Military Landscape

Utvar (Földvár?) település helyének térinformatikai meghatározása a siklósi uradalom 1700. évi birtoktérképe alapján A mohácsi csata (1526) centrális területének kutatása során többféle megközelítés képezi vita tárgyát. A korabeli, megbízható térképek hiányában az újkori, a török alól felszabadult Baranya birtokviszonyait ábrázoló térképek is tartalmaznak olyan adatokat, amelyek GIS elemzése kétségtelen hibák mellett rámutathat a lehetséges megoldásra. Ezen térképművek georeferálása a GIS szakember számára ugyan hajmeresztő bátorságnak tűnhet, de egy kevés befektetett munkát, némi jel-zaj arány javítást mindenképpen megér a kihívás. Az egyes megoldásokról lehet vitatkozni, de gondolatokat is ébreszthetnek, különösen, ha más kutatók más adatok alapján, más módszerekkel hasonló eredményekhez jutnak.

A térképmű Földvárt egy stilizált, saroktornyos (bástyás?) castellum jellel ábrázolja. A megjelölt hely azonosítása egy megoldást adhat a mohácsi csata egy kritikus kérdéskörében előállt megoldásokhoz. A térkép arányossága – a nyilvánvaló hibái mellett is – alapot ad arra, hogy a jelölt helyet több fázisú georeferálással határozzuk meg.

A csata korabeli, sokszor művészi igényű ábrázolásai, térképvázlatai olyan azonosítható földrajzi elemeket, terepjellegeket tartalmaznak, amelyek a terepen, a korszerű térképműveken azonosíthatók. Egyes csataképek a madártávlati nézetük belső változásai mellett is arányosak, így meggondolandó térinformatikai eszközökkel való elemzésük. A vizsgálat kiterjedt a csatatér és az érintett környezet seregmozgásokat befolyásoló földrajzi, felszínmorfológiai viszonyaira, a hadmozdulatok által érintett távolabbi tér vizsgálatára is. A művészi ábrázolásokon túli egyes képi megjelenítések, térképek, korábbi szakirodalmi eredmények elemzésével a további régészeti kutatás kiemelt fontosságú területei is meghatározhatók.
Draft V0R3

A „dunántúli hosszanti sáncok” kérdéskörében folytatott kutatómunkám során a Baranya megyei Regenye község külterületén sáncra, árokra utaló megírást találtam a Második Katonai Felmérés térképén. A terület átvizsgálása során felmértem a teljes sáncot, az eddigiekben nem hivatkozott, a topográfiai térképen sem jelzett szakasszal együtt, továbbá felmértem a Villány területén húzódó, a beremendi Újmajor közelében erdős területen a föld felszíne fölé emelkedő sáncot. A metszetek összehasonlítása és irodalmi hivatkozások révén, morfológiai alapon kimutattam, hogy a regenyei sánc nagy valószínűséggel a hosszanti sáncrendszer eddig hiányzó részét alkotja.

A harsány-hegyi csata oszmán táborának sáncművét leíró forrásmű elemzésével, a földrajzi tartalmat képző adatok kiemelésévével, a leírás számszerű adatainak térképi alapon történő értelmezésével lehatárolható volt az a területrész, amelynek további vizsgálata eredményt ígér. Több műhold felvételen is azonosítható volt az a lineáció, amely a növényzet lokális megváltozásában mutatkozott meg, és a Németh Béla által 1897-ben leírt sáncként értelmezhető. A vizsgált területen, ugyanezen módszerrel jól követhető a Patay Pál által dokumentált „dunántúli hosszanti sánc” nyomvonala, emellett két egykori templomom helyének térképi azonosítása is megtörtént.

“Alien still life” examines the conversion of Rocky Flats, a plutonium factory located near Denver, Colorado, from a nuclear weapons plant to a national wildlife refuge. It argues that the territorial and administrative category of ‘wildlife refuge’ aided an incentives-based cleanup and accelerated turnover of the site to the public as a limited-use recreational space, in the process ‘fixing’ waste to external wilderness. Simultaneously, the technique of ‘legacy management’, a response to the growing number of decommissioned and remediated US Department of Energy nuclear facilities, mobilizes the reduction, containment, and/or denial of Rocky Flats’s history and toxicity through discursive and territorial means, such as the portrayal of nature as purity. The resultant ‘alien still life’ marks the voids in the public record, the alienation of the environment from former Rocky Flats workers, and the reconceptualization of ethics necessary to challenge the suspension of politics achieved by the nature refuge fix. The paper tracks subtle shifts in the memory, rhetoric, and politics needed to convert the industrial territory of Rocky Flats to a ‘wild’ space. In an effort to counteract the spectacle of nature as purity, and to reimagine an environmental ethics and political ecology attentive to waste, the layered narrative approach seeks to ‘put waste back into nature’, confronting the radioactive legacies of the Cold War.

This article explores the cleanup and conversion of former plutonium production facility Rocky Flats, located near Denver, Colorado, into a wildlife refuge. The article addresses the ethical demands of the ‘post-nuclear’ nature refuge and offers transnatural ethics and aesthetics in response, a relational ethics that seeks to take waste as inspiration. The article employs the performative persona of Denver-based drag queen comedienne Nuclia Waste to explore how transnatural ethical practice might figuratively reconstruct subjectivity in waste and develop a queer-ecology approach. The paper asks: what might the irreverent performances of a ‘radioactive’ drag queen open up, particularly for those living as the remains of the nuclear facility? Through detailed empirical analysis of the cleanup of Rocky Flats, the paper outlines the ethical framework historically employed at the site, which has relied upon and reproduced a waste/nature divide; the cleanup and management of the site have further naturalized this binarism. I argue that any effective response to such ongoing containment efforts requires a fundamental reorientation of environmental ethics toward waste. Drawing on ideas about ‘naturecultures’ and Donna Haraway’s work, Michel Foucault’s relational ethics, and the work of Éric Darier and Catriona Mortimer-Sandilands on ‘queer ecology,’ the article seeks to delineate an alternative: a relational ethics that recognizes and politicizes the permutation of waste and human, nature and waste. I utilize the digital performances and mutant drag of Nuclia Waste to revisit Rocky Flats and make broad connections between contamination and militarism, sexuality and the environment. The article speculates that experimental politicizations of subjectivity in waste might potentially foster coalitions between queer, labor, and environmental activisms.

A Szent Liga serege 1687. évi hadmozdulataiban kiemelt szerep jutott a Dráván való átkelésnek, Eszék ostromára készülve, majd a rendezett visszavonulás is ezen az útvonalon történt. A szakirodalomban elő-elő bukkanó tévedés, mely szerint az átkelés Drávaszabolcstól D-re lehetett, több military landscape kérdést vet föl. A kérdés megnyugtató, immár térinformatikai alapon történő tisztázásához ad támaszt az eszékinek vélt, tévesen nyilvántartott táborozási metszet, mint forrásmű, és annak georeferálása. Végeredményül előállt az Old-újtói átkelés újabb bizonyítéka, összhangban az írott forrásokkal.

The New Dutch Waterline represents an emblematic case of how a military landscape can determine a significant trace in the defensive history of a place, becoming at the same time the symbol of modern landscape protection in the Netherlands. The defense line was realized starting from the early 19th century, though the waterline concept was conceived during the revolt of the 16th century against the Spanish rule and it is rooted in the centuries-old struggle against water, a starting point for the development of the Dutch technical expertise in water management. The basic principle of the waterline was to inundate a network of floodable fields, which were connected to a series of military objects placed in strategic points. Following the decline of its defensive potential, due to the introduction of the most recent war tactics since the Second World War, it is from the 1990s that the New Dutch Waterline once again became the center of attention within the Dutch landscape protection policies. Considering this introduction, the paper aims at deepening the knowledge on the New Dutch Waterline, highlighting the mutual relationships between architectures and military landscape. Starting from the study of the sources regarding the surviving material traces, it will focus on the protection and conversion process fielded nationwide and the role played by the military presence in the protection of the Dutch historical landscape.

The fringe belt concept that has been handled morphologically by urban geographers since the 1960s has recently gained increasing attention in the urban planning and design spheres. Fringe belts are the former urban peripheries that are embedded within the city in the historical process. Fringe belts continue to contain the peripheral land uses that are important for urban ecology and sustainable urban development. The fringe belt concept is crucial in order to grasp the morphological growth of the city by understanding the location, function and the significance of the fringe belts to see the effects of different planning approaches on these areas. Fringe belts often feature as urban heritages and ecological corridors and they create a buffer zone that protects natural areas against the negative effects of the city. In addition, they reduce the urban heat island effect by their frequent use of open and green areas. Yet, due to the rapid urbanization and the search for the empty lands, fringe belts are embedded within the city center and its surroundings are exposed to alienation. Fringe belt alienation should be seen as one of the basic problems of the urban development. This study focuses on the military areas that form a part of the fringe belts in İzmir and are predicted to be extramuralized in the near future. As a response to the extramuralization risk, this study evaluates the effects and potential of military areas, which form a part of fringe belts in İzmir, as open green areas on urban ecology and on public interest and this study suggests urban fringe belt planning against the possible alienation risks.

The development of Skopje and Bitola, situated in the Western Balkans, has been characterised by consequent periods of war and strong army presence. Frequent and often abrupt changes of occupying military power combined with the local effects of ever-evolving military strategy had a dramatical impact on these two cities, leading to discontinuities and obliterations of urban patterns and structures. Only recently, the military abandoned its local domains, releasing their grounds for reclamation. Notwithstanding this unprecedented absence of barracks, the urban spaces and overall territorial settings of Skopje and Bitola continue to bear witness of former interactions between military and civil society.