had)mérnöki vázlatok, felmérések, illetőleg azok georeferálásából, továbbá régészeti megfigyelésekből származó adatokat vontunk be. Az egyik legfontosabb forráscsoportnak mégis azok a történeti dokumentumok bizonyultak, amelyek betekintést engednek az új végvár kiépítésének folyamatába. Ezek zömét Illéssy János éppen 120 évvel ezelőtt publikálta a Hadtörténelmi Közlemények hasábjain, így neki egyúttal joggal szeretnénk adózni és emléket állítani értekezésünkkel. Nem kevésbé jelentősek ugyanakkor annak a Bernardo Villela de Aldana spanyol tábormesternek a fennmaradt iratai, nevezetesen naplója és magyar nyelven elsőként e dolgozatban közölt levelei, aki nemcsak a tervezésben, majd az áttervezésben működött közre, hanem az első két hónapot, 1550 szeptember–novemberét jobbára a helyszínen töltve, kulcsszerepet játszott a feszített tempóban meginduló-zajló kivitelezési munkálatok irányításában.

Szolnok középkoráról nagyon kevés történeti és régészeti forrás áll a kutatás rendelkezésére. Ebből fakadóan megállapításaink döntő részét nem tudjuk bizonyítani, jobbára feltételezésekre hagyatkozunk. A legkorábban az 1020–1030-as évekre keltezhető várispánsági- és vármegyeközpont a vársziget keleti felén azonosítható. A valószínűleg föld-fa szerkezetű sáncokkal ellátott, az őskörnyezeti rekonstrukció alapján szabálytalan négyszög alaprajzú, ~3,2 ha belterületű erősség a Magyar Királyság nagyobb ispáni várai közé tartozik. A kisebb, falusias jellegű település az ispáni vár sáncain belül, esetleg a Zagyva keleti ágának túlpartján, a téglából épített, egyhajós, román stílusú, feltehetően Szent Mihály-titulusú egyház környékén lehetett. A megyeközpont 1241-ben áldozatul esett a mongol inváziónak, bár tartósan nem néptelenedett el. A tatárjárást követően ugyanis telepeseket költöztettek ide, akik azonban az addigitól eltérő helyszínen, a nyugati Zagyva-ág jobb oldali partján, egy korábban lakatlan, illetőleg gyéren lakott területen vetették meg a lábukat. A funkcióját ellátni képtelen földvárat 1550 őszéig felhagyták, ellenben a Zagyva-parti plébániatemplomot újjáépítették, amely temetőkápolnaként működött tovább. Az áthelyeződött településmag központjában, a Pestről Debrecenbe vezető főút/országút által kettévágott piac/vásártér északi felén, a XIII–XIV. század fordulóján, román stílusban emelték Szolnok első kőtemplomát. A települést a levéltári dokumentumok a XV. század elejéig még faluként említik, viszont a század első harmadának végén gyarapodásának fontosabb állomásait fémjelzi a mezővárosi státusz elnyerése és kiváltságai (1422, 1429). Külső-Szolnok megye székhelyének fejlődése ezt követően sem torpant meg, amiben döntő szerepet játszott, hogy csaknem 90 esztendeig, 1438-tól 1526-ig egyetlen főnemesi család, a Pálóciak birtokolják. A bárói família szolnoki jelenlétéről, tevékenységéről napjainkig nem lett feltárva semmi, holott okkal feltételezhető, hogy egyik tagja, Pálóci Imre – aki előbb Mátyás király pohárnokmestere, majd lovászmestere volt – az 1470-es években kimagasló reprezentációs „beruházásokat” folytatott itt. Személyéhez köthetőek a mezőváros piac/vásárterének legmeghatározóbb építkezései: egy impozáns méretű (40x20 m), gótikus, bizonyára háromhajós, szentélykörüljárós, vagy ál-szentélykörüljárós csarnoktemplom emeltetése, a korábbi, még a romanika stílusjegyeit hordozó egyház elbontását követően, annak helyén, illetőleg köveinek felhasználásával. Az új plébániatemplom szomszédságában, a piac/vásártér déli felén szintén a lovászmester kezdeményezésére egy udvarház is létesült, ahol a megyében fekvő birtokaikból megszervezett szolnoki Pálóci-uradalom központja sejthető, ámbátor az ide látogató földesúr, és családja lakhelye ugyanitt valószínűsíthető. A megyeszékhelyen kizárólag a gótikus templom és az udvarház építőanyagát alkotta kő. Amikor a két piac/vásártéri épület elkészült, már egy olyan Szolnok fölé magasodtak, amely – a régebben körvonalazott álláspontoktól eltérően, a városkritérium-rendszer pontszámaira tekintettel – addigi, közel 500 éves történelmében első alkalommal, a város kategória határáig jutott, sőt alighanem át is lépte. Tur/Nagytur (Mezőtúr) után Külső-Szolnok megye második legjelentősebb központi helyének számított, népessége cca. 750–800 főt tett ki. Nem bizonyult tehát helytállónak az a néhány szakember által favorizált elképzelés, sőt éppen az ellenkezője igaz annak, amely Szolnokot a környező települések – köztük a Tisza túlparti Varsány/Tiszavarsány – árnyékában lévő, eljelentéktelenedő mezővárosként jellemezte. Pálóci Imre nemcsak sokat építkezett Szolnokon, hanem 1483-ban bekövetkezett halála után itt helyezték örök nyugalomra. Síremlékét az általa alapított gótikus plébániatemplomban állították fel. Temetkezési helyének kiválasztásában megfontolandó érvként eshetett latba, hogy ő volt ennek az egyházi intézménynek a kegyura. Kvalitásos, vörösmárványból faragott, egészalakos sírkövének, amely egy koporsó formájú tumbát fedett le, egy töredéke a várszigeten került felszínre. Az unikális kőfaragómunka – amelyet az 1480-as években készítettek a budai kőfaragóműhelyben, és onnan szállítottak a Tisza-parti mezővárosba – kulcsfontosságú szerepet játszik, mind helytörténeti vonatkozásban, mind a magyarországi késő középkori, lovagalakos síremlékek időrendjének meghatározásában egyaránt. Szolnok fellendülése ugyanakkor nem bizonyult tartósnak. A kedvező folyamatok az Imre-féle ág kihalása után megrekedtek, majd miután a Pálóci família utolsó férfisarja, a nőtlen és gyermektelen Antal a mohácsi csatában elesett, darabokra hullottak. Az elkövetkező évtizedekben településünk már csupán árnyéka volt egykori önmagának, az 1552. évi oszmán foglalásért pedig egészen súlyos árat kellett fizetnie: 133 évre elszakadt az anyaországtól.

No traces of the medieval temples of Szolnok survived to today through the storms of history, their location and memory was forgotten. In the more than 130 years search for them several location emerged. The new research shows that the earliest temple was built from brick in the first decades of the 11th century, next to the Castle island on the left bank of the eastern Zagyva prong. This single-nave, Roman styled church was most likely titled to Saint Michael. The parish-church on the Zagyva bank was destroyed in the Mongol invasion in 1241, but it was rebuilt and served as a cemetery chapel until the fall of 1550. The first stone temple of Szolnok was built on the turn of the 13th and 14th century, still in Roman style, in the most frequented part of the newly, post Tatar invasion, moved city centre, found in today’s downtown, at the northern half of the market square cut in half by the Pest–Debrecen highway. The last, third, temple building can be connected to the landlord of the country town, Imre Pálóci, in the 1470s. The large (40 by 20 m) Gothic styled, most likely three-bayed hall church with walk-around sanctuary or pseudowalk-around sanctuary was built after the demolition of the former Roman styled church, at its place with the secondary use if its stones. The foundation date of the Mathias Era hall church reinforces that Szolnok at the last third of the 15th century – despite former opinions – was not in a decline but lived its flourishing period. What can be reconstructed in Szolnok is concordant not just with the other Pálóci constructions of the time, but with the processes seen at other significant country cities of Hungary. The hall church closed with three sides of an octagon surely lived through the Ottoman conquest, but in the last third of the 16th century it was demolished and the stone material was used for the mosque of Bektas pasha. The disappearance of the most identifiable, symbolical building of the late medieval town, the gothic parish church, and the building of the Bektas pasha mosque represents the process, what results in Szolnok becoming
mostly Turkish by the end of the 16th century, well.

A szolnoki várszigeten meglepetésszerűen előkerült sírkőtöredék teljesen új megvilágításba helyezi a település, valamint a számos bárói méltóságviselőt sorai között tudható Pálóciak viszonyát. Külső-Szolnok megye székhelye 1438 körül jutott a patinás família kezére. Az unikális lelet tehát kétségkívül hozzájuk köthető, és nagyon valószínű, hogy annak az 1483-ban elhalálozott Pálóci Imrének a síremlékéhez tartozhatott, aki Mátyás király regnálása alatt előbb pohárnokmester, majd lovászmester volt. Tekintetbe véve, hogy a Pálóciak birtokállományának törzsterülete a királyi Magyarország északkeleti részén koncentrálódott, Szolnok ennek a déli perifériájára esik. Imrét mégis – látszólag érthetetlen módon – ebben a Tisza-parti mezővárosban helyezték örök nyugalomra. Ez azért következhetett be, mert egyrészt a térségben Szolnok a 15. század végére meghatározó helységgé nőtte ki magát: a Pálóci család tulajdonában lévő települések közül a legnagyobb lélekszámmal rendelkezett. Másrészt a Pálóci-uradalmak centrumában, az 1480-as évek elején kiépített hatalmi központból, a sárospataki várból, ahonnan birtokaik zömét ellenőrzésük alá vonhatták, a lovászmestert kiszorította a vele torzsalkodó unokatestvére, István.
A vörösmárványból faragott, lovagalakos szolnoki tumbafedőlap minden bizonnyal központi műhelyben készült. Nem helyben faragták, hanem készen szállították Szolnokra. A temetkezési helyet eredetileg a mezőváros centrumában, a vásártér északi részén lokalizálható, Zsigmond-kori plébániatemplomban alakíthatták ki, abban az egyházi intézményben, amely a Pálóciak kegyurasága alatt állt. Mindezen információk figyelembevételével – egyebek mellett – lehetővé vált, hogy a korábbi években a településen azonosított, a vásárteret dél felől határoló udvarházat szintén ehhez a famíliához kapcsoljuk. A Pálóci család és Szolnok kapcsolatának feltárásában tehát a faragványtöredék kulcsszerepet játszik. Mi több, a lelet művészi minősége, és bizonyos részletfinomságai alapján az is megállapítást nyert, hogy nemcsak helyi tekintetben fontos, hanem az országos viszonylatban ugyancsak kiemelkedő alkotások közé sorolható.

A tanulmány a rendelkezésre álló írott források alapján vizsgálja Szolnok török kori népességét. Megállapítást nyert, hogy a zsoldos várvédők száma a tizenöt éves háborúig – a kisebb nagyobb hullámzásokat leszámítva – 400 fő körül állapodott meg, azt követően pedig 350 fő körülire apadt. Ehhez társult még a bég és kísérete, valamint a szandzsák záimjainak és szpáhijainak a hadereje. Analógiák alapján hódoltsági szinten kb. azonosra becsülhető a katona/nem katona elemek aránya. Mindezek figyelembevételével a szandzsákszékhelyen élők teljes lélekszáma – a helyi keresztény magyarokkal együtt – a 16. század utolsó harmadában cca. 2000–2500 fő körülire tehető.
The study discusses the population of Szolnok in the Ottoman period based on the data contained in the written sources. The records indicate that up to the Long War, the number of mercenaries among the defenders of the castle was around 400, with smaller or larger fluctuations, and that this number later decreased to around 350. The bey and his retinue must be added to this figure, together with the troops of the sanjak's zaims and sipahis. Based on records from the same period, the proportion of military and non-military elements was roughly the same during the Ottoman period. The town functioning as the sanjak seat thus had a population of roughly 2000–2500 together with the local Christian Hungarians in the last third of the 16th century.

A garamszentbenedeki bencés apátság 1075. évi alapító- és adománylevele, 16. század közepi történeti források, valamint az őskörnyezeti és régészeti kutatások adatai szerint a fontos úthálózati csomópontnál, tiszai átkelőhelynél fekvő szolnoki várispánsági- és vármegyeközpont 11. századi léte egyértelműen igazolható. Neve első ispánjának nevét őrizheti és főesperesség kapcsolódott hozzá. A feltehetően
az 1020–1030-as években létesített, föld-fa szerkezetű sáncokkal ellátott, az őskörnyezeti rekonstrukció alapján szabálytalan négyszög alaprajzú, ~3,2 ha belterületű erősség a királyi Magyarország nagyobb ispáni várai közé tartozik. Mivel a folyóvizek által teljesen körülölelt várszigeten alig volt ásatás, teljes bizonyossággal nem állapítható meg, hogy a középkor folyamán a várbelső rendelkezett-e egyházzal, ugyanakkor plébániatemplom itteni léte gyakorlatilag kizárható. A szórványosan előkerült régészeti leletanyag és a levéltári dokumentumok együttesen azt sugallják, hogy Szolnok legkorábbi, a 11. század első évtizedeiben téglából emelt, egyhajós, román stílusú plébániatemploma, valamint a téglakerítéssel övezett templom körüli temetője a várral szemben, a keleti Zagyva-ág bal partján, a folyó Tiszába szakadásának közelében azonosítható. A kisebb, falusias jellegű település minden bizonnyal az ispáni vár sáncain belül, esetleg a Zagyva keleti ágának túlpartján, a feltehetően Szent Mihály-titulusú egyház szomszédságában lehetett. 1241-ben az
időközben korszerűtlenné vált erősség, és vele együtt a megyeközpont áldozatul esett a mongol inváziónak. Szolnok azonban nem néptelenedett el, ugyanis nem sokkal a tatárjárást követően telepeseket költöztettek ide, és átmenetileg falusias hospes-településsé vált. A Zagyva-parti plébániatemplomot a 13. század közepe táján
építhették újjá, ám a településmag kétségkívül áthelyeződött egy korábban lakatlan területre, a nyugati Zagyva-ág jobb oldali partjára. Az egybehangzó történeti, illetőleg régészeti források megengedik annak a következtetésnek a levonását is, hogy a funkcióját ellátni képtelen földvárat ekkortól egészen 1550 őszéig felhagyták.

A szolnoki egykori gótikus plébániatemplom képének a felidézéséhez rendkívül kevés egzakt méret ismert. A történeti kutatások alapján elsősorban egy hitelesnek tekinthető hadmérnöki rajz adataira támaszkodva valószínűsíthető, hogy az egykori templom egy háromhajós csarnokterű, keleten a nyolcszög három oldalával zárt épület volt. Egykori méreteire egyetlen forrásunk a hadmérnöki ábrázolás georeferált változata, amely szerint az épület kiterjedése mintegy 20x40 méter lehetett.
A Szolnokon fellelhető kőfaragványok átvizsgálása során egy olyan kőelem került a látókörünkbe, amely alapján a jelenleginél élesebb képet alkothatunk az elpusztult épületről. Maga a kő egy 160x60x38 cm-es tömb, melynek két oldala közel 45 fokban lesarkított, a rézsű 30–32 cm-es, a hozzá csatlakozó oldal 18 cm magas. A kőfaragvány egy külső támpillér alsó lábazati részének középső eleme, amely megadja a támpillér alapozásának 160 cm szélességét, valamint a támpillér egykori 110–120 cm körüli vastagságát. Különösebb, a készítés korának és stílusának meghatározására alkalmas tagozata nincsen. Ennek ellenére közelebb visz minket a mezőváros hajdani gótikus plébániatemplomának vizsgálatához. A szolnoki kőelem méretei és formája ugyanis csaknem teljesen megegyezik két közeli gótikus építészeti emlék támpilléreinek lábazati elemeivel. Az egyik a jászberényi ferences kolostor temploma, a másik pedig a fegyverneki egykori plébániatemplom tornya.

Given the fluctuating nature of the radiocarbon calibration curve, the precision of single 14 C dates on the calendar timescale is limited. However, 14 C dating combined with dendrochronology enabled us to date timbers found in the Tisza River, Hungary, during the dry period of summer 2003. Routine preparation of wood samples gave 14 C results spread over 4 centuries. By extracting alpha-cellulose from the samples, 2 distinct and relatively narrow historical time periods were obtained: the first period (AD 1505-1595 and 1612-1673, respectively) coincided with the Turkish occupation period, while the second interval (1733-1813) obtained in the case of 2 samples did not exclude the existence of another bridge constructed later. The dendrochronological data confirmed that the bridge was constructed from oak timbers felled between 1558 and 1565. The 14 C and dendrochronological dates correspond with the date of a letter written in 1562 by Antal Verancsics, Bishop of Eger, mentioning the construction of the first bridge. In conclusion, the archaeological excavation revealed proof of the first historically attested wooden bridge over the Tisza River.

Szolnok is located in the northern stretch of the Great Plain region of the eleventh-century Kingdom of Hungary, in an east-south-easterly direction from the centre of the country, from where the most destructive military assaults against Hungary were launched during the Middle Ages and the early modern period. Due to this fact, the general opinion has long been that nothing survived there from the Middle Ages, probably because there was nothing there to survive in the first place. The fragmentary column capital that has come to light therefore deserves our attention both for the location where it was found and the date it was made. It derives from the early period before the destruction that befell the region, and is the only known stone carving at present from Szolnok to originate from a solid building constructed in the first hundred years after the founding of the Hungarian nation. The decoration of the stone carving places it alongside similar relics from the same period, and demonstrates that buildings of high quality existed here before they were destroyed during Tatar invasions. Depending on the future direction of research, this fi nd may mark a promising start to greater awareness of medieval architecture in this region.

A hódoltság kori Szolnok palánkfallal, árokkal övezett várának és városának épített örökségéről rendkívül kevés az egzakt ismeret, az erődítéseken kívülre esőkről pedig szinte semmit nem tudunk. Jelen cikkünkben előbb idő-rendben áttekintjük a Tisza-menti szandzsákszékhellyel foglalkozó jelentősebb, régészeti és topográfiai vonatko-zású forrásközléseket, feldolgozásokat. Ezt követően rátérünk a címben szereplő objektumra, a korábban még csupán feltételezés szintjén körvonalazott vesztőhelyre. Az írott és képi források elemzése alapján ennek nemcsak egyértelmű léte bizonyítható, hanem a talajmechanikai fúrások adatainak ismeretében egykori helyének megállapítására egyaránt reális lehetőség nyílt. Az elért eredményeknek az ad megkülönböztetett hangsúlyt, hogy a történeti városmag adatokban igencsak szűkölködő külterületén lokalizálhatók.
Very little is known about the built heritage of Szolnok during the Ottoman period. The little we do know is re-stricted to the town and the castle ringed by a palisade and ditch, and virtually nothing is known about the areas lying beyond the fortified areas. The present study first reviews, in chronological order, the most important ar-chaeological and topographical studies and articles discussing the sanjak seat on the Tisza, and then describes the site of the public executions, whose existence and place were earlier only assumed. The detailed analysis of the written sources and the visual documents enabled the identification of the site, where a series of soil coring were performed to confirm the location. One interesting aspect of our findings is that the site is located in the outlying area of the historic town which barely appears in the records.

A garamszentbenedeki bencés apátság 1075. évi alapító oklevele szerint a szolnoki ispánsági székhely 11. századi léte egyértelműen igazolható. A Zagyva tiszai torkolatánál felhúzott erődítményt az első ispán, a névadó Szolnok comes építtette, feltehetően az 1020–1030-as években. A talajmechanikai fúrások adatai alapján készített őskörnyezeti rekonstrukció azt valószínűsíti, hogy a szabálytalan háromszög alaprajzú erősség falainak hossza ~711 m, területe mintegy 27 500 m² lehetett. Ugyanezen bizonyítékok azt a feltételezést támogatják, hogy a váralja település
közvetlenül a vár szomszédságában, a Zagyva jobb oldali magaspartján, főként a későbbi Tabán elnevezésű városrész területére terjedt ki. Mivel a várszigeten
alig volt ásatás, teljes bizonyossággal nem állapítható meg, hogy a középkor folyamán a várbelső rendelkezett-e egyházzal, ugyanakkor plébániatemplom itteni léte gyakorlatilag kizárható. A szórványosan előkerült régészeti leletanyag és a levéltári dokumentumok együttesen azt sugallják, hogy Szolnok legkorábbi, 11. század első felében téglából létesített, egyhajós, román stílusú plébániatemploma, valamint a téglakerítéssel övezett templom körüli temetője a várral szemben, a Zagyva túlpartján, a folyó Tiszába szakadásának közelében lokalizálható. A megyeközpont 1241-ben áldozatul esett a mongol inváziónak. Nem sokkal később telepeseket költöztettek ide és Szolnok átmenetileg falusias hospes-településsé vált. Az egybehangzó történeti és régészeti források megengedik annak a következtetésnek a levonását, hogy a földvárat ekkortól évszázadokra felhagyták, a Zagyva-parti plébániatemplomot azonban a 13. század közepe táján újjáépítették. Szolnok centrumának nyugatabbra helyeződésével és a mezővárosi státusz megerősödésével összhangban a 15. században a vásártéren egy nagyméretű, gótikus stílusú, támpilléres plébániatemplomot emeltek kőből. 1550-ben alapvető változások kezdődtek: a Zagyván túli plébániatemplomot
ugyanis a királyi végvár emelésével összefüggő épí-tőanyag-hiány miatt teljesen elhordták. Nem sokkal később, 1552-ben a törökök megszállták Szolnokot, ám a vásártéri gótikus egyház nemcsak az erődítési munkálatokat vészelte át, hanem az oszmán foglalást is, és csak a 16. század vége felé bontották el. Köveit gyaníthatóan a Bektas pasa-dzsámihoz használták fel másodlagosan.

Sokan tudhatják, hogy Szolnok fontos szárazföldi és vízi utak találkozási pontján helyezkedik el, a középkorban és a kora újkorban jelentős központ volt. Ugyancsak közismert, hogy az elmúlt ezer esztendőben mind az egyházi, mind a világi és katonai építkezések számottevőek voltak a településen. A Tisza–Zagyva találkozásánál egykor erős vár állott, és Magyarország legkorábbi állandó Tisza-hídjait is itt építették meg. Ezek az átkelőhelyek nagy szolgálatára voltak az ország kereskedelmének, a 16-17. század békésebb korszakaiban például évente több tízezer szarvasmarhát hajtottak át rajtuk a nyugat- és dél-európai piacok felé. Mára mi maradt meg a nagyszerű építészeti alkotásokból, napjainkban milyen kézzelfogható bizonyítékok szemléltetik Szolnok történelmi jellegzetességeit? A különböző korszakokban milyen lehetett a vár és a város? Írásunk ezekre a kérdésekre keresi a választ. A továbbiakból az is kiderül, milyen összetett munka a régészet, milyen sokirányú tevékenységet, gondolkodást igényelnek a hiteles megállapítások.

Due to the Turkish danger, Ferdinand I fortified Szolnok in 1550-51. He built a palisade castle with an irregular trapezoid ground plain, fortified by old style Italian bastions on its four corners. The fortress was defended by Captain Lőrinc Nyáry during the campaign against the Ottoman Empire in 1552. The Turks occupied the fort but the defense system suffered only small damage. As a part of the Buda vilayet, Szolnok played an important role in the area occupied by the Turks in the second half of the 16th century, and probably became the seat of a sanjak in the year of its occupation.
Considerable change took place after the occupation of Eger by the Turks in 1596. The strategic role of Szolnok was increased, when the town was incorporated into the newly organized Eger vilayet.
The Turks did considerable building. They transformed the old style Italian bastions into round ones, and built some new buildings, (bath, djami). Due to its advantageous site Szolnok, has played a connecting role between Northern and Southern Hungary as well as between Eastern and Western Hungary since its foundation. The conquerors soon realized the town’s important geographical position for traffic. Therefore the pasha of Buda, Gueselde Ruestem, started to build a pile bridge in autumn 1562, ten years after the occupation began.
Many other written sources and plentiful engravings of Szolnok are available from the time of occupation. Latter sources are very problematic. Only preliminary evaluations of the Tisza bridge have been made because there has been a lack of archaeological research. The summer drought in 2003 unexpectedly opened a new chapter in the investigation of the crossing places of the town across the Tisza. Archaeological investigations at that time found the remains of two embedded Ottoman period pile bridges in good condition, in the shallow water and in the temporarily dry riverbed. The finds were near the left bank of the Tisza, opposite the mouth of Zagyva.
Six samples taken from the uncovered oak piles were given to the Environment Analysis Laboratory of the Nuclear Research Institute of the Hungarian Academy of Sciences in Debrecen, to carry out radiocarbon investigations. Four of the samples (No. 1, 3, 5 and 6) gave intervals dated to the age of occupation (16th -17th century), while two samples (No. 2 and 7) yielded dates from later periods, (calibrated by the software RADIOCARBON CALIBRATION PROGRAM REV 4.4.2):
Sample 1: deb-11094 - 1505-1595, 1612-1665 cal AD 1 σ;
Sample 3: deb-11084 - 1510-1585, 1621-1652 cal AD 1 σ;
Sample 5: deb-11004 - 1522-1561, 1628-1662 cal AD 1 σ;
Sample 6: deb-11012 - 1513-1581, 1622-1651 cal AD 1 σ;
Sample 2: deb-11018 - 1641-1677, 1747-1803, 1941-1947 cal AD 1 σ;
Sample 7: deb-10924 - 1659-1687, 1733-1813, 1926-1948 cal AD 1 σ.
Since samples 2 and 7 indicated periods after the occupation, too, a more accurate determination of these samples needed further measurements.
The 14C results were refined by dendrochronological analyses done in the Hungarian National Museum. In the present publication shows the processing of sample 6 taken from the “lengthened pile.” The species was pedunculate oak (Quercus robur L.); 102 annual rings were measured. The data series was used for dendrochronological dating. Then synchronization with other chronologies was made with the DenScan software, developed in Hungary. It computed the t-value, the synchronous running and the dating index. This data revealed the synchronous positions.
Having dated the last measured annual ring from sample 6, we investigated its position in the wood, and the year of its growth and felling, and the estimated year the bridge was built. Not all annual rings were present up to the bark, but the border between the heartwood and the sapwood was unambiguously visible from the difference in colour. Only the first annual ring remained from lighter sapwood. In dendrochronology, it is usual to give a time period of felling by measuring the annual
sapwood rings and averaged on an area. In Hungary the average number of sapwood rings is 17+2/-5 (maximum 19, minimum 12) for recent oaks. The growing year of the last heartwood ring on the sample was 1546 (Table I). Thus by increasing this number with the minimum and the maximum number of sapwood rings, the tree took was probably felled between the years 1558-1565.
On the basis of the two independent oak chronologies in Table 1, the year of the last measured annual ring on sample 6 was 1546. Besides the computed correlation, there was also a good visual agreement on the printed graphs.
Hence, accuracy of the 14C dating (1513-1581, 1622-1651 cal AD) of sample 6 (taken from the “spliced post” consisting of two parts,) was made more accurate by the dendrochronological investigation done on the same timber. The radiocarbon date, 1562, and the results of dendrochronological analysis were in agreement with date of the letter from Antal Verancsics, Bishop of Eger, in which he gave information about the building of the first bridge in 1562. Having carried out the absolute dating, the results of the investigations about the environment and bridge reconstruction have been presented in the paper.
The research has not been finished by the laboratory investigations, or by the determination of the chronological order and by the identification and reconstruction of the bridges. On the contrary it has only been started. Since we studied a trade and military crossing place with considerable economic influence on the history of Hungary during the Turkish occupation, a gradually increasing team wants to form a more complete picture of the real feature of this important archaeological find. The importance of the study moved others who selflessly offered their expertise and means to support this goal.

Szolnok városmagjának ma ismert képét az 1550-1551-es várépítés határozta meg. Az előző évben közzétett cikkünkben (Kertész-Nagy-Bana 2006) már jeleztük, hogy új forráscsoportok, így légifelvétel, modern topográfiai felmérések és talajmechanikai fúrások adatainak bevonásával kívánjuk árnyalni az eddig kialakult képet (). Ehhez társul a korábban már publikált hadmérnöki felmérések, történeti térképek újraértelmezése.