Ember tervez, Isten végez...  Volt eső, szél, hideg, magas hegy és a végén megint megjelent a vaddisznóóóó! :-)

6:30-kor keltünk fel, mert fél 8-kor akartunk indulni. Egyikünk sem aludt jól, pedig csak négyen voltunk a hálóteremben: a két spanyol nőci, akik este érkeztek és mi ketten Erikával. Meglepetésünkre a két spanyol zarándoknő (anya és lánya) már előttünk felkelt és reggel 7 órakor elindultak, pedig nem ez jellemző a spanyolokra. Amikor fél 8-kor mi is kiléptünk a kapun, még teljesen sötét volt az utca, csak a lámpák világították be a nedvesen csillogó utcaköveket. 

Először abba a közeli étterembe igyekeztünk, ahol előző este vacsoráztunk, de nem volt nyitva a kávézó része, pedig a Google szerint már fél 8-kor nyitniuk kellett volna. A spanyolos időszámítást már sokszor megtapasztaltuk, szóval ezen annyira nem is lepődtünk meg, inkább kerestünk egy másik nyitva tartó kávézót. Szerencsére két utcával arrébb találtunk is egyet, de ott meg nem volt semmi normális reggeli, így csak két előre csomagolt péksütit kértünk az útra és ittunk egy café con lechét. Vettem még 2 fél literes vizet is, mert az első bár csak 11 km környékén lesz és addig nagyon dimbes-dombos tájakon kell haladnunk, elég sokat megyünk majd felfelé.

Már előző este felfedeztük az egyik mellékutcán a sárga kagylót és nyilat, amelyet követve kijutunk majd a városból. Rögtön egy erős emelkedővel indítottunk és nagyon kellett ügyelnünk, hogy a szemerkélő esőtől nedves burkolaton ne csússzunk el. 

A mai napra két lehetőséget kínált a Gronze. Az eredeti útvonal 16,6 km hosszú, hepehupás, emelkedőkkel és lejtőkkel kombinált útvonal, amely 140 méteres szintmagasságról 560 méterig kúszik felfelé 13 km-en keresztül, majd a végén lesz némi lejtmenet is. Az alternatív útvonal ennél rövidebb, mindössze 12,2 km hosszú, ám magasabb hegyet kell megmászni hozzá. 140 méterről 677 méterig emelkedik 6 km-en belül, majd onnan vezet le Gontánig, ahol a két út találkozik. Ráadásul az alternatív útvonalon Mondoñedótól egészen Gontán településig nincs semmilyen infrastruktúra, erdőkön át és a természetben vezet végig. Természetesen ez nálunk szóba sem jöhetett, hiszen egyikünk sem szeret hegyet mászni, így a hosszabbik, de alacsonyabb, ám hepehupásabb útvonal mellett döntöttünk.  Ennek tudatában folytattuk utunkat a városból kifelé vezető úton.

A meredek kaptató után egy szép kis térre érkeztünk, melynek két szélén fasor vezetett egy templom felé. Itt nem találtunk jelet, ezért megkérdeztem egy helyi pacákot, hogy merre vezet a Camino Norte útvonala. Ő készségesen válaszolt és mutatta, hogy a templomtól balra kell haladnunk az úton. Megköszöntük és mivel nyitva volt, bementünk egy kicsit a templomba. Amikor kijöttünk, az út túloldalán megpillantottunk egy caminós útjelző követ és arra vettük az irányt. Igaz, hogy ez nem balra volt a templomtól, hanem jobbra, még furcsálltam is egy kicsit, de végül nem foglalkoztunk vele sokáig, mert elég egyértelműen volt jelezve az út. Néhány száz méterenként többször is felbukkant a kagyló és nyíl jelzés, szóval teljes nyugalommal sétáltunk a szemerkélő esőben.

Egy idő után elkezdett erősebben esni az eső, ezért beálltunk egy pajtába, ahol felvettük a poncsót és vártunk egy picit, hátha eláll. Eközben egy cica figyelte ügyködésünket nagy nyugalommal. Az eső nem állt el, így elindultunk és ekkor az út már határozottan felfelé kúszott. Vártam a hepehupákat, a Gronze által jelzett le-föl hullámzó terepet, de az útvonal egyáltalán nem ilyen volt, hanem szüntelenül csak felfelé tartott. Ezt egy kicsit furcsállottam, de mentünk tovább. Nagyon szép erdei úton gyalogoltunk, rajtunk kívül egy lélek sem járt arra.

A jelzések továbbra is megnyugtatóan mutatták az irányt, de nekem furcsa volt, hogy mindig csak felfelé megyünk és nincsenek lejtmenetek és völgyek, ezért elővettem a telefonomat és ránéztem a mapy.cz applikációmra. Elképedtem, amikor megláttam, hogy nem az eredeti úton megyünk, hanem attól jóval távolabb vagyunk! Nem értettük, hiszen jól jelzett úton haladtunk, semmi sem utalt arra, hogy elvétettük volna az irányt, pedig de, csak akkor még nem tudtuk ezt. Aztán rájöttünk, hogy valahogyan rákeveredtünk az alternatív útra, amit igazán szerettünk volna elkerülni! Így már érthető, hogy miért nem jöttek a föl-le hepehupák, hanem folyamatosan csak felfelé haladtunk. Addigra már 3-4 km-t gyalogoltunk, tanakodtunk, hogy mitévők legyünk, aztán úgy döntöttünk, hogy nem fordulunk vissza, hanem megyünk tovább a természet lágy ölén a magasabb hegycsúcs felé, majd csak megmásszuk előbb-utóbb. Ekkor már elég magasan jártunk, de legalább szép volt a kilátás. :-)

Egy idő múlva az eső kissé alábbhagyott, Erika le is vette a poncsót, de én magamon hagytam, mert akkor tuti eláll az eső. Így is történt, ezután már dunsztban is éreztem magam, mert a meredek hegytől alaposan kimelegedtünk. Aztán megint esett, megint elállt és egy így ment egy darabig. Egyszer lépéseket hallottunk magunk mögött, egy sportos spanyol pár ért utol bennünket, ők szándékosan az alternatív úton akartak jönni. Jó tempósan haladtak, gyorsan eltűntek a szemünk elől, ezután már nem is láttunk embert errefelé jó sokáig. Szép volt az erdő, de állandóan valami rémisztő hangot hallottam. Hol valami állat vonyított, hol valami faág zuhant le a mélybe, szóval nem volt jó érzés. Még jó, hogy Erika ott ment előttem, így csak őt borítottam ki az időnkénti jajveszékeléseimmel, de jól tűrte! :-)

Később, amikor már közeledtünk a csúcshoz ritkult a növényzet és süvített a szél. Hideg volt. Felvettem a pulcsim kapucniját és erre még ráhúztam a poncsó kapucniját is, hogy ne fújjon át a fülemen a szél. A hegycsúcs közelében egy nagyon rossz élményben volt részünk. Erika megkérdezte, hogy nem érzem? - Mit? - kérdeztem vissza. - Hát a szagot. - Nem érzek semmit. - válaszoltam, aztán pár lépés után megcsapott a dögszag. Iszonyú büdös volt, majd a távolban lassan körvonalazódott egy állat teteme az úton. Messziről csak egy kupacot láttunk, de közeledve már látszott egy hátára fordult, égnek álló lábakkal megmerevedett csontváz. Hús már nem volt rajta, azt a keselyűk vagy más állatok már felfalták, csak az egyik lábán volt még némi szürke bőr és a patája. Egy szürke szamár lehetett a szegény pára. Undorodva és félelemmel haladtunk el mellette, hiszen nem tudtuk, hogy milyen állat végezhetett vele, ezért egy kicsit féltünk, de nem volt más választásunk. Na jó, nem kicsit. Elég távol voltunk már a tetemtől, amikor rendesen mertem már levegőt venni. Remegett a lábam az ijedtségtől, aztán egy idő után megnyugodtam. Főleg amikor elérkeztünk a csúcshoz. A hegytetőn nem éreztem semmilyen katarzist, csak arra gondoltam, hogy érjünk már innen le. Nem volt semmilyen kilátó vagy nagy tábla sem, hogy ez itt a környék legmagasabb pontja az Alto de la Calzada da Cabana Vella, csak azt érzékeltük, hogy innen már végre lefelé lejt az út.

Még mindig süvített a szél és nagyon hideg volt, szinte jéggé fagytunk. Nagy szolgálatot tett a poncsó, mert jó szélfogónak bizonyult. A hegycsúcs közelében tehenek sorakoztak egymás után egy kerítés mögött, ez már némi életjelre utalt. Elindultunk lefelé. Hosszú ideig egy széles földúton gyalogoltunk és egy tehenészet mellett is elhaladtunk, ahol emberek dolgoztak. Ez már jó érzéssel töltött el bennünket, hogy nem vagyunk teljesen egyedül.

Én már annak is örültem, hogy kiértünk az erdőből és messzire el lehetett látni. A táj egyébként nagyon szép volt a zord időjárás ellenére is! 

Ahogy lejjebb értünk, végre elállt az eső és csendesedett a szél, talán 1-2 °C-kal magasabb lett a hőmérséklet is. 

Még sokat gyalogoltunk, amikor 12 kilométer után megérkeztünk az első faluba, Gontán településre. Tudtuk, hogy innen már csak 800 méterre van aznapi célállomásunk, tehát nem akartunk sokat időzni itt, de a nyitva lévő bár betérésre csábított bennünket. Annyira megörültünk neki és annyira át voltunk fagyva, hogy kértünk a pultnál két sárgát (licor de hierbas), gyorsan bedobtuk és mentünk is tovább.

Amikor elindultunk, hamarosan azt észleltük, hogy előttünk egy keresztben lévő úton elhaladt egy zarándok. Ott csatlakozott az alternatív út (a mi útvonalunk) az eredeti, hosszabb útvonalba, ahol terveink szerint nekünk is menni kellett volna, ha nem vétjük el az irányt. Pár száz méter után meg is érkeztünk Abadín faluba, ahol a település szélén rögtön belebotlottunk a lefoglalt szállásunkba, az Albergue Xabarín épületébe. Gyönyörű, vadonatúj alberguébe csöppentünk, ahol külön szobát foglaltunk. Ha jól megnézitek a bejárat feletti logót, akkor láthatjátok, hogy mi üldöz engem szinte mindenhol. Hát a vaddisznóóóó! Ráadásul maga az albergue neve, a Xabarín is azt jelenti gallego nyelven. Hogy biztos legyen a rémületem, az előtérben is elhelyeztek egy rusnya vaddisznóóó szobrot az asztal alatt. :-)

Szerencsére a foglaláskor ezt nem tudtam és a logót is későn vettem észre, különben lehet, hogy másik szállást választok. Pedig kár lett volna, hiszen szuper jó alberguének bizonyult, a hospitalero is nagyon kedves volt, a szobánk pedig extra kényelmes! Meg is érdemeltük a mai eltévedésünk után! Az összes ruhánkat kimosattuk, mert elég sárosak lettünk, majd átmentünk a szomszédos Sparba, amely közvetlenül az alberge mellett volt. Vettem egy kis olivabogyót és mandulát, na meg másnapra vizet és utána írtam a naplómat. A Camino Norte útinaplója idén egy málnás füzetbe került. :-)

Posdata: Most már tudjuk, hogy hol rontottuk el! Reggel az alberguéhez közel találtunk egy kagyló jelet és azt követtük ahelyett, hogy visszamentünk volna a katedrálishoz és onnan indultunk volna. A katedrálissal szemben állva jobb kéz felé kellett volna haladnunk, arra vezet az eredeti útvonal, amely dél-nyugat irányban hagyja el Mondoñedót, ezzel szemben mi az alternatív útra keveredtünk és a várost észak-nyugat felé hagytuk el. Szóval figyeljétek a jeleket és induljatok a katedrálistól, ha nem célotok az alternatív úton menni.

Ha tetszett, nyomj egy lájkot és/vagy a megosztás gombot is... Köszönöm! :-)