A nap, amikor az egy főre eső elhagyott bakancsok száma megsokszorozódott, találkoztunk lovas zarándokokkal, magyar kokárdával és még a vízhólyagomat is megvarrtam.
Hideg, szeles reggelre ébredtünk, de az időjárás ellenére már 6 óra 20-kor elindultunk. Nem igazán voltunk formában, mert már rögtön az elején elvétettük az irányt és nem találtuk a nyilat. Ott bóklásztunk az albergue körül egy darabig, aztán elindultunk a főúton a településről kifelé. Úgy tűnt, hogy nemcsak mi bénáztunk, mert arrafelé jött egy nagyon fiatal japán lány is, aki hátizsákkal együtt talán 40 kiló lehetett és ő is meglehetősen bizonytalan volt. Elővette a telefonját és valamilyen gps alapú alkalmazást böngészett rajta, majd megállapította, hogy az irány jó, de tőlünk balra 200 méterre van a kijelölt út. Amíg ott tanakodtunk, befutott újabb két eltévelyedő zarándok, akikkel később még sokat találkoztunk és egészen az út végéig nagyon jóban voltunk. Így ismerkedtünk meg a kanadai Lindával és az ausztrál Soniával, róluk még lesz szó a későbbiekben.
Az immár öt fős kis csapattal a városból kifelé egy hosszú kőkerítés mentén gyalogoltunk, aztán balra fordulva 200 méter után ráleltünk a helyes útra. Itt már több zarándok is sétált, szóval biztosak lehettünk, hogy jó úton járunk, na meg persze a nyilat is megtaláltuk. Ha ez nem lett volna elég, akkor az egyik fára felakasztott bakancs is jelezte, hogy a kijelölt zarándokúton haladunk. Sokan szabadultak meg útközben azoktól a túracipőktől, amelyek idejekorán felmondták a szolgálatot vagy túl nagy fájdalmat okoztak viselőiknek, de a mai napon minden bizonnyal csúcsot döntött az elhagyott bakancsok száma. Jó néhánnyal találkoztunk még a későbbiekben...
Alig egy órányit gyalogoltunk, amikor beértünk Rabé de las Calzadas településre. A szűk kis utca jobb oldalán néhány szék és asztal jelezte már messziről, hogy bárhoz közeledünk. Annak rendje-módja szerint le is parkoltunk és megreggeliztünk a felkelő nap langymeleg sugarai közt. Isteni finom szendvicset kaptunk, mely leginkább egy felturbózott bundás kenyérhez hasonlított. Két szelet bundás toast között sonka, tükörtojás, sajt, saláta és hozzá egy óriási adag café con leche. Amikor visszavittük a bárba az üres tányérokat és kávéscsészéket, észrevettük, hogy egy hatalmas, különleges üzenőtábla lóg a falon. Még nekem sem volt nehéz észrevenni a magyar vonatkozású jeleket, egy nemzeti színű kokárdát, sárga nyilas Budapesti El Camino Klubos felvarrót, néhány 500 és 1000 forintos bankjegyet, valamint egy magyar nyelvű üzenetet. A dátum szerint mindössze 3 nappal előttünk került fel a falra Kati üzenete, de akkor még nem voltunk benne biztosak, hogy egyáltalán fogunk-e vele találkozni a későbbiekben. Annyit elárulhatok, hogy igen, utolértük.... :-)
Rabé de las Calzadas települést egy kis kápolnát és sírkertet megkerülve hagytuk magunk mögött. Még csak 8 óra körül járt, nagyon hideg volt a reggel és a szél is egyre jobban fújt. A tájra azonban nem lehetett panasz, szebbnél szebb mezők, változatos domborzatú földek között jártunk, melyek a zöld és barna különböző árnyalataiban terültek el a láthatáron.
A hőn áhított virágos mezőkből is jutott jócskán a mai napra. Amerre csak elláttunk, körülöttünk végtelen pipacstenger ringatózott búzaszálakkal vegyítve. Na persze tudom, hogy a pipacs keveredett a búzakalászok közé és nem fordítva, de piros virágaival oly annyira uralta a látványt, hogy nekem csak pipacsmező maradt. A pipacsos kenyér gondolatsor ismét eszembe jutott... :-)
Fél 9 körül már a napot is eltakarták a felhők, de mindennek ellenére nagyon kellemes volt sétálni a viszonylag sík terepen. Én most is szerettem a Mesetát.
Ugye, mondtam hogy lesznek még elhagyott bakancsok? Nem kellett sokat haladnunk és máris találkoztunk egy útjelző oszlopra felkötött, kilógó nyelvű példánnyal.
Azért láttunk pipacs nélküli búzatáblát is, a fene sem érti, hogyan őrizte meg szüzességét... Az út bal oldalán a szűzies búzatábla, jobbra meg valamilyen zöldség. De szó szerint.
Aztán megint pipacs, immár kék és sárga virágokkal, majd megint bakancsok felakasztva, máglyára küldve. Vajon hány vízhólyag szárad a lelkükön, hogy így kellett bevégezniük...? :-)
Hornillos del Camino előtt egy kisebb magaslatról tekinthettünk a falura. A szél egyre jobban fújt, alig vártuk, hogy lakott településre érjünk végre és egy kicsit megpihenjünk. Az egyik albergue jól kihasználta a zarándokok érkezési irányába eső tűzfalat, mert hatalmas hirdetőtáblaként alkalmazta. A festett tűzfalat elhagyva még kb. 150 métert gyalogoltunk a főutcán, majd a San Román templom előtti kis téren rogytunk le. Ott ücsörögtek már új barátaink, Linda és Sonia is, majd beszélgetésbe egyeledtünk velük. Lindának - aki kanadai zarándok volt - megmutattam azt a piros juhar levelekkel díszített csősálat, amit öt évvel ezelőtt egy másik kanadai peregrinától kaptam és elhoztam magammal, hátha hasznát veszem. Lindának nagyon tetszett a sál, nekem pedig nagyon jól esett a meleg, amikor homlok- és fülvédőként funkcionálva húztam fel a fejemre. Végre nem fáztam annyira, nem fújt át a fülemen a szél! :-)
Hornillost elhagyva még két órát gyalogoltunk, amikor már megint jól esett volna leülni. A közelben nem volt falu, így az út menti kövekre huppantunk le szusszanni egy tíz percet. A felhők oszlani kezdtek, a nap egyre melegebben sütött, de ennek ellenére a szél is egyre erősebben fújt, aminek meg is lett az eredménye, mert ebben az alattomos időben nem vettem észre, hogy a bal lábam térdtől lefelé jól leégett. Általában lezippzáraztam a nadrágszáramat, amikor már olyan idő volt, hogy nem fagytam halálra, na ma ezt nem kellett volna... Gyönyörűen néztem ki, alul semmi, illetve leégett lábszár, felül csősál, hajamat úgy széttúrta a szél, hogy Pumukli elbújhatott volna mellettem szégyenében... :-) Na de mindegy, nem divatbemutatóra jöttünk, hanem zarándokolni, vagy mi...
Komótosan ballagtunk az úton, amikor furcsa zajt hallottunk a hátunk mögött. Alighogy hátra fordultam, már utol is értek a kopogó hang tulajdonosai, egy egész lovas zarándok csapat lépkedett el mellettünk! A lovak gyönyörűek voltak és elegánsan, méltósággal haladtak el mellettünk. Pár szót is váltottunk a lovasokkal, akiktől megtudtuk, hogy többségük Angliából és Hollandiából érkezett.
Amikor elhagytak bennünket a lovasok, azon kezdtem el tűnődni, hogy vajon hol szállhatnak majd meg? Hol van istálló, hol etetik meg a lovakat? - és ilyesmi kérdések vetődtek fel bennem, de aztán nem foglalkoztam túl sokat az üggyel. Most is elég nehezen akart előkerülni Hontanas, pedig tudtam, hogy milyen cseles falu! Most már nem hagyott becsapni a végeláthatatlan rónaság, amikor 500 métert jelzett a tábla és a láthatáron nyoma sem volt falunak. Tudtam, hogy ott lapul a teknő-szerű völgyben. Háromnegyed 2-kor értünk a falu határát jelző kőtáblákhoz. Egy gyors fotózás és már mentünk is a völgybe, mert a fejünket majd' levitte a szél.
Lefelé baktatva a falu szélén megpillantottam a lovakat, ahogyan békésen pihentek egy karámnál. Már meg is kaptam a választ az előbbi kérdésemre. Bár minden kérdés ilyen gyorsan kerülne megválaszolásra! De akkor min agyalognék útközben? Minden jól van úgy, ahogyan van - gondoltam magamban és hirtelen ott találtuk magunkat az El Puntido albergue előtt, ahol öt évvel ezelőtt is megszálltunk. Igaz, hogy annak idején este 6-ra értünk be, mert Burgosból indultunk, most viszont közelebbről Tardajosból, ezért már 2-kor becsekkoltunk. Naná, hogy egy üres, szupi kis szobát nyitottak nekünk a legfelső emeleten! :-) Később persze megtelt a szoba, 3 olasz nőt tettek be hozzánk és egy régi ismerőst, Fredericót, az olasz fiút a hangszerével. Egy kicsit zenélt is nekünk, aztán elmondta, hogy az anyja meg a nagynénje Burgosból hazamentek, innen egyedül folytatja tovább az utat. Fölém egy süket-néma srác került, aki egész éjjel ki-be mászkált és csapkodta az ajtót. Lehet, hogy nem is érzékelte, hogy hangos... Fürdés után megvarrtam a vízhólyagomat. Huhh, ezen is túl vagyok! Sansol óta, vagyis éppen egy hete küszködtem vele, hiába a Compeed vízhólyag tapasz, csak nem akart elmúlni. Kiszúrtam tűvel, áthúztam rajta a cérnaszálakat keresztbe-kasul, majd Betadinnal is meglocsoltam kissé. Figyelem! Gyengébb idegzetűek ne nézzék meg az alábbi képeket, mert bizony lefotóztam az alkotást! :-)
A nagy műtét után délután kimentünk egy kicsit a városba (vagy faluba, tudomisén) körülnézni. Egyszer csak ismerős kopogásra lettünk figyelmesek. Igen, a lovakat vezették az itatóhoz egyenként a kantárszáruknál fogva. Csak ámultunk és bámultunk, annyira szépek voltak! Nekem különösen az aranyszőrű tetszett, olyan varázslatos, mesebeli volt!
A lovasjelenet után kiültünk egy kicsit az albergue teraszára hűsölni. :-) Csatlakozott hozzánk előző napi hálótársunk, a svéd pasi, aki elmesélte, hogy már nyugdíjas és mennyivel kevesebb a nyugdíja, mint a fizetése. Nem akartam félbeszakítani...
Ezután elmentünk a templomhoz, sőt, bementünk a templomkertbe is. Nagyon hangulatos volt. Egy fiatal zarándokokból álló csoport épp ott hűsölt az árnyékban. Akarom mondani egy fiatal zarándokokból ülő csoport..., merthogy ültek.
Aztán belülről is megcsodáltuk a templomot és egy kis időt eltöltöttünk bent...
Befizettünk zarándok menüre az alberguében. 7 órakor volt vacsora és akkora adagot kaptunk, hogy alig bírtuk megenni! Az előétel tengeri herkentyűs paella volt, főételnek sült csirkét kaptunk sült krumplival, desszertnek pedig sajt pudingot eper öntettel. Ja, és az elmaradhatatlan vino tinto, mert megérdemeltük! :-)
