CSOKI, VANÍLIA, FACSIPESZ

Amikor először találkoztunk, elveszetten állt a süteményes pult mögött, picike lány, szemében rettegéssel. Szinte alig volt hangja, csak susogta,a  "jó napot kívánok, mit adhatok" formulát. Remegő kézzel adagolta a kért fagylaltot, háromszor is átszámolta a visszajáró pénzt. Mint később kiderült, az volt friss nagykorúságának első munkanapja. Aztán belejött. Már nem gondolta a vevőkről, hogy eladóevő szörnyetegek mind egy szálig, bátortalan mosolyra is telt, sőt a beszélgetésbe elegyedés is egyre jobban ment. Egyszer megkérdezte, ennyire szeretem a csoki-vanília fagylaltot, hogy mindig azt kérek? Ennyire, mondtam, majd szégyenkezve hozzátettem, tudom ám, hogy a fagylalt divat világűrnyit változott a csoki-vanília trendhez képest, kóstoltam is egyiket másikat, de rá kellett jönnöm, fagylalt ízlésemet tekintve egyszerű vagyok, mint a facsipesz! Nagyon tetszett neki a hasonlat, jót nevetett. Tegnap, amikor betértem hozzá, épp egy középkorú úrtól érdeklődte meg, mit adhat. Az úr fagylaltot kért, méghozzá csoki-vaníliát.

- Nahát, milyen érdekes! - csicseregte a pici lány, és rám mosolygott. - A hölgy is mindig ezt kér. Mert ő... - itt kis hatásszünetet tartott - ... egyszerű, mint a facsipesz! Hát nem aranyos??
Az úr vágtában távozott. Szerintem ismerte a hasonlatot, csak épp nem a pozitív oldaláról...:-)) Így aztán nem értesülhetett róla, hogy van olyan egyszerű facsipesz, akit aranyosnak találnak a pici cukrászlányok, még akkor is, ha mindig csoki-vaníliát kér...:-)

EGYSZERŰ IMA

Uram, tekints le rám!
Ne aggódj, észre fogom venni.
:-)

Külföldre szakadtak

                                 Hirdeti, hogy ő, ha csak lehet, be sem vallja, hogy magyar, mert juj fúj, a magyarok olyan szégyellnivalók, lopnak, csalnak, hazudnak, és különben is. Itt borzongjunk meg egy kövér pillanatra, hogy milyen balszerencsés is a mi Szégyenlősünk, hogyan nem bírt legalább eggyel találkozni kint élő nemlopóscsalóshazudós, keményen dolgozó honfitársai közül, pedig van elég. Talán csak nem figyelt... vagy nem egy társaságba jártak.
                                 Persze van annak előnye is, hogy eltitkolja, melyik országba pottyantotta a gólya, mert így az országot se róla ítélik meg, hála a Teremtőnek!:-)))
*********************************************************************************
                               Elment, mert becsületes munkájának nem volt becsülete, s a krajcárnak már kuncogni sem volt kedve a zsebében. Elkerült egy hideg, barátságtalan világba, rosszindulatú emberek közé, szinte rabszolgamunkára, de fogcsikorgatva kitartott, nem futott haza, koldult szánalmat, segítséget, csak azt mantrázta, jobb lesz, jobb lesz. Jobb lett. Aztán még jobb. Bár a tündérmese még várat magára, már most nem bánnám, ha róla ítélnék meg az országomat.
*********************************************************************************
                             Ez egy régi-régi történet, öreg barátnőmtől örököltem. Még az 1956-os disszidálások idejéből való. Sokan voltak barátok, szinte csoda, hogy közülük csak egy használta ki a határok pillanatnyi ellenőrizetlenségét, és a káoszt. Egy nagyon butus, ám ellensúlyozásképpen lusta lány. Találgatták is, hogy szegény Esztit vajon hová sodorta az Élet, amikor is egy napon levél érkezett tőle AMERIKÁBÓL. Tartalma nem szolgált egyéb célt, mint azt, hogy az otthon maradottakat egye meg a sárga irigység. Az írás hosszan ecsetelte, mekkora karriert is futott be seperc alatt, s hogy milyen klafa is az élet a WALDORF ASTORIÁBAN! S most szó szerint idézek: "Demokratikus lettem, mert itt szinte mindenki demokratikus. Aki nem, az másra szavaz. Itt a szállodában is klafa, én a levelet a teraszomon írom, miközben hű rabszolgám legyez, és azt mondja jesz Madam!" Határtalan volt a döbbenet, amikor évek múltán kiderült, hogy Eszti tényleg a Waldorfba került. A konyhára, mosogatónak. Egy szívélyes magyar család szerezte az állást. A munka, napláne a mosogatás azonban nem szerepelt Eszti tervei között hosszútávon. Otthagyta. Egy darabig lejmolgatta a családot, meg a család ismerőseit, aztán, amikor mindenhol kitelt a becsület, eltűnt a balfenéken. Csak remélni tudom, ő se nagyon árulta el, hogy magyar...:-))

NEHOGY ITALRA!

Dolog van, el kell mennem az Attila út elejére. Lakásunktól számítva ez emberes séta, egy golden retriever számára is, szóval viszem a kutyát, had szemlélődjön, szimatoljon idegen részeken. Megérkezünk, egy perc alatt végzünk, fordulhatunk is vissza. A 18-as villamos tabáni megállója mögött üde zöld füves sáv, középen egy nagy fával, Flekk kutyánk úgy dönt, ideje pihenőt tartani, aláheveredik. Hirtelen ötlettől vezérelve én is leülök mellé, hátamat a fatörzsnek támasztva, Istenem, többszáz éve lakom Budapesten, de még egyszer sem hevertem el a város közepén. Nagyon jó! Szemben a Vár, a Dózsa tér, kirándulóbuszok jönnek, majd fordulnak rá a hídra vezető útra. Pilledt turisták bámulnak ránk az ablakok mögül, mi meg visszabámulunk, beeee... Előkerül a vizes palack, épp Flekket itatom a tenyeremből, amikor megszólítanak:

- Magáé a kutya?
Felnézek. Szigorú pillantású, idős hölgy takarja el a napunkat. Mondom, igen, az enyém. Beletúr a szatyrába, hosszan kotorászik, majd a kezembe nyom 200 forintot.
- Csak azért adok, mert kutyája van. De nehogy italra költse!! A kutyusnak vegyen valami ennivalót, érti?
A választ meg sem várva, sarkon fordul. Zsibbadtan bámulok utána, majd öltözékemre. Oké, nem a nemlétező Dior komplém van rajtam, nadrág, blúz, lapos sarkú cipő, de mind tiszta, reggel fürödtem, fogat mostam fésülködtem... Mindegy, a hölgy szemében aki fényes nappal egy fa alatt ül a villamosmegálló mögött, az nem lehet más, mint hajléktalan.
- Kaptunk 200 forintot! - mondom Flekk kutyának, aki boldogan csóválja a farkát, mintha csak sejtené, hogy ebből egy gombóc fagyi kerül majd a kutyapocakba. A turistabuszok csak jönnek, jönnek, gyalogos turisták nem járnak erre? Euro-t is elfogadunk... Kucorgunk egy darabig, de a biznisz nem indul be, Flekk viszont igen, hát hazamegyünk a könnyen keresett 200 forintunkkal.
Ki a kicsit nem becsüli...:-))

MÉG A MAGÁÉ VAGYOK. ÉS MAGA MÁR NEM AZ ENYÉM.

Sógornőm rakta ki a facebook oldalára Jónás Tamás, eltávozott édesanyjához írt, versét. Az utolsó sor rettenetesen szíven ütött, annyira igaznak éreztem.

 "Még a magáé vagyok. És maga már nem az enyém."

Én édesanyám gyereke vagyok, de már nincs édesanyám...  Irigylem azokat, akik hiszik, hogy eltávozott anyjuk lelke mindig velük marad, mint egy őrangyal lebeg felettük, ugyanúgy vigyázva őket, mint amikor még élt. Ezt hitte édesanyám is. Nagy bajok esetén imádkozott rég halott nagyanyámhoz, segítségéért fohászkodott.

Én a halála órájában elengedtem. Bíztattam, menjen nyugodtan, megleszek, rendben lesz minden. Menjen, nagyon szeretem, mindig szeretni fogom, de menjen azon az úton tovább amit én nem láthatok, de ő igen, ha egyszer rálépett. Mindig tiszteltem, nem csak őt, döntéseit is. Az utolsót is.

Árvább lettem-e attól, hogy az elmúlt öt évben soha nem éreztem a jelenlétét? Nem. Segített volna a tudat, hogy  nagyszerű lelke itt van valahol körülöttem, de nem láthatom, nem érezhetem az érintését, nem hallhatom nevetését? Nem. Ám az mindig megvígasztalt, hogy nyugodt szívvel engedhettem Isten ítélőszéke elé, mert nagyszerű ember volt, hatalmas szívvel, óriási szeretet-erővel, rá csak jutalom várhatott, tisztelet és dicsőség ott, ahová megérkezett. Azt sem éreztem, hogy itthagyott. Egyszerűen mennie kellett, mint egyszer mindenkinek kell majd. Ám amíg itt volt velem, mindent nekem adott, amit csak egy anya a gyermekének adhat. Hiányát elviselni - ez meg a legkegyetlenebb feladat, amit az élet csak adhat, de az enyém, bírom, ahogy tudom.

Aztán megfordítottam a vers utolsó sorát alkotó két mondatot. Igaz, ő, teljes valójában már nem az enyém, de én még az övé vagyok. Az övé vagyok, valami irracionális, zsigeri hűséggel, mint a gazdáját elvesztett kutya, aki nem akar másé lenni. Az övé vagyok, az övé maradok mindaddig, amíg rá nem lépek arra az útra, amit ő már megjárt.