A puri Dzsagannáth-templom környéki szekérfesztivál
A hindu templomépítészetteológiai hagyományok által szabályozott, szigorú geometriai formák rejtett jelentésein alapuló építészeti stílus, amely az 5. századtól mindmáig szerte a világon meghatározza a hindu vallás kegyhelyeinek kialakítását és építésük módját. A templomi istentiszteletek rituális formáit az ősi tanok, az úgynevezett ágamák és sásztrák rögzítik. Ezek előírják a templom építésének módját és azt is, hogyan imádják bennük az isteneket. Az istentisztelet a szekta jellegével változik, azaz saiva, vaisnava vagy sakti (ezekben Sivát, Visnut vagy a kreatív őserőt, női energiát tisztelik). Jelenleg több mint 500, a hindu templomok építéséhez – tervezésükhöz, felavatásukhoz, karbantartásukhoz, különböző javításaikhoz – szükséges adatokat tartalmazó szanszkrit kézikönyvet ismerünk.
A buddhista, hindu és dzsain tradíciók már évszázadok óta együtt élnek az indiai szubkontinensen. Ezek nemcsak a legváltozatosabb hiedelmeket, de a templomok formáit is rendszeresen átveszik egymástól. A hindu építészet máig erőteljesen támaszkodik bizonyos ősi hagyományokra. Az évszázadok alatt kifejlesztett különleges, építészeti önkifejező stílusát a hindu befolyás alatt álló dél-ázsiai térség számos vidékén átvették és a helyi jellegzetességekkel vegyítve fejlesztették. A hindu építészet erősen befolyásolta a ma viszonylag kis létszámú dzsaina közösség vallási építészetét is.
A hinduizmus jelenleg az elsődleges vallás Indiában. Történelme során többször háttérbe szorult, különösen a 11. századtól, amikor a muszlim hódítók elfoglalták az ország északi részét, tönkretéve számos hindu építészeti emléket. Az iszlám vallási építészet építészeti koncepciója alapvetően különbözik a buddhista és a hindu vallásétól, így kezdetben a delhi szultánok, majd később a mogul hódítók kevéssé becsülték India ősi vallásainak korai alkotásait. A kulturális értékmegőrzés a brit fennhatóság alatt, a 19. század közepétől kezdődött, és eredményeként a Nyugat fokozatosan megismerte az elfeledett, kimagasló művészettörténeti emlékeket.
A 19. század első felében vezető alakja volt azoknak a természettudományi kutatásoknak, melyek az élő állatokat és a fosszíliákat, más nevén az ősmaradványokat kutatta. Képes volt arra, hogy néhány darab csontból rekonstruáljon egy teljes élőlényt, amiből aztán még következtetéseket is levont az állat életmódját illetően. Ehhez nagy segítséget jelentett, hogy felismerte a részek viszonossági elvét, a korrelációs törvényt, mely szerint az állat egy adott része a test valamennyi többi részét is meghatározhatja.
Cuvier munkássága alapozta meg a gerincesek őslénytanát, kibővítette Linné rendszerét a törzzsel, amit mind az élő, mind a fosszilis fajok besorolásánál alkalmazott. Arról is ismert, hogy a fajok kihalásáról szóló tudományos ismereteket is ő alapozta meg, ami előtte még nem volt elfogadott nézet. Cuvier a földtörténetet elemző munkáiban azt feltételezte, hogy katasztrófák következtében, például egy nagyobb vízözön után az egyik helyen kipusztult élővilágot „újrateremtett fajok” pótolhatják. Ezeknek a nézeteinek az eredményeként a kora 19. századi katasztrofizmus meghatározó támogatójává vált. A Párizsi-medence geológiai rétegeinek vizsgálatakor Alexandre Brongniart-ral közösen rakták le a biosztratigráfia alapjait.
Egyéb nagyszerű eredményei mellett Cuvier állapította meg, hogy az addig a megtalálásának helyéről ohiói állatnak nevezett, az Amerikai Egyesült Államokban talált elefántszerű csont valójában egy kihalt mamut maradványa, és a Paraguayban kiásott nagy emlős csontváz az óriáslajhár-félékhez tartozó Megatherium.
Ő nevezte el (bár nem ismerték el hivatalosan) a vízben élő hüllőt, a moszaszauruszt és a pteroszauruszok rendjének egyik nemét, a Pterodactylust. Az elsők között állapította meg, hogy a prehisztorikus korban nem az emlősök, hanem inkább a hüllők voltak a domináns fajok. Arról is nevezetes, hogy ellenezte Jean-Baptiste Lamarck és Étienne Geoffroy Saint-Hilaire evolúciós elméleteit. Mivel nem talált bizonyítékot az evolúcióra, azt gondolta, hogy az állatfajok állandóak maradnak és nem változnak meg földi életük során. A kövületek és a létező élőlények közötti különbségeket a katasztrófaelmélettel magyarázta. Azt állította, hogy a kihalt állatokat és növényeket több lokális katasztrófa pusztította el, míg az élő fajok a pusztulás után újonnan fejlődtek ki.
Legismertebb és egyben egyik legjelentősebb műve a 15 kötetes Le Règne Animal (Az állatok birodalma, 1817). Természettudományi munkásságát már életében is elismerték, 1819-ben főnemesi címet, Franciaország pairje (Pairie de France) adományoztak neki. Ettől fogva Cuvier bárónak nevezték. Cuvier-t 1818-ban a Francia Természettudományi Akadémia negyven halhatatlanja közé választotta, és az Eiffel-tornyon megörökített nevek listáján szereplő 72 tudós között a nyolcadik helyen szerepel a felsorolásban. Munkásságát többen folytatták, talán a legnevezetesebb követői a svájci születésű amerikai Louis Agassiz és az angol Richard Owen.
Az alábbi cikkajánlót archiváltuk. Arra kérünk, hogy ezt az összefoglalót már ne módosítsd!
Az arecibói üzenet grafikus reprezentációja – az emberiség első próbálkozása, hogy rádióhullámok használatával tudassa létezését idegen civilizációkkal
Az Univerzum életkora és hatalmas számú csillaga azt feltételezi, hogy ha a Föld tipikus bolygó, akkor a földön kívüli életnek általánosan elterjedtnek kell lennie. Miközben 1950-ben kollégáival (vélhetően Teller Ede, Emil Konopinski és Herbert York) ebéd közben erről beszélgetett, a fizikusEnrico Fermi azt kérdezte: „Hol vannak?” – másképp: „Hol vagytok?” („Where is everybody?”)
Fermi felvetette a kérdést: hogyan lehet az, hogy ha számos fejlett földön kívüli civilizáció létezik a Tejútrendszerben, még nem találtunk olyan bizonyítékokat, mint idegen űrszondák, idegen űrjárművek vagy rádióadások. Fermit tartják annak, aki jelentősen leegyszerűsítette a földön kívüli élet valószínűségének problémáját. Azonban a téma szélesebb körű vizsgálata 1975-ben, Michael Harttal kezdődött el, és az elméletre néha úgy hivatkoznak, mint „Fermi–Hart-paradoxonra”.
Voltak és jelenleg is folynak kísérletek a Fermi-paradoxon feloldására, földön kívüli civilizációk létezésére utaló közvetlen vagy közvetett bizonyítékok keresésével, valamint olyan elméletek felállításával, melyek szerint ilyen élet az emberek tudta nélkül is létezhet. Az ellenvélemények azt feltételezik, hogy nem létezik intelligens földön kívüli élet, vagy csak olyan ritkán fordul elő, hogy az emberek soha sem léphetnek kapcsolatba ezekkel az életformákkal.
Sok tudományos munka összpontosult a Földön kívüli élettel kapcsolatos elméletek és az ilyen élet lehetséges modelljeinek kidolgozására; ezek nagy részében a Fermi-paradoxon elméleti hivatkozási pont lett. Számos kifejezetten a problémát tárgyaló tudományos értekezés született, míg a hozzá kapcsolódó különböző kérdésekkel olyan változatos területeken foglalkoznak, mint a csillagászat, biológia, ökológia és a filozófia. A formálódó új terület, az asztrobiológia interdiszciplináris megközelítést hozott a Fermi-paradoxon és a Földön kívüli élet létezésének kérdéseibe.
Apja, Anjou Lajos durazzói herceg halálát követően fiatal hercegként került a magyar királyi udvarba, ahol Nagy Lajos magyar király mellett tehetséges hadvezérré vált. Nagy Lajos király halála után végakaratának megfelelően 11 éves leányát, Máriát 1382. szeptember 17-én Székesfehérvárott Demeteresztergomi érsek Magyarország „királyává” koronázta. Eleinte nem volt jele annak, hogy Kis Károly be akarna avatkozni a magyar ügyekbe, még nápolyi hatalmának biztosításával volt elfoglalva. Amikor a Nápolyi Királyság feletti uralmat a pápa és a magyar király támogatásával indított hadjárata során sikeresen átvette, a Magyar Királyság kérdése is sorra került.
II. Károly Magyarországon – pártjának kezdeményezésére és segítségével – 1385 végén törvényes királlyá koronázása is megtörtént. De uralkodásának kezdetén, 1386. február 7-én egy udvari összeesküvés során halálosan megsebesítették, és február 24-én meghalt. Így a magyar történelem legrövidebb ideig regnáló uralkodója lett. Meggyilkolásával a Magyar Királyság több mint másfél évtizedig tartó megosztottságba, polgárháborús állapotba süllyedt. Csak öt hónapnak kellett elmúlni ahhoz, hogy a gyilkosság fő kitervelői és végrehajtója azonos sorsra jussanak.
A művet a középkori Grúzia gondolatvilága, költői és filozófiai művészete megkoronázásának, a grúz irodalom csúcsának tekintik. Évszázadok óta kiemelkedő helyet foglal el a grúzok szívében: sokuk képes emlékezetből idézni a mű összes versszakát, a 20. század elejéig pedig egy példánya minden menyasszony hozományának része volt. A mai napig tükrözi a grúz világlátást: etikája, esztétikája és filozófiája még ma is erősen jelen van a grúzok viselkedésében, értékrendjében és világfelfogásában.
Mind formáját, mind műfaját tekintve összetett mű. Műfaját úgy írják le, mint eposz, lovagi romantika, epikus romantika, lírai epikus költemény.
A mű csak grúz nyelven közel száz kiadást számlál, és több mint 50 nyelvre fordították le. A magyarul Tariel a párducbőrös lovag, illetve A tigrisbőrös lovag címmel megjelent művet 2013-ban az UNESCO a világemlékezet részévé nyilvánította.
Az alábbi cikkajánlót archiváltuk. Arra kérünk, hogy ezt az összefoglalót már ne módosítsd!
Az agyalap artériái
Agyalapi artériás gyűrű
A központi idegrendszer vérellátása az agyat és a gerincvelőt ellátó fő artériák és vénák együttese. A vért az idegrendszerhez a páros belső feji verőerek és a gerincmenti verőerek szállítják. Az agy vénás elvezetésének sajátos képződményei a kemény agyhártya vénás öblei. A koponyából kilépő vért a mély nyaki vénák vezetik el a felső üres vénákba. A gerincvelőben a vér fő forrásai a csigolyaközti lyukakon, szelvényenként belépő artériák; a vért egy belső és egy külső vénás fonat vezeti el. Az agyat a kétoldali belső feji verőér és a kétoldali gerincmenti verőér látja el. A négy artéria az agyalapon a pókhálóhártya alatti térben helyezkedik el, és egymást összekötő (anasztomizáló) ágaival alkotja az agyalapi artériás gyűrűt.
A gerincmenti verőér a kulcscsont alatti verőér első szakaszának egy ága, ami a nyakon fut fölfelé a felső hat nyakcsigolya harántnyúlványaiban lévő lyukakon. Az öreglyukon, majd a kemény agyhártyát és a pókhálóhártyát áttörve lép be a pókhálóhártya alatti térbe, ahonnan a nyúltvelőn fölfelé, előre fut. A híd alsó szélénél a kétoldali artéria alapi verőérré egyesül.
Az agy vénáinak fala vékony. Nem tartalmaznak izomszövetet és vénabillentyűik sincsenek. Az agyból a subarachnoideális térbe lépnek ki. Átfúrják az arachnoidea matert és a dura mater meningealis lemezét, majd a koponyaűri vénás sinusokba ömlenek. Az agy belső területéről a vénás vért a nagy agyi véna ágrendszere gyűjti össze.
A gerincvelő a vért három kis artériából: a két hátsó gerincvelői verőérből és az elülső gerincvelői verőérből kapja. Ezeket a hosszanti artériákat kis, szegmentálisan elrendezett artériák erősítik. Utóbbiak a gerinc külső részénél erednek, és a gerinccsatornába a csigaközötti lyukakon lépnek be. A gerincvelő felszínén anasztomozálnak, és egyaránt küldenek ágakat a fehér- és a szürkeállományba. Az erősítő artériák méretei igen változékonyak, miként szegmentálódásuk is.
A gerincvelő vénái hat kanyargós, hosszanti vénás csatornába ömlenek; ezek a koponyaüregi vénákkal és vénás öblökkel állnak összeköttetésben. Elvezetésük főleg a gerinc belső vénás fonatai felé van.
Európában, Ázsiában és Észak-Afrikában gyakori madár. Előfordulási területének legnagyobb részén állandó, azaz nem vándorforma, azonban a legkeletibb és legészakibb állományai gyakran kisebb csapatokban délebbre költöznek. Nagytestű rigóféle világos szürkésbarna háti résszel, szürkésfehér arccal és torokkal, valamint fekete pettyes világossárga beggyel és fehéres hasi résszel. A két nembeli madár tollazata közel azonos, a három alfaja között is csak csekély a különbség. A hím éneke hangos és messze elhallatszó; akár nedves és szeles időjáráskor is hallatja hangját, emiatt az angol nyelvű területeken „stormcock”-nak, azaz viharkakasnak is nevezik.
Kedvelt élőhelyei a nyíltabb erdők, parkok, sövények és mezőgazdasági területek, valamint kertek és temetők. Igen változatos az étrendje; számos gerinctelennel, maggal és erdei gyümölccsel táplálkozik. Kedvenc eledele a fehér fagyöngy(Viscum album), a magyal(Ilex) és a tiszafa termései. Ha alkalma adódik, akkor főleg fagyönggyel táplálkozik; erre a hajlamára utal az angol neve: „Mistle thrush”, és a tudományos fajneve is: viscivorus (fagyöngyevő). Ez az élősködő növény hasznot húz a léprigó táplálkozásából, mivel a madár e növény magvait újabb faágakra juttatja el, ahol a magok az anyanövénytől távol tudnak kicsirázni. Télen a léprigó hevesen védelmezi a területén levő fagyöngycsomókat és magyalfákat, mivel ezek a növények a legkeményebb időjárásban is táplálékként szolgálnak az énekesmadár számára.
Nyitott, csésze alakú fészke a fa törzse mellé vagy egy elágazás közé van építve. A fészket és a fiókákat a két szülő hevesen védelmezi a ragadozókkal szemben; akár az emberre és macskára is rátámadnak. A fészekalj általában 3-5 tojásból áll. A tojásokból 12-15 nap múlva kelnek ki a fiókák; mindkét szülő kotlik, azonban a kotlás nagyobbik részét a tojó vállalja. A fiatal madarak körülbelül 14-16 naposan válnak röpképessé. A felnőtt madarak évente általában két fészekaljat költenek ki, és nevelnek fel. A 18. században és a 19. század elején a léprigó elterjedési területe megnőtt, de az utóbbi évtizedekben az állománya kis mértékben csökkenni kezdett, valószínűleg a nagyüzemi mezőgazdasági tevékenység következtében. Mivel e rigófaj elterjedési területe hatalmas és példányszáma is jelentős, a Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) nem fenyegetett fajnak minősíti a léprigót.
A lepantói csatát1571. október 7-én vívta az egyesült keresztény flotta az Oszmán Birodalom hajóhadával a Jón-tengeren, a mai Görögországhoz tartozó Patraszi-öbölben. A megerősített tengerparti kikötő, Lepanto, amelyről az ütközet a nevét kapta, az összecsapás helyszínétől jó pár tengeri mérföldre nyugatra van. Az ütközetben nagyjából 600 hajó vett részt, a Földközi-tenger összes gályájának hetven százaléka, valamint 140 ezer ember – katonák, tengerészek, szabad vagy rabszolga evezősök.
Az 1568-as drinápolyi béke megkötése után II. Szelim szultán úgy döntött, hogy a Földközi-tengeren folytatja a hódítást. A muzulmánok elleni egységes fellépés legerőteljesebb híve V. Piusz pápa volt, aki 1566 óta ösztökélte a keresztény hatalmakat, hogy indítsanak új keresztes hadjáratot az Oszmán Birodalom ellen. Az ellentétes érdekeik miatt egymásra gyanakvó Spanyolország és Velencei Köztársaság csak 1570-ben szövetkezett, miután a törökök elfoglalták a velenceiek termékeny birtokát, Ciprust. 1571. május 25-én született meg a Szent Liga. A megállapodásban Velence, Spanyolország és a pápai állam vállalta, hogy közös katonai erővel hadjáratot indít a török ellen.
A két hajóhad négy-négy egységből állt fel: főerőből, két szárnyból és tartalékból. A törököknek több hajójuk és emberük, viszont a keresztények tüzérsége jóval erősebb volt. Ali pasa ezért kevés hajót hagyott a tartalékban, inkább a centrumot erősítette meg. A törökök a csata elején eredményeket értek el a Csuluk Mehmed vezette jobbszárnyukon, de végül vereséget szenvedtek. Balszárnyukon Ulucs Ali pasa egy átkaroló hadművelettel szétzilálta Giovanni Andrea Doria egységét és betört a keresztény hajók közé. Súlyos veszteségeket okozott a máltai, szicíliai és velencei gályáknak, de végül menekülnie kellett a keresztény erősítés elől. Az ütközet a főerők között dőlt el, ahol összecsapott a két zászlóshajó, a La Real és a Szultána. A keresztényeknek sikerült visszaverniük a török támadását, és elfoglalták Ali pasa hajóját. Ez zűrzavart váltott ki a törökök között, sokan menekülni kezdtek. Az ütközetben a keresztények közül nagyjából nyolcezren vesztették életüket; az elesett törökök számát húszezerre becsülik. Bár a török flotta megsemmisült, Ciprus nem került vissza velencei fennhatóság alá. A Szent Liga hamarosan felbomlott, de az Oszmán Birodalom soha nem nyerte vissza egykori tengeri erejét. A csata egyben a kézi erővel hajtott hajók utolsó nagy ütközete lett, a gályák helyét ezután átvették a vitorlások.
Az alábbi cikkajánlót archiváltuk. Arra kérünk, hogy ezt az összefoglalót már ne módosítsd!
A jelentősebb délillír törzsek hozzávetőleges szállásterülete és szomszédaik az i. e. 4. században
Bardülisz (ógörög Βάρδυλις, latin Bardylis, Bardulis;i. e. 448 körül – i. e. 358 után) az ókori illír királyság első név szerint ismert uralkodója, aki i. e. 393 előtt megkezdett és i. e. 358-ig tartó hosszú uralkodása alatt egyesítette Dél-Illíria törzseit, és gyakori háborúskodással biztosította Épeirosz és Makedónia egy részének függőségét is. Azonos nevű unokájától, II. Bardülisztől való megkülönböztetésül a történettudományi munkákban neve I. Bardülisz vagy Idősebb Bardülisz alakban is előfordul.
A vitatott származású – az ismert elméletek szerint az enkhelék, a dardánok vagy a dasszaréták törzsébe tartozó – Bardülisz egyszerű szénégetőből lett előbb haramiavezér, majd nagy vagyont szerezve az illírek királya. Hatalmi központja a Lünkésztiszi-tavak környékén, a történeti Enkhelé és Dasszarétia vidékén alakult ki. Három évtizedet minden bizonnyal meghaladó uralkodása emelte ki az illíreket a hellenizálódás előtt álló Dél-Balkán népeinek tengeréből, és tette a makedónokkal és az epirótákkal egyenrangú katonai tényezővé. I. e. 393-ban leverte és Illíria kliensállamává tette III. Amüntasz(wd) Makedóniáját. A következő évtizedekben meg-megújuló hadjáratok során biztosította a makedón királyok alávetettségét: i. e. 383–382-ben ismét III. Amüntaszt, i. e. 369-ben II. Alexandroszt(wd), i. e. 359-ben pedig III. Perdikkaszt győzte le. I. Dionüsziosz szürakuszai türannosz szövetségeseként i. e. 385-ben megsemmisítő vereséget mért Épeiroszra, az ezt követően a trónra került I. Alketasz épeiroszi királyt(wd) pedig szintén kliensévé tette. Alketasz utódai ellen i. e. 365-ben győztes, i. e. 360-ban pedig vesztes háborút indított. Utóbbi előrejelezte bukását: az epiróták szövetségese, a frissen trónra került II. Philipposz makedón király i. e. 358-ban az Erigón-völgyi csatában megsemmisítő vereséget mért Bardüliszre, az illír sereg derékhada elesett a csatamezőn. Ezzel Bardülisz, és fia, Kleitosz makedón alávetettségben uralkodtak tovább, feltehetően Dasszarétián.
A bionika mint tudomány a 20. század második felében jelent meg, de a természetben található megoldások alapján már korábban is kifejlődtek olyan eljárások és készültek olyan termékek, amelyek a textil- és ruhaipar számára fontosak voltak és ma is használatban vannak.A mesterséges szálasanyagok gyártásában alkalmazott szálképzést Hilaire de Chardonnet1880-ban a selyemhernyó szálképzési módszere alapján fejlesztette ki. A selyemhernyó a szájnyílása alatti két nyíláson bocsátja ki a selyemszálat, ami a levegővel érintkezve megszilárdul, így valójában két összeragasztott, úgynevezett fibroin szálból áll. A ragasztóanyag a szericin, ezt a selyemfonal készítésénél kioldják, így két független szál marad vissza. Chardonnet, az első, textilipari feldolgozásra alkalmas mesterséges szálas anyag, a nitrát műselyem feltalálója ennek mintájára szerkesztette meg és szabadalmaztatta 1885-ben a szálképző fejet.
A mesterséges szálas anyagokat ma is ilyen elven működő szálképző fejjel állítják elő. Apró lyukakon préselik ki azt a viszkózus folyadékot, ami a szál anyagát alkotja, és amit azután – az anyag tulajdonságaitól függően – kémiai (kicsapás) vagy fizikai eljárással (hideg illetve meleg levegő ráfúvásával) szilárdítanak meg.
Osztrigák 250 millió éve léteznek a Földön, és az evolúció során sok faj és család fejlődött ki. Fontos ökológiai szerepet játszanak a tengerpartokhoz közeli vizekben, valamint sok tengeri élőlénynek szolgálnak zsákmányul, ami ellen különösen kemény és ellenálló héjukkal próbálnak védekezni.
Néhány osztrigafaj emberi fogyasztásra is alkalmas, például az éti osztriga(Ostrea edulis), amelyet alacsony zsír- és szénhidráttartalma miatt szívesen fogyasztanak; más fajok gyöngyöt növesztenek (gyöngyosztriga). Az osztrigák héja is felhasználható: őrölt formában egyes gyógyszerek készítésénél használják.
Többnyire ellenőrzött körülmények között tenyésztik (akvakultúra). A legnagyobb tenyésztői Kína, Japán és Észak-Korea, valamint EurópábanFranciaország, Írország és Hollandia. Míg Ázsiában az osztrigát kizárólag feldolgozott állapotban, addig Európában nyersen fogyasztják. A legfontosabb faj a csendes-óceáni osztriga.
Az alábbi cikkajánlót archiváltuk. Arra kérünk, hogy ezt az összefoglalót már ne módosítsd!
Az MI hadművelet terve
A midwayi csata a második világháború egyik döntő ütközete volt 1942 júniusában a Csendes-óceánon a Midway-atoll térségében. 1942 tavaszára Japán megszállta a Fülöp-szigeteket, Szingapúrt, Holland Kelet-Indiát, valamint Új-Guinea északi felét, Új-Britanniát és a Salamon-szigeteket. Már a Csendes-óceán keleti és déli vizeit, Ausztrália északi partjait veszélyeztette és ezek védelméről gondoskodni kellett. Jamamoto Iszoroku stratégiai terve az Amerikai Egyesült Államokrepülőgép-hordozóinak megsemmisítését tűzte ki célul, mivel ezeket tartotta a Japán csendes-óceáni terjeszkedésére legveszélyesebb fegyvereknek. Ezt húzta alá 1942. április 18-án a Doolittle ezredes vezette bombatámadásTokió ellen. Mivel a japán főparancsnok a Hawaii-szigetekre telepített amerikai repülőcsoportosítást immár túl erősnek ítélte ahhoz, hogy Pearl Harbort ismét megtámadhassák, a Midway-atollon lévő légi támaszpontot választotta célpontnak. Az amerikaiak azonban időközben megfejtették a japánok biztonságosnak hitt 97-es típusú rejtjelező készülékével, az Enigmáéhoz hasonló rejtjelező géppel kódolt jelek túlnyomó részét, és ezzel megismerték az MI hadművelet célját, miközben a japánok gyengén működő hírszerzésük miatt lényegében semmit sem tudtak az amerikaiak készültségéről és helyzetéről.
A japánok feltételezték, hogy az amerikaiak pontosan úgy fognak cselekedni, ahogy azt ők eltervezték. Túlzott önbizalmuk miatt erősen felülbecsülték önnön teljesítőképességüket, viszont jelentősen alulértékelték az amerikaiak küzdőképességét, harci elszántságát. A hadihajóknak a partraszállás segítésére kellett volna koncentrálniuk, a bombázóknak pedig az ellenséges repülőgép-hordozókat kellett volna támadniuk. Ehhez megosztották erőiket (ami később végzetesnek bizonyult), Nagumo tengernagy pedig nem döntött elég rugalmasan a krízishelyzetekben. A csatában a japánok a hadműveleti terv kidolgozatlansága és a rossz döntések miatt elveszítették négy repülőgép-hordozójukat. A háború menete a Csendes-óceánon megfordult: Japán innentől néhány hadszíntér – mint Burma – kivételével védekezésre, megszálló csapatainak ellátására kényszerült, az Egyesült Államok és szövetségesei pedig megkezdték a megszállt területek felszabadítását. A midwayi siker lehetővé tette, hogy az Egyesült Államok a csendes-óceáni helyzet kedvező alakulásával erőit ténylegesen is Németország, az 1942 január közepi első washingtoni konferencián elsőbbséget kapott hadszíntér felé fordítsa. Japán elveszítette haditengerészeti repülőgépeinek, hadihajóinak, képzett legénységének jelentős részét, és ezt későbbi tengeri ütközeteire nem sikerült pótolnia. Nem tudott lépést tartani az észak-amerikaiak egyre növekvő anyagi, gyártó és technikai fölényével sem.
A 19. század utolsó negyedében a világ hegedűművészeinek élvonalába tartozott: a hetvenes évek végétől évtizedeken át sorozatosan aratta sikereit Európa-szerte. Jelentős elismerést vívott ki kamaramuzsikusként is. Előbb brüsszeli, majd budapestivonósnégyesével és szonáta-partnereivel a legmagasabb igényű muzsikálásnak igyekezett híveket szerezni. Zenepedagógusként is kiváló eredményeket ért el. 23 évesen került az előkelő Brüsszeli Konzervatórium hegedű tanszakának élére, és négy év múlva kitűnő muzsikusok egész sora került ki osztályából, köztük Bram Eldering.
Ezután visszatért Magyarországra, ahol a Zeneakadémia hegedűtanszakát vezette. A Hubay-iskolából olyan híres művészek kerültek ki, mint Geyer Stefi, Vecsey Ferenc, Szigeti József. 1919-től 1934-ig a Zeneakadémia igazgatója volt. A 19. század végétől népszerűek voltak hegedűművei és magyar, francia, valamint német dalai. Később érdeklődése egyre inkább a nagyobb szabású, szimfonikus és színpadi műfajok felé fordult: A cremonai hegedűs és az Anna Karenina című operáival maradandót alkotott.
Életének utolsó teljes esztendejét, az 1936-os évet három bemutató tette emlékezetessé: Az önző óriás című, Oscar Wilde meséjére komponált táncjátékának budapesti bemutatója, a Csárdajelenetekből összeállított táncjáték első előadása és az Anna Kareninabécsi premierje. A szerző régi vágya teljesült, amikor Felix Weingartner a bécsi ünnepi hetek megnyitásán, február elején előadta dalművét a Staatsoperben. 1937. január 6-án megírta végrendeletét és elbúcsúzott feleségétől, fiaitól. 1937 márciusában, 79. életévében, testi és szellemi erejének teljében arra készült, hogy a hónap végén elfoglalja helyét a Brüsszelben, fiatalkori dicsőségének színhelyén az Eugène Ysaÿe-ról elnevezett, akkor első ízben megrendezett nemzetközi hegedűverseny zsűrijében. A sors azonban másként rendelte: március 12-én a Váci utcai Újvárosházán egy megbeszélésen váratlan szívroham végzett vele.
László Gyula szerint „Az, amit eddig a honfoglalásról tanultunk és tanítottunk, mind igaz. Ebben semmiféle változás nem történt. A 896-os honfoglalás történelme szilárdan áll, amit a magam felvetése ehhez hozzáfűz, csupán annyi, hogy Árpád magyarjai a Kárpát-medencében már javarészt magyarokat találtak, akik előttük a 670-es évek táján özönlöttek ide.”
Az elméletet a mai napig nem fogadta el teljes mértékben a tudományos közvélemény. Györffy György (1917–2000) történész szerint „a kettős vagy többszörös honfoglalás elméletét történeti és nyelvészeti forrásanyag ugyanúgy nem támasztja alá, mint ahogy nem egyeztethető a néppé válás folyamatának legújabban megismert törvényszerűségeivel.” László Gyula válasza erre az érvelésre: „Az Akadémia által elfogadott finnugor származtatás száműzte a kutatók érdeklődési köréből mindazt, ami ellentmondott volna a tannak, és ez az egyoldalúság mind a mai napig uralkodik a magyar őstörténet kutatásában: a régészek szinte csak illusztrációkként szolgálnak a nyelvtudomány tételeihez.”
Az alábbi cikkajánlót archiváltuk. Arra kérünk, hogy ezt az összefoglalót már ne módosítsd!
A jumièges-i apátság romjai
A jumièges-i apátság romjai belülről, a főhajóból nyugat felé nézve
Jumièges-i Róbert, néha Robert Chambert vagy Robert Champart (? – Jumièges, 1052 és 1055 között) Canterbury első normannérseke. Kezdetben a Franciaországban fekvő roueni Szent Ouen-apátság perjele volt, majd 1037-ben a Rouen melletti jumièges-i apátságapátja lett. Hitvalló Eduárd angol király jó barátja és tanácsadója volt, aki 1044-ben kinevezte Londonpüspökévé, majd 1051-ben érsekévé. Körülbelül 18 hónapig töltötte be e posztot. Már ezt megelőzően konfliktusba került a nagy hatalmú Wessexi Godwin gróffal, és érseksége alatt a figyelmet saját családjától Godwinhoz és annak családjához került földek visszaszerzésére összpontosította. Meg is tagadta Spearhafoc, London püspöki székében az ő utódjának kinézett jelöltnek a felszentelését, aki Eduárd választottja volt. Godwin és Róbert viszonya annyira elmérgesedett, hogy 1052-ben az érseket eltávolították hivatalából, és száműzték.
A középkori normann krónikaíró, Jumièges-i Vilmos Róberttel nem állt rokoni kapcsolatban, de akárcsak Róbert onnan kapta nevét, hogy Jumièges-ben voltak szerzetesek. Írásai szerint Róbert 1051-ben vagy 1052-ben Normandiába ment, és elmondta Vilmos hercegnek, a későbbi angol királynak, hogy Eduárd őt szeretné örökösévé tenni. Az utazás biztos időpontja, és megtörténte a valóságban a történészek között még vita tárgyát képezi.
Az érsek száműzetésben, Jumièges-ben halt meg valamikor 1052 és 1055 között. Utolsó éveiben ottani jelentős építészeti munkálatokat támogatott, és lehet, hogy részese volt az első angliai román stílusú épület, a mai westminsteri apátság helyén állt templom felépítésében is. Eltávolítása volt Vilmos hódítóútjának egyik oka. Hódító Vilmos uralkodása normandiai hercegként 1035. július 3-án kezdődött. I. Vilmos angol király Londonban, 1066. december 25-én történt megkoronázásával lett. Kettős uralkodása 1087. szeptember 9-én bekövetkezett halálával ért véget.
Az alábbi cikkajánlót archiváltuk. Arra kérünk, hogy ezt az összefoglalót már ne módosítsd!
Lépésküldő levelezőlap
A levelezési sakk jelölése
A levelezési sakk (vagy távsakk) a sakkjáték egy speciális formája, amelyben a játszó felek egymástól távol vannak, és a lépéseket valamilyen közvetítő eszköz segítségével továbbítják ellenfelüknek. Ez hosszú időn át az egyszerű postai levél, később főként a speciális postai lépésközlő levelezőlap volt, de játszottak távsakkot telefonon keresztül, táviratok, telexek, faxok váltásával, vagy rádión történő közvetítés révén is. Ma már a legelterjedtebb az interneten keresztül történő távsakkozás, amelyen a lépések megküldése vagy elektronikus levél (e-mail) útján, vagy szerverkapcsolat segítségével történik. Egyre bővül az okostelefonos alkalmazás (mobilapp) segítségével történő távsakkozási forma.
A levelezési sakkozásnak külön önálló nemzetközi szervezete van. Az ICCF (International Correspondence Chess Federation) az 1928-ban alapított első nemzetközi levelezési sakkszövetség (Internationaler Fernschachbund, IFSB) jogutódja, amely független a Nemzetközi Sakkszövetség (FIDE)-től. Az ICCF önállóan szervez levelezési sakkolimpiát, egyéni és csapat világ- és Európa-bajnokságokat, valamint különböző meghívásos és témaversenyeket.
A 2019-ben befejeződött 30. levelezési sakkvilágbajnokságon az 1. helyet, és ezzel a levelezési sakkvilágbajnoki címet az orosz Andrej Kohemaszov szerezte meg. A nőknél a 2020-ban befejeződött 12. női levelezési sakkvilágbajnokságon harmadszor egymás után az orosz Irina Perevertkina szerezte meg a világbajnoki címet.
Az első levelezési sakkolimpiát, amely 1949–1952 között zajlott, Magyarország válogatottja nyerte, a 2017-ben befejeződött (2012-ben kezdődött) 18. olimpia győztese Németország volt.
Az alábbi cikkajánlót archiváltuk. Arra kérünk, hogy ezt az összefoglalót már ne módosítsd!
Gránit sólyomszobor a Nagada-kultúra utolsó szakaszából
A Nagada-kultúra a mai Nagada (arabul نقادة, a kiejtést helyesebben tükröző átiratban Nakáda) településről (ókori egyiptomi nevén Nubit), a típuslelőhelyről kapta a nevét. Felső-Egyiptom egyik régészetitipológiája, amely kronológiailag a kőrézkori Badari-kultúra és a dinasztikus korszakok között helyezkedik el. A predinasztikus kor utolsó jelentős szakaszát képviseli. Három fő periódusra tagolódik: az i. e. 4. évezredre eső Nagada I és Nagada II, valamint az i. e. 31. századNagada III kultúrája. A Nagada-kultúra rendkívül jelentős Egyiptom történelmében, mivel a régészeti anyag alapján egyértelmű, hogy mind kulturális, mind politikai értelemben meghatározó, és törésmentes átmenetet mutat a dinasztikus korokig. Az első jelentős, nem a nagadai kultúrkörből származó elemek a III. dinasztia kezdetén, vagyis az Óbirodalom elején jelennek meg, a núbiaiA csoporttal létező kapcsolataik jelentősége még vitatott kérdés.
Az alábbi cikkajánlót archiváltuk. Arra kérünk, hogy ezt az összefoglalót már ne módosítsd!
A Majungasaurus rekonstrukciója
A Majungasaurus (nevének jelentése 'Mahajanga gyík') az abelisauridatheropodadinoszauruszok egyik neme, amely Madagaszkáron élt 70–65,5 millió évvel ezelőtt, a krétaidőszakban. Csak egyetlen faját, az M. crenatissimust azonosították. Az eredetileg Majungatholus néven leírt példányról később kiderült, hogy valójában a Majungasaurushoz tartozik, így ez a név a Majungasaurusszinonimájává vált.
A Majungasaurus crenatissimus és az ember méretének összehasonlítása
A többi abelisauridához hasonlóan a Majungasaurus rövid pofával rendelkező, két lábon járó húsevő volt. Habár a mellső lábai nem teljesen ismertek, nagyon rövidek lehettek, míg a hátsó lábai hosszúak és zömökek voltak. Nagyon durva felületű, felül megvastagodott csontokból álló pofarésszel, valamint felül egy lekerekített tülökkel (melyet kezdetben összetévesztettek a pachycephalosaurusok fejtetőjével) ellátott széles koponyája révén megkülönböztethető más abelisauridáktól. További megkülönböztető jegyek az alsó és felső állcsontokban levő fogak, melyek száma meghaladja a többi abelisauridáét.
Az alábbi cikkajánlót archiváltuk. Arra kérünk, hogy ezt az összefoglalót már ne módosítsd!
Tosca szerepében 2012-ben a San Franciscó-i Operaházban
Angela GheorghiuIPA: [gjorˈgiw] (született Burlacu; Egyedhalma (Adjud), Románia, 1965. szeptember 7. –) román opera-énekesnő, világhírű szoprán. Nemzetközi karrierje nem sokkal bukaresti tanulmányai elvégzése után indult 1992-ben, a londoniCovent Garden operaházban, Zerlina szerepében MozartDon Giovanni című operájában. Igazi népszerűségre azonban 1994-ben tett szert a Solti György vezényelte Traviata Violettájaként, amely azóta is egyik legtöbbet énekelt szerepe. Lírai szoprán hangjának, valamint különleges drámai képességeinek köszönhetően a világ egyik legismertebb opera-énekesnője. Fellépéseiről és koncertjeiről számos felvétel készült.
Nővérével Elenával együtt már fiatalkora óta énekelni tanult és hatéves korában került sor első fellépésére a helyi kultúrotthonban: Brahms egyik altatódalát énekelte (Guten Abend, Gute Nacht). Tizennégy évesen Bukarestbe költözött, és beiratkozott a George Enescu Zeneiskolába. Az éneklés mellett zongorázni tanult, színpadi mozgást, valamint táncot, a neves Mia Barbu vezetésével. Az iskola elvégzése után a Román Zeneakadémián folytatta tanulmányait. Akadémiai évei alatt énekelte első operaszerepét, Mimit, PucciniBohéméletéből. Egyetemi évei alatt ismerkedett meg Andrei Gheorghiuval, akivel hamarosan házasságot kötött. Andrei mérnök volt ugyan, de családja jelentős zenei háttérrel rendelkezett és válásuk után a kiadóvállalatának tanácsára tartotta meg férje nevét.
Hangja alapján kiváló szopránénekes és színpadi megjelenésével is lenyűgözi a közönséget. Elsősorban Verdi- és Puccini-operákban kiemelkedő, de énekelt francia operákban is. Spinto szerepeket (Puccini: Tosca) is énekelt valamint egyházi zenét és dalokat is, de hagyományosan mezzoszoprán szerepet is (Bizet: Carmen). Kritikusai felrótták neki gyenge angol és német, ezzel szemben kiemelték szinte tökéletes olasz nyelvtudását. Magyarországon első alkalommal 2015-ben lépett fel.
Az Edison Chen-fényképbotrány 2008-ban történt Hongkongban, miután Edison Chen intim tartalmú magánfényképeit közzétették az interneten. A fényképeken Chen többek között olyan hírességekkel szerepelt intim kapcsolat közben, mint Gillian Chung, Bobo Chan, Rachel Ngan és Cecilia Cheung. Az esettel nem csak a helyi és a kínai sajtó foglalkozott kiemelten, de a világsajtó is. A botrány alapjaiban rázta meg a hongkongi szórakoztatóipart.
A hongkongi rendőrség az Interpol segítségét kérte a fényképek terjedésének megállításához. A képek terjesztése miatt tíz személyt vettek őrizetbe Kínában, nyolcat pedig Hongkongban. Egy számítástechnikai szakembert nyolc és fél hónap szabadságvesztésre ítéltek Chen számítógépének tisztességtelen szándékú kezelése miatt. A botrány kirobbanása után nem sokkal a triádok állítólag vérdíjat ajánlottak annak, aki levágja Chen kezét.
A rendőrségi akció számos kérdést vetett fel a szólásszabadság az internet-felhasználók magánjogainak megsértéséről. A rendőrség eljárása, valamint az ügyben érintett színészek és menedzsmentjeik viselkedése a letartóztatottakat számos internetező szemében hősökké tette.
Chen elismerte, hogy a képek többségét ő készítette és ő szerzői jogaik tulajdonosa. Kijelentette továbbá, hogy magánfényképeit ellopták, és az engedélye nélkül töltötték fel az internetre. Nyilvánosan bocsánatot kért a képeken szereplő nőktől, és bejelentette, hogy határozatlan időre visszavonul a szórakoztatóiparból. Chen a botrány miatt számos filmszereptől elesett, reklámszponzorai egytől egyig visszavonták a támogatásukat. Az esetet Ázsia legnagyobb szexbotrányaként könyvelték el.
Eredetileg gyógyszerészként dolgozott, de festői tehetséget érezve magában otthagyta állását, és 41 éves korától különböző mesterektől festészetet tanult. Rendszeresen utazott, jelentősebb képeit a Közel-Keleten festette. Viszonylag kevés, mintegy száz nagyobb művet alkotott. Külföldi kiállításairól (például a maga által szervezett 1907-es párizsi tárlatról) általában elismerően nyilatkoztak, de Magyarországon nemigen méltányolták. Ehhez különc (mértéktartó) életvitele, és – élete vége felé egyre kifejezettebb – látnoki-prófétikus allűrjei is hozzájárultak; ezeket képeinek több elemzője pszichopatológiásnak vélte. Megismerését nehezítette az is, hogy képeit megtartotta. Örökösei anyagárban, kocsiponyvaként akarták eladni alkotásait, amiket az utolsó pillanatban vett meg Gerlóczy Gedeon.
Festészetét az expresszionizmushoz, illetve posztimpresszionizmushoz kapcsolják, de egyik, elhatárolható művészeti irányzathoz sem tartozott. Magát a „Napút festők” közé sorolta. Talán a legismertebb festménye a Magányos cédrus. Magyarországon jóval halála után, képeinek 1963-as székesfehérvári kiállítása tette népszerűvé. Alkotásai ritkán cserélnek gazdát, a magyar árverési rekordot 2012 óta 240 millió forinttal a Traui tájkép naplemente idején című festménye tartja. Életének első jelentősebb összefoglalása Németh Lajos: Csontváry Kosztka Tivadar című, tudományos igényű műve, ami 1964-ben jelent meg.
Az alábbi cikkajánlót archiváltuk. Arra kérünk, hogy ezt az összefoglalót már ne módosítsd!
2001. decemberi tüntetések
Az argentin válság kifejezés alatt az Argentínában1998 és 2002 között kialakult általános gazdasági válságot és a pénzügyi rendszer teljes összeomlását kell érteni, melynek hatásai mély nyomokat hagytak az országban és kihatottak a későbbi történelmére is. Az itt leszűrhető tapasztalatok ellenére az ezt követő válságok, de az argentinhoz kísértetiesen hasonló görög gazdasági válság is azt mutatja, hogy a világ nem tanult sokat az argentin gazdaságtörténelemből, holott régóta tudott dolog, hogy rendkívül kockázatos gazdaságilag igen egyenlőtlen teljesítőképességű országok valutáinak egymás közti átváltási arányait rögzíteni, vagy átvenni egy másik ország fizetőeszközét (illetve létrehozni belőlük egy valutaközösséget). A másik leszűrhető tapasztalat, hogy az a kormányzati politika, mely az államadósság felhalmozását nem tudja kordában tartani, az olyan terheket ró a társadalomra, amely akár kisebb krízishelyzetek miatti instabilitás eredményeként a különböző társadalmi rétegeihez tartozó emberek teljes elutasításával nézhet szembe. A nemzetközi pénzpiacok a túlzott államadósságot az állami kötvényeket sújtó kockázati felár drasztikus megemelésével büntetik (ami Argentína esetében a hitelforrások kiszáradását jelentette és államcsődhöz vezetett), egyben az ország fizetőeszközét spekulációs támadásoknak szolgáltatják ki.
Az argentin válságnak két csúcspontja volt: az 1998–1999. évi erőteljes gazdasági visszaesés (recesszió) és a pénzügyi rendszer 2001–2002. évi összeomlása, amely Fernando de la Rúa elnök lemondásához és az ország nagymértékű politikai egyensúlyvesztéséhez vezetett. A válság idején Argentína bruttó hazai terméke 21%-kal csökkent. Ennek szociális következményei rettenetesek voltak: a válság mélypontján (2002 közepén) a szegénységi arány 57%-ra növekedett, ugyanekkor a munkanélküliség elérte a 23%-ot. 2002-től kezdve az argentin gazdaság kezdett kilábalni a nehézségekből, 2003-tól kezdve már jelentős pozitívumot mutatott, például a gazdasági növekedés 2004-ben 8,8%-os volt.
Én egyelőre ellenzem, hogy kezdőlapra kerüljön: úgy gondolom, hogy jobb helye lenne a címlapon 2023 májusában, amikor a következő Eurovíziós Dalfesztivált fogják megrendezni (csak még nincsenek meg a hivatalos időpontok, így nem írtam egyelőre be.) –[MrSilesian]VK2022. augusztus 8., 19:42 (CEST)[válasz]
Amíg nincs arról hír, hogy Magyarország egyáltalán részt vesz-e a dalversenyen 2023-ban, addig azt a szócikket felesleges szerintem kitenni. Van a témáról két másik szócikk is, magáról a dalversenyről és a 2023-as rendezvényről, inkább azokat kellene kitenni májusban. JSoosvita2022. szeptember 6., 13:01 (CEST)[válasz]
Egyelőre annyi belsős infóm van csak az MTVA-tól, hogy nincs tervben, hogy jövőre, vagy bármikor a közeljövőben újra lenne magyar résztvevője a versenynek, viszont így akkor meg sosem lesz aktualitása a cikknek – úgy is lehet ezt venni, hogy ez egy lezárt történet és csak az Eurovízió okán emlékezünk Magyarország egykori részvételeire a cikkel. – –[MrSilesian]VK2022. szeptember 6., 13:42 (CEST)[válasz]
38. hét
szeptember 19. 0.00 és szeptember 22. 11.59 között: Bitonto
Az alábbi cikkajánlót archiváltuk. Arra kérünk, hogy ezt az összefoglalót már ne módosítsd!
Bitonto látképe egy középkori grafikán
Bitonto város (közigazgatásilag comune)OlaszországPuglia régiójában, Bari megyében helyezkedik el. Geológiai szempontból tekintve ez a terület átmenetet képez Bari tengerparti síksága és a Murgia dombos vidéke között.
Az ősi peucetius település a római uralom idején vált jelentőssé, amikor megépült a várost átszelő, az apuliai városokat Rómával összekötő Via Traiana. A birodalom bukása után osztozott a többi déli település sorsában: előbb gót, majd bizánci, szaracén és longobárd fennhatóság alá került. A 11. században a normannok meghódították Dél-Itáliát, így Bitontót is. Az ő fennhatóságuk alatt élte egyik virágkorát és ekkor épült fel a hatalmas San Valentino katedrális, ami az apuliairomanika egyik legszebb építménye.
1734-ben a város mellett zajlott le a lengyel örökösödési háború egyik legjelentősebb csatája, amelynek eredményeként a Bourbonok – az osztrák csapatokat legyőzve – megszilárdították hatalmukat a Nápolyi Királyságban. Kikötőjét (Santo Spirito) 1928-ban a szomszédos Barihoz csatolták. A 12. században jelentős olívaolaj-készítő központtá vált, termékeit Velence juttatta el Európa más vidékeire. Ezt a jelentőségét napjainkban is megőrizte, környéke egyike Olaszország vezető olajtermelő vidékeinek.
Az alábbi cikkajánlót archiváltuk. Arra kérünk, hogy ezt az összefoglalót már ne módosítsd!
A brit Cressy, Hogue és Aboukir páncélos cirkálók elsüllyesztése
Az U 9 frissen kitüntetett legénysége (az ülő sorban balról a harmadik Weddigen)
Az 1914. szeptember 22-ei ütközet, avagy Weddigen nagy tette(Großtat von Weddigen) az Otto Weddigen sorhajóhadnagy parancsnokolta U 9 jelzésű német tengeralattjárónak a holland partok közelében végrehajtott megsemmisítő támadássorozata volt egy brit cirkálóraj ellen az első világháború elején, aminek során az egység három, elavultnak számító páncélos cirkálója megsemmisült nagy emberveszteséggel. A közelben lévő holland és brit kereskedelmi hajók több száz túlélőt tudtak kimenteni a vízből, de a cirkálók legénységének csaknem kétharmada, 1459 fő a hajóikkal együtt odaveszett.
Nagy-Britanniában nagy felháborodást keltett a veszteség, ami erősen megtépázta a kormányzatba vetett bizalmat és a Királyi Haditengerészet nemzetközi hírnevét. Az esetet követően a világ minden haditengerészeténél újraértékelték az eddig pusztán védelmi és felderítési feladatok ellátására alkalmazhatónak tekintett tengeralattjárók hatékonyságát. Weddigen sikeréhez számos, részben szerencsés körülmény és a britek mulasztásai is hozzájárultak: a brit cirkálókat nem kísérték rombolók és nem tartották be a tengeralattjárókkal szembeni védekezés legfontosabb előírásait, mivel cikk-cakkban való haladás helyett egyenes vonalban, alacsony sebességgel haladtak és a vízzáró ajtókat nyitva hagyták. Ezen túl az elsőként találatot szenvedett cirkáló megsegítésére a két kísérője megállt, és még akkor sem hagyták el a helyszínt, mikor nyilvánvalóvá vált, hogy német tengeralattjáró tartózkodik a közelükben, könnyű célpontot kínálva így Weddigennek.
A küldetéséről visszatérő U 9 legénységét hősöknek kijáró tisztelettel fogadták Németországban. A tengeralattjáró akciója mindössze 90 percet vett igénybe és ez idő alatt hat torpedó kilövésével nagyobb kárt okozott a briteknek, mint azoknak egy egész flottaköteléke okozott a németeknek egy hónappal korábban a helgolandi csatában.
A hadjáratot III. Jenő pápa hirdette ki. Ez volt az első keresztes háború, melyet európai uralkodók (VII. Lajos francia és III. Konrád német király) vezettek, de számos európai nemes is részt vett a harcokban. A két vezető király hadseregei külön vonultak át Európán, a Bizánci Birodalom területein áthaladva hatoltak be Anatóliába, ahol a szeldzsuk törökök mindkét sereget legyőzték. Deuil-i Odo, a hadjárat legfőbb nyugati kútfője, illetve szír keresztény források szerint is I. Manuélbizánci császár bízta meg titokban a törököket a keresztesek megtámadásával. A hadseregek megmaradó részével Lajos és Konrád Jeruzsálembe vonult, majd 1148-ban meggondolatlanul megtámadták Damaszkuszt. A hadjárat keleten kudarcos volt, fényes iszlám siker született, következménye Jeruzsálem ostroma (1187) és eleste volt, illetve a harmadik keresztes hadjárat század végi szervezését is maga után vonta.
Kezdetben javarészt a tengelyhatalmak győzedelmeskedtek, majd 1942-ben a keleti, a csendes-óceáni és az afrikai fronton is a szövetségesek törtek előre; végül a tengelyhatalmak teljes vereséget szenvedtek. Az európai, ázsiai és afrikai földrészen közel hetven nemzet vett részt a harcokban. Több mint 73 millióan vesztették életüket, beleértve a megölt civileket és az elesett katonákat is.
A világháborút végigkísérte, hogy mindkét tömb rengeteg erőszakos cselekményt követett el a civil lakosok és a hadifoglyok ellen. A megszállt területeken a hadviselő felek rendre terrorizálták a lakosságot; ezen akciók közül kiemelkednek a japánok által Kínában és Mandzsúriában, a németek által az elfoglalt szovjet területeken és a szovjetek által Kelet-Európában elkövetett visszaélések. A nyugati szövetségesek sokszor rengeteg civil áldozattal jár terrorbombázásokat hajtottak végre Németország és Japán ellen — ilyen volt Drezda, Hamburg és Tokió bombázása. A világháború végén két atombombátdobtak Japánra, több tízezer embert pusztítva el. A világháború több módszeres népirtása közül az áldozatok számával és az elkövetés módszerével is „kiemelkedik” a több millió zsidót elpusztító holokauszt. A világégés után a győztesek Európában a nürnbergi perben, a Távol-Keleten a tokiói perbenháborús bűnössé nyilvánítottak német és japán vezetőket.
A világháborút a hadviselő felek többsége számára lezáró párizsi békét 1947-ben kötötték meg. Európa térképét átrajzolták, a Szovjetunió jelentős területeket szerzett. Lengyelországot német területekkel kárpótolták, és ezzel nyugatabbra tolták határait. A háború után megromlott a két korábbi szövetséges, a Szovjetunió és az Amerikai Egyesült Államok viszonya, és egy új világméretű konfliktus, a hidegháború kezdődött el. Az 1914–1945 közötti időszakot egyesek második harmincéves háborúnak nevezik. Már 1946-ban Charles de Gaulle úgy nyilatkozott: „A mi győzelmünkkel végződött harmincéves háború drámája számos váratlan eseményt foglalt magában”. Erről a teóriáról írt Sigmund Neumann könyvében, szerinte az első harmincéves háborúhoz hasonlóan a 20. század eleji nagy háború is több kisebb konfliktus eredménye.
Szovjet tudósok egy csoportja Szergej Koroljov rakétakonstruktőr vezetésével javasolta a Szovjetunió Kommunista Pártjának egy ember alkotta tárgy világűrbe juttatását, afféle technológiai demonstrátor eszközként. Amikor Dwight D. Eisenhower elnök is bejelentette az Egyesült Államok ez irányú szándékát, a terv engedélyt kapott, sőt prioritást, hogy a Szovjetunió megelőzhesse a teljesítménnyel az ideológiai ellenlábas szuperhatalmat. A terv középpontjában nem a műhold, hanem az azt pályára állítani képes hordozórakéta volt. A Szovjetunió az 1950-es évek közepén kifejlesztette az R–7 Szemjorka nevű interkontinentális ballisztikus rakétát, amely paramétereiben alkalmasnak mutatkozott egy maximum 1,4 tonnás tárgy Föld körüli pályára állítására. Ezt a rakétát kellett átalakítani katonai eszközből űrrakétává, illetve megteremteni a starthoz szükséges infrastruktúrát. Ez utóbbira a Kazahsztán területén elterülő sivatagban levő Tyuratam városka melletti területet szemelte ki az ezt koordináló állami bizottság, és megalapították a mai bajkonuri űrrepülőtér elődjét (fedőnévül a 370 kilométerre fekvő város nevét adták).
Az elsőként felbocsátandó űreszköz az előzetes tervek szerint egy nagy, bonyolult eszköz lett volna, ám a tervezési és kivitelezési idő lerövidítése okán Koroljov egy alternatívát egy kisebb és lényegesen leegyszerűsített változatot ajánlott, amelyet végül az illetékesek el is fogadtak. Ez a verzió lett a PSZ, azaz Prosztyejsij Szputnyik. Rövid előkészítés után – és megbizonyosodva arról, hogy az amerikaiak előtt tudják elvégezni a startot – a Koroljov által vezetett OKB–1 felkészítette a startra az R–7/PSZ–1 űrszerelvényt, amelyet 1957. október 5-én 0:28:34-kor (1957. október 4. 19:28:34 UTC) indítottak útjára. A műhold a rakéta kisebb hibája ellenére 223*950 kilométeres ellipszis pályára állt, amely a hiba miatt kb. 500 km-rel alacsonyabb földtávolponttal rendelkezett, mint az eredetileg tervezett. A műhold egyetlen rádióadót vitt magával, amely folyamatosan „bip-bip-bip” csipogó jeleket sugárzott 1 watt teljesítménnyel két különböző frekvencián. Ennek a rádiójelnek a vételéből és analíziséből tudtak a szakemberek a körülményekre következtetéseket levonni.
A szovjet bejelentést, majd a műhold radaron, rádión keresztül történt bemérését követően a nyugati országokban valóságos pánik tört ki. A szovjet (hátsó) szándék, hogy közöljék a világgal, hogy a világ bármely pontját képesek elérni valamely (atom)fegyverrel, pontosan célba talált. A visszavágást sürgető közvélemény nyomására Eisenhower elnök egy sor intézkedést tett, amelyek lényegében amerikai részről a történészek által űrverseny néven említett eseménysor kezdeti lépéseinek tekinthetők. Előbb az USA maga is saját műholdat bocsátott fel (Explorer–1), majd a szovjet sikerek ellensúlyozására megalapították a NASA-t, amelynek feladata olyan űrteljesítmények végrehajtása lett, amely által az USA maga mögé utasíthatta (űr)technológiai téren a Szovjetuniót.
Az alábbi cikkajánlót archiváltuk. Arra kérünk, hogy ezt az összefoglalót már ne módosítsd!
A Petró-ház Miskolcon, Szalay Lajos állandó kiállításának helyszíne
Szalay Lajos (Őrmező, 1909. február 26. – Miskolc, 1995. április 1.) Kossuth-díjas magyar grafikus, a 20. századi magyar rajzművészet megújítója. „Szalay Lajost úgy tartjuk nyilván, mint az új magyar grafika újjászülőjét” (Beke László, 1970). Művészetét világszerte elismerték, Pablo Picasso szerint „Ha két grafikus neve marad fenn az utókornak a huszadik századból, a másik én leszek, ha csak egy, az Szalay Lajos lesz.”
Tarnabodon és Miskolcon gyerekeskedett, majd a Képzőművészeti Főiskolán tanult. 1946-ban Párizsba utazott, innen rövidesen Argentínába költözött, a tucumáni egyetemen, majd a Buenos Aires-i képzőművészeti főiskolán tanított. Grafikusként hamar nagy hírnévre tett szert, több rajzalbuma is megjelent, és azt írták róla, hogy az argentin rajzművészetnek két korszaka van: a Szalay előtti és a Szalay utáni. Az 1956-os forradalom hírére döbbenetes erejű rajzsorozatot készített, ami az ENSZ-be is elkerült.
1960-ban családjával együtt az Amerikai Egyesült Államokba költözött. Itt készült világhíres Genezis című albuma.
Első hazai önálló kiállítása 1972-ben volt. Ezután hazalátogatásai sűrűsödni kezdtek, gyakran töltött hosszabb-rövidebb időt Magyarországon, Budapesten, de főleg Miskolcon. Miskolctapolcán készült az Ómagyar Mária-siralom és az Énekek éneke című sorozata.
A Szalay házaspár 1988-ban költözött végleg haza: Miskolcon, a Hunyadi utca 4. szám alatt kaptak lakást Miskolc városától. 1992-ben a város a közelben, a 12. szám alatti ún. Petró-házban önálló kiállítóhelyet biztosított munkái számára. 1993-ban Miskolc díszpolgára lett. 1995-ben hunyt el, a Szentpéteri kapui temetőben nyugszik.
Más tyrannosauridákhoz hasonlóan a Tyrannosaurus is két lábon járó húsevő volt, masszív koponyával, melyet hosszú, nehéz farka tartott egyensúlyban. Hátsó lábai aránylag nagyok és izmosak, a mellsők kicsik, de méretükhöz képest szokatlanul erősek voltak, a két ujj mellett lehetséges, hogy egy elcsökevényesedett harmadikkal is rendelkeztek. Bár más theropodák megközelítik vagy esetleg túl is szárnyalják a Tyrannosaurusméreteit, a tyrannosauridák között ez a legnagyobb ismert nem, és emellett az egyik legnagyobb valaha élt szárazföldi húsevő. Hossza 12,3–12,4 méter, a csípőmagassága 3,66–3,96 méter, a tömegét pedig 8,4–14 tonnára becsülik. Mivel környezetében messze a legnagyobb húsevők közé tartozott, valószínűleg csúcsragadozókénthadrosauridákra és ceratopsiákra vadászott, bár egyes szakértők azt feltételezik, hogy elsősorban dögevő volt. A kérdés, hogy a Tyrannosaurus csúcsragadozó vagy dögevő volt-e, az őslénytan történetének egyik leghosszabb vitáját eredményezte.
Több mint 50 példányát azonosították, némelyiket majdnem teljes csontváz alapján. Legalább egy példány esetében lágy szövetek és fehérjemaradványok felfedezéséről is beszámoltak. A fosszíliák nagy száma jelentős mennyiségű biológiai kutatómunkát tett lehetővé, melybe élettörténeti és biomechanikai vizsgálatok is beletartoztak. A Tyrannosaurusfiziológiája, étkezési szokásai és feltételezett mozgási sebessége viták tárgyát képezi. Emellett rendszertana is vitatott, egyes tudósok az ázsiaiTarbosaurus bataart második Tyrannosaurus fajnak tekintik, míg mások elkülönítve, a Tarbosaurus nembe sorolják be. Több észak-amerikai tyrannosaurida fajt is a Tyrannosaurusszinonimájának tekintenek.
Milánóban volt festőtanonc, majd Rómába ment. Eleinte koldusszegényen nyomorgott, majd egyre több megrendelést kapott, de egyre több botrányba is keveredett. Rendszeresen részt vett verekedésekben, feljelentették becsületsértésért, de tehetős és befolyásos pártfogói mindig kisegítették. Egy sokak által önvédelemnek tekintett emberölés volt az utolsó csepp a pohárban. Nápolyba menekült, és ott szintén ünnepelt festő lett. Később Máltára utazott, ahol felvették a Máltai lovagrendbe, de egy újabb verekedés miatt bebörtönözték. Nem bírta a fogságot: megszökött, és Szicíliába menekült, majd visszatért Nápolyba, és ott festette utolsó képét is.
Forradalmian új stílusa a fény és árnyék kontrasztján alapult. Az alakok drámai megvilágítása és a mély árnyékok a barokk festészet ismertetőjegyeivé váltak. Ellenezte a bibliai témák hagyományos, eszményített értelmezését, modelljeit az utcáról szerezte, a vallásos jeleneteket életszerűen festette meg. Már a Máté evangélista életét bemutató három festménye (1600–1601) is szenzációt keltett, ezeket később olyan mesterművek követték, mint az Emmausi vacsora vagy a Mária halála. Rövid pályafutása ellenére jelentős életművet hagyott hátra, és utat mutatott követőinek, a caravaggistáknak.
Az alábbi cikkajánlót archiváltuk. Arra kérünk, hogy ezt az összefoglalót már ne módosítsd!
Ankara montázs 2020-ban
Ankara (régiesen Angora) 1923 óta Törökország fővárosa, második legnagyobb városa Isztambul után, valamint az ország egyik legnagyobb egyetemi városa. Népessége 4 466 756 fő (2007), tengerszint feletti magassága átlagosan 900 m. A város egyben Ankara tartomány székhelye is. Itt székel a parlament és itt, a város Yenişehir negyedében vannak a fontosabb minisztériumok, nagykövetségek is.
Ankarában nyugszik monumentális mauzóleumában, az AnıtkabirbanMustafa Kemal Atatürk, a köztársaság alapítója. Ankara egészen a köztársaság alapításáig jelentéktelen kisváros volt, azután kezdett rohamosan fejlődni, hogy Atatürk 1923-ban fővárossá tette, mivel a hegyek közt sokkal jobban védhető helyen fekszik, mint Isztambul. A Közép-anatóliai régió fontos gazdasági és kereskedelmi csomópontja.
A mai Ankara helyén az első olyan települést, melynek nevét is ismerjük, i. e. 1200-ban a hettiták alapították Ankuwash néven. A frígek Ancyrának nevezték, a klasszikus és hellenisztikus korszakokban pedig Ἄγκυρα, Áŋkyra volt a neve. A bizánciak Unguriyének nevezték el, ami az angórakecske tenyésztésének hatására fokozatosan Angorára változott. Az Ankara nevet 1930 óta viseli.
Az alábbi cikkajánlót archiváltuk. Arra kérünk, hogy ezt az összefoglalót már ne módosítsd!
A Mokao-barlangok (kínaiul: 莫高窟, pinjin(pinyin) hangsúlyjelekkel: Mògāo kū), vagy más néven az Ezer buddha-barlangok (kínaiul: 千佛洞, pinjin(pinyin) hangsúlyjelekkel: Qiān fó dòng) egy 492 templomból álló komplexum, amely egykor a selyemút egyik vallási és kulturális központja volt, 25 kilométerre délkeletre a mai Tunhuang(Dunhuang) város központjától, KínaKanszu(Gansu) tartományában. Gyűjtőnéven úgy is nevezik, hogy Tunhuang(Dunhuang)i-barlangok, azonban ebbe beletartoznak más buddhista barlangok is Tunhuang(Dunhuang) területén, mint például a Keleti ezer buddha-barlangok, a Nyugati ezer buddha-barlangok és a Jülin(Yulin)-barlangok. A barlangok mintegy ezer évnyi buddhista művészeti emléket őriznek. A legelső barlangokat 366 körül ásták ki buddhista meditáció céljából. A kínai buddhista falfestmények közül a Mokao(Mogao)-barlangok mellett a Lungmen(Longmen) és a Jünkang(Yungang)-barlangok freskói a legismertebbek. Mindhárom ősi helyszínen buddhista szobrok is találhatók.
1900-ban az egyik sziklaüregben felfedeztek egy titkos iratraktárt, amelyet a 11. században falaztak be. Az úgynevezett „Barlangkönyvtárban” található könyvek és kéziratok a világ különböző helyeire kerültek tanulmányozásra, főleg Pekingbe, Londonba, Párizsba és Berlinbe. A Tunhuangi kéziratokról és egyéb anyagokról készült tudományos munkákat a Nemzetközi Tunhuang Projekt koordinálja. A barlangok közül napjainkban több meg is tekinthető, népszerű turistalátványosság.
Belgium történelme, az őskortól egészen napjainkig, szorosan összekapcsolódik a németalföldi régió, illetve szomszédai, Hollandia és Luxemburg történelmével. Belgium területén keresztül húzódik a germán és az újlatin nyelveket beszélő népcsoportokat elválasztó képzeletbeli határvonal. Az országban ennek megfelelően két nagy nyelvi-kulturális közösség, a francia és a flamand él, illetve az ország keleti részén található német kisebbség is.
Belgium neve az ókorban itt megtelepült törzs, a Belgae nevéből származik. A Kr. e. 1. században a rómaiak meghódították a területet, ahol Gallia Belgica néven alapítottak provinciát. A római birodalom bukása után a terület előbb a frankok befolyása alá került és a Frank Birodalom része volt, majd körülbelül a 11. század közepére önálló feudális államok alakultak ki.
Az alábbi cikkajánlót archiváltuk. Arra kérünk, hogy ezt az összefoglalót már ne módosítsd!
Hosszú és rövidszőrű gyapjú
A gyapjú a magyar nyelvben általában a juh testét borító, összefüggő bundát alkotó szőrzetet jelenti. Ritkábban egyes más állatok (például angórakecske, kasmírkecske) szőrzetét is nevezik gyapjúnak, de ilyen esetben mindig elé teszik az állat nevét (angóragyapjú, kasmírgyapjú).
A gyapjú – a hernyóselyem mellett – az egyik legfontosabb állati eredetű textilipari nyersanyag, noha a világ 74,7 millió tonna szálasanyag-termelésének mindössze 1,7%-át teszi ki (2006. évi adatok). Ez a mennyiség hosszú ideje nagyjából változatlan, mert a juhállomány és az egy-egy állatról lenyírható mennyiség gyakorlatilag állandó. A gyapjú jelentősége elsősorban a ruházkodásban és a lakástextíliák (takarók, szőnyegek, bútorkárpit-anyagok) körében nagy, ami főleg kiváló melegtartó képességének, puhaságának, rugalmasságának, kellemes tapintásának köszönhető. Ipari alkalmazása főként a nemezgyártásban számottevő (lásd bővebben a nemez és a műszaki nemez szócikkekben).
A juhot már a történelem előtti időkben háziasították. Ásatásoknál előkerült kődomborműveken látható, hogy i. e. 7000 évvel a juh már háziállat volt. A rézkorszakban (i. e. 3000–1500) Dél-Európában a juh és a muflon keresztezésével az ún. rézjuh terjedt el, melynek bundája már kissé finomabb volt. Időszámításunk kezdetén Dél- és Közép-Európában a rézjuh és az Észak-Afrikából származott zsírfarkú juh keresztezésének eredménye volt a római juh.
Magyarországon a durvagyapjas parlagi juhfajtákat már régóta tenyésztették, finomabb gyapjút adó fajták tenyésztésével először 1666-ban próbálkoztak. 1773-ban hoztak be első ízben merinó-juhokat és ezek tenyésztése aztán széles körben megindult. Az 1870-es évekig Magyarország volt Európa legtöbb gyapjút termelő országa. A 19. század végén azonban, mint egész Európában, ez az ágazat hanyatlásnak indult, ami a tengerentúli gyapjútermelés fellendülésének volt következménye. A magyar gyapjú minőségben és választékban egyaránt jelentősen beszűkült. A tartási módból eredően (elsősorban a téli istállózott tartás miatt) tisztasága is elmarad az ausztrál gyapjúétól. Becslések szerint a magyar merinó gyapjú textilipari értéke alig haladja meg az ausztrál gyapjú hasonló értékének 60%-át. A juhtartás hasznosításából folyó árbevételből egy-egy állatra számítva csak mintegy 4,5% származik a gyapjúból (ezzel szemben a húsból 75%, a tejből 20,5%). Mindezek következtében a hazai gyapjútermelés erősen visszaesett, és mivel a hazai gyapjúfonó és gyapjúszövő ipar – a magyar textilipar általános visszafejlődésével párhuzamosan – a 21. század elejére gyakorlatilag teljesen megszűnt, a magyar gyapjút exportálják.
ellenzem frissítésre szorul nagyon sok adat, és a mai forrásolási követelményeknek sem felel már meg teljesen. Jó lenne, ha nem csak húznál a kalapból egy cikket, de azt is megnéznéd, hogy megfelel-e a mai követelményeknek ahhoz, hogy címlapon legyen. Ha már mutogatunk valamit főoldalon, akkor olyat mutogassunk, amiben nem 2007-es adatok szerepelnek. XiaÜzenő2022. január 13., 15:10 (CET)[válasz]
Szegény parasztcsaládban született, iskolát nem végzett. 1894-től 1910-ig hol egyedül, hol különféle bűnbandák tagjaként rablások és gyilkosságok sorozatát követte el Durango és Chihuahua államban, de közben rövid időszakokra dolgozott húskereskedőként, bányászként és építőmunkásként is. Amikor 1910-ben Francisco Ignacio Madero meghirdette a forradalmat, csatlakozott a felkelőkhöz, és már a kitűzött nap, november 20. előtt megkezdte katonai akcióit. Jó vezetői képességei hamar megmutatkoztak; helyismeretét és kapcsolatait kamatoztatva könnyen összegyűjtött több száz embert, akikkel csatlakozott a Ciudad Juárezt májusban megtámadó sereghez. Az ottani győzelem után lemondott Porfirio Díaz elnök.
Hamarosan Madero lett Mexikó elnöke, de ellene is lázadások törtek ki. Villa az orozquista lázadók ellen harcolt az ország északi részén, de mivel felettese, Victoriano Huerta féltékeny lett sikereire, lopás ürügyével majdnem kivégeztette — végül csak börtönbe zárták, ahonnan megszökött. Az Amerikai Egyesült Államokba ment, majd Madero 1913-as meggyilkolása után hazatért Mexikóba, hogy az új elnök, az árulóvá vált Huerta ellen harcoljon. Mindössze nyolc társával lépte át a határt, de hamarosan több mint 10 000-es sereget gyűjtött maga köré, megalakítva az északi hadosztályt. Számos nagy győzelmet aratott Chihuahuában és a Comarca Lagunerában, rövid időre Chihuahua állam kormányzója is volt, végül a forradalmárok zacatecasi győzelme után a Huerta-kormány is megbukott.
A győztesek táborában ellentétek feszültek, ezért életre hívták a forradalmi konventet, amely végül elfogadta Emiliano Zapata földosztást szorgalmazó Ayala-tervét. De Venustiano Carranza, aki saját kormányt alakított Veracruzban, máshogyan képzelte a szociális reformokat, és nem ismerte el a konvent szuverenitását. Újabb polgárháború kezdődött, ezúttal a konvent hívei (köztük Villa) és a carranzisták között. Villa a középső országrészben több súlyos vereséget szenvedett Álvaro Obregóntól, majd visszavonult északra. Ott évekig gerillaháborút vívott néhány ezer emberével, de döntő sikereket nem tudott elérni. Mivel az Egyesült Államok elismerte Carranza kormányát, Villa pedig úgy vélte, hogy Carranza cserébe eladta Mexikót az amerikaiaknak, Amerika-ellenes érzelmek kerítették hatalmukba. 1916 tavaszán megtámadta az Új-Mexikó állambeli Columbus kisvárost is, amiért az amerikaiak sok ezer katonával behatoltak Mexikóba, hogy elfogják, ám nem jártak eredménnyel.
1920 tavaszán a Sonora államból indult Agua Prieta-i felkelés megdöntötte Carranza kormányát, ezért Villa is úgy döntött, nem harcol tovább. Megegyezett az ideiglenes elnökké kinevezett Adolfo de la Huertával, hogy visszavonul a magánéletbe: kapott egy haciendátCanutillóban, ahol évekig gazdálkodott. Korábbi ellenségeinek egy csoportja gyilkolta meg 1923 júliusában Parralban.
Bár Villa az emberek nagy részének szemében mindig is hős volt, a Mexikót a forradalom után az ezredfordulóig vezető pártoknak még évtizedekig tartott, mire változtattak vele ellenséges álláspontjukon. Csak az 1960-as évektől emeltek neki egyre több szobrot, nyitottak emlékére múzeumokat. Nevét is csak ekkor írták fel a többi nemzeti hőséhez hasonlóan arany betűkkel a képviselőház falára.
A ló(Equus caballus) az emlősök(Mammalia)osztályában a páratlanujjú patások(Perissodactyla)rendjébe, ezen belül a lófélék(Equidae)családjába tartozó faj. Ma már csak háziasított vagy abból visszavadult formái ismertek. Legközelebbi rokona a vadló(Equus ferus). Egyes nézetek szerint a ló és a vadló egyazon faj, az Equus ferus alfajai. Ebben az esetben a ló fogalmát tágabban használjuk, beleértve a vadlovat is, amelytől a háziasított alfajt a házi ló névvel különböztetjük meg (Equus ferus caballus).
A fénykorukat a harmadidőszakban élt páratlan ujjú patások tizenhét családjából mindössze három érte meg a jelenkort: a lóféléké, a tapíroké és az orrszarvúké. A lovak ősei a nyílt, ritkás növényzetű területekhez alkalmazkodtak, ahol a párosujjú patások és más nagy testű növényevők nem éltek meg. Háziasításukat a Közép-Ázsiában nagyjából 4000 évvel ezelőtt virágzott botaji kultúra kezdte meg, majd a mai Dél-Oroszország és Mezopotámia területén folytatódott.
Az első feljegyzések a lovak hadászati hasznosításáról szólnak. Az ókori görögök először csak harci kocsijaikat vontatták lóval, később maguk is lóra szálltak. Tudatos munkával egyre nagyobb lovakat tenyésztettek ki. A lótenyésztés, az idomítás és a lovaglás tudnivalóit az i. e. 4. században Xenophón foglalta össze. A rómaiak a lovak patkolását feltehetőleg a keltáktól vettek át. A kengyel használatát az avarok terjesztették el. A szarmaták már i. e. 365-ben használtak nyerget, sarkantyút és kengyelt. A nomádoknál, köztük a honfoglaló magyaroknál szokásban volt a lovas temetkezés, amelynek során a lovat eltemették gazdájával. A kelták is áldoztak lovat, a germánok és a szlávok pedig jósoltak a lovak viselkedéséből.
A középkorban átvett kínai találmány, a járom az erőkifejtés helyét a nyakról a vállakra és a mellrészre helyezte át, ami hozzájárult a ló vonóerejének hatékonyabb kihasználásához. A lovagkorban a legtöbb helyen drága volt a hátasló, de Magyarországon még ekkor is sok élt. A lótenyésztés egyik célja a nagy, erős lovak nemesítése lett; a lovagkor után ezekből lettek a főként parádézásra használt barokk lovak. A lovat a spanyolok vitték el Amerikába, és ez több indián törzs életmódját megváltoztatta.
A legtöbb ma ismert lófajtát már legalább a 16. század óta tenyésztik; az ennél korábbi lófajták közé tartozik például az arab telivér. Az arabok szóban adták tovább lovaik származását. Az első törzskönyveket karthauzi szerzetesek írták Dél-Spanyolországban.
Magyarország és Kína kapcsolatai a korai szórványos érintkezések, magyar hittérítők, valamint tudósok kínai utazásai után csak lassan indultak fejlődésnek. Az első szerződés az Osztrák–Magyar Monarchia és Kína között a 150 éve, 1869-ben aláírt kereskedelmi és hajózási egyezmény volt. Ekkor a Monarchia főkonzulátust nyitott Sanghajban, a pekingi követség megnyitására azonban csak 1897-ben került sor.
1900-ban az Osztrák–Magyar Monarchia részt vett a bokszerlázadás leverésében, ennek nyomán koncessziós területet is szerzett a félgyarmati sorba süllyesztett Kínában. Kína 1902-ben küldte el első nagykövetétBécsbe. Az első világháborúban Kína hadat üzent az Osztrák–Magyar Monarchiának, ezzel a diplomáciai és szerződéses kapcsolatok hosszú időre megszakadtak. A háború után sok oroszországi magyar hadifogoly telepedett le Kínában. Így került oda Hugyecz László is, akiből később Sanghaj neves építésze lett, alkotásai jelentősen hozzájárultak a város arculatához.
Az önálló Magyar Királyság 1940. október 4-én vette fel a diplomáciai kapcsolatokat Kínával, melyek azonban a második világháború miatt megszakadtak. A mai kapcsolatrendszer kezdetét 75 éve, 1949. október 6-ától számítják, amikor a két ország ismét hivatalossá tette viszonyrendszerét, és követséget nyitottak Pekingben és Budapesten. Az 1948-as kommunista hatalomátvétel utáni Magyar Köztársaság az elsők között ismerte el a kínai kommunisták polgárháborús győzelme után alapított Kínai Népköztársaságot, ami megalapozta a két pártállami rendszerű ország jó kapcsolatait. Kína az 1956-os forradalom után jelentős gazdasági segítséget nyújtott a Kádár-kormánynak az ország gazdasági konszolidációjához.
A kínai–szovjet viszony megromlása után, a kínai kulturális forradalom idején a magyar–kínai kapcsolatok is súlyos törést szenvedtek. A kulturális forradalom után Teng Hsziao-ping(Deng Xiaoping) és köre nagy figyelmet fordított az 1968-os magyarországi új gazdasági mechanizmus tapasztalataira. Sok kínai reformpolitikus és szakember utazott Magyarországra a reformpolitika tanulmányozására. A rendszerváltás óta a két fél közötti együttműködés fő területe a kölcsönösen előnyös gazdasági kapcsolatok fejlesztésére irányuló törekvés. A magyar–kínai eurázsiai kapcsolat jelentősége a jövőben várhatóan tovább nő.
A kevéssé termékeny írók közé tartozott: tizennégy regényt, háromkönyvnyi elbeszélést, pár esszékötetet és visszaemlékezést írt, műveinek irodalmi értéke azonban kiemelkedő. Szekuláris humanista világnézete, társadalombírálata, kritikus, de a kíméletlenségig őszinte egyénisége, szarkasztikus humora, sajátos hangulat- és világteremtő képzelete (például Kilgore Trout vagy a bokononizmus megformálása) vitathatatlanul a 20. századi irodalom legnagyobb hatású íróegyéniségei közé emelte. Ellenlábasai szerint alapvetően kommunisztikus, Amerika- és kereszténységellenes eszmeisége is felelőssé tehető a 20. század végi amerikai társadalom morális válságáért.
Legismertebb és világszerte legtöbb kiadást megért regényei a Macskabölcső, Az ötös számú vágóhíd és a Bajnokok reggelije. Magyarul megjelent valamennyi regénye, továbbá két-két önéletrajzi, elbeszélés- és esszékötete is. Több regényét ő maga illusztrálta hanyag vonalvezetésű, egyéni rajzaival.
támogatom a kerek évfordulós Vonnegut-cikket. Magyarország és Kína kapcsolatai mehetne a 43. hét elejére (október 24. – október 27.) vagy a 45. hét elejére (november 7. – november 10.), egyik helyre sincs még jelölt. Hkoala2022. szeptember 12., 21:56 (CEST)[válasz]
Köszönöm mindenkinek. A nyelvi kocsmafalon a közelmúltban lezajlott vita eredményeként nem kéne kivenni belőle a magyaros fonetikus ejtést? Bináriside Kelt: Wikipédia, 2022. november 1., 10:47 (CET)[válasz]
Az alábbi cikkajánlót archiváltuk. Arra kérünk, hogy ezt az összefoglalót már ne módosítsd!
A spanyol nyelv földrajzi elterjedtsége
A spanyol vagy kasztíliai nyelv a nyugati újlatin nyelvek egyike, közelebbről az indoeurópai nyelvcsaláditáliai ágán az újlatin nyelvek iberoromán csoportjába tartozik. A legtöbb anyanyelvi beszélővel rendelkező újlatin nyelv, az összes nyelv közül pedig – különböző becslések alapján – az első öt között szerepel a világon. Jelenleg 21 ország államnyelve, valamint az ENSZ és az Európai Unió egyik hivatalos nyelve.
A spanyol nyelvjárások (dialectos) között – a legszélsőségesebb esetektől eltekintve – a nagy távolságok ellenére sem nagyobbak a különbségek, mint a magyar nyelvjárások között, ami lehetővé teszi, hogy mind a közel 400 millió anyanyelvi beszélő megértse egymást. A nyelvjárások főleg kiejtésben és szókincsben különböznek egymástól, az alaktani és mondattani eltérések nem jelentősek. A sztenderd nyelvváltozatSpanyolországban az ó-kasztíliai, Latin-Amerikában a közép-mexikói nyelvjárásra épül.
A nyelv szabályozására 1713-ban megalakult a Spanyol Királyi Akadémia(Real Academia Española, RAE), amely az 1951-ben létrejött Spanyol Nyelvi Akadémiák Egyesületének(Asociación de Academias de la Lengua Española, ASALE) keretein belül – az egyes spanyol ajkú országokban később megalakult társakadémiákkal együttműködésben – mint a „változások őre”, munkájával folyamatosan küzd a nyelvi egység fenntartásáért. Az intézmény azzal az eredeti célkitűzéssel jött létre, hogy elkészítse a spanyol nyelv legteljesebb értelmező szótárát – „a legsajátosabb formájában, eleganciájában és tisztaságában rögzítse a kasztíliai nyelv szavait és kifejezéseit” – s legfőbb feladát ma is ez képezi.
Edinburgh (IPA: ɛdɪnb(ʌ)ɹə]kiejtéseⓘ; skót gaelül: Dùn Èideann[tuːn ˈeːtʃən]; magyaros fonetikai átírása: edinboró) Skócia fővárosa és második legnagyobb lélekszámú városa.
A Dél-skót-felföld keleti partján található, a Forth folyó deltatorkolatának déli részén. Edinburgh kikötője Leith. A vulkanikus eredetű területen elterülő várost 626-ban alapította Northumbriai Edvin, és a 15. században lett Skócia fővárosa. A híres Edinburgh-i Egyetemnek köszönhetően a felvilágosodás korának egyik központjává vált. A történelem során számos esetben volt csaták színtere; kifosztották, egy része tűzvészben megsemmisült, de lakói kiemelt figyelmet fordítanak történelmi hagyatékuk megőrzésére, környezetük ápolására olyannyira, hogy 1995-ben az Óvárost és az Újvárost az UNESCO a Világörökség részévé választotta.
A különleges természeti adottságú, kedvező fekvésű, történelmi nevezetességekben és látnivalókban bővelkedő város gazdasága főleg a turizmusra és az ahhoz kapcsolódó szolgáltatóiparra épül. A nagyszámú bank és az infrastrukturális háttér kiépítése lendületet adott a nemzetközi konferencia- és üzleti turizmusnak is.
Az alábbi cikkajánlót archiváltuk. Arra kérünk, hogy ezt az összefoglalót már ne módosítsd!
A neandervölgyi ember koponyája
A neandervölgyi ember(Homo sapiens neanderthalensis) vitatott besorolású hominida. Egyes vélemények szerint az emberfélék(Hominidae) egy kihalt faja. Más vélemények szerint nem faj, hanem alfaj (H. sapiens neanderthalensis) és nem kihalt, hanem keveredett az északra hatoló Homo sapiens sapiens alfajjal, létrehozva a paleoeuropid rasszot. Mintegy 200-250 000 éve jelent meg és körülbelül 40 000 évvel ezelőtt tűnt el. Európa és a Közel-Kelet egyes területein élt, az utolsó időkben a mai emberrel(Homo sapiens) egy időben és helyen.
A neandervölgyiek a németországi Düsseldorf melletti Düssel folyócska egyik, Joachim Neanderről elnevezett völgyéről kapták nevüket. Maradványaikból Nyugat-Eurázsiától a mai Üzbegisztán keleti részéig találtak. Magyarországon Suba-lyuk és az Istállós-kői-barlangban is megtalálták jelenlétüket.
Köznapi nevén az ősemberek közé tartozik. A neandervölgyi emberek génállománya megtalálható az európai lakosságban (1%-4% közötti mértékben). A neandervölgyi ember később Ázsiában ismételten keveredhetett az ott élő homo sapiensekkel, így ők több neandervölgyi-eredetű gént hordozhatnak. Egy 2015-ös DNS-vizsgálat eredménye szerint egy csontmaradvány tulajdonosa ugyan a Homo sapiens sapiens alfajhoz tartozott, ám négy vagy öt generációval korábban egy neandervölgyi is volt az ősei között. Ez az eredmény egyfelől arra utal, hogy a keveredés tényszerűen megtörtént, másfelől a neandervölgyi ember alfaji besorolását erősíti meg. A csontmaradványt publikálója, Erik Trinkaus már a DNS-vizsgálat előtt, morfológiai alapon is a neandervölgyi és a modern ember keverékének tartotta.
A Kohlhaas Mihály (eredeti címén Michael Kohlhaas) Heinrich von Kleist történelmi tárgyú kisregénye. Egyes részletei megjelentek az író által kiadott Phöbus című irodalmi folyóirat 1808. júniusi számában, a teljes művet először 1810-ben adták ki. A kisregény alapja Peter HafftizMicrochronologicum című, 1595-ben írt művében található; Kleist közvetlen forrása Christian Schöttgen és Georg Christoph Kreysig 1731-ben megjelent történeti munkája volt. A cselekményt Kleist úgy alakította át, hogy az alaptörténeten túl bemutassa az ideális világ és a valóság szembenállását is.
A főhős valóban létezett: Hans Kohlhase derék és jómódú polgár volt a 16. századiBrandenburgban. 1532. október 1-jén, amikor a Lipcsei vásárra utazott, útközben Günther von Zaschwitz földbirtokos lefoglalta Kohlhase két lovát az áthaladás díjaként. Kohlhase jogi úton keresett elégtételt, de hiába, ezért 1534-ben hadjáratot hirdetett: Wittenbergben házakat gyújtott fel, és kifosztotta a zinnai kolostort. Martin Luther figyelmeztető levele nem tudta jobb belátásra téríteni; többek között 1540 februárjában megtámadta II. Joachim brandenburgi választófejedelmet is. A választófejedelem szabad elvonulás ígéretével Berlinbe hívta tárgyalásra Kohlhasét, ott azonban az ígéret ellenére elfogták, 1540. március 22-én elítélték, és május 22-én nyilvánosan kerékbe törték.
A kortárs Goethe viszolyogva olvasta a kisregényt: „érett értelem számára lehetetlen ilyen motívumok erőszakosságába élvezettel elmerülni” – írta; Thomas Mann viszont a német irodalom legerőteljesebb elbeszélésének nevezte a lócsiszár történetét. Babits Mihály szerint a mű „az igazságkereső ember örök érvényű tragédiája”.
A sötétcápa a trópusi és a melegebb mérsékelt övi vizek lakója. A Föld számos tengerében előfordul. A part menti vizektől kezdve, egészen a kontinentális self széléig, vagy akár a nyílt tengerben is sokfelé megtalálható. Négyszáz méter mélyen is észlelték. Évszakos vándorhalként nyáron a sarkok felé, míg télen az Egyenlítő felé vonul. A vándorlásai során több száz, vagy több ezer kilométert is megtesz. A szirticápák egyik legnagyobb képviselője; átlagos hossza 320 centiméter, testtömege 160–180 kilogramm közötti. Élőhelyének egyik csúcsragadozója; mindenféle táplálékforrást kihasznál. Testalkata áramvonalas és karcsú. A rövid és kerekített pofájáról ismerhető fel. Hosszú mellúszói sarló alakúak; az első és a második hátúszók között kis kiemelkedés van. Az úszókon alig észrevehető mintázatok vannak.
A felnőtt cápának igen változatos az étlapja. Főleg csontos halakkal, cápákkal és rájákkal, valamint fejlábúakkal táplálkozik, de ezek mellett rákokat, tengericsillagokat, mohaállatokat, tengeri teknősöket, tengeri emlősöket, dögöket és hulladékot is fogyaszt. Elevenszülő hal, vagyis a kis cápák az anyjuk testéből kelnek ki. Háromévente szaporodik, mivel a vemhesség 22–24 hónapig tart, és ellés után a nőstény egy évet pihen, hogy újra felépüljön. Egy alomban 3–14 kis sötétcápa van. Vándorló életmódjuk és viszonylag alacsony egyedsűrűségük miatt ritkábban találnak megfelelő párt maguknak, ezért a nőstény sötétcápák hosszú ideig képesek tárolni a hímektől kapott ondót. A sötétcápák a leglassabban növekvő és az ivarérettséget legkésőbb elérő cápafajok egyike, csak 20 éves koruk körül tekinthetők felnőttnek.
Mivel nagyon lassan szaporodik, a sötétcápát igen veszélyezteti az ember által végzett ipari mértékű halászat. Főleg az úszói miatt halásszák, amelyeket az úgynevezett cápauszonylevesekhez használják fel. Továbbá a bőrét, húsát és májolaját is hasznosítják. A sporthorgászok is kedvelik. A Természetvédelmi Világszövetség(IUCN)sebezhető fajként kezeli a sötétcápát. Az USA keleti részén a sötétcápák egyedszáma az 1970-es évekhez képest 15–20%-kal csökkent. Mivel nagytestű cápafaj, veszélyes lehet az ember számára; de csak kevés cápatámadás tulajdonítható a sötétcápának.
Az alábbi cikkajánlót archiváltuk. Arra kérünk, hogy ezt az összefoglalót már ne módosítsd!
Buda látképe Mátyás korában
A mindennapi élet Mátyás király korában a viszonylag békés középkori magyar fejlődés utolsó szakasza volt. „Igazságos Mátyás király” uralkodásának emlékét a magyar hagyomány az ország egyik virágkoraként őrizte meg. Az ország gazdaságilag és kulturálisan is sokat fejlődött, követte a fő nyugat-európai kulturális áramlatokat (reneszánsz, humanizmus). Az életszínvonal is emelkedett.
A gazdaság alapjai a természeti erőforrások voltak: a termőföld és a bányakincsek. A sok nemzetiségű lakosság a külső háborúk dacára belső békében élt. Mátyás — főleg külpolitikai törekvései miatt — erősen, mintegy hétszeresére növelte a királyi adókat, ami miatt kisebb lázadások robbantak ki, de a magyar és a környező népek „boldog békeidőként” emlékeztek erre az időszakra, elsősorban a későbbi katasztrófák, a Dózsa György-féle parasztfelkelés és leverése, valamint a mohácsi vész és a török hódítás miatt.
A társadalmi piramis csúcsán a király állt, de nem korlátlan hatalommal. Választott királyként különösen ügyesen, a nagyúri frakciók között egyensúlyozva kellett politizálnia. Mátyás intenzíven élt lehetőségeivel, gyakran cserélgette hivatalnokait, tisztségviselőit, birtokokat adományozott és kobzott el. A társadalom alapját a földműves jobbágyok alkották. Felettük helyezkedtek el a nemesek, akik birtokait a jobbágyok művelték. A jobbágyok földbérrel (terragium), terményjáradékkal és munkajáradékkal (robot) tartoztak uraiknak. A legtöbb nemes semmilyen gazdasági tevékenységben nem vett részt, legfeljebb birtokát igazgatta, majd felélte annak jövedelmét. A városi és mezővárosi polgárság bevételei is főleg a földből származtak; a kereskedelem és a céhes ipar erősen háttérbe szorult.
Az ünnepek ebben a korban csaknem mind egyházi jellegűek voltak — a legfontosabbak a karácsony, a húsvét, pünkösd, az úrnapja és a helyi templomvédőszentjének ünnepe. Emellett több mint ötven jeles napról emlékeztek meg, amelyeket a tartományi zsinatok határoztak meg. A dátumokat nem annyira a naptári évhez, mint inkább egy-egy jeles eseményhez (például koronázás) kapcsolták. A napokat a szentek ünnepei alapján adták meg. Ezekhez kapcsolták a beszolgáltatások idejét és a bírósági határnapokat is.
Az alábbi cikkajánlót archiváltuk. Arra kérünk, hogy ezt az összefoglalót már ne módosítsd!
Hagyományos koreai tálalási mód
A koreai konyhaművészet változatosnak, sokszínűnek és általában véve egészségesnek mondható. Hatással volt rá a kínai és a japán konyha, de számos étele rendkívül különböző ezektől, elkészítési módját, alapanyagait és ízesítését tekintve is. Jellegzetes ételei közé sorolják a fermentáltkimcshi(kimchi)t, a húsételek közül a pulgogi(bulgogi)t és a kalbi(galbi)t, a pibimbap(bibimbap)ot, a japán makiszusival rokon kimbap(gimbap)ot. Az italok közül ismert égetett szesz a szodzsu(soju). A koreai gasztronómia három legfontosabb ételízesítője a szójaszósz(kandzsang(ganjang)), a kocshudzsang(gochujang) (csilipaprikakrém) és a töndzsang(doenjang) (szójababkrém). Gyakran használják a fokhagymát és a gyömbért is. A koreai konyhában számos olyan étel szerepel, ami a nyugati ízvilágtól és felhasznált alapanyagoktól nagyon eltérő, ilyenek például a különféle namulok, amelyeknek egy részét nyugaton gyomnövénynek vagy dísznövénynek tartott növényekből készítik, mint például a varjúháj vagy éppen a páfrány.
A koreai ételeket általában egyszerre tálalják, nem fogásonként, mint a nyugati kultúrákban. Az asztalra mindig kerül rizs, amely kiegészítője a kuk(guk) (leves), a ccsige(jjigae) (raguféleség) és különféle kísérő ételek (pancshan(banchan)). Külön terítési szokások vonatkoznak az olyan étkezésre, ahol a fő étel a koreai tészta vagy a csuk(juk) (kása), illetve ha alkoholos italokat szolgálnak fel.
A koreai kultúrában az étkezésnek, az ételeknek rendkívül fontos szerepe van, úgy tartják, „az evés maga a mennyország” (먹는 것이 하늘이다, mongnun kosi hanurida(meongneun geosi haneurida)), és a koreaiak gyógyító erőt is tulajdonítanak az ételeknek (약식동원, jaksik tongvon(yaksik dongwon), „az orvosság és az étel egy gyökérről fakad”).
Az alábbi cikkajánlót archiváltuk. Arra kérünk, hogy ezt az összefoglalót már ne módosítsd!
Janovics Jenő 1901-ben
Janovics Jenő (Ungvár, 1872. december 8. – Kolozsvár, 1945. november 16.) magyar színész, rendező, színigazgató, forgatókönyvíró. Kolozsvári színigazgatóként fontos szerepet játszott a Hunyadi téri színház építésében, illetve a nyári színkör kőszínházzá alakításában. Az 1911–14 között rendezett, nagy sikert aratott drámaciklusai kiemelkedő jelentőségűek a magyar színház történetében. Az első világháború előtt és alatt a magyar filmgyártás egyik úttörője volt filmgyártó és mozitulajdonos vállalkozóként, filmesztétaként, rendezőként és forgatókönyvíróként. Filmstúdiójának bevételeiből a színházat támogatta egészen vagyonának elapadásáig. A trianoni békeszerződés után az állami és városi támogatás nélkül maradt magyar színjátszás új intézményeinek kiépítésére összpontosított. Műsorpolitikája miatt sokat támadták: a magyar nacionalisták a román darabok műsorra tűzése miatt léptek fel ellene, a román nacionalisták a magyar kultúra szervezésében játszott szerepét kifogásolták, a konzervatív polgárok a munkásoknak rendezett darabokat vetették a szemére. Zsidó származása miatt az 1930-as évek második felétől mellőzték; ekkor írta meg színháztörténeti visszaemlékezéseit. 1945-ben ismét átvehette a kolozsvári magyar színház igazgatását; az évadnyitás előkészületei közben hunyt el.
Műveit sokáig csak kortársai ismerték el, majd évszázadokig névtelenség kísérte. Csak a 19. század közepén, 1842-ben fedezte fel őt Théophile Thoré-Bürger (1807–1869) neves francia művészettörténész. A hosszú ismeretlenség miatt nem tudni pontosan, hány képet is festett: ma 32-ről állítják biztosan, hogy az ő műve, további öt kérdéses. Történelmi, allegorikus, (városáról) táj-, de leginkább zsánerképeket festett – utóbbiakon legtöbbször a középosztály életének jeleneteit megörökítve. Élete nagy részét Delftben és Hágában töltötte. Bár fénykorában el tudta tartani népes családját, élete végére teljesen elszegényedett.
Vermeer művészetére számos olyan jegy jellemző, ami megkülönbözteti őt a többi festőtől. Az egyik ilyen fontos alkotóelem Vermeer képein a színek tökéletes összhangja, azon belül is az ultramarinkék és a sárga együttes használata. A másik tipikusan Vermeerre jellemző jegy a háttér kitöltése. Vermeer számtalan tárgyat használt a képein, de a későbbiek fő jellemzője a kidolgozott háttér: egy térkép, egy festmény, egy tükör tette a képet tökéletesebbé. A térképeket különösen szerette, így a zsánerképek olyan hatást keltettek, mintha a modelljei módosak lennének, mivel egy térkép akkoriban még drága dolog volt. A háttérben látható térképeket annyira kidolgozta, hogy A festészet allegóriája (vagy Műterem) című képen még a hágai holland udvar (az Orániai-ház rezidenciája) is felismerhető.
Az alábbi cikkajánlót archiváltuk. Arra kérünk, hogy ezt az összefoglalót már ne módosítsd!
Whitby lövetése (William Scott Hodgson festménye)
A Scarborough, Hartlepool és Whitby elleni rajtaütés során három kelet-angliai város (Scarborough, Hartlepool és Whitby) katonai jelentőségű célpontjai ellen 1914. december 16-án hajtott végre támadást a Német Császári Haditengerészet egy nagycirkálókból (csatacirkálókból) álló hajóraja Franz Hipper tengernagy irányításával. A rajtaütésszerű akció során számos partvédelmi üteg, gyárépület, hajógyár, kereskedelmi hajó, jelzőállomás, vasútvonal és egyéb infrastrukturális építmény semmisült vagy rongálódott meg. Ezeken kívül több mint 300 civil épület is megsérült, közte több templom és hotel is a célt tévesztett lövedékektől, aminek következtében 120 civil életét veszítette, és csaknem 600-an megsebesültek. A támadás nagy közfelháborodást keltett Nagy-Britanniában, egyfelől a német haditengerészet ellen a civil célpontok szándékosnak vélt támadása miatt, másrészt a brit haditengerészet tehetetlensége miatt, amiért nem volt képes megakadályozni a támadást. Ez volt az első alkalom a 17. századi angol–holland háborúk óta, hogy angol katonák veszítették életüket hazai földön ellenséges harctevékenység következtében.
A támadással egy időben jelentős hadmozdulatok zajlottak a nyílt tengeren is. A rajtaütést végrehajtó egységeket a Nyílttengeri Flotta egésze kellett volna biztosítsa a Dogger-pad közelében pozíciót foglalva. A támadás napjának éjszakáján a csatahajóflottát kísérő erők azonban több alkalommal tűzharcba kerültek brit rombolókkal, amiből a német flottaparancsnok, Friedrich von Ingenohl tengernagy tévesen azt a következtetést vonta le, hogy az egész brit flotta a közelben tartózkodhat, és a császár utasításait szem előtt tartva, miszerint nem veszélyeztetheti a flotta meglétét egy, a túlerőben lévő brit flotta egészével vívandó csatával, a visszavonulás mellett döntött. Ezzel páratlan esélyt szalasztott el Németország számára, mivel a brit hírszerzés csak a Hipper tengernagy felderítőerőinek bevetéséről szerzett előzőleg tudomást, és ezért csak tíz kapitális hadihajót küldtek ki ezek elfogására, csekély kísérettel. Ingenohl így nagy túlerővel szállhatott volna velük szembe, ha folytatta volna az eredetileg kijelölt útját, és sikere esetén kiegyenlíthette volna a két szemben álló flotta közötti különbséget a kapitális hadihajók (csatahajók és csatacirkálók) terén.
Hasonlóan a britek is nagy lehetőséget szalasztottak el, amikor az angol partoktól az aknamezők közötti szűk átjárón át távozni igyekvő német hajókat kommunikációs problémák miatt nem sikerült elfogniuk, így azok szabadon térhettek haza honi kikötőikbe.
A német támadást a polgári áldozatok okán a brit propaganda a németek barbarizmusaként igyekezett tálalni, a német tengerészeket maga a brit haditengerészeti miniszter, Winston Churchill „csecsemőgyilkosoknak” (babykillers) nevezte. A brit polgári áldozatok magas számához valójában nagy mértékben járult hozzá, hogy a britek Hartlepoolban felelőtlen módon partvédelmi ütegeket helyeztek el sűrűn lakott településrészeken, közvetlenül lakóházak közelében, így azok leküzdését a polgári lakosság óhatatlanul megsínylette. A „Remember Scarborough” (Emlékezz Scarborough-ra!) szlogennel indított toborzási kampány eredményeként a támadás utáni hetekben több ezer brit lépett be önként a fegyveres erőkhöz, megbosszulandó a történteket. Ugyanakkor az objektívebb brit lapok felhívták arra a figyelmet, hogy mind a három településnek voltak katonai fontosságú létesítményei, ami miatt a németek jogszerűen indíthattak ellenük támadást. Előzőleg pedig a brit hadihajók is intéztek hasonló támadást a megszállt Zeebrügge ellen, ahol a britek által kilőtt lövedékek is követeltek halálos áldozatokat a belga polgári lakosság körében, ami miatt hiteltelenné vált a brit tiltakozás.
Spiro Agnew amerikai alelnök gratulál az Apollo-17 küldetés indításához
Az Apollo–17 volt az Apollo-program tizenegyedik repülése emberekkel az űrhajó fedélzetén, egyben a hatodik – és utolsó – olyan, amely leszállt a Holdon. A program átszervezése miatt – bár eredetileg még három további expedíció követte volna – ez lett az utolsó leszállás a Holdon, amely végül rekordokat hozott. 12 nap 13 óra 51 perc 59 másodperces teljes repülési ideje, 22 óra 3 perc 57 másodperces holdfelszínen töltött ideje, 35,7 kilométeres holdjáróval megtett távolsága és 110,52 kg-nyi összegyűjtött holdkőzetmintája mind-mind rekordnak számított az összes Apollo-repülés között. Két nagyobb újítást is hozott az utolsó repülés: ezek egyike az éjszakai start, a másik a legénységbe jelölt tudós – geológus – űrhajós volt.
A repülést jóval megelőzően, még 1961-ben született a javaslat a tudományos közösség részéről, hogy ne csak berepülőpilótákat, hanem tudósokat is képezzen ki a NASA, és juttasson fel űrhajósként az űrbe vagy a Holdra. Az űrügynökség egy teljes űrhajós válogatási fordulót szentelt ennek a kezdeményezésnek, ahol kizárólag tudományosan képzett embereket kerestek, és végül ki is választottak egy hat főből álló csoportot, amelynek orvos, fizikus, mérnök és geológus tagjai voltak. Végül különböző tagcserékkel és felsőbb politikai nyomásra a csoport geológus tagja kapott helyet az utolsó holdra szállás legénységében. Így nevezte ki Deke Slayton az utolsó legénységet: Eugene Cernan parancsnok, Ronald Evans, a parancsnoki modul pilótája és Harrison Schmitt holdkomppilóta.
A leszállóhely kiválasztását is nagy várakozások előzték meg, az eredeti listáról is számos jelölt volt még hátra, majd maguk a korábbi repülések is termeltek ki további érdekes leszállási lehetőségeket, ezekből kellett választani. A NASA választása végül egy új jelöltre, a Taurus-Littrow-völgyre esett, amelyet az Apollo–15 Hold körüli keringéséből végzett megfigyelések során emeltek ki, mivel a helyszínt furcsa sötét talajtakaró fedte, amelyet a tudósok esetleges vulkáni tevékenység eredményének tudtak be. Emellett a helyszín az eredeti, ősi holdfelszín anyagának megtalálására, és mintaként való összegyűjtésére is lehetőséget mutatott, így két célt is kiszolgálhatott volna a tudósok szerint, ezért tartották különösen megfelelőnek az utolsó repülésre.
Az indulásra 1972. december 7-én, helyi idő szerint 00:33:00-kor (05:33:00 UTC) került sor, az éjszakai start rendkívüli látványosságot tartogatott a kb. 500 000 helyszíni nézőnek. A választott pálya abban is újdonságot hordozott, hogy a földi parkolópályán nem másfél, hanem két keringésnyi időt töltött az űrhajó, és a Hold irányú hajtóműgyújtás az Atlanti-óceán felett történt meg. Cernanék eseménytelen út után, négy nap múlva érték el a Holdat, majd az America és a Challenger szétváltak, és az utóbbi rendben leszállt a Mare Serenitatis peremén fekvő – a környező Taurus hegységről és egy nagyobb kráterről, a Littrow kráterről elnevezett – Taurus-Littrow-völgyben.
A leszállást követően az űrhajósok három holdsétát tettek. Az első alkalommal – a Rover és a különböző eszközök kipakolását, üzembe helyezését követően – az ALSEP felállítása volt a fő feladat, majd ezt követően – némileg az ALSEP-pel való késlekedés miatti időhiány okán – egy nagyon rövid geológiai kutatóút következett, egyetlen felszíni formáció meglátogatásával. Ezen a holdsétán történt egy kisebb, de később szimbolikussá vált baleset, a parancsnok véletlenül letörte a holdjáró egyik sárvédőjét (amelyet aztán egy rögtönzött megoldással sikerült pótolni). Később ez az epizód vált annak a szimbólumává, hogy a világűr felfedezése közben az ember a leghatékonyabb, aki adott helyzetben rögtönözni is képes, szemben az automatákkal, űrszondákkal, amelyek ilyenkor kudarcot vallanak. A második holdséta során egy hosszabb kutatóútra indultak az űrhajósok, amelynek során öt geológiai állomást érintettek, amelyek egyikén szenzációs felfedezést tettek, narancsszínű talajt találtak (később kiderült, hogy a vulkáni eredetűnek hitt talajréteget félreazonosították). A harmadik holdsétán az űrhajósok a völgyet övező hegyek közé mentek, és ott végeztek kutatómunkát négy geológiai állomáson.
A holdsétákat követően a holdkomp utasai rendben felszálltak a holdfelszínről, dokkoltak az anyaűrhajóhoz, csatlakoztak az addig a Hold körül keringő Ron Evanshez, és folytatták annak megfigyeléseit. További másfél nap múltán, a 75. keringésben jött el az ideje a hazavezető irányra állni, és újabb négy nap múltán az űrhajó leszállt a Csendes-óceánon, ahol a kiemelésére érkező USS Ticonderogaanyahajó már várta. Az Apollo–17 1972. december 19-i leszállásával véget ért az Apollo–program űrrepülési része (míg a kihelyezett műszerekkel a megfigyelések egészen 1974-ig folytatódtak), és az azóta eltelt időben nem járt ember a Holdon (így máig Gene Cernan parancsnok az utolsó ember, aki a lábnyomát a Holdon hagyta).
Az ősi baszk családból származó Agustín igen fiatalon belépett az új-spanyolországi hadseregbe. Az 1810-ben kitört függetlenségi háború kezdetén több ajánlatot is kapott a felkelőktől, hogy csatlakozzon hozzájuk, de ő a spanyolok pártjára állt. Hat évig harcolt így a függetlenség ellen, ezalatt sikereinek köszönhetően fokozatosan lépdelt felfelé a katonai ranglétrán.
Amikor 1820-ban Spanyolországban forradalom tört ki, és VII. Ferdinánd kénytelen volt visszaállítani az antiabszolutista cádizi alkotmányt, Mexikóvárosban az arisztokrácia titkos mozgalmat szervezett az alkotmány új-spanyolországi életbe léptetésének megakadályozására, akár a Spanyolországtól való függetlenedés árán is. A La Profesa-i összeesküvés résztvevői Iturbidét kérték fel, kezdje meg harcát a déli hegyekben megbúvó, az alkotmányt is támogató maradék felkelők ellen. Mivel katonailag nem tudta legyőzni őket, tárgyalásokon meggyőzte Vicente Guerrerót, hogy egyesítsék erőiket és közösen vívják ki a függetlenséget, igaz, nem az eredetileg tervezett formában, hanem alkotmányos monarchiaként. Így született meg 1821 elején az Iguala-terv és a Három Garancia Hadserege, majd nyáron a córdobai egyezmény. A hadsereg ünnepélyesen bevonult a fővárosba, amivel lezárult a 11 éve tartó háború, és Mexikó elnyerte függetlenségét.
Az így létrejött régensségben Iturbide magához ragadta az összes államirányító szervet, majd amikor világossá vált, hogy a Bourbon-ház egyetlen tagja sem kívánja a felajánlott mexikói trónt elfogadni, népi mozgalom Iturbidét segítette a trónra. 1822 nyarán koronázták császárrá I. Ágoston néven. A számos, egymással szemben álló társadalmi csoport törékeny egyensúlyát nem tudta fenntartani, a kongresszust pedig feloszlatta. Lázadások törtek ki ellene, melyek következtében 1823 tavaszán le kellett mondania. Európába hajózott, ám rövid toszkánai és angliai tartózkodás után 1824 nyarán, híveinek biztatására visszatért Mexikóba. Mivel hazájának törvényhozása időközben árulóvá nyilvánította, és halálbüntetést szabott ki rá, megérkezése után azonnal elfogták és kivégezték.
A Parasaurolophus egy hadrosaurida („kacsacsőrű dinoszaurusz”), egy változatos krétaidőszaki család tagja, amely különös fejdíszéről ismert. Ez a dinoszaurusznem nagy és bonyolult koponyakinövéssel rendelkezett, amely a csoport legnagyobb képviselőinél egy hosszú, hajlott csővé alakult. Ez a tarkó felső részéről hátrafelé ível. Talán a legközelebbi rokona a kínaiCharonosaurus, melynek koponyája és feltehetően a fejdísze is hasonló volt. A tudósok sokat vitáztak a fejdíszről; a megegyezés szerint a fő funkciói közé tartozik a faj és a nem vizuális felismerése, a hangrezonancia és a hőszabályozás. A ritkább kacsacsőrűek közé tartozik, melyek csupán maroknyi jól megőrződött példány alapján ismertek.
Fiatalon már kiváló zongorista volt, de apja katonai pályát szánt neki. Szolgálatának első éveiben találkozott későbbi barátaival és zeneszerzőtársaival, akikkel később megalakította az „orosz ötök” zeneszerzői kört, amelynek célja az orosz nemzeti zene megerősítése volt. 1858-ban kilépett a hadseregből, de megélhetése miatt hivatalnoki állást kellett vállalnia. Egyetlen befejezett operája, a Borisz Godunov azonban nem váltotta ki a baráti kör osztatlan tetszését, ezért visszahúzódott. 1864-től kezdve neurotikus jelleme miatt idegi eredetű betegségek jelentkeztek nála. 1879-ben elhagyta munkahelyét, és zongorázásból tartotta fenn magát. Hangversenykörútra ment, de csakhamar végleg összeomlott, és 1881. március 28-án meghalt.
Muszorgszkij művei közül a dalai a legjelentősebbek. Saját maga írta a szövegüket, és a románc mellett, gyakorta írt jellegzetes helyzetben beszéltető, realista, gyakran ironikus szemléletű, rövid drámai jelenethez hasonló dalokat is. Műveinek népszerűsítésében nagy szerepe volt Rimszkij-Korszakovnak, aki átdolgozta (főleg operáit) és ismét bemutatta őket.
ellenzem Túlzás negyedszerre is címlapra tenni. Javasolom helyette a Georges Cuvier cikket. – Hkoala 
2022. május 23., 08:27 (CEST)
2022. június 23., 15:55 (CEST)
2022. június 23., 17:07 (CEST)
ellenzem mert már harmadszor kerülne a kezdőlapra. Javasolom helyette az I. Bardülisz illír király cikket. Hkoala 
Akkro így jártunk... JSoos vita 2022. szeptember 6., 13:44 (CEST)
támogatom a kerek évfordulós Vonnegut-cikket. Magyarország és Kína kapcsolatai mehetne a 43. hét elejére (október 24. – október 27.) vagy a 45. hét elejére (november 7. – november 10.), egyik helyre sincs még jelölt. Hkoala 
