Ugrás a tartalomhoz

Villers-cotterêts-i rendelet

Ellenőrzött
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
A rendelet 1539. szeptember 6-i hivatalos kiadásának a címlapja

A villers-cotterêts-i rendelet (franciául ordonnance de Villers-Cotterêts, néha édit de Villers-Cotterêts,[1] francia kiejtés: kb. viler-kotre) a pikárdiai Villers-Cotterêts-ben 1539. augusztus 10. és 19. között[2] I. Ferenc francia király által kiadott jogi aktus, pontos címmel Ordonnan du Roy sur le faict de Justice („Az igazságszolgáltatásról szóló királyi rendelet”). A régi neve Guillemine vagy Guillelmine („guillaume-i”), mert Guillaume Poyet kancellár készítette elő.[3] A párizsi felsőbíróság (parlement) 1539. szeptember 6-án vette nyilvántartásba (enregistrement), vagyis nem emelt kifogást, így ettől a dátumtól lehetett rá hivatkozni a bíróság előtt.[4]

Főleg arról híres, hogy a francia nyelv elsődlegességét és kizárólagosságát alapozta meg Franciaországban a hivatalos iratokban, ilyen értelemben ez a legrégebbi ma is érvényes francia jogi szöveg.

A francia nyelv hivatalossá tétele

[szerkesztés]
A villers-cotterêts-i rendelet előszava és a ma is fontos 51., 110. és 111. cikke, a „francia anyanyelven” kifejezéssel a végén (en langaige maternel francoys)

A 110. cikk kihangsúlyozza a közérthetőség fontosságát, a 111. cikk pedig úgy rendelkezik, hogy ennek érdekében az igazságszolgáltatás és a közigazgatás iratait „francia anyanyelven és nem másképp” kell megszövegezni (en langaige maternel francoys et non autrement). Így lett a latin helyett a francia nyelv a jog és az adminisztráció hivatalos nyelve.

Elzászban, miután bekebelezte Franciaország, nem érvényesült ez a rendelkezés a vesztfáliai és nijmegeni békeszerződések értelmében, hanem az egyházi anyakönyveket továbbra is latinul vezették a katolikusok és németül a lutheránusok a francia forradalomig.[5]

Eltérő értelmezései

[szerkesztés]

A rendelet korában – és utána is még évszázadokon keresztül[6] – a Párizs környéki Île-de-France tartományon kívül csak a felső rétegek (nemesek, egyházi személyek) és a kereskedők beszéltek franciául, miközben a nép főleg az újlatin galloromán nyelvek (északon langue d'oïl, délen langue d'oc) és más nem újlatin nyelvek (breton, baszk) különböző nyelvjárásait használta (patois). Ezért úgy is értelmezhető a „francia anyanyelv” (langaige maternel francoys) kifejezés a rendeletben, hogy eredetileg más franciaországi anyanyelvet is jelenthetett, ahogy előzőleg más királyi rendeletek is a helyi anyanyelvekkel helyettesítették a latint a jogi iratokban:

Languedoc tartomány
Languedoc tartomány
Provence grófság
Provence grófság
a mai Franciaország térképén
  • 1490-ben VIII. Károly alatt a Moulins-i rendelet 101. cikke szerint Languedocban „anyanyelven vagy francia nyelven” kell vezetni a kihallgatási jegyzőkönyvet,
  • 1510-ben XII. Lajos olyan rendeletet adott ki, amely szerint írott jogú vidéken (Dél-Franciaországban) „népi és helyi nyelven” kell vezetni a bírósági tárgyalás jegyzőkönyvét,
  • 1535-ben maga I. Ferenc a burgundi Is-sur-Tille-ben kiadott rendeletével kiterjesztette Provence-ra az 1510-es rendeletet.[7]

Ebben a szellemben döntötte el később, 1790-ben, a francia forradalom idején a Nemzetgyűlés, hogy helyi nyelvre fordíttatják a törvényeket, bár 1792 után abbamaradt ez a költséges kezdeményezés.[8]

Ennek ellenére, még ha eleinte esetleg szándékosan is volt kétértelmű a „francia anyanyelv” kifejezés,[9] a törvény alkalmazói a későbbiekben ezt már valóban csak a francia nyelvre értették,[10] s ezzel folytatódott a régóta létező nyelvi központosítási folyamat:

  • 1330-ban VI. Fülöp kancelláriája a francia nyelvet választotta,
  • V. Károly alatt (1364–1380) már francia nyelvű az iratok nagy része,
  • miután 1444-ben állandósult a toulouse-i felsőbíróság (parlement), ott már nem okcitán, hanem francia nyelven vezették a tárgyalás jegyzőkönyvét.[11]

Később, a francia forradalom idején az eredeti nyelvi egyenlőség után a Konvent végül szintén úgy döntött a II. év thermidor 2-i rendelettel (1794. július 20.), hogy hivatalos iratban csak a francia nyelv használható.[8]

Mai érvényessége

[szerkesztés]

A mai Franciaországban a rendeletnek az az értelmezése található a jogban, amely szerint az egyetlen hivatalos nyelv a francia. Így 1992-ben az angol nyelv uniós használatától tartva a maastrichti szerződés ratifikálásához szükséges alkotmánymódosítás alkalmából bekerült a francia alkotmány 2. cikk elejébe, hogy „A [Francia] Köztársaság nyelve a francia nyelv”.[12] Ez megakadályozza többek között a regionális vagy kisebbségi nyelvek európai kartájának ratifikálását, mivel a francia alkotmánybíróság (Conseil constitutionnel) döntése értelmében ellentétes az alkotmány új 2. cikkével, hogy ez a karta „nemcsak a magánéletben, hanem a közéletben is a franciától eltérő nyelv használatára való jog elismerésére irányul”.[13]

A rendelet még a francia semmítőszék (Cour de cassation) ítélkezési gyakorlatába is bekerült, miután az 2011-ben elfogadta azt a bírói indoklást, hogy „az 1539. augusztus 25-i[2] villers-cotterêts-i rendelet megalapozza a francia nyelvnek a francia bíróságok előtti elsődlegességét és kizárólagosságát”.[14]

Egyéb rendelkezések

[szerkesztés]

A rendeletnek más rendelkezései is emlékezetesek:

  • az 51. cikk kötelezővé teszi az egyházi anyakönyvezést: „jegyzék lesz bizonyítékképpen a keresztelésekről, amely a születés idejét tartalmazza”,[15]
  • a 168. cikk említi először a francia jogban a jogos védelmet: „semmi kegyelmet vagy büntetéselengedést ne adjanak, kivéve igazságosat, vagyis annak a gyilkosnak, aki saját személyének megmentése és megvédése érdekében kényszerült gyilkolni”.[16]

Jegyzetek

[szerkesztés]
  1. Helytelen az édit elnevezés, mivel a 17. századig az ilyen általános érvényű királyi rendeletnek ordonnance volt a neve, édit pedig egy bizonyos területre vagy személycsoportra érvényes királyi rendeletet jelentett: ld. a Larousse szótárban (franciául).
  2. a b c Lábjegyzet a Herodote.net történelmi portálon Archiválva 2013. augusztus 28-i dátummal a Wayback Machine-ben (franciául). A néha idézett 25-i dátum hibás olvasat: a szöveg legvégén a vingt cinquiesme „25.” nem a hónap napja, hanem a király uralkodásának éve.
  3. Sylvain Bertoldi (1989. december). „Guillaume Poyet, auteur de l'ordonnance de Villers-Cotterêts” (francia nyelven). Vivre à Angers, Kiadó: Angers város.  [halott link] [„a villers-cotterêts-i rendelet szerzője”]
  4. Máig is érvényes szöveg a Légifrance hivatalos weboldalon (franciául) (hibás dátummal a címben[2])
  5. Recherches en Alsace (francia nyelven). GénéaFrance [„Családfakutatás Elzászban”]
  6. A francia nyelv nagymérvű elterjedése a napóleoni háborúk során vette kezdetét, s az első világháború idején zárult le.
  7. Sylvain Soleil, Langue(s) et Constitution(s) konferencia, Rennes, 2000. december 7-8.: L'ordonnance de Villers-Cotterêts, cadre juridique de la politique linguistique des rois de France ? Archiválva 2014. május 20-i dátummal a Wayback Machine-ben [„A villers-cotterêts-i rendelet mint jogi kerete a francia királyok nyelvi politikájának?”], 2-3. o. (franciául)
  8. a b Jacques Leclerc: La Révolution française – La guerre aux «patois» sous la Révolution (1789-1799) (francia nyelven). Histoire de la langue française, 2007
  9. Jacques Leclerc: La Renaissance – Le français comme langue officielle? (francia nyelven). Histoire de la langue française, 2007. [2013. augusztus 4-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2013. augusztus 26.)
  10. Gilles Boulard (1999). „L'ordonnance de Villers-Cotterêts” (francia nyelven). Revue historique, Paris 123 (1), 72. o, Kiadó: Presses universitaires de France. ISSN 00353264.  
  11. Blanc, Agnès. La langue du roi est le français (francia nyelven). L'Harmattan, 215., 225., 231. o. (2010)  [„A király nyelve a francia nyelv”]
  12. „La langue de la République est le français.” Ld.: Jacques Leclerc: Loi constitutionnelle n° 92-554 du 25 juin 1992 (francia nyelven). L'aménagement linguistique dans le monde
  13. Conseil constitutionnel, Décision n° 99-412 DC du 15 juin 1999 (franciául), 11. pont: „tendent à reconnaître un droit à pratiquer une langue autre que le français non seulement dans la "vie privée" mais également dans la "vie publique"”
  14. Cour de cassation, Com. 13 décembre 2011, 10-26389 (franciául): „l'ordonnance de Villers-Cotterêts du 25 août 1539 fonde la primauté et l'exclusivité de la langue française devant les juridictions nationales”
  15. „sera faict registre en forme de preuve des baptesmes qui contiendront le temps et l'heure de la nativite”
  16. „ne bailler aucunes grâces ou rémissions, fors celles de justice ; c’est à sçavoir aux homicidaires, qui auraient esté contraints faire des homicides pour le salut et défense de leurs personnes”

További információk

[szerkesztés]
A francia Wikiforrásban további forrásszövegek találhatók Villers-cotterêts-i rendelet témában.
Commons:Category:Ordonnance de Villers-Cotterêts
A Wikimédia Commons tartalmaz Villers-cotterêts-i rendelet témájú médiaállományokat.

Kapcsolódó szócikkek

[szerkesztés]