Books by Tamás Hankovszky
Budapest, Kairosz, 2015.
A kötet esszéit és tanulmányait az a markáns keresztény belátás fűzi egybe, hogy az ember találko... more A kötet esszéit és tanulmányait az a markáns keresztény belátás fűzi egybe, hogy az ember találkozásokra, mindenekelőtt az Istennel való találkozásra hivatott lény. Minden találkozás olyan partnereket követel, akik szabadon megnyílnak egymásnak, de nem oldódnak fel egymásban, akik a másik közelségére vágynak, mégis megőrzik a köztük lévő távolságot, mert a dialógust keresik, és a dialógus lételeme a különbözőség. Ám az ember csak azért különbözik a másik embertől és Istentől, hogy kapcsolatba léphessenek, hogy szerethessék egymást, ami nem volna lehetséges, ha teljesen egyek volnának. Mivel a találkozásban és a párbeszédben látja az élet értelmét és végső célját, a kötet kívül áll azon a misztikát is felölelő monista hagyományon, amely az Istennel való minél teljesebb egyesülésre, Isten és ember egységére törekszik, és a vele való párbeszédet, a kölcsönös megszólítást pusztán a cél felé vezető út első lépésének tekinti. Azért áll azonban kívül ezen az ősi és tiszteletreméltó hagyományon, hogy dialógust folytasson vele, és így teljesebben érthesse meg Isten és ember viszonyát, és megtalálja benne az emberi test, a földi lét, a művészet és a kultúra igazi helyét.
Budapest, L’Harmattan ‒ Könyvpont, 2014.
„Az én rendszerem az első, amely a szabadság rendszere; ahogyan a francia nemzet elszakítja az em... more „Az én rendszerem az első, amely a szabadság rendszere; ahogyan a francia nemzet elszakítja az ember külső láncait, úgy rázza le az én rendszerem a magában való dolog, a külső befolyás béklyóit, amelyet minden eddigi rendszer, még a kanti is, többé-kevésbé köréje fon, és állítja elénk az embert az első alaptételben mint önálló lényt.”
Fichte konok következetességgel és zseniális kreativitással érvényesítette tudománytanában az emberi szabadságba vetett hitét. Miközben újragondolta a filozófia klasszikus problémáit a logikától a nevelésfilozófiáig, mindvégig azt kutatta, hogyan érhető tetten a jelenségek hátterében a szubjektum aktivitása. Hogyan származnak például még a logikai alapelvek is a mi törvénykezésünkből, vagy hogyan nevelheti egyik ember a másikat anélkül, hogy kényszerítené? A jelen kötet Fichte filozófiájának hatástörténetileg legjelentősebb korszakát mint a filozófiatörténet önmagában is jelentős teljesítményét mutatja be.
1. kiadás: Budapest, PPKE BTK, 2014.
2. kiadás: Budapest, Akadémiai, 2018.
Budapest, Kairosz, 2011., 2011
Van-e köze a művészetnek a valláshoz azon túl is, hogy értelmezi és illusztrálja a bibliai történ... more Van-e köze a művészetnek a valláshoz azon túl is, hogy értelmezi és illusztrálja a bibliai történeteket, hogy a liturgia közegét biztosítja, vagy tanúságot tesz a hit igazságáról és öröméről?
Pilinszky János igennel válaszol erre a kérdésre. Meggyőződése, hogy a művészet mindenekelőtt a világ sorsáért viselt szolgálat, a jóvátehetetlen jóvátétele. Olyan hatékonysággal rendelkezik, mint amilyent a vallásos emberek tulajdonítanak ősidők óta azoknak a rítusoknak, amelyekkel megkísérlik helyreállítani a világ eredeti, romlatlan állapotát. Olyan erő munkál benne, mint amilyent a kereszténység az isteni megváltás művében lát megnyilvánulni. Pilinszky szerint Krisztus alázatát és szeretetét magára öltve a művész kegyelemszerű változásokat idézhet elő. Nemcsak hirdetheti az evangéliumot, hanem hozzájárulhat az örömhír ígéretének megvalósulásához. Miközben műalkotásokat hoz létre, maga a világ újul meg és szerez vissza egy darabot az elveszett teljességéből.
Papers by Tamás Hankovszky
Fichte-Studien 50 (2021) 174–188.
Während die verschiedenen Varianten des moralischen Gottesbeweises bei Kant oft diskutiert werden... more Während die verschiedenen Varianten des moralischen Gottesbeweises bei Kant oft diskutiert werden, kann das Gleiche von dem analogen Gedankengang der Offenbarungsschrift vorderhand nicht gesagt werden. In meinem Aufsatz rekonstruiere ich die Argumentation ihrer ersten Auflage und weise in ihr mehrere wesentliche Abweichungen gegenüber dem kantischen Vorbild in der Kritik der praktischen Vernunft und in der Kritik der Urteilskraft nach. Es wird sich zeigen, dass alle diese Unterschiede in dem Zusammenhang zu sehen sind, dass Fichte die Gleichrangigkeit und Gleichgewichtigkeit der beiden Elemente des höchsten Gutes abschafft und der Sinnlichkeit nicht die ihr bei Kant zustehende Bedeutung beimisst. Anstatt die menschliche Glückseligkeit in Betracht zu ziehen, gelangt seine eigentliche Argumentation zum Dasein Gottes auf Grund von Erwägungen, die von der Reflexion über die Möglichkeit der „höchsten sittlichen Vollkommenheit“ ausgehen, während ein mit dem Kantischen verwandtes Argument nur in einem ergänzenden Gedankengang vorkommt und bloß eine untergeordnete Rolle spielt.
Abstract
Whereas several versions of Kant’s moral proof of the existence of God are analyzed often, scholars have not payed notable attention to the analogous thread of The Attempt at a Critique of All Revelation. In the first part of my paper, I try to reconstruct the argumentation of the first edition, and show some remarkable differences from the Kantian antitypes in The Critique of Practical Reason and Critique of the Power of Judgment. Then I am going to point out all the differences are related to the fact that Fichte dissolves the Kantian co-ordination of the elements of highest good and devaluates sensibility compared to Kant. In his genuine argument Fichte just gets to the existence of God from the reflection to the possibility of the highest morality in his proper argument, whilst the deduction related to the downgraded element of human happiness and reminiscent to Kant, remained in an additional argument and has only secondary function.
In Frenyó Zoltán (szerk.): Konzervatív arcképek. Budapest, L’Harmattan, 2021. 63–70.
Teológia 55 (2021) 1–2. 25–33.
A keresztényeket vagy egyáltalán a vallásos embereket a katolikus szóhasználat már nem nevezi ist... more A keresztényeket vagy egyáltalán a vallásos embereket a katolikus szóhasználat már nem nevezi istenfélőknek, és jóllehet a Katekizmus néhány helyen pozitívan nyilatkozik róla, az istenfélelemnek nem sok presztízse maradt a katolikusok körében. Ennek bizonyára csak egyik oka, hogy Jézus elsősorban nem fenyegető hatalomként nyilatkoztatta ki Istent, hanem üdvözítő szeretetként. Tanulmányomban két másik okkal foglalkozom. Egyrészt azzal, hogy a világ deszakralizációja, „varázstalanodása”, sőt technikai leigázása miatt a hierofánia megrendítő élménye szinte teljesen eltűnt az életünkből, másrészt azzal, hogy Istenhez való viszonyunk fogalmában az ontikus aspektust háttérbe szorította az etikai.
Először Paul Tillich tipológiája segítségével jellemzem az istenfélelmet mint félelmet, majd azokat a – nyugati szemmel nézve kifejezetten premodernnek tűnő – tapasztalatokat és belátásokat idézem fel, amelyekre tekintettel Pavel Florenszkij az istenfélelmet még a 20. században is a vallás lényegének nyilváníthatta. Ezután főképp Rudolf Otto vallásfenomenológiája és a fenséges Immanuel Kant-i analitikája alapján amellett érvelek, hogy a modernitásban a vallásosság alapmozzanatai között az istenfélelemnek háttérbe kellett szorulnia.
Communio 29 (2021) 3–4. 82–93.
Vigilia 86 (2021) 12. 953–955.
az, ami olyannyira hiányzik a mai magyar költészetből. Talán még Vasadi Péter költészetében lobba... more az, ami olyannyira hiányzik a mai magyar költészetből. Talán még Vasadi Péter költészetében lobbant fel utoljára. Vagy Tornai Józsefnél, igaz, az ő esetében nem a kereszténység volt a "táptalaj", hanem az archaikus mítoszok. A kérdés nem az, hogy mennyiben keresztény vagy nem keresztény valami, hanem sokkal inkább az, hogy menynyiben valódi. Akar-e mondani valamit, akar-e állítani valamit, és az állításainak van-e tőkesúlya. Ami valóságos művészet, az magától értetődő módon kapcsolatban áll a szavakon és képeken túli világ forrásaival. Ami pedig nem valóságos, az kizárólag önmagával áll kapcsolatban, még ha keresztény szimbólumokkal is dolgozik. Eleredt az eső. Az ablak előtti nagy fenyő tűlevelein végtelenül finoman surrog. Megkondul az apátság harangja. Ahogy nő a csend, hallani, ahogy minden zenél.
Beatrix Himmelmann – Camilla Serck-Hanssen (szerk): The Court of Reason. Proceedings of the 13th International Kant Congress. Berlin – Boston, De Gruyter, 2021. 727–734.
Ausgehend von der von C. Tolley nachgewiesenen These, dass auch Kants transzendentale Logik eine ... more Ausgehend von der von C. Tolley nachgewiesenen These, dass auch Kants transzendentale Logik eine reine allgemeine Logik ist, zwar keine formale, aber eher eine inhaltliche, wird im Beitrag die formale Logik und die transzendentale Analytik verglichen. Ich frage vor allem danach, was der Unterschied ist, weswegen der formalen Logik der ehrenvolle Titel „Logik der Wahrheit“ nicht zukommt, die transzendentale Logik ihn aber tragen darf. Um diese Frage beantworten zu können, muss der Inhalt der Erkenntnisse erörtert und ein empirischer und ein transzendentaler Inhalt unterschieden werden. Dementsprechend unterscheide ich zwei Schichten der Wahrheit, die empirische und der transzendentale. Mithilfe der so gewonnenen Ergebnisse stelle ich die folgende These auf. Die transzendentale Logik kann ein allgemeines Wahrheitskriterium (für die transzendentale Wahrheit) angeben, da auch sie eine allgemeine Logik ist, und sie kann im Unterschied zur formalen Logik ein Kriterium der Wahrheit angeben, da sie einen Inhalt hat, demzufolge sie die Logik der Wahrheit ist.
Irodalmi Magazin 9 (2021) 3. 107–112.
,van itt valamiféle szomjúság" Pilinszky János "Övé leszminden hatalom és dicsőség." így zárul a ... more ,van itt valamiféle szomjúság" Pilinszky János "Övé leszminden hatalom és dicsőség." így zárul a M e d itá c ió
Christoph Asmuth – Simon Helling (Hg.): Anthropologie in der Klassischen Deutschen Philosophie. Würzburg, Königshausen & Neumann, 2021. 113–127.
In meinem Beitrag sollen die dualistischen und monistischen Züge des Fichteschen Menschenbildes a... more In meinem Beitrag sollen die dualistischen und monistischen Züge des Fichteschen Menschenbildes anhand der beiden frühen popularphilosophischen Vorlesungen von 1794 (Über die Würde des Menschen, Einige Vorlesungen über die Bestimmung des Gelehrten, Erster Vortrag) dargestellt werden. versuche ich, einen Dualismus in Fichtes Menschenbild aufzuzeigen, der Kants „Bürger-zweier-Welten” Dualismus ähnlich ist, jedoch mit zwei wichtigen Unterschieden. Erstens ist die Zweiheit im Menschen bei Kant eine statische, welche höchstens das erlaubt, mal unseren einen, mal unseren anderen irreduziblen Aspekt hervorzuheben, bei Fichte dagegen eine dynamische, insofern unser Ich-artiges Wesen immer mehr unser einziges Selbst werden soll und kann. Daraus ergibt sich der zweite Unterscheid. Die wichtigste Dualität in Fichtes Menschenbild ist eigentlich nicht, dass wir uns sowohl als übersinnliches als auch als empirisches Wesen betrachten können, sondern die Spaltung, die sich aus der Spannung zwischen absolutem und empirischem Ich ergibt. Wir können uns als jemanden betrachten, der bereits einen unendlichen Prozess durchlaufen hat und nun auch durch die Wirkungen des Nicht-Ich nur noch sich selbst bestimmt, aber nicht weniger als jemanden, der dies noch nicht geschafft hat und noch unter dem Einfluss des Nicht-Ich steht.
Dieses dynamische Menschenbild macht es möglich, dass eine starke monistische Tendenz den anthropologischen Dualismus des frühen Fichte überlagert und sogar zurückdrängt. Der zweite Teil meines Beitrags soll dies dadurch zeigen, indem er die Fichtesche Umwandlung des Kantischen Begriffs des höchsten Guts, welcher das Endzweck und die Erfüllung des Menschen darstellt, aufzeigt. Kant behauptet, dass „Glückseligkeit und Sittlichkeit zwei specifisch ganz verschiedene Elemente des höchsten Guts sind, und ihre Verbindung also nicht analytisch erkannt werden könne.“ Bei Fichte hat das „höchste Gut an sich […] gar nicht zwei Teile“, sondern es ist „völlig einfach“, und nur in Bezug auf uns „läßt dasselbe sich als zweifach betrachten“. Nach der Interpretation von Edith Düsing hängt diese Einfachheit damit zusammen, dass Fichte zu dem Standpunkt zurückgekehrt sei, den Kant als stoisch bezeichnet hat. Ich argumentiere dafür, dass diese Interpretation nur dann akzeptiert werden kann, wenn man hinzufügt, dass Fichte zugleich zum Standpunkt des Epikureismus zurückgekehrt ist. In der Tat hat er bereits in seinem Versuch einer Critik aller Offenbarung erklärt, dass „allgemeines Gelten (nicht blos Gültigkeit) des Moralgesetzes, und dem Grade der Moralität jedes vernünftigen Wesens völlig angemessene Glückseligkeit identische Begriffe sind.“ Die Identität der beiden Begriffe bedeutet aber ihre wechselseitige analytische Beziehung. Um diese auslegen zu können, werede das Fichtesche Bild des Menschen darlegen, anhand dessen die Begriffe „Glückseligkeit“ und „Moralität“ einander gegenseitig enthalten sollen.
Bernáth László – Kocsis László (szerk.): Az igazság pillanatai? Metafilozófiai válaszok a szkeptikus kihívásra. Budapest, Kalligram. 2021. 275–288.
Hidas Zoltán – Jani Anna (szerk.): Hit és gondolkodás. Tanulmányok Mezei Balázs tiszteletére. Budapest, L'Harmattan, 2021. 62–77.
Ha valaki felismeri "az autonóm filozófia lehetőségeinek korlátozott voltát", és nem riad vissza ... more Ha valaki felismeri "az autonóm filozófia lehetőségeinek korlátozott voltát", és nem riad vissza az "egészleges filozófiakritikától", akkor talán éppúgy Jézus Krisztus Istenét állítja a filozófusok és a bölcsek istene helyére, mint egykor Pascal. 1 Friedrich Carl Forberg azonban a filozófiai istenfogalom kritikáját a filozófián belül és a filozófia eszközeivel kívánta megvalósítani, így ahelyett, hogy helyesbítette vagy egy másikkal helyettesítette volna, gyakorlatilag lemondott e fogalomról. 2 Radikális vallásfilozófiája rég feledésbe is merült volna már, ha A vallás fogalmának kialakítása című tanulmánya nem járul hozzá az úgynevezett ateizmus-vita kirobbanásához-elsősorban azzal, hogy állásfoglalásra késztette Fichtét. Vaihinger azonban más okból tartotta jelentősnek Forberget. Nem kevesebbet állított, mint hogy a korban egyedül ő ismerte fel és mutatta be a moralitás és a vallás kapcsolatára vonatkozó valódi kanti tanítást. 3 Ugyanez volt a célja már Fichte első könyvének is, és az általa szerkesztett folyóiratban is annak reményében illesztette saját tanulmányát Forbergé elé, hogy Kant valódi tanításához és az igazsághoz hűséges megfontolásai révén korrigálja vagy legalább némileg tompítja egykori kollégájának a vallásos közvélemény számára nehezen elfogadható gondolatait. Fichte és Forberg valójában más-más megoldást kínáltak arra a problémára, amelyet abban láttak, hogy Kantnál a vallás az elméleti és a gyakorlati ész közös gyümölcse. Fichte tanulmánya úgy helyezte egyetlen és egységes alapra a vallást, hogy megszüntette a kétféle észhasználat szembenállását, Forbergé viszont úgy, hogy a vallást teljesen elválasztotta az elméleti észtől és ezzel az istenismerettől is. 4 Így viszont szinte semmit nem 1
Vizi E. Szilveszter et al. (szerk.): Hit, tudomány és társadalom. Budapest, Szent István Társulat, 2021. 35–42.
Blandl Borbála – Boros Bianka – Czétány György – Grósz Eszter – Kővári Sarolta (szerk.): A kritika fogalma a 19. században. Budapest, Áron, 2021. 63–76.
Laczkó Sándor (szerk.): Lábjegyzetek Platónhoz 18. Az identitás. Szeged, Pro Philosophia Szegediensi Alapítvány – Magyar Filozófiai Társaság – Státus Kiadó., 2020
A tanulmány Fichte példáján mutatja be, hogy mennyire meghatározza antropológiánk a környezetfilo... more A tanulmány Fichte példáján mutatja be, hogy mennyire meghatározza antropológiánk a környezetfilozófiai álláspontunkat. Az első rész felidézi Fichte filozófiájának alapjait, az én és a nem-én kikerülhetetlen szembenállását, a második rész bemutatja, hogyan vonatkoztatta Fichte ezt a transzcendentális stuktúrát az ember és a természet viszonyára. A harmadik rész rámutat, hogy amit Fichte az ember igazi rendeltetésének és méltósága végső forrásának vélt, azt ma már környezetpusztításnak tekintjük. Ennek alapján azt a tételt fogalmazza meg, hogy környezeti problémáink nemcsak a természethez való viszonyuk fichtei paradigmáját kérdőjelezik meg, hanem mindazokat a filozófiákat is, amelyek szerint az ember az a lény, aki a természet legyőzése vagy akár csak saját természetétől való függetlenedése révén alkotja meg önmagát/válik önmagává/valósítja meg önmagát.
Teológia, 2020
Fichte akkora hangsúlyt fektetett Isten és ember egységére, hogy szerinte az ember bűne, ha volna... more Fichte akkora hangsúlyt fektetett Isten és ember egységére, hogy szerinte az ember bűne, ha volna ilyen, Isten önmagával szembeni bűne lenne. (De „hogyan is tudna Isten önmaga ellen vétkezni?”) Ennek megfelelően monista filozófiájának tükrében Krisztus nem az ember megváltója, és a „kereszténység nem a kiengesztelés vagy a bűntől való megtisztulás eszköze”. Fichte az egyik legkövetkezetesebb és mint ilyen az egyik legszélsőségesebb képviselője volt annak a misztikát is magában foglaló, (mérsékeltebb megjelenési formáiban) különösen tiszteletre méltó hagyománynak, amely Isten és az ember partneri viszonya helyett az egységüket hirdeti vagy keresi. Radikalizmusa szükségképpen vezetett számos olyan belátás elutasításához, amely nagy szerepet játszik a hagyományos keresztény hitben és teológiában, mint ahogy a Biblia szélsőségesen szelektív és önkényes olvasásához is. Miután tanulmányom első két fejezetében bemutattam Fichte egységeszményét és annak néhány teológiai implikációját, a harmadikban a tékozló fiú történetének példáján Isten és ember viszonyának egy az övétől markánsan különböző vízióját szeretném vázolni. Olvasatomban ugyanis e példabeszéd a bűn és a megbocsátás természetéről és ezek közös, Fichte által tagadott lehetőségi feltételéről szól. A tékozló fiú bűne nem az volt, hogy (apja) vagyonát elpazarolta, hanem az, hogy nem akart az atyai házban élni (ahogy a történet végén a testvére sem akart oda bemenni), hogy megszakította a közösséget az apjával. Ennek megfelelően a megbocsátás a kapcsolatba való visszafogadás. Legfőbb mozzanata nem a bűn eltörlése, elfelejtése, jóvátételének elfogadása, de nem is egy adósság elengedése, hanem a kapcsoltat, a közösség helyreállítása. Tételem szerint a fichtei monizmus látóköréből azért tűnik el a bűn és a megbocsátás, mert eltűnik a különbözőséget feltételező kapcsolat, és az egység kerül a helyére.
Fichte-Studien, 2020
Nach dem frühen Fichte bezeichnet die Sprache die „geistigen“ und die „sehr abstrakten“ Begriffe ... more Nach dem frühen Fichte bezeichnet die Sprache die „geistigen“ und die „sehr abstrakten“ Begriffe mit Hilfe von Schemata. Ein unbewusster Mechanismus überträgt den Namen sinnlicher Gegenstände auf übersinnliche. In diesem Verfahren sah Fichte eine Quelle von Fehlern. Die Reden modifizieren diese Theorie so, dass die Schemata durch Symbole bzw. Bilder ersetzt werden. Sie vereinigen nicht wie die Schemata sinnliche und übersinnliche Vorstellungen, sondern stellen eine Analogie zwischen ihnen her. Diese Analogie weist darauf hin, welche Vorstellung ein Subjekt bilden muss. Das Wort gibt einen Anlass und eine Anleitung zur Vorstellungsbildung und die von ihm bereitgestellte Information zeigt zugleich, wie wir unser Vorstellungsvermögen in Bewegung setzen müssen. Es teilt dabei keine abstrakten Regeln mit, sondern bietet in einem Bild Anweisung für das Gemüt. Nach meiner These änderte Fichte seine Sprachlehre nicht nur, um ein immanentes sprachphilosophisches Problem lösen zu können. Sein Ziel war es wohl auch, eine Sprachphilosophie zu schaffen, die besser dem Menschenbild der Wissenschaftslehre und ihrer Intersubjektivitätslehre entspricht, als die frühere. Die revidierte Sprachphilosophie kann überzeugender belegen, dass wir beim Verstehen der Sprache anderer Menschen nicht ausgemachte Bedeutungseinheiten begreifen und nicht Gedanken von außen aufnehmen, sondern diejenigen Gedanken re-produzieren und re-konstruieren, die auch der Redner gedacht und ausgesprochen hat.
Uploads
Books by Tamás Hankovszky
Fichte konok következetességgel és zseniális kreativitással érvényesítette tudománytanában az emberi szabadságba vetett hitét. Miközben újragondolta a filozófia klasszikus problémáit a logikától a nevelésfilozófiáig, mindvégig azt kutatta, hogyan érhető tetten a jelenségek hátterében a szubjektum aktivitása. Hogyan származnak például még a logikai alapelvek is a mi törvénykezésünkből, vagy hogyan nevelheti egyik ember a másikat anélkül, hogy kényszerítené? A jelen kötet Fichte filozófiájának hatástörténetileg legjelentősebb korszakát mint a filozófiatörténet önmagában is jelentős teljesítményét mutatja be.
Pilinszky János igennel válaszol erre a kérdésre. Meggyőződése, hogy a művészet mindenekelőtt a világ sorsáért viselt szolgálat, a jóvátehetetlen jóvátétele. Olyan hatékonysággal rendelkezik, mint amilyent a vallásos emberek tulajdonítanak ősidők óta azoknak a rítusoknak, amelyekkel megkísérlik helyreállítani a világ eredeti, romlatlan állapotát. Olyan erő munkál benne, mint amilyent a kereszténység az isteni megváltás művében lát megnyilvánulni. Pilinszky szerint Krisztus alázatát és szeretetét magára öltve a művész kegyelemszerű változásokat idézhet elő. Nemcsak hirdetheti az evangéliumot, hanem hozzájárulhat az örömhír ígéretének megvalósulásához. Miközben műalkotásokat hoz létre, maga a világ újul meg és szerez vissza egy darabot az elveszett teljességéből.
Papers by Tamás Hankovszky
Abstract
Whereas several versions of Kant’s moral proof of the existence of God are analyzed often, scholars have not payed notable attention to the analogous thread of The Attempt at a Critique of All Revelation. In the first part of my paper, I try to reconstruct the argumentation of the first edition, and show some remarkable differences from the Kantian antitypes in The Critique of Practical Reason and Critique of the Power of Judgment. Then I am going to point out all the differences are related to the fact that Fichte dissolves the Kantian co-ordination of the elements of highest good and devaluates sensibility compared to Kant. In his genuine argument Fichte just gets to the existence of God from the reflection to the possibility of the highest morality in his proper argument, whilst the deduction related to the downgraded element of human happiness and reminiscent to Kant, remained in an additional argument and has only secondary function.
Először Paul Tillich tipológiája segítségével jellemzem az istenfélelmet mint félelmet, majd azokat a – nyugati szemmel nézve kifejezetten premodernnek tűnő – tapasztalatokat és belátásokat idézem fel, amelyekre tekintettel Pavel Florenszkij az istenfélelmet még a 20. században is a vallás lényegének nyilváníthatta. Ezután főképp Rudolf Otto vallásfenomenológiája és a fenséges Immanuel Kant-i analitikája alapján amellett érvelek, hogy a modernitásban a vallásosság alapmozzanatai között az istenfélelemnek háttérbe kellett szorulnia.
Dieses dynamische Menschenbild macht es möglich, dass eine starke monistische Tendenz den anthropologischen Dualismus des frühen Fichte überlagert und sogar zurückdrängt. Der zweite Teil meines Beitrags soll dies dadurch zeigen, indem er die Fichtesche Umwandlung des Kantischen Begriffs des höchsten Guts, welcher das Endzweck und die Erfüllung des Menschen darstellt, aufzeigt. Kant behauptet, dass „Glückseligkeit und Sittlichkeit zwei specifisch ganz verschiedene Elemente des höchsten Guts sind, und ihre Verbindung also nicht analytisch erkannt werden könne.“ Bei Fichte hat das „höchste Gut an sich […] gar nicht zwei Teile“, sondern es ist „völlig einfach“, und nur in Bezug auf uns „läßt dasselbe sich als zweifach betrachten“. Nach der Interpretation von Edith Düsing hängt diese Einfachheit damit zusammen, dass Fichte zu dem Standpunkt zurückgekehrt sei, den Kant als stoisch bezeichnet hat. Ich argumentiere dafür, dass diese Interpretation nur dann akzeptiert werden kann, wenn man hinzufügt, dass Fichte zugleich zum Standpunkt des Epikureismus zurückgekehrt ist. In der Tat hat er bereits in seinem Versuch einer Critik aller Offenbarung erklärt, dass „allgemeines Gelten (nicht blos Gültigkeit) des Moralgesetzes, und dem Grade der Moralität jedes vernünftigen Wesens völlig angemessene Glückseligkeit identische Begriffe sind.“ Die Identität der beiden Begriffe bedeutet aber ihre wechselseitige analytische Beziehung. Um diese auslegen zu können, werede das Fichtesche Bild des Menschen darlegen, anhand dessen die Begriffe „Glückseligkeit“ und „Moralität“ einander gegenseitig enthalten sollen.
Fichte konok következetességgel és zseniális kreativitással érvényesítette tudománytanában az emberi szabadságba vetett hitét. Miközben újragondolta a filozófia klasszikus problémáit a logikától a nevelésfilozófiáig, mindvégig azt kutatta, hogyan érhető tetten a jelenségek hátterében a szubjektum aktivitása. Hogyan származnak például még a logikai alapelvek is a mi törvénykezésünkből, vagy hogyan nevelheti egyik ember a másikat anélkül, hogy kényszerítené? A jelen kötet Fichte filozófiájának hatástörténetileg legjelentősebb korszakát mint a filozófiatörténet önmagában is jelentős teljesítményét mutatja be.
Pilinszky János igennel válaszol erre a kérdésre. Meggyőződése, hogy a művészet mindenekelőtt a világ sorsáért viselt szolgálat, a jóvátehetetlen jóvátétele. Olyan hatékonysággal rendelkezik, mint amilyent a vallásos emberek tulajdonítanak ősidők óta azoknak a rítusoknak, amelyekkel megkísérlik helyreállítani a világ eredeti, romlatlan állapotát. Olyan erő munkál benne, mint amilyent a kereszténység az isteni megváltás művében lát megnyilvánulni. Pilinszky szerint Krisztus alázatát és szeretetét magára öltve a művész kegyelemszerű változásokat idézhet elő. Nemcsak hirdetheti az evangéliumot, hanem hozzájárulhat az örömhír ígéretének megvalósulásához. Miközben műalkotásokat hoz létre, maga a világ újul meg és szerez vissza egy darabot az elveszett teljességéből.
Abstract
Whereas several versions of Kant’s moral proof of the existence of God are analyzed often, scholars have not payed notable attention to the analogous thread of The Attempt at a Critique of All Revelation. In the first part of my paper, I try to reconstruct the argumentation of the first edition, and show some remarkable differences from the Kantian antitypes in The Critique of Practical Reason and Critique of the Power of Judgment. Then I am going to point out all the differences are related to the fact that Fichte dissolves the Kantian co-ordination of the elements of highest good and devaluates sensibility compared to Kant. In his genuine argument Fichte just gets to the existence of God from the reflection to the possibility of the highest morality in his proper argument, whilst the deduction related to the downgraded element of human happiness and reminiscent to Kant, remained in an additional argument and has only secondary function.
Először Paul Tillich tipológiája segítségével jellemzem az istenfélelmet mint félelmet, majd azokat a – nyugati szemmel nézve kifejezetten premodernnek tűnő – tapasztalatokat és belátásokat idézem fel, amelyekre tekintettel Pavel Florenszkij az istenfélelmet még a 20. században is a vallás lényegének nyilváníthatta. Ezután főképp Rudolf Otto vallásfenomenológiája és a fenséges Immanuel Kant-i analitikája alapján amellett érvelek, hogy a modernitásban a vallásosság alapmozzanatai között az istenfélelemnek háttérbe kellett szorulnia.
Dieses dynamische Menschenbild macht es möglich, dass eine starke monistische Tendenz den anthropologischen Dualismus des frühen Fichte überlagert und sogar zurückdrängt. Der zweite Teil meines Beitrags soll dies dadurch zeigen, indem er die Fichtesche Umwandlung des Kantischen Begriffs des höchsten Guts, welcher das Endzweck und die Erfüllung des Menschen darstellt, aufzeigt. Kant behauptet, dass „Glückseligkeit und Sittlichkeit zwei specifisch ganz verschiedene Elemente des höchsten Guts sind, und ihre Verbindung also nicht analytisch erkannt werden könne.“ Bei Fichte hat das „höchste Gut an sich […] gar nicht zwei Teile“, sondern es ist „völlig einfach“, und nur in Bezug auf uns „läßt dasselbe sich als zweifach betrachten“. Nach der Interpretation von Edith Düsing hängt diese Einfachheit damit zusammen, dass Fichte zu dem Standpunkt zurückgekehrt sei, den Kant als stoisch bezeichnet hat. Ich argumentiere dafür, dass diese Interpretation nur dann akzeptiert werden kann, wenn man hinzufügt, dass Fichte zugleich zum Standpunkt des Epikureismus zurückgekehrt ist. In der Tat hat er bereits in seinem Versuch einer Critik aller Offenbarung erklärt, dass „allgemeines Gelten (nicht blos Gültigkeit) des Moralgesetzes, und dem Grade der Moralität jedes vernünftigen Wesens völlig angemessene Glückseligkeit identische Begriffe sind.“ Die Identität der beiden Begriffe bedeutet aber ihre wechselseitige analytische Beziehung. Um diese auslegen zu können, werede das Fichtesche Bild des Menschen darlegen, anhand dessen die Begriffe „Glückseligkeit“ und „Moralität“ einander gegenseitig enthalten sollen.
Tanulmányom első két része Fichte két népszerű előadása alapján emberképének monista, illetve dualista jegyeit vázolja. A harmadik rész azt mutatja be, hogy ezek ötvözése hogyan vezet a legfőbb jó kanti fogalmának módosításához. Fichte emberképének monista vonásai