A smaragd nyaklánc - The Square Emerald

EDGAR WALLACE

A smaragd nyaklánc

*

The Square Emerald

fapadoskonyv.hu

2014

Honlap: www.ipubs.hu

E-mail: [email protected]

A magyar nyelvű szöveget fordította

NÉMETH ZOLTÁN és

VARGA ISTVÁN

Borító: Rimanóczy Andrea

ISBN 978-963-377-570-7 (epub)

ISBN 978-963-377-571-4 (mobi)

© Fapadoskonyv.hu Kiadó

© Németh Zoltán és Varga István

A smaragd nyaklánc

ELSŐ FEJEZET

Lady Raytham elhúzta a hosszú bársonyfüggönyt, és lepillantott a Berkeley Square-re. Az óra fél ötöt mutatott a vigasztalan februári délutánon. Sűrű havas eső és átható sárgás köd fokozta a halódó nap homályát. Végtelennek tűnő autó- és taxiáradat kanyargott a Berkeley Street felé, feketén fénylő tetejükről visszaverődött az utcai lámpák fénye, melyek pattogva éppen akkor keltek életre.

A nő kifejezéstelenül meredt az elhagyatott kertre, a kopasz ágú fák és a didergő bokrok sokaságára. Úgy bámult, mintha azt várná, hogy a ködből valami kísértet fog kibontakozni, majd határozott, fenyegető formát ölt, és kivehető alakot kölcsönöz a valóságot és életet fenyegető árnyaknak.

Lady Raytham egyenes tartású, karcsú termetű, huszonnyolc éves asszony volt. Olyan klasszikus szépségű nő, aki élete nagy részén át bátran fittyet hányhat a kor sűrűsödő külső jeleire. Az arca elbűvölő, vonásai fenségesen nyugodtak, hűvös, angolszürke szemekkel. Könnyedén elképzelhetnénk őt egy nagy zárda nemes rendfőnökének, vagy egy nagybirtok úrnőjének, aki rendíthetetlenül oltalmazza ura erős várát; melyet annak távollétében támadott meg az ellenség. Az arcvonásai és a homloka egyértelmű határozottságra utalnak.

E pillanatban azonban cseppet sem tűnt határozottnak, sőt éppen ellenkezőleg, inkább bizonytalannak és izgatottnak látszott, mintha mindig csak félelem uralkodott volna rajta.

Visszaengedte a súlyos függönyt, aztán a kandallóhoz lépett és rápillantott a parányi órára. A szalont félhomály borította, nem égtek a falikarok, csak a kanapé melletti asztalon izzott vörösen a nagy lámpa. A helyiség jólétről, de okosan elköltött anyagiakról árulkodott.

Miközben a hölgy ott állt a tűzre meredve, halkan kopogtattak az ajtón, és a komornyik lépett be. Sima arcú, dupla tokás, meglehetősen magas, testes férfi volt. Kis tálcát tartott a kezében, rajta hosszúkás borítékkal.

Lady Raytham sietve feltépte a borítékot. A sürgönyt Konstantinápolyban adták fel és Lord Raytham, a férje írta. A nő erre a táviratra várt egész délután. Raytham természetesen megváltoztatta a tervét. Ez jellemző volt egész életére és minden tevékenységére. Közölte, hogy továbbutazik Baszrába, onnan pedig Bushire-ba, hogy szemrevételezze az Interstate olajkútjait és környékét. Két sűrűn teleírt lapon kért elnézést a változtatás miatt. Azt írta, ha április előtt nem érne vissza, Lady Raytham nyugodtan utazzon csak el Cannes-ba, ahogy tervezte. A sürgönyben legalább négyszer ismétlődött a „rendkívül sajnálom" kifejezés.

– Az asszony újra elolvasta, majd összehajtogatta a rózsaszínű lapokat és az asztalra ejtette.

Az inas fejét kissé előrehajtva várakozott, mintha legalábbis suttogást vélne hallani. Az asszony nem nézett rá.

– Köszönöm.

– Én köszönöm, Milady.

Már kinyitotta az ajtót, amikor a nő utánaszólt.

– Druze! Bellini hercegnőt várom, és valószínűleg Mrs. Gurden is eljön. Akkor teázom majd, ha megérkeztek.

– Igenis, asszonyom.

Az ajtó nesztelenül becsukódott a komornyik mögött, az asszony pedig felemelte tekintetét, és olyan különös hallgatózó fejtartással meredt a politúrozott fára, mintha arra számítana, hogy valami érdekeset fog hallani. A komornyik azonban lassú léptekkel sétált le a lépcsőn. Szemében különös mosoly villant, és elégedetten dörzsölte össze fehér, pufók kezeit. A pihenőre érve megállt, és megcsodálta Circe kis márványszobrocskáját, amit Szicíliából hozott Őlordsága. Valóságos szokásává vált, hogy elnézegesse ezt a szobrot, pajkos szemekkel vizsgálgatva, meg-megérintve hívogatóan behajlított ujjaival. Úgy nézte az ajkát csücsörítve, mintha fütyörészne.

Merengéséből a bejárati ajtó felől hallatszó éles kopogtatás térítette magához. Mire leért a hallba, az inas már ajtót nyitott.

Két nő lépett be az alkony félhomályából. A komornyik a nyitott ajtón át még láthatta a tovasuhanó limuzint.

– Őladysége a nappaliban tartózkodik – közölte a komornyik. – Megengedi, hogy lesegítsem felséged kabátját?

– Szükségtelen – vágta rá nyersen az elöl álló termetes nő. – De Mrs. Gurdenét lesegítheti. Képtelen vagyok megérteni, hogyan hordhat ilyen szörnyű holmikat.

Mrs. Gurden szélesen elmosolyodott.

– Elvégre csak kell viselnem valamit, drágám! Köszönöm, Druze.

Druze lesegítette az áttetsző selyemkabátot, és átnyújtotta az inasnak. A hercegnő ekkor már felfelé sietett a lépcsőn. Lenyomta a kilincset és kopogás nélkül lépett be a nappaliba. Lady Raytham, aki karjaira hajtott fejjel állt a tűz mellett, felriadva a belépő hercegnőre pillantott.

– Óh, bocsáss meg, Anita. Kapcsold fel a lámpát, ott van melletted a kapcsoló. Hogy vagy?

Anita Bellini hercegnő könnyedén megszabadult a tweed kabátjától, lazán egy szék támlájára vetette, majd egy hasonló mozdulattal lekapta a kalapját, és a kabát után dobta.

Akik először látták Anita Bellinit, bizonyára elcsodálkoztak egy kissé, mert valami szokatlan nyers erő áradt minden mozdulatából. Pedig az asszony már elmúlt ötvenéves, és volt vagy száznyolcvan centiméter magas.

Erős arcának szinte férfias vonásait még inkább kihangsúlyozta szürke haja, rövidre nyírt Eton frizurája és az állandóan viselt szemüvege. Fehér fogai között hosszú borostyán szipkát tartott, amiben cigaretta égett. Megdöbbentő nyíltságú, váratlan fordulatokkal teli beszédmodor jellemezte.

– Greta? – kérdezte a lady.

Mrs. Bellini az ajtó felé intett a szipkával.

– Druze felkavarta. Ez a nő még a szemetessel is kikezdene! Hiába, éppen abban a korban van. Rettenetes dolog, ha az ember csinos volt valamikor, és sikert aratott a szépségével. Nehéz beletörődni, hogy a vonzó külső immáron a múlté.

Jane Raytham elmosolyodott.

– Azt beszélik, hogy te is átkozottul csinos lány voltál, Nita… – kezdte.

– Csak lódítanak – vágta rá Anita hercegnő egykedvűen. – Russells addig retusálgatja a képeimet, hogy a végén már csak a háttér marad.

Greta előrenyújtott kézzel libbent be.

– Drágám! – mondta Jane kezeit megragadva.

Anita Bellini húsos orra ingerülten ráncolódott össze. Sehogy sem tudta megszokni Mrs. Gurdent annak ellenére, hogy Gretánál teljesen normálisnak számított az efféle elragadtatott állapot. Szokásai közé tartozott például, hogy megérintette, vagy karon ragadta az embereket, akikhez beszélt, és egész közel hajolva hozzájuk az arcukba bámult nagy, fekete szemeivel, melyekkel néha még bandzsított is egy kissé.

Valaha csakugyan csinos lehetett Mrs. Gurden, de mostanra már megnyúlt az arca, és elnyűttnek tűnt. Úgy nézett ki, mint aki sosem mert időt szakítani az alvásra, attól való félelmében, hogy közben esetleg lemarad valamiről. Ajkait vastagon rúzsozta, a szemeit is gondosan kifestette. Mintha még mindig hívásra várna, hogy visszatérjen az énekkarba, ahonnan Anita kimentette.

– Drága Jane-em! Csodálatosan nézel ki, mint mindig. És ez a ruha… nehogy megmondd! Ugye Chenel?

– Mármint ez? – Jane Raytham a ruhájára pillantott. – Nem, nem Chenel. Ha jól emlékszem, ezt a ruhát még tavaly vettem New Yorkban.

Greta elmélyülten csóválgatta a fejét.

Anita Bellini néhány füstkarikát fújt, majd leverte a hamut a kandallóba.

– Greta nincs fecsegő hangulatban, most is hallgat – mondta, majd végigmérte a háziasszonyt. – De te sem vagy valami jókedvű, Jane. Ennyire hiányzik a férjed?

– Rettenetesen – felelte Jane.

Az asszony hangjából kiérződő irónia természetesen nem kerülte el Anita figyelmét.

– Tulajdonképpen mivel foglalkozik Lord Raytham? Azt tudom, hogy odavan a pénzért, de arra már nem veszi a fáradságot, hogy meg is keresse. Tényleg, hol is van most? – kérdezte Anita.

Druze begurította a teázókocsit.

– Töltsön nekem egy whiskyt szódával, Druze, mert menten szomjan halok! – kérte a komornyikot.

Egy húzásra kiürítette a poharat és visszaadta. Anita megigazította a szemüvegét és újabb cigarettára gyújtott.

Az ajtó becsukódott a komornyik mögött.

– Milyen jól tartja magát ez a Druze. Jane, hol tettél szert rá?

Lady Raytham meglepetten kapta fel a fejét.

– Valóban? Szinte észre sem veszem. Tényleg semmit sem változott, amióta csak emlékszem rá. Azelőtt Lord Everreednél volt.

– Annak már jó pár éve lehet. Emlékszem rá, még fiatalember korából.

A hercegnőnek megvolt az a rossz szokása, hogy csukott szájjal is tudott mosolyogni. Ami azt illeti, egyáltalán nem nyújtott felemelő látványt ilyenkor.

– Érdekes, hogy múlik az idő… ötven és hatvan év között úgy elrohan, mint a villám – mondta, majd hirtelen témát váltott, és a délutáni programjáról kezdett fecsegni. – Elugrottam egy bridzspartira, utána meghallgattunk egy vonósnégyest, amely mindenféle zenét játszott, csak éppen dallamosat nem.

– Szerintem csodálatos volt! – áradozott Greta, és szemei résnyire szűkültek az ámulattól.

– Pocsék volt! – torkolta le Anita. – És az egészben az volt a legrosszabb, hogy ott volt a sógornőm is. Az a tyúkeszű liba mindig lehangol.

Lady Raytham ismét a tűzbe bámult.

– Óh! – sóhajtott fel.

– Megkérdeztem, mi a szándéka Petert illetően. És hála az égnek, maradt még annyi esze, hogy Petert annak rendje és módja szerint hosszabb időre eltávolítsa az országból. Margaret még csak beszélni sem hajlandó róla. Everreed az egyetlen személy, aki még bízik benne… de Everreed mindig is gyenge volt. Soha sem vitte volna bíróság elé az ügyet, ha a bank rá nem kényszeríti.

A hercegnő látható elégedettséggel magyarázott. Sosem kedvelte az unokaöccsét, Petert, ő pedig gyűlölte Anitát. Ki nem állhatta a csípős megjegyzései miatt. Ezért is vállalt Peter inkább magántitkárságot (egy gazdag ember fia létére) a híres parlamenti képviselőnél, Viscount Everreednél ahelyett, hogy betársult volna a néhai atyja bankjába. A hercegnő ott ült a tárgyaláson, amikor az összetört fiatalembert elítélték, mert egy ötezer fontról szóló csekkre ráhamisította az alkalmazója nevét.

A Lady a tűz mellett merengve kavargatta a teáját.

– Mikor is… – kérdezte.

– Mikor szabadul? Azt hiszem, mostanában – felelte Anita. – Na lássuk csak, hét évet sóztak rá, de állítólag a jó magaviseletük miatt kedvezményben részesülhetnek ezek az emberek. Évi három hónapot engednek el nekik. De csak a jó Isten tudja, hogy miért. Fizetjük az óriási adókat, hogy elkapják őket, aztán amikor végre lakat alá kerülnek, már dugják is a zárba a kulcsot, hogy mielőbb kiengedjék a gazfickókat.

– Hálátlan! – suttogta Greta.

Jane Raytham figyelmét elkerülte a szó.

– Azon gondolkodom, hogy vajon mihez kezd majd? – töprengett hangosan. – Elvégre az élet meglehetősen nehéz lehet egy ilyen ember számára, mint Peter…

– Marhaság! – csattant fel megint Anita. – Az Isten szerelmére, ne rágódj már Peter miatt! Öt éve ül már rács mögött Dartmoorban… vagy mit tudom én, hol. De az a lényeg, hogy ott megtanítják az embereket arra, hogy a csekkhamisításon kívül másra is használhatják a kezüket. Biztosan jól hasznosíthatja majd magát egy farmon.

Lady Raytham megborzongott.

– Ah! Milyen szörnyű!

A hercegnő csak mosolygott.

– Peter Dawlish egy ütődött fráter. Az emberiség azon fajtájához tartozik, akiket más emberek szolgálatára teremtettek. Ha Peter miatt aggódsz, akkor ezentúl minden kacsát megsirathatsz, ami az asztalodra kerül. Én inkább arra lennék kíváncsi, hogy ő mit gondolhat Druze-ról?

Lady Raytham felpillantott.

– Gondolod, hogy azóta is gyűlöli? – kérdezte.

Anita csücsörített vastag ajkaival.

– Ugyebár Druze volt Everreed komornyikja, amikor beváltotta a csekket. Másnap pedig Peter elindult a vakációjára… vagy inkább a nagy kalandjára. Visszatérésekor letartóztatják, hiába esküdözik, hogy nem tud semmiről semmit. A hamisítással szegény Druze-t vádolja, ám természetesen ez sem menti meg a börtöntől.

Lady Raytham hallgatásba mélyedt.

– Persze valahol érthető, ha Peter sértve érzi magát. Lehet, hogy továbbra is abban a hiszemben van, miszerint Druze volt sáros a dologban. Szóval nem szabad álltatnunk magunkat, lehetnek itt még bonyodalmak – mondta a hercegnő.

Addig magyarázott, míg kialudt a cigarettája. Erre egy türelmetlen rántással kinyitotta a kézitáskáját, és kotorászni kezdett benne.

– Hol a gyufám? Á, nem érdekes!

Egy levél akadt a kezébe, letépett belőle egy csíkot, aztán lehajolt és meggyújtotta a kandalló tüzénél.

– Ki lehet az a Leslie Maughan? – kérdezte a másik két nőt.

A levél alján lévő aláírást tanulmányozta.

– Leslie Maughan. Fogalmam sincs, ki az ördög lehet – folytatta Anita, és gombóccá gyűrte a levelet. – Leslie Maughan személyes ügyben szeretne találkozni velem. – A hercegnő mesterkélten gunyoros hangot használt, mivel úgy vélekedett, hogy a levél írója is ezt alkalmazta volna. – Szóval Leslie Maughant boldoggá tenné, ha közölném vele, mely időpont lenne megfelelő számomra, hogy fogadjam. Nyilván valami hóbortos feltaláló lehet, aki pénzkölcsönt szeretne, vagy valami megszállott felfedező, aki expedíciót vezetne a Kókusz Szigetre és azt szeretné, ha én fedezném a költségeit. Egyszóval a pokolba ezzel a Leslie Maughannal!

MÁSODIK FEJEZET

Druze nesztelenül lépett be az ajtón, és összekulcsolt kezekkel megállt. Szokatlanul sápadt volt, és amikor megszólalt, jobb oldalt idegesen rángatózott az arcizma.

– Igen? – nézett a komornyikra Lady Raytham.

– Őladysége hajlandó fogadni Miss Leslie Maughant? – kérdezte Druze.

– Miss! – horkant fel Anita, miközben Jane Raytham felegyenesedett.

– Miss Leslie Maughant, a Scotland Yard Bűnügyi Nyomozóosztályáról – folytatta a komornyik.

Lady Raytham kinyújtotta a kezét, és megragadta a szék támláját. Minden vér kifutott az arcából. Válaszra nyitotta az ajkát, de egy szót sem tudott kimondani.

Greta a termetes nőre bámult, Anita Bellini viszont egyre csak a sápadt arcú komornyikot figyelte.

– Rendben van, Druze, majd a kisebbik nappaliban fogadom. Elnézést – mondta Lady Raytham a vendégeinek.

Az asszony kisuhant a szobából, és mire behúzta maga mögött az ajtót, Druze már eltűnt a lépcsőfordulóban. Jobbra nyílt a szobája ajtaja, gyorsan és halkan beosont, becsukta az ajtót, és felkapcsolta a villanyt. A tükörbe pillantott. Rémes! Fehér, nyúzott arcáról szinte lerítt a beismerés. Elárulták volna? Beváltották a fenyegetésüket?

Kirántotta az öltözőszekrény fiókját, egy pillanatig a pirosító után kutatott, majd amikor rátalált, gyors, gyakorlott mozdulatokkal szokatlan pírt varázsolt az arcára.

Újra megnézte magát a tükörben, aztán elhagyta a szobát. Az arcán mosollyal, de a szívében reménytelenséggel ment lefelé a lépcsőn.

A kis nappali valóságos fényárban úszott. Lady Raytham első érzése a meglepetésé, a második a megkönnyebbülésé volt. Fogalma sem volt róla, hogy női detektívek is vannak a Scotland Yardon. Ha pedig mégis léteznek ilyenek, akkor szögletes képű, savanyú ábrázatú, készruhát hordó teremtéseknek képzelte őket.

Ez a lány viszont nem lehetett több huszonkét évesnél. Ott állt az asztalnál, egy képes magazint böngészgetett, amit Druze bocsátott a rendelkezésére. Egyenes szabású nutriabundát viselt, melynek egyik hajtókájára nagy csokor ibolyát tűzött. Kecses, egyenes tartású és jól öltözött volt. Körülbelül olyan magas lehetett, mint ő maga. A felhajtott szélű puhakalap alatt megbúvó arcon még inkább elcsodálkozott. A lány vörös ajkai finom formájúak voltak, és nélkülöztek minden mesterkéltséget. Az álla gömbölyded volt, ám mégis határozott, s a védelmet nyújtó szőrme mögött pedig ott sejlett a fehér nyaka. Lady Raytham nem csekély zavarral szemlélte váratlan látogatójának szemrevaló tulajdonságait.

– Maga volna Miss Maughan? – kérdezte meglepődve.

Leslie Maughan elmosolyodott. Szemével és ajkával is mosolygott egyszerre, és az arcán megjelenő gödröcskék miatt rendkívül fiatalosnak látszott.

– Az vagyok, Lady Raytham. Őszintén sajnálom, hogy alkalmatlankodnom kell, de a főnököm sajnos meglehetősen szigorú.

– Szóval maga detektív? Nem is tudtam…

– Hogy női detektívek is léteznek? – vágott a szavába kacagva a lány. – Végtére is van némi igaza, mivel én rendkívüli helyzetben vagyok. Coldwell főfelügyelő engem választott az asszisztensének. A rendőrtisztek pedig, akik különben meglehetősen konzervatív emberek, nem emeltek kifogást ellene. Ettől függetlenül valódi detektívnek tartom magam, és tevékenyen kiveszem a részem a nyomozásból.

A lány továbbra is az asztal mellett állt. Egyik kezét a csípőjén nyugtatta, a másikkal a képes újság lapjaival játszott. Rezzenéstelen tekintete Jane Raythamre tapadt.

– Jelenleg is nyomozást végzek, Lady Raytham – közölte halkan. – Az érdekelne, hogy a múlt hét hétfőjén miért vett ki húszezer fontot a bankjából?

Az asszonyt annyira megdöbbentette a kérdés, hogy egy pillanatra pánikba esett. Előbb dadogva próbált válaszolni, aztán rájött, hogy jobb, ha összeszedi magát. Ez nagy erőfeszítéssel sikerült is neki, és amikor megszólalt, már tökéletesen ura volt a hangjának.

– Mióta jogosult a rendőrség magánszemélyek bankszámláinak az ellenőrzésére? – kérdezte rideg kimértséggel. – Furcsállom a kérdését. Netán törvénysértésnek számít, hogy kivettem húszezer fontot a saját bankszámlámról? Különben is, érdekelne, hogy honnan értesült róla?

– Jártában-keltében sok mindent megtud az ember, Lady Raytham. – A lány nyugodt hangon válaszolt, egyáltalán nem zavartatta magát az asszony valós, vagy tettetett méltatlankodásától. – Ön most nyílván modortalannak és közönségesnek tart bennünket – folytatta. – Amennyiben jelenti ezt az esetet a Scotland Yardnak, bizonyára felelősségre fognak vonni érte. Egyébként erre számítottunk is.

Jane Raytham ekkor már teljesen összeszedte magát, és az érdeklődéstől tágra nyílt szemmel megkérdezte:

– Akkor meg mi az ördögért jött?

A nő látta, hogy Leslie Maughan sóhajt egy mélyet, majd elmosolyodik, de ez a mosoly rögtön le is hervadt az arcáról.

– Húszezer font igen jelentős összeg – mondta csendesen. Hangjából kérdés érződött, aztán Lady Raytham egy hirtelen felkiáltással, amit képtelen volt magába fojtani, rádöbbent a látogatás okára. Tudják! A rendőrség tudomást szerzett a pénz rendeltetéséről.

Lélegzete hevesebbé vált, s ettől a pillanattól kezdve csak rettegéssel tudott belenézni azokba a sötét szemekbe. Megkísérelte rendezni a gondolatait. Sötét, ibolyaszínű szemek… nem olyanok, mint Greta szemének égett barnasága. Ezek a szemek már-már feketék. Még hogy detektív… Ez a jelentéktelen lány! Ráadásul kifogástalanul öltözködik, állapította meg Lady Raytham öntudatlanul feltámadt nőiességével. A kesztyűje például egyértelműen Renaudtól van, mert egyedül Renaudék készítenek ilyen régies, félhosszú kesztyűket.

– Nem árulná el mégis? – kérdezte újra Janet. – Ezzel egy csomó kellemetlenségtől kímélhetné meg magát. Nálunk a Yardnál ezt tekintjük a legfontosabbnak: megkímélni az embereket a kellemetlenségektől. Nem is gondolt volna erre, ugye? Szóval a rendőrség inkább tekinthető jó barátnak, mint ellenségnek, nemde?

Jane Raytham a fejét rázta, és elkövetett egy súlyos hibát azzal, hogy megpróbált válaszolni.

– Szó sem lehet róla! – kiáltotta kifulladva. – Nincs több mondanivalóm. Különben is törvénytelen a magánügyeimbe való beavatkozása. Meg fogom írni… meg fogom írni…

Megtántorodott, Leslie Maughan pedig egy pillanat alatt ott termett mellette. Jane Raythamet újabb meglepetésként érte a lányból áradó erő, amivel megragadta.

Némi erőfeszítés árán sikerült kiszabadítania a karját.

– Most már távozhat, kérem. És vegye úgy, hogy csak azért nem teszek jelentést az eljárásáról, mert úgy értékelem, hogy túlbuzgóságból cselekedett ilyen tapintatlanul.

Az ajtó felé intett a fejével, mire Leslie lassan felemelte az esernyőjét és a kézitáskáját.

– Ha netán mégis beszélni kívánna velem, a telefonszámomat megtalálja a névjegyemen…

Lady Raytham még mindig a kezében szorongatta az összegyűrt névjegyet. Gyors pillantást vetett rá, aztán nagy nyugalommal a kandallóhoz lépett, és a tűzbe hajította.

– Vagy a telefonkönyvben – fejezte be a mondatot Leslie távozás közben.

A hallban várakozó Druze ideges mozdulatokkal dörzsölgette a kezeit. Gyorsan a bejárati ajtóhoz sietett és kinyitotta.

– Jó éjszakát, kisasszony! – mondta mély, testes hangján. A lány megborzongott, amikor ránézett. Leslie Maughan nem tudta, miért rázkódott össze, de úgy érezte, mintha hirtelen egy eleven, borzalmas látomással találta volna magát szemben. Mintha egy hulla üres szemeibe nézett volna.

HARMADIK FEJEZET

Leslie Maughan energikus léptekkel sietett végig a Temze rakpartján. Olyan csípős hideg volt az este, hogy még a nutriabunda sem nyújtott elegendő védelmet a dermesztő északi szél ellen. A mellette baktató férfi jó egy fejjel magasabb volt nála. Katonásan szaporázta lépteit, esernyőjét a járás ütemére mozgatta.

– Balra egy öngyilkosjelölt – jegyezte meg olyan közvetlen modorban, mint az érdekes látványt mutató idegenvezető.

A lány lelassított és visszanézett.

– Valóban? Ezt nem gondolja komolyan, Mr. Coldwell.

Tekintete a kőkorlátra hajló sötét alakra meredt, akinek kezei a mellvéd gránitperemén pihentek, állát a tenyerébe támasztotta. Ápolatlan férfialaknak tűnt. Semmivel sem különbözött azoktól a csavargóktól, akik éjféltájban jelennek meg ezen a környéken, és megpróbálnak aludni valamennyit a rendőrjárőr körútjai között.

– Nagy a valószínűsége – folytatta Mr. Coldwell gondosan megválogatva a szavait –, hogy amikor egy ilyen madarat lát az ember, aki mindenről megfeledkezve mered a vízre, akkor az illető éppen a régi számla új rendezési módján töri a fejét. Maga nem sajnálja őket?

A lány tétovázott egy kissé, mielőtt megadta a választ.

– Talán egy kicsit. Nem is tudom, sajnálat ez, vagy csak nőies szánalom.

Hirtelen megfordult, visszament a csavargóhoz, aki a szeme sarkából figyelhette őket, mert most felegyenesedett.

– Ennyire le van égve? – érdeklődött, aztán meghallotta a férfi csendes nevetését.

– Így is mondhatjuk – válaszolta egy kellemes, művelt hang olyan hangnemben, ami leginkább az egyetemi végzettségű emberek jellegzetessége. – Igazán sajnálom, ha netán felkeltettem az érdeklődését. Nagyon zavarba hozna, ha alamizsnát ajánlana fel. Egyébiránt egész sereg koldust találhat ezen a környéken, akik sokkal jobban rászorulnak a gondoskodásra, mint jómagam. Elnézést a nyílt elutasításért, de csakugyan ez a helyzet.

A lány a férfi arcába nézett. Az elhanyagolt bajusz és a serkedő szakáll nem tudta elrejteni a fiatalságát. Coldwell főfelügyelő, aki közben közelebb jött hozzájuk, ugyancsak hivatalos érdeklődéssel vizsgálgatta.

– Nyilván arra kíváncsiak, hogy mit forgatok a fejemben – folytatta a fiatalember. A hangjából ezúttal alig leplezett gúny érződött. – Elárulhatom, éppen egy gyilkosságot fontolgattam magamban. Él ebben a városban egy úriember, aki alaposan tönkretette az életemet, s épp az imént határoztam el, hogy az első adandó alkalommal felkeresem, és kilyukasztom a szívét. Ekkor jöttek maguk, és megzavartak gyilkos gondolataiban.

Coldwell felkacagott.

– Azt hiszem, tudom már, kit tisztelhetünk önben – mondta. – Ugye, maga Peter Dawlish.

Az ápolatlan külsejű alak tettetett udvariassággal emelte meg a kalapját.

– A hírnév már csak ilyen – válaszolta maró iróniával. – Maga pedig nyilván Coldwell. Amint látja, a felismerés kölcsönös. És ha már ily ügyesen leleplezett, most bizonyára idehívja a legközelebbi rendőrt, hogy elzárjon minden további kísértéstől.

– Mikor szabadult? – tudakolta Coldwell.

A lány érdeklődve hallgatta a két férfi párbeszédét. Még negyedórája sincs, hogy erről az emberről beszélgettek. Az egész délutánt azzal töltötte, hogy róla elmélkedett, s erre most belebotlik a szél seperte járdán. Éppen vele találkozik London milliónyi lakója közül, ez már több, mint egyszerű véletlen. Ez maga a sors rendelése.

– Mr. Dawlish, talán el sem hiszi – szólt hozzá a lány –, ha azt mondom, hogy az összes londoni közül leginkább magával szerettem volna találkozni. Éppen ma értesültem a kiszabadulásáról. Mit szólna hozzá, ha azt mondanám, hogy látogasson el hozzám ma este?

A férfi elvigyorodott.

– Gyorsan és sűrűn kapom a meghívásokat – dünnyögte. – Alig tíz perce invitáltak az Üdvhadsereg menhelyére. Tehát elhiheti, madam…

– Ugye borzasztóan mardossa az önsajnálat, Mr. Dawlish? – vágott közbe a lány halkan, de jól érthetően.

Leslie Maughan nem láthatta a férfi arcába szökő pírt.

– Nos, ezt eltalálta – válaszolta kissé érdesen –, de bizonyos esetekben az embernek joga van…

– Egy igazi férfinak soha, semmilyen körülmények között nincs joga az önsajnálatra – jelentette ki a lány. – Itt a névjegyem.

Azzal visszahajtotta a kézitáskája fedelét, a férfi pedig átvette a kis kartonlapot. Felemelte és elolvasta az utcai lámpa gyér fényénél.

– Keressen fel fél tízkor. Nem alamizsnát akarok felajánlani, sőt még csak munkalehetőséget sem kínálok, hogy fát hasogasson, vagy hulladékpapírt válogasson. Ennél jóval fontosabb dolog miatt hívom.

A férfi kétszer is elolvasta a névjegyen található nevet és címet, aztán összevonta a szemöldökét.

– Nos, éppenséggel elmehetek… ha… annyira akarja. – Egyszerre kényelmetlenül és feszélyezve érezte magát. A lány nyomban rájött, hogy mi okozta ezt a hirtelen hangulatváltozást. – Nem zavarja, hogy úgy nézek ki, mint valami rongyos madárijesztő?

– Egyáltalán nem – válaszolta a lány, és kezet nyújtott a férfinak, amit az egy pillanatnyi tétovázás után el is fogadott. Miss Maughan borzongva érezte a férfi tenyerének kérgességét, mert nem kellett hozzá túl élénk képzelőerő, hogy rájöjjön, honnan származnak ezek a bőrkeményedések.

Néhány pillanattal később folytatták sétájukat Coldwellel. Peter Dawlish pedig addig nézett utánuk, míg el nem tűntek a szeme elől. Azután egy fintorral megfordult, és lassan elindult a Blackfriars felé.

– Tapasztaltam már néhányszor, hogy milyen kicsi tud lenni a világ – elmélkedett Coldwell a csukott esernyőjét lengetve –, de álmomban sem hittem volna, hogy Londonra is ráillik ez a megállapítás. Éppen Peter! Hosszú évek óta nem láttam. Öt esztendeje még csak egy közönséges, szürke figura volt.

– Gondolja, hogy csakugyan csekkhamisító? – kérdezte Leslie.

– A saját polgártársaiból álló esküdtszék ítélte el – válaszolta Mr. Coldwell óvatosan –, márpedig az esküdteknek többnyire igazuk van. Az apja egy vén zsugori volt, neki pedig pénzre volt szüksége. Ostobaságot követett el, amikor elment arra a három hónapos vakációra egy nővel, mert ha nem ment volna el, sosem fedezik fel a csalást.

– Ki volt az a nő? – tudakolta Leslie, érezve, hogy ezt a kérdést várja tőle Coldwell.

– Fogalmam sincs. A rendőrség ugyan nyomozott utána, de sosem sikerült kiderítenie. Peter azt állította, hogy a Párizsi Operaház balettkarában táncolt. De aligha lehetett rá különösebben büszke. A lány felsóhajtott.

– A nők pokoliak tudnak lenni – jegyezte meg egyszerűen.

– Csak a két végletet ismerik – válaszolta Mr. Coldwell, megpödörve szürke bajuszkáját. – Csak a végleteket ismerik.

Odaértek a Scotland Yard sötét épülete elé, és megálltak a bejáratnál. A férfi szembefordult a lánnyal.

– Azért most már felhagyhatna a titkolódzással és elárulhatná, miért ez a heves érdeklődés Peter Dawlish iránt. Három napja mást sem tesz, csak róla tudakozódik.

A lány rezzenéstelenül nézte a kalapja lehajtott pereme alól.

– Azért érdeklődöm iránta, mert pontosan tudom, miért akar ölni Peter Dawlish, sőt azt is tudom, hogy kit akar megölni.

– Ki mást mint Druze-t. Gyerekjáték kitalálni! – vágta rá a detektív lekicsinylően. – És azért akarja megölni, mivel abban a hiszemben van, hogy Druze vallomása juttatta őt a rács mögé.

A lány öntudatosan, diadalmasan mosolygott.

– Tévedés! – jelentette ki. – Ha Druze áldozatul esne, akkor azért halna meg, mert nem szereti a gyerekeket!

Mr. Coldwell tátott szájjal meredt a lányra.

NEGYEDIK FEJEZET

Mr. Coldwell hosszan fürkészte a lányt.

– Nem fejtené ki egy kicsit részletesebben? – kérdezte. – Hogy is van ez? Ha Druze-t megölik, az annak a következménye, hogy nem szereti a gyerekeket?

Leslie Maughan bólintott.

– Nyilván maga sem lelkesedik a titokzatos dolgok után, mint ahogy a Scotland Yardon senki sem – mondta a lány. – Ezért egy szép napon majd elárulom, hogy mire gondolok. Ugye emlékszik még rá, hogy tavaly augusztusban kértem egy hónap szabadságot?

Coldwell főfelügyelő kitűnő memóriával rendelkezett.

– Nos, akkor elutaztam Cumberlandbe, csak úgy céltalanul – folytatta a lány. – Minden igyekezetemmel azon voltam, hogy elfeledjem a Scotland Yardot, ám az egész világon nincs olyan hely, ahol ezt megtehetné az ember. Mert az én kíváncsi, kutató természetem még ott az Isten háta mögött sem hagyott pihenni. Ez a belém rögződött természet tehetne engem a detektívtestület első női felügyelőjévé, ha a parancsnokaink nem ilyen megrögzötten maradi, ódivatú gentlemanek lennének. Szóval, egy szép napon egy kis falucskában sétáltam, és ott olyasmire bukkantam, amiből azt a következtetést vontam le, hogy Druze nem szereti a gyerekeket. Akkor arra gondoltam, ha egyszer Peter Dawlish erről tudomást szerez, megöli érte.

– Ejha! Ez még a titokzatosnál is titokzatosabb! – dünnyögte Coldwell. – Kezdem azt hinni, hogy maga is egy fantomot üldöz. Előbb-utóbb minden lelkes ifjú tisztre ez a sors vár. Bár nem mintha maga tiszt lenne.

Leslie Maughan rendőrségi pályafutása valóban nagyon fiatalon, gyorsírónőként kezdődött a Scotland Yardon. Apja, Maughan, híres parancsnokhelyettes volt, akinek a rendőri munka terén elért eredményei számos közszájon forgó történet alapjául szolgáltak. Mr. Maughan akkora járadékot hagyott a lányára, ami biztosította volna számára a gondtalan megélhetést. Leslie-nek azonban vérében volt a nyomozómunka iránti rajongás, ezért megszerezte a szükséges fokozatokat. Akadtak olyan vezetők, akik nem voltak hajlandók elismerni, hogy egy nő is kerülhet magasabb beosztásba a rendőrparancsnokságon. Végül a Nagy Négyek főnöke, Coldwell felügyelő volt az, aki kinevezte a helyettesévé.

– Akárhonnan nézzük, ez a lány remekül dolgozik – közölte a főparancsnokkal. – Bár magam is azon a véleményen vagyok, hogy ez nem kifejezetten nőies beosztás, mégsem létezik nála alkalmasabb ember, aki ezt a posztot betölthetne a Yardon.

– Kifejtené, mik ezek a ritka tulajdonságok? – tudakolta a parancsnok enyhe csodálkozással.

– Gyors felfogású, és ráadásul szerencsés is – hangzott a velős válasz.

Leslie gondolatai is a szerencse körül forogtak, miután elköszönt Coldwell felügyelőtől, és kényelmesen sétált a Charing Cross Roadon lévő lakása felé. Már maga az a tény, hogy ez a lakás az övé lehetett, szintén alátámasztja ezt az elméletet a szerencséjéről. Egy mozi feletti emeletet bérelt ki hosszú távra még akkoriban, amikor nemigen mutatkozott kereslet a lakások iránt. Manapság akár kétszeres bérleti díjért is továbbadhatta volna egy részét valami albérlőnek. De a környék még így is viszonylag olcsó volt, annak ellenére, hogy London egy központi részén feküdt. Ezért inkább ellenállt a kísértésnek, hogy haszon ellenében kiadja a lakását.

Az oldalbejáraton át ment be a lakásba. Alig csukta be maga mögött az ajtót, amikor egy hang szólította meg a lépcső tetejéről. A bejárónő volt az.

– Maga az, Miss Maughan?

– Én vagyok – válaszolta Leslie. Felakasztotta a kabátját a keskeny hallban, aztán felment a bejárónőhöz, aki a lépcsőfordulónál várta. Lucretia Brown volt az egyetlen alkalmazottja. Elég magas, széles vállú, meglehetősen csinos, kerekded arcú lány. Csípőre tett kezekkel, szigorú tekintettel méregette Leslie-t.

– Már attól tartottam, hogy… – kezdte.

– Attól féltél, hogy megöltek és a folyóba hajítottak, nemde? – vágott közbe Leslie vidáman. – Hiszen mindig ezt hiszed, ha nem érek haza időben.

– Ki nem állhatom Londont – jelentette ki Lucretia.

Csakugyan ez volt a neve, amit annak köszönhetett, hogy az apja, egy műveletlen parasztember egy ízben látott a helyi parókián egy színdarabot, ami a Borgiákról szólt. A jóember azzal a ködös gondolattal távozott az előadás végén, hogy az említett nevet viselő történelmi személyiség, Lucretia Borgia, valami hallatlanul nemes teremtés lehetett.

– Nem szeretem Londont, és nem is fogom megkedvelni sohasem. Vacsorázott már a kisasszony?

– Igen, vacsoráztam – válaszolta Leslie az órájára pillantva. – Egyébként fél tizenegyre férfi látogatót várok. Tehát ha ajtót nyitsz neki, ne küldd el azzal, hogy nem tartózkodom itthon, és csak három hét múlva jövök haza.

Lucretia arca grimaszra húzódott.

– Fél tizenegy kissé késői időpont egy férfi látogató fogadására, kisasszony. Netán valamelyik barátja?

Leslie sohasem tudta rávenni Lucretiát, hogy ne érdeklődjön a magánügyei iránt. Bizonyos tekintetben Lucretiának megvoltak a maga előjogai. Első közös emlékeik közé tartozott egy babakocsi, amit a széles arcú Lucretia tolt, s amelyben Leslie pityergett.

– Valami közös ismerősünk, kisasszony? Netán éppen Mr. Coldwell?

Leslie a fejét rázta.

– Nem – válaszolta –, egy olyan ember, aki most szabadult ki a börtönből.

Lucretia szemei lecsukódtak és megtántorodott.

– Te jó Isten! – suttogta. – Álmomban sem mertem volna gondolni, hogy megélem azt a napot, amikor éjjel fél tizenegykor egy szabadult fegyenc jön magához látogatóba. Nem kéne szólni, hogy állítsanak ide egy rendőrt az ajtóba, kisasszony?

– Úgy látom, túlságosan részrehajló vagy a rendőröket illetően – állapította meg Leslie jól megjátszott komolysággal, amivel sikerült elapasztania a testes bejárónő méltatlankodó tiltakozásának áradatát.

A Szt. Martin órája éppen elütötte a fél tizenegyet, amikor megszólalt a csengő. Néhány pillanattal később Lucretia izgalomtól tágra nyílt szemmel kopogtatott Leslie ajtaján.

– Ő van itt! – közölte jelentőségteljes hangsúllyal.

– Hát akkor vezesd be!

– De ha bármi történne, én nem vállalom a felelősséget… – kezdte Lucretia.

Leslie az ajtóra mutatott. A férfi hangtalan könnyedséggel jött fel a lépcsőn. Az ajtó kitárult, és Lucretia hátrált be rajta.

– Íme az úr – jelentette hangosan, majd izgatott pillantást vetett a jövevényre, kiment a szobából, és becsukta maga mögött az ajtót.

Peter Dawlish mereven állt, kezében zavartan forgatta a kalapját. Keskeny arcán árnyalatnyi mosollyal végigsiklatta tekintetét a szobán, aztán a lányra nézett. Leslie most láthatta igazán, milyen elhanyagolt a ruházata. Gallér nélküli inget viselt, cipőjére vastagon tapadt a sár, régi, elnyűtt öltözéke is piszkos, kopott volt.

– Jó előre figyelmeztettem, hogy olyan vagyok, mint egy madárijesztő – szólalt meg a férfi, mintha olvasott volna a lány gondolataiban. – Dartmoorból príma börtönviseletben bocsátottak el, de mivel úgy tűnt, hogy nem a legmegfelelőbb öltözék ebben a kritikus szemléletű világban, így aztán elcseréltem erre.

A lány odatolt egy széket a kandallóhoz.

– Foglaljon helyet, Mr. Dawlish.

– Mr. Dawlish – dörmögte a férfi –, szörnyen megtisztelőén hangzik.

– És egész nyugodtan rágyújthat, ha akar – tette hozzá Leslie, miközben a férfi lassan leült és újra elvigyorodott.

– Szeretnék, de nincs mire.

A lány sietve kinyitott egy szekrénykét, és kivett belőle egy doboz cigarettát.

– Köszönöm.

Dawlish összevont szemöldökkel dugott a szája sarkába egy szálat.

– Milyen érdekes – jegyezte meg.

– Mit talál érdekesnek?

– Ugyanaz a márka… Ezt szívtam a régi szép időkben is. Egyiptomból hozattam, mert nálunk nem lehetett kapni. Legalábbis akkoriban nem volt, amikor visszavonultam. Hajjaj! Már megint sajnáltatom magam. Ez bizony kínos. Mindig utáltam az önsajnálkozókat, és most nem örülök neki, hogy átpártoltam a többséghez. – Rágyújtott a cigarettára, és mélyet szippantott belőle. – Remek aromája van – mondta.

– Vacsorázott már? – kérdezte a lány.

A férfi bólintott.

– Ínyenc módra bevacsoráztam a Blackfriars Road egy kis büféjében. Hat pennyt költöttem el, ami nem kis összeg az én helyzetemben, de úgy éreztem, energiát kell gyűjtenem ehhez a látogatáshoz.

– És hogy áll szállás dolgában?

A férfi a fejét rázta.

– Azt még nem sikerült találnom.

Idegesen malmozott hosszú, vékony ujjaival. A lány elégedetten állapította meg, hogy makulátlanul tiszták a kezei. A férfi mintha újra csak a lány gondolatait próbálná kitalálni, maga is a kezére nézett.

– Nem tudom, mi újat tudnék mondani önnek, ha egyáltalán ilyesmit vár tőlem. Őszintén szólva, ha maga a rendőrfaj hímnemű részéhez tartozna, akkor egyértelműen elutasítottam volna a meghívását. De egy női rendőr különlegességnek számít. Attól függetlenül, hogy találkoztam már a maga fajtájával is. Elég duci kis alakok, olyan szögletes kis sisakkal. Bár előfordulhat, hogy néha még hasznosak is lehetnek.

Csak most vette észre, hogy a lány nem gyújtott rá, ezt azonnal szóvá is tette.

– Nem szoktam rá, csak egész ritkán dohányzom – válaszolta Leslie. Aztán témát váltva megkérdezte: – Nem veszi zokon, ha nyíltan a tárgyra térek?

– Ki vele, minél nyíltabb, annál jobb – vágta rá a férfi. Azzal hátradőlt a székén, és terjedelmes füstfelhőt küldött a mennyezet felé.

– Bizonyára nincs pénze, ugye?

A férfi megrázta a fejét.

– Akkor nyilván egész éjszaka csavarognia kell, nemde?

– Már-már szokásommá vált – válaszolta Peter. – Igazából szórakoztató is lenne, ha nem lennék olyan borzasztóan fáradt. Amikor kijöttem a börtönből, adtak némi pénzt. Ez majdnem egy hétig kitartott. Talán nem voltam elég előrelátó. Mert az ember napközben meglehetősen sokat időzik – főként napsütésben – a parkok elhagyatottabb zugaiban. Esős napokra pedig ott a kertészek szerszámos bódéja, amit persze bajosan lehet összehasonlítani a Ritz Szálló nászutas lakosztályával, de azért egész elfogadható. Tegnap éjjel is ott aludtam egy volt gyalogos ezredessel és egy jogásszal együtt, akikkel közös zárkában voltam Dartmoorban.

A lány rezzenéstelen arccal figyelte.

– Ma éjszaka nyugodtan fog aludni – mondta csendes, nyugodt hangon. – Holnap pedig vesz magának egy új ruhát, és meglátogatja az édesanyját.

A férfi felvonta a szemöldökét, tekintetéből nyílt csodálkozás tükröződött.

– Nem hittem volna, hogy így feltérképezte a családfámat – felelte. – Különben is, mi értelme lenne, Miss Maughan? Az új ruha csak merő pazarlás. Anyámra sem lenne különösebb hatással az elegáns külsőm, legfeljebb azt hinné, hogy egy újabb jó természetű balekra akadtam, aki rám bízta a csekk-könyvét. Továbbá mindez pénzbe kerülne, márpedig azt mindenekelőtt tisztáznunk kell, hogy pénzt semmiképpen sem fogadok el magától.

A lány rendkívüli képességgel bírt a tekintetben, hogy a félszegség érzését keltse benne. Peternek a későbbiekben többször is eszébe jutott, hogy amikor először és másodízben találkozott ezzel a furcsa lánnyal, hol lázasnak érezte magát, hol pedig a hideg rázta a szavaitól és a hanghordozásától.

– Csodás a büszkesége, amiért nem hajlandó pénzt elfogadni egy nőtől – jelentette ki Leslie. A hangjából olyan jeges irónia áradt, amitől a férfi összerázkódott. – Nyilván a férfilélek öntudatlan reakciója beszél magából, az emberi faj női egyedei felett érzett felsőbbrendűségéből adódóan. Ez persze nem valami hízelgő egy nő számára, ellenben rendkívül megnyugtató lehet egy férfinak! Megengedne még egy kérdést, Mr. Peter Dawlish? Egészen le kíván csúszni a csatornába? Úgy látom, az életről alkotott képének egyik oldalát a nyomortanyák alkotják, végén a szegények temetőjével.

– Nem egészen tiszta előttem, hogy mire akar kilyukadni. – A lány modora kezdte feldühíteni, bár titokban kissé szórakoztatta is. – Természetesen mindent el fogok követni – folytatta Peter – annak érdekében, hogy valami munkát találjak. Sőt olyan elképzelésem is van, hogy esetleg külföldre megyek.

– Na persze – bólogatott a lány. – A legnépszerűbb tévhit manapság, hogy a lecsúszott, céltalanul élő emberek varázslatos módon nyomban birtokába jutnak minden földi jónak, mihelyt partra szállnak Quebecben vagy Sydneyben, ahová a kalandvágyuk sodorja őket.

A férfi harsányan felkacagott, fittyet hányva arra, hogy róla van szó.

– Úgy látom, maga valósággal élvezetét leli abban, ha felpiszkálhatja és felidegesítheti az embert.

– Ez a véleménye? – mosolygott a lány. – Nos, akkor én is kifejtem a véleményemet, Mr. Dawlish. Az a tény, hogy visszautasította az általam felajánlott kölcsönt, arra a következtetésre juttatott, miszerint nyilván belenyugodott abba, hogy sohasem fog annyit keresni, amennyiből visszafizethetné. Mert ugyan mi mással tudná indokolni a visszautasítását azon kívül, hogy nem tudná letörleszteni. Rászánta magát arra, hogy csatlakozik az ingyen kenyérért sorban állókhoz, a padon alvókhoz és a közgondozottakhoz.

Miután látta, hogy a csipkelődése célba talált, gyorsan folytatta.

– Meglehet persze, hogy maga mégsem ezt akarja. A világ elleni keserűséggel telve jött ki a börtönből, és ezért aligha hibáztathatná bárki is. Ki tudja, lehet, hogy maga is csak egyike azoknak az embereknek, akik ártatlanul kerültek Dartmoorba.

A fiatalember éles tekintettel figyelte.

– Maga hajlandó elhinni, hogy ártatlanul kerültem oda?

A lány bólintott.

– Egészen biztos vagyok benne – válaszolta, majd megkérdezte: – Van fegyvere?

A férfi hangosan felnevetett.

– Egy Browning pisztoly árából luxus körülmények között élhetnék két hónapig – válaszolta. – Nincs nálam veszedelmesebb tárgy egy fogkefénél.

A szekrényke fiókja, ahonnan a lány elővette a cigarettát, még nyitva volt. Leslie most kivett belőle egy kis fekete pénzeskazettát, és felnyitotta a fedelét.

– Intézzük hivatalos formában ezt a dolgot – javasolta Leslie. – Az íróasztalon talál papírt, tollat. Írjon egy elismervényt húsz fontról. Mármost amennyiben egy huszonnyolc vagy huszonkilenc éves férfi – nem