Persze úgyis elfújja mind.
2009. augusztus 30., vasárnap
Az elakadt katonákra várvathriller
Most hogy a maximális hangerőn eddig stanbyoló History HD hirtelen életre kelt és emiatt majdnem kiprüszköptem* egy pofányi gesztenyemasszát, amelyet nagy körültekintéssel pakoltam kicsit korábban a pofámba, folytathatom az éjjeli lepkék vadászatát.
Porszívóval.
(Persze ennek története van ám. Békésen néztem a National Geographic HD-n azt, hogy a légikatasztrófák andalító műsorában miként verik egymást véresre kalapáccsal a fekete fickó, a fedélezti mérnök, a pilóta és a másodpilóta, közben kezemben tartottam a porszívó csövét és ha feltűnt egy rohadék (szúnyog, légy, lepke, ufo), akkor ráléptem a lábkapcsolóra és levadásztam a dögöt.
Eközben láttam hogy a History HD-n valami fegyveres műsor a téma, hát hegyibe! Na de a rendszer üzenet aszontahogy: Nincs hozzáférése. Csak így... lemagázott.
A kurva.
Nosza bekapcsoltam a laptopot, magamhoz vettem egy adag gesztenyét és az indexen lecsesztem a t-home-osokat a la Cart(man).
Aztán belefeledkeztem a naplók olvasásába.
Aztán majdnem összeszartam magam, amikor az éjszaka puha csendjében hirtelen felüvöltött a tv mögöttem.
A többi történelem-)
*saját szó. védve ám, meg minden!
Porszívóval.
(Persze ennek története van ám. Békésen néztem a National Geographic HD-n azt, hogy a légikatasztrófák andalító műsorában miként verik egymást véresre kalapáccsal a fekete fickó, a fedélezti mérnök, a pilóta és a másodpilóta, közben kezemben tartottam a porszívó csövét és ha feltűnt egy rohadék (szúnyog, légy, lepke, ufo), akkor ráléptem a lábkapcsolóra és levadásztam a dögöt.
Eközben láttam hogy a History HD-n valami fegyveres műsor a téma, hát hegyibe! Na de a rendszer üzenet aszontahogy: Nincs hozzáférése. Csak így... lemagázott.
A kurva.
Nosza bekapcsoltam a laptopot, magamhoz vettem egy adag gesztenyét és az indexen lecsesztem a t-home-osokat a la Cart(man).
Aztán belefeledkeztem a naplók olvasásába.
Aztán majdnem összeszartam magam, amikor az éjszaka puha csendjében hirtelen felüvöltött a tv mögöttem.
A többi történelem-)
*saját szó. védve ám, meg minden!
2009. augusztus 28., péntek
2009. augusztus 11., kedd
homokozás
Figyelem, szolgálati közlemény: a leírtak Toyota LandCruiserre vonatkoznak, szép nagy dízelmotorral.
Persze benzinessel is lehet közlekedni a sivatagban, csak épp nem jutsz messzire a kitaposott nyomoktól. (Vagy még azokon sem...)
Tapasztalat szerint felező harmadik volt a legmegfelelőbb, ott nullától 30-40-ig volt nyomaték rendesen és az a sebesség is elég volt mindenre...
A homokon úgy megy a vezetés, hogy jobbra balra kanyarogsz folyamatosan.
Folyamatosan azt jelenti, hogy nem állhatsz meg soha egy pillanatra sem, füled a motor fordulatszámára figyel és amint az 2000 alá esik (Toyotánál ugye) már váltasz is, villámgyorsan. Legfeljebb lapos dűne tetején szabad megállni, körbenézni, de csak ha kemény a homok.
Rengeteg időd van annak eldöntésére, hogy éppen jobbra, vagy balra kanyarodj: például akkor amikor a kocsi átbillen a dűne éles peremén, ilyenkor olyan fél másodperced...
Ekkor gyorsan körbenézel, mert aztán miközben lefelé csúszol semmi mást nem látsz majd, mint a kocsi orrát és a maga elõtt tolt homokot.
Azt kell kiszúrnod, hogy balra, vagy jobbra, esetleg előre látható olyan rész, ahol folytatni tudd az utat, vagy legalább meg tudsz biztonságosan állni, hogy gyalog körbenézz.
Aztán amint leértél, akkor is van kb. fél másodperced a döntésre, vagyis hogy egyenesen, vagy jobbra, esetleg balra, de ugye ezt már fent eldöntötted.
Tehát elindulsz, aztán a megfelelõ sebességgel felvágtatsz a dűnére, aminek a másik fele 90%-ban egy majdnem függőleges fal, legalábbis mélyen bent a Szaharában.
Vagy a Karakumban:
- ha lassan mész föl, elakadsz az éles, de meglehetősen kemény peremben, a fotón látható:
- ha gyorsan mész föl, elrepülsz.
Egyik sem igazán egézséges (az elsőnél csak ásnod kell, a másodiknál... ki tudja), ezért éppen olyan sebességgel kell megérkezned a csúcsra, hogy átbillenj.
Vagy kikerüld, mint az alábbi fotón láhtató:
A dózer nem billen át: készít utat magának és ledöcög rajta:
Pedig átbillenni tök jó... aztán csak kapaszkodsz mindenben amit elérsz a kezeddel és a lábaddal, és szépen lecsúszol.
Az alján persze már padlóig taposod a gázt, mert ott az emelkedő rögtön és ugye fél másodperc alatt eldöntötted azt, hogy egyenesen, vagy jobbra, esetleg balra.
Hogy merre? Hát arra, amerre azt sejted, hogy majd folytani tudod az utat, és figyelve arra, hogy kb. abba az irányba legyen, amerre a Garmin iránytűje noszogat, merugye eredetileg is arra szerettél volna menni.
Csak arra kell nagyon vigyázni, de arra nagyon, hogy ne szaladj bele zsákutcába, mert abból baj lehet.
Mivel a sivatagban a legtöbb út (út? mondjuk azt: az amit megtettél addig) egyirányú.
A legmeredekebb lejtőn is lecsúszhatsz, de felcsúszni a fizika megcsúfolása nélkül ma még lehetetlen, így hát jól gondold meg azalatt fél másodperc alatt, hogy egyenesen, jobbra, vagy balra.
A Karakumban futottunk bele egy területbe, amit a helyiek ha jól emlékszem "barszagelmesz"-nek hívtak, ami szerintók kb. azt jelenti, hogy bemehetsz, de nem jutsz ki.
És ez annyira igaz volt, hogy pár napnyi szerencsétlenkedés után a vezetőség megtiltotta, hogy kocsival bemenjünk.
Szerencsére a sofőrünk ex-katona volt (még Brezsnyevnek is volt személyi sofőrje) és megoldotta, hogy ne kelljen napi 20km-t gyalogolni a sivatagban.
A terület viszont tényleg sunyi volt. A szélétől nyugisan lehetett befelé haladni, a dűnék nem voltak magasak, csak olyan 3-5 méteresek, enyhe emelkedővel. A csúcson szépen átbillent a kocsi és lecsúsztunk.
A gondok visszafelé kezdődtek, mert ugye felcsúszni már nem tudott a Toyota. Kelet felé volt a vége a homoknak, de le-fel autóztunk észak/déli irányokon (mert szépen rendezettek voltak a dűnék) addig, amíg nem találtunk egy olyan részt, ahol át tudtunk vágni két dűne között kelet felé. Ehhez gyakran ásni kellett a méter magas peremeket...
nade vissza a Szaharába!
Hát itt merre is:
Itt pedig ugye jobbról jöttem (látszik a nyom), felkanyarodtam ide, de a puha homok blokkolt először, hát visszatolattam (kemény a homok ott, ahol áll a kocsi), aztán előre gyalogoltam kitapogani a járható részt és a jobb oldali lábnyomom követve simán folytattam az utam:
Általában a szél felőli oldala kemény a dűnéknek, a laza homok a túloldalon van, ahova lepakolja és még nem volt ideje tömörödni.
Amit még kerülni kell, az a mérleg állás. Legalábbis én így hívom azt, amikor az átlós kerekek a levegőben (pl. bal első, jobb hátsó), a másik átló ugyan a homokon, de hála a difinek: szart sem ér.
Eleve veszélyes így egy dűne tetejére érni, mert ha nem a lejtőirányba áll a kocsi hossztengelye, annak bukfenc lehet a vége.
Itt csak ásni kellett a legénynek. Már láttuk az elején, hogy baromira tapasztalatlan a sivatagban, sem az irány, sem a sebesség nem volt megfelelő, de hadd tanuljon!
Na most mindezeket figyelembe véve vezess úgy, hogy közben ott ül valaki az anyósülésen és minden egyes nekifutásnál jajgat, minden egyes átbillenésnél visít és minden egyes lecsúzásnál majd összeszarja magát.
Nem baszhatod le mert ő a nagyfőnök és nem röhögheted ki, mert egyben barát is.
Pedig rengetegszer eszemben volt mindkét lehetőség, amíg megtettük a légvonalban alig több mint 7km-es utat. Igaz, néha odütöttem a Toyota orrát a leérkezéskor, vagy a seggét az elinduláskor, de ez mindig benne van a pakliban, ha az a tét, hogy nem állhatsz meg, no és nem volt vészes a dolog, mindennapos ez a homokon.
Persze nem neki, aki Houstonban ül az irodában és életében nem volt még ilyen helyen, mint ma délután.
Aztán végre ott álltunk egy völgyben és megtaláltuk a helyet, amit kerestünk, igaz 130m-rel a megadott GPS koordinátától délkelere.
Elszívott egy cigit, miközben ecseteltem neki azt, hogy mehetünk viszafelé úgy, ahogy jöttünk, mert az a legrövidebb út, vagy akár északnyugat felé, át a nagy dűnesoron. Azonban csak akkor nyugodott, meg amikor megemlítettem azt is, hogy nyugatra van egy régi gipszes döngölt út, ami ugyan kurva hosszú kerülő, de nem lesz több hullámvasút.
Így aztán a durván 7km-es dűnebuli és a 20km taposott nyom helyett gurultunk 60km-t és még 15km extrát, mert a szerzetesek gyártotta sör nevét próbáltuk kitalálni, és közben naná hogy elvétettem azt a pontot, ahol dél felé kellett volna kanyarodni, be a sivatagba.
Persze benzinessel is lehet közlekedni a sivatagban, csak épp nem jutsz messzire a kitaposott nyomoktól. (Vagy még azokon sem...)
Tapasztalat szerint felező harmadik volt a legmegfelelőbb, ott nullától 30-40-ig volt nyomaték rendesen és az a sebesség is elég volt mindenre...
Folyamatosan azt jelenti, hogy nem állhatsz meg soha egy pillanatra sem, füled a motor fordulatszámára figyel és amint az 2000 alá esik (Toyotánál ugye) már váltasz is, villámgyorsan. Legfeljebb lapos dűne tetején szabad megállni, körbenézni, de csak ha kemény a homok.
Rengeteg időd van annak eldöntésére, hogy éppen jobbra, vagy balra kanyarodj: például akkor amikor a kocsi átbillen a dűne éles peremén, ilyenkor olyan fél másodperced...
Ekkor gyorsan körbenézel, mert aztán miközben lefelé csúszol semmi mást nem látsz majd, mint a kocsi orrát és a maga elõtt tolt homokot.
Azt kell kiszúrnod, hogy balra, vagy jobbra, esetleg előre látható olyan rész, ahol folytatni tudd az utat, vagy legalább meg tudsz biztonságosan állni, hogy gyalog körbenézz.
Aztán amint leértél, akkor is van kb. fél másodperced a döntésre, vagyis hogy egyenesen, vagy jobbra, esetleg balra, de ugye ezt már fent eldöntötted.
Tehát elindulsz, aztán a megfelelõ sebességgel felvágtatsz a dűnére, aminek a másik fele 90%-ban egy majdnem függőleges fal, legalábbis mélyen bent a Szaharában.
Vagy a Karakumban:
- ha lassan mész föl, elakadsz az éles, de meglehetősen kemény peremben, a fotón látható:
Egyik sem igazán egézséges (az elsőnél csak ásnod kell, a másodiknál... ki tudja), ezért éppen olyan sebességgel kell megérkezned a csúcsra, hogy átbillenj.
Vagy kikerüld, mint az alábbi fotón láhtató:
A dózer nem billen át: készít utat magának és ledöcög rajta:
Pedig átbillenni tök jó... aztán csak kapaszkodsz mindenben amit elérsz a kezeddel és a lábaddal, és szépen lecsúszol.
Az alján persze már padlóig taposod a gázt, mert ott az emelkedő rögtön és ugye fél másodperc alatt eldöntötted azt, hogy egyenesen, vagy jobbra, esetleg balra.
Hogy merre? Hát arra, amerre azt sejted, hogy majd folytani tudod az utat, és figyelve arra, hogy kb. abba az irányba legyen, amerre a Garmin iránytűje noszogat, merugye eredetileg is arra szerettél volna menni.
Csak arra kell nagyon vigyázni, de arra nagyon, hogy ne szaladj bele zsákutcába, mert abból baj lehet.
Mivel a sivatagban a legtöbb út (út? mondjuk azt: az amit megtettél addig) egyirányú.
A legmeredekebb lejtőn is lecsúszhatsz, de felcsúszni a fizika megcsúfolása nélkül ma még lehetetlen, így hát jól gondold meg azalatt fél másodperc alatt, hogy egyenesen, jobbra, vagy balra.
A Karakumban futottunk bele egy területbe, amit a helyiek ha jól emlékszem "barszagelmesz"-nek hívtak, ami szerintók kb. azt jelenti, hogy bemehetsz, de nem jutsz ki.
És ez annyira igaz volt, hogy pár napnyi szerencsétlenkedés után a vezetőség megtiltotta, hogy kocsival bemenjünk.
Szerencsére a sofőrünk ex-katona volt (még Brezsnyevnek is volt személyi sofőrje) és megoldotta, hogy ne kelljen napi 20km-t gyalogolni a sivatagban.
A terület viszont tényleg sunyi volt. A szélétől nyugisan lehetett befelé haladni, a dűnék nem voltak magasak, csak olyan 3-5 méteresek, enyhe emelkedővel. A csúcson szépen átbillent a kocsi és lecsúsztunk.
A gondok visszafelé kezdődtek, mert ugye felcsúszni már nem tudott a Toyota. Kelet felé volt a vége a homoknak, de le-fel autóztunk észak/déli irányokon (mert szépen rendezettek voltak a dűnék) addig, amíg nem találtunk egy olyan részt, ahol át tudtunk vágni két dűne között kelet felé. Ehhez gyakran ásni kellett a méter magas peremeket...
nade vissza a Szaharába!
Hát itt merre is:
Itt pedig ugye jobbról jöttem (látszik a nyom), felkanyarodtam ide, de a puha homok blokkolt először, hát visszatolattam (kemény a homok ott, ahol áll a kocsi), aztán előre gyalogoltam kitapogani a járható részt és a jobb oldali lábnyomom követve simán folytattam az utam:
Általában a szél felőli oldala kemény a dűnéknek, a laza homok a túloldalon van, ahova lepakolja és még nem volt ideje tömörödni.
Amit még kerülni kell, az a mérleg állás. Legalábbis én így hívom azt, amikor az átlós kerekek a levegőben (pl. bal első, jobb hátsó), a másik átló ugyan a homokon, de hála a difinek: szart sem ér.
Eleve veszélyes így egy dűne tetejére érni, mert ha nem a lejtőirányba áll a kocsi hossztengelye, annak bukfenc lehet a vége.
Itt csak ásni kellett a legénynek. Már láttuk az elején, hogy baromira tapasztalatlan a sivatagban, sem az irány, sem a sebesség nem volt megfelelő, de hadd tanuljon!
Na most mindezeket figyelembe véve vezess úgy, hogy közben ott ül valaki az anyósülésen és minden egyes nekifutásnál jajgat, minden egyes átbillenésnél visít és minden egyes lecsúzásnál majd összeszarja magát.
Nem baszhatod le mert ő a nagyfőnök és nem röhögheted ki, mert egyben barát is.
Pedig rengetegszer eszemben volt mindkét lehetőség, amíg megtettük a légvonalban alig több mint 7km-es utat. Igaz, néha odütöttem a Toyota orrát a leérkezéskor, vagy a seggét az elinduláskor, de ez mindig benne van a pakliban, ha az a tét, hogy nem állhatsz meg, no és nem volt vészes a dolog, mindennapos ez a homokon.
Persze nem neki, aki Houstonban ül az irodában és életében nem volt még ilyen helyen, mint ma délután.
Aztán végre ott álltunk egy völgyben és megtaláltuk a helyet, amit kerestünk, igaz 130m-rel a megadott GPS koordinátától délkelere.
Elszívott egy cigit, miközben ecseteltem neki azt, hogy mehetünk viszafelé úgy, ahogy jöttünk, mert az a legrövidebb út, vagy akár északnyugat felé, át a nagy dűnesoron. Azonban csak akkor nyugodott, meg amikor megemlítettem azt is, hogy nyugatra van egy régi gipszes döngölt út, ami ugyan kurva hosszú kerülő, de nem lesz több hullámvasút.
Így aztán a durván 7km-es dűnebuli és a 20km taposott nyom helyett gurultunk 60km-t és még 15km extrát, mert a szerzetesek gyártotta sör nevét próbáltuk kitalálni, és közben naná hogy elvétettem azt a pontot, ahol dél felé kellett volna kanyarodni, be a sivatagba.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)