|
Domján MónikaPszichológus, Önismereti trénerElérhetőségeim: Cím: inSpirál Stúdió: Bp. 1094. Páva u. 6. II/2. Telefon: 06-20/245-53-43 E-mail: [email protected] Honlap: http://www.inspiralstudio.hu http://inspiralstudio.hu/index.php/bemutatkozas/munkatarsaink/53-domjan-moni www.tavaszpont.com |
Kérdezz-felelek
Kedves Mónika!
Az alábbiak miatt fordulok Önhöz:
Fél évvel ezelőtt az akkor két éves 4 hós Kislányomat baleset érte, kiesett a rácsos kiságyából.
Előzmények:
5. napja voltam a két kisgyermekemmel együtt, a kislánynak van egy kisöccse is, az eset idején 10 hónapos volt. Nagyon kimerültem, a kislányomnál a hétvégén elkezdődött egy olyan erős hisztifolyamat, amit napról napra egyre kezelhetetlenebbnek éreztem. Ez időtájt a két kicsit nem igazán tudtam együtt - akár játszani - hagyni, a nagyobbik testvérnél nagyon erős volt a féltékenység, emiatt sokszor bántotta az öccsét.
Kezdetben úgy volt, hogy a férjem csak 4 nap pihenésre megy el, de a 4. nap felhívott, hogy még maradnak egy napot. Nagyon nehezen fogadtam a hírt, mintha éreztem volna, hogy valami baj fog történni.
Az 5. nap reggel a kislányom teljesen kikelt magából, őrjöngött, földhöz vágta magát, ütögetett, dühös volt, nagyon.
Ekkor éreztem, hogy ezt minőségű hisztijét már nem tudom kezelni. Jobbnak láttam, ha beteszem a kiságyba és szépen megnyugszik. Addig elmentem elmosni a testvérének a cumisüvegjeit, edénykéit, amikor is hallottam egy nagy csattanást, majd hangos sírást.
Ki akart mászni a kiságyból, de nem sikerült és egy nagyot esett a karjára.
Magamhoz ölelve kimentem Vele a nappaliba, leültem mellé és néztem a tüneteket. De nem voltak. Felhívtam a védőnőnket, Ő a nehéz helyzetekben mindig segített nekünk, így ezúton is a segítségét kértem. Azt mondta, nem lehet nagy gond, ha nem dagad, nem lilul be a karja, meg tud nyugodni a karja. És így is volt, semmi tünet nem volt, viszonylag hamar meg is nyugodott.
Vártam-vártam, figyeltem. Tehetetlenségemben elmentünk sétálni is hármasban, próbáltam én is megnyugodni, sajnos nem sikerült. Még rollerozott is a Kislány (amit utólag nem lett volna szabad hagynom), de akkor sem szólt semmit. Akkor tudtam, hogy baj van, amikor oda szeretett volna kúszni az Öccséhez, de felordított a fájdalomtól.
Ekkor még csak 10 óra volt, férjem fél1 körül ért haza, siettünk a legközelebbi kórházba.
Ott egyből röntgen, majd helyreigazították az elmozdult csontot (érzéstelenítés nélkül), majd újból röntgen. Szóval csonttörés nélkül sajnos nem úsztuk meg.
Azóta lelki betege vagyok a történteknek, próbálom túltenni magam rajta, de nem megy. (A kislány úgy viselkedik, mintha mi sem történt volna, habár azóta csak velem hajlandó elaludni, éjjel is áthív Magához). (Az eset után egyből ágycsere történt).
Hibáztatom magam állandóan, miért nem a szőnyegre tettem le, miért nem kapott az Öccse születésekor számára veszélytelen ágyat , amiből nem tud kiesni, kimászni. (Az Öccsének meg miért vettünk, amikor a Nővérét megkaphatta volna) Hibáztatom magam, hogy nem tudtam megóvni a bajtól, hogy nem számíthatott rám.
A két röntgen alatt egyikünk sem kapott ólomvédelmet, de ez csak akkor tudatosult bennem, amikor egy kicsit lehiggadtam. Azóta fóbiám van a sugárzástól, betegesen féltem a gyerekeimet mindenféle sugártól. A röntgen alatt történt "mulasztás" miatt, írtam több portálon is radiológusoknak, mert nem hagyott nyugodni az okozott sugárterhelés. Megnyugtattak, de én nem nyugodtam meg.
A család előtt a félelmemet, szomorúságomat, elkeseredettségemet nem mutatom, de úgy érzem, ha ez így megy tovább, ki fogok készülni, lelkileg ki fogok merülni.
Nem tudom mitévő legyek. Az esetet nyilván nem tudom meg nem történté tenni, de örök lelkiismeretfurdalásom van, úgy érzem Anyaként leszerepeltem. Az esetet felemlegetve állandóan sírok, a sorokat írva, könnybe lábad a szemem.
Kérném szíves segítő tanácsát, mitévő legyek, hogyan lépjek tovább?
Köszönettel és üdvözlettel:
Kérdező
Kedves Kérdező!
Nagyon átérzem a leveléből áradó bűntudatot, önvádat, és szeretném megnyugtatni afelől, hogy mindent megtett, amit egy gondos édesanya megtehetett egy ilyen helyzetben! Nem az Ön hibája, hogy kimerülten, kislánya hosszú hisztijétől elcsigázva nem látta előre, hogy baleset lehet abból, ha beteszi őt a kiságyba. Sokmindenre csak utólag tudunk úgy gondolni, mint veszélyforrásra, nem vagyunk látnokok. Ahogy kiderült, hogy mégiscsak komolyabb a sérülés, Ön azonnal cselekedett. A röntgensugárzással kapcsolatban pedig nem az Ön felelőssége, hogy ügyeljen a védelemre, hanem az egészségügyi személyzeté! A legjobb, amit tehet, hogy megbízik a radiológus szakvéleményekben, miszerint ilyen mértékű sugárzás nem okoz bajt.
Amit viszont Ön megtehet a saját lelki nyugalmáért, az az, ha beszél az esettel kapcsolatos érzéseiről valakinek, akiben megbízik, és akitől megértésre számíthat, lehet ez egy szakember is! Az érzések akkor tudnak csillapodni, ha az ember kifejezi, megosztja őket - ha elnyomni próbálja őket, attól csak fokozódik az intenzitásuk, mint ahogy azt Ön is tapasztalja.
Ami még eszembe jutott, hogy egyáltalán miért alakult ki ez a helyzet, hogy Ön napokra magára maradt 2 kisgyerekkel, akik között feszültség van a testvérféltékenység miatt - ráadásul a férje közben elutazott pihenni, és még egy napot hosszabbított... Nagyon egyenlőtlennek hangzik a terhelés megosztása ez alapján az epizód alapján, persze nem tudom, mennyire igaz ez általában is az életükre.
Kedves Mónika
pszichológushoz járok már lassan egy éve
folymaatos krízis helyzetek
halál és szakítás feldolgozás
nomrális, hogy nem érzek nagy változast és nem bvagyok jól?
velem van baj vagy rossz a pszichologus?
Kedves Kérdező,
ennyi információ alapján nem tudok felelősen válaszolni a kérdésre, pláne nem nyilatkozhatok egy ismeretlen kollága munkájáról. A felsorolt életesemények viszont elég súlyosnak tűnnek ahhoz, hogy hosszabb távú feldolgozási folyamtot tegyenek szükségessé, amely akár éveket is igénybe vehet.
Üdvözlettel,
40 éves két gyermekes anyuka, több diplomás nő vagyok. A probléma az önértékelésemmel van, ami a terhesség utána hízásnak köszönhetően ( kb. 20 kg-t híztam egy pajzsmirigy probléma miatt ) kb. nulla. Sajnos 6 év alatt nem sikerült semmilyen módszerrel lefogynom, jártam több orvosnál, dietetikusnál, kineziológusnál. A végén mindenki azt mondta a sikertelenség láttán, hogy biztos lelki oka van. A diétákat betartottam, sportoltam, mégsem történt semmi. Ez alatt a sok év alatt egyre lejjebb süllyedt az önbizalmam. Ismerek sok olyan embert, aki sok kilótól meg tudott szabadulni, nagyon egyszerű emberek is. Emiatt még jobban dühít, hogy elvileg egy tanult nő vagyok és ez nekem nem sikerül. Az utóbbi években nagyon bezárkóztam, kevés baráti kapcsolatom van már, a gyerekek barátaival, szülőkkel tartjuk a kapcsolatot, de nem igazán szeretek menni hozzájuk és én sem szívesen hívok vendéget, mert azt gondolom, hogy lenéznek, ők mind karcsúak, én pedig elhízott vagyok. Biztos azt gondolják, hogy lusta, igénytelen vagyok, ami egyáltalán nincs így. Nyáron hívnak minket többször strandra, de én még sosem mertem elmenni, elküldtem a férjemet inkább a gyerekekkel, hogy legalább ők ne lássák ennek kárát, legalább ők hadd tudjanak szórakozni. Nem szeretem, ha fényképeznek, utálok magamról egész alakos képet látni. Mindig a fotók után szembesülök azzal, hogy mennyire kövér vagyok. Korábban is mindig oda kellett figyelnem az alakomra, a gyerekek előtt rendszeresen jártam edzőterembe, tornáztam, de akkor legalább volt látszatja, így pedig semmi.
Sokszor úgy érzem engem kihagynak dolgokból ( pl. munkahelyi közösségben vagy ismerősök társaságában ), ilyenkor megfigyeltem magamon, hogy úgy teszek, mintha nekem nem is lenne fontos ez, nem zavarna, mintha lenne csomó lehetőségem hasonló programokra, de igazából nincs. Így nem is merek mélyebb barátságokat kötni, másokban megbízni.
Néhány régi iskoláskori barátom van csak, nem élünk nagy társasági életet. Úgy gondolom, hogy ha néhány ismerőssel, ovis baráttal megszakítanánk a kapcsolatot, akkor többet nem is keresnének, mintha ott sem lettem volna soha. Munkahelyet is váltottam ( gyes után bekerültem egy nagyon rossz légkörű közegbe ), de sajnos az új helyen is hasonló megaláztatásban van részem, mint a régi helyen.
Ha a rokonok elhívnak névnapra, szülinapra, akkor sem boldogan megyek, mert arra gondolok, hogy lenéznek hogy hogy nézek ki. Próbálok csinosan, divatosan öltözni, de a plusz húsz kiló így is látszik. A fotóimon is azt látom, hogy már egyáltalán nem mosolygok, csak feszengek, takargatom magam, eltűnt a régi vidám énem. Régen gyakrabban raktam ki fotókat a közösségi oldalamra, most nagyon meggondolom, hogy érzem, hogy nekem ehhez nincs jogom, úgysem érdekel senkit, jelentéktelen vagyok.
Ez a gondolkodás korábban egyáltalán nem volt jellemző, nem tudom mi van velem és hogy tudnék ebből kilábalni, nem találom önmagam. Úgy érzem, mintha semmibe vennének mások, mintha ott sem lennék, tudomást sem vesznek rólam.
Köszönöm előre is.
A fent leírt állapot kimeríti a testképzavar fogalmát, amennyiben a saját testtel kapcsolatos negatív gondolatok, negatív értékelés már a teljes önértékelését aláássa, és komoly szociális gátlásokat alakított ki Önben. Ez nem jelenti azt, hogy a 20 kg túlsúly önmagában nem probléma, és nem jelent pl. egészségügyi kockázatot, de a magyar társadalom elhízottságát tekintve extrémnek semmiképp sem mondható. Tehát mindeképpen javaslom, hogy vegye igénybe pszichológus szakember segítségét a testével kapcsolatos jobb viszony, nagyobb elfogadás elérése érdekében, amely nagymértékben javítani fogja pszichés közérzetét. Ezzel együtt a túlsúly leadásáról, mérséklésétől sem kell lemondania, és új, célzott utakat keresni ennek megoldásához. A pajzsmirigy-probléma komoly gát a fogyásban, illetve az újabb kutatások a bélflóra összetételének egyre fontosabb szerepét is feltárták. Ha a lelki és a fizikális oldalon egyszerre indul el, a két folyamat egymás hatását felerősíti, és valóban feltárhatók a jelen állapot lelki gyökerei, amelyek megoldása minden szinten teljesebb élethez vezet.
Javaslom továbbá az olyan csoportok, oldalak felkeresését, amelyek a "mainstrem nőideáltól" eltérő test elfogadásáról szólnak, amelyet a média torzan minden nő számára elérhetőnek és kívánatosnak tüntet fel. Miközben sokan ugyanolyan egészségkárosító módon érik el az ideálisnak vélt alakot önsanyargató diétakkal, extrém edzésekkel, mesterséges fogyasztószerekkel, esetleg plasztikai beavatkozásokkal, mint amilyen terhet ró a szervezetre a túlsúly. Én nemrég Németh Dorottya volt fitness világbajnokkal olvastam egy ilyen szellemű interjút a saját küzdelméről gyermekei születése, az élsport abbahagyása, a kemény diéták okozta egészségügyi problémák és a részben ebből fakadó 30 kg-s túlsúllyal. Azaz: nincs egyedül, ne adja fel!
Sok sikert, kitartást kívánok!
A párommal egy éve vagyunk együtt, nagyon szeretem őt, úgy érzem, biztos lehetek abban, hogy ez kölcsönös. Boldog vagyok emiatt, jól érezzük együtt magunkat. És akkor jön a DE... Úgy vagyunk boldogok, ha nem kell közben hétköznapi dolgokat intézni. És én ebbe mostanra belefáradtam. Kb. 9 hónapja költöztem hozzá, mosás, takarítás, pakolás, főzés. Mindent én csinálok. Van egy gyönyörű kertünk, teraszunk, lenne, mert nem hajlandó rendbehozni. Kértem már szépen, csúnyán, semmi. Majd megcsináljuk, majd milyen jó lesz, majd milyen szép lesz, a valóság pedig ott tart, hogy telnek a napok, hetek, hónapok és minden egyes alkalommal fontosabb neki leülni a gép elé a haverokkal játszani. Bennem meg minden egyes alkalommal felmegy ilyenkor a pumpa. Hogy lenne mit csinálni... Ráadásul rászánnánk két napot, készen lenne a lényegi része, mindenben csak a halogatást látom nála és elfogyott a türelmem. Csak egy másik példa hogy 3 hónapja vettünk új polcokat, azóta se tette fel őket a falra. Ha szemet hunyok ezek felett, minden a legnagyobb rendben van. Így ő nem is veszi komolyan mindazt, ami nekem probléma. Nem akarok így élni. Elmondtam neki. Hazajöttem a szüleimhez, hagytam neki egy levelet. Kaptam persze már üzenetet tőle, hogy hétvégére hívott segítséget és a kertben fog dolgozni. Ha ott vagyok vele a falnak beszélek az igényeimről, nem napokig, hetekig, hanem hónapokig. Azt mondja igazam van, nem álmodozni kellene, hanem cselekedni. Viszont újra és újra csalódok, hogy na majd most, most megcsináljuk, most segít, de sosem történt eddig semmi. Mit tehetnék még? Hogyan viselkedhetnénk ezalatt a külön töltött idő alatt? Egyik este ugyanis újra elmondtam neki, hogy így nem tudok vele együtt élni, egyszerűen máshogy kellene hozzáállnia dolgokhoz, hogy fejlődjünk. Egyedül érzem magam ezzel az igényemmel, ő szuperül elvan így a gyakorlatban, egyébként meg egyetértve álmodozik mit kellene csinálni a lakáson. Azt is mondtam, úgy gondolom, a nő hibája is, ha nem teljesen, hogyha beleragad egy ilyen szerepbe, mint amilyenben most én vagyok, hogy egyedül viszem a háztartást, de még a ház körül is dzsungel van... Nem mondott semmit, elaludt zárkózottan. Így másnap hazautaztam, időre van szükségem gondolkodni, és magamra figyelni, és segítségre mit lehet tenni ilyenkor. Köszönöm előre is!
Nagyon jól döntött, hogy határokat húzott a párjának, és kifejezte, mi az, ami az Ön számára már nem elfogadható! Ha a közös teendők nagy része Önre hárul, ez hosszútávon megmérgezi a kapcsolatot, mégha most a "békeidőben" megélt érzelmi közelség ezt időszakosan felül is tudja írni. Kérdés, hogy párja mennyire veszi komolyan az Ön kéréseit, és képes-e hosszútávon változtatni a jelenlegi hozzáállásán? Kérdés, hogy Ön mennyire tud türelmes lenni ebben a változási folyamatban, például tud-e egy "próbaidőt" megszabni, melynek során kiderülhet, hogy egyáltalán elindul-e ez a változás? Fontos lenne, hogy kölcsönösen elfogadják és tiszteletben tartsák egymás igényeit, valamint sikerüljön egy olyan élhető kompromisszumot találni, amely reálisan betartható mindekettőjüknek. Sok erőt, kitartást kívánok hozzá!
Üdvözlettel,
Nem is tudom hol kezdjem. 36 éves vagyok. Az utóbbi időben semmi nem érdekel. Nem beszélgetek a munkatársaimmal, magamba zárkózom. Nincs senkim. Sem társam, sem barátnőim. Ez már régóta így van, elfogadtam, nem ez a probléma. Eddig jól megvoltam magam is. Mindenki azt mondja ismerkedjek, de ha arra gondolok, hogy megint egy férfit megismerni, akkor inkább neki sem állok. De nem is ez az alap problémám. Pár hete elkezdtem "hipochonder" lenni. Diagnosztizáltak egy betegséget, ami egyre növekvő fájdalommal jár, de műtétre majd később kerül sor. Azóta a fájdalomra "koncentrálok", nem tudok elvonatkoztatni, nem használnak gyógyszerek, és folyton ez jár a fejemben. Ha elkezd fájni a fejem, rögtön agydaganatra gondolok, ha a lábamban szúró fájdalom jelentkezik, rögtön trombózisom van, a szívem rendszeresen össze-vissza kalapál, többször jön rám szédülő rosszullét, irtózom az infarktustól. Emiatt nem figyelek oda a munkámra, nem figyelek oda az emberekre, ha beszélnek hozzám, de inkább ne is beszéljenek hozzám. Nehezen alszom, még nehezebben ébredek. Persze erre egyből azt mondaná egy orvos, hogy menjek el pszichiáterhez, de évekkel korábban jártam már, többnél is, de azon kívül, hogy 5 perc "beszélgetés" után felírt egy nagy dózisú dilibogyót, még rosszabbat tett, mert a gyógyszerektől tényleg fizikai rosszullét jött rám. Soha többé pszichiáter. Pszichológushoz sajnos idő-és pénzhiány miatt nem tudok elmenni. Mégis kellene találnom valami megoldást, mert már "magamtól is szenvedek". Érzem, tudom, hogy valami nagyon nem stimmel velem. Szeretnék vidám, társasági ember lenni, de sokszor az ágyból sincs kedvem felkelni. Vajon van kiút?? Segítségét előre is köszönöm. Üdvözlettel: Marcsi
A halálfélelem hátterében gyakran a nem megélt élet keserűsége rejlik. Azaz hogy az élet véges, és mégsem használtuk ki a benne rejlő lehetőségeket. A legnagyobb lehetőség pedig a szeretet, amelyet csakis kapcsolatokban tudunk megélni. Szomorúság töltött el sorait olvasva, hogy már elfogadta, hogy senkije sincs, magába zárkózott... Mi van, ha mégis ez a probléma? És ennek következménye a túlzott aggódás a betegségek miatt, az elmúló élet miatt, amit a szeretet öröme nélkül hagy elfogyni?
Egy hozzáértő, biztonságot nyújtó terápiás kapcsolatban fel lehet dolgozni a kapcsolatokban szerzett sebeket, és megtanulni újra bízni, újra nyitni mások felé. Amennyiben megfelelő szakembert talál, elköteleződik a terápiás munka mellett és kitart, drámai változásokat tud elérni életminősége javításában! Nem ismerem az életkörülményeit, de biztos csak az idő- és pénzhiány az oka annak, hogy nem jár el pszichológushoz vagy más terapeutához? Hiszen családja, barátai nincsenek, mint írja, munkája viszont van. Ügyes tervezéssel talán mégis meg tudja engedni magának, hogy igénybe vegye egy szakember segítségét - ha akarja. Sok erőt kívánok önismereti úton való az elindulásához!
31 éves nő vagyok. Párommal 7 éve vagyunk együtt. Az lenne a problémám, hogy pár éve, amikor új munkahelyre kerültem, megtetszett a kollégám. Mint kiderült, ez kölcsönös volt. Volt egy pár apróbb flörtünk, tetszett ez a kis izgalom. De aztán kimutatta a foga fehérjét, kiderült hogy egy elég bunkó ember (másokkal is az), és utána már nagyon nehéz volt elviselni őt, mint munkatársat. Kicsit úgy érzem hogy elárultam a páromat... semmi fizikális nem történt közöttünk, de most már tudom, hogy a flörtből milyen könnyen lehetne több is, tehát nem árt ezzel óvatosan bánni. Gond-e, ha ezt az esetet nem szeretném bevallani a páromnak? Ő is ismeri a kollégámat, és nem kedveli egyáltalán pont a bunkó stílusa miatt, attól félek, hogy örökre elvesztené a bizalmát felém.
A másik gondom az lenne hogy fél éve született meg a kislányunk, akit imádunk, de újabb kihívással kell szembenéznünk... Ugyebár most már egymásra kevesebb időnk, energiánk marad, kettesben nagyon nehezen tudunk eljutni akárhova is... Plusz az itthonlét sokszor unalmas, ha hazatér párom, vágynék a társaságra,arra, hogy kimozduljunk, viszont ő meg nyugalomra, csendre vágyik, amit persze megértek.
Ön mit tenne a helyemben?
Köszönettel Andrea
Az első kérdésével kapcsolatban megértem az igényét, hogy szeretné párjával megosztani az Önnel történteket. Sajnos így a távolból, ismeretlenül nem tudom megítélni, hogy mennyit bír el a kapcsolatuk, főleg, hogy másik egy aktuális teher is nehezedik most Önökre kisbabájuk születése kapcsán. Itt nagyon fontos, hogy megpróbálják egyeztetni érthető okokból eltérő igényeiket ebben a helyzetben, és találjanak alkalmat a közös élményekre! Ahogy a baba nagyobb lesz, több lehetőség nyílik majd, hogy másra bízzák őt, és fontos, hogy aktívan keressék ezeket az alkalmakat, ne hagyják elsikkadni a párként együtt töltött időt! Visszatérve az első kérdésre: megerősítheti a bizalmat, ha feltár egy ilyen kényes történést a férje előtt, ugyanakkor le is rombolhatja azt, ha nem megfelelően méri fel kapcsolatuk terhelhetőségét - ezt csak Ön tudja megítélni, mindenesetre óvatosságra intem ezzel kapcsolatban. Szívesen ajánlom figyelmébe Almási Kitti: Hűtlenség c. könyvét, amely alaposan körbejárja a témát.
Minden jót kívánok!
A következők miatt írok Önnek. 41 éves nő vagyok, egyedülálló, szűz, soha nem volt párkapcsolatom, érzelmi kapcsolatom egyedül Édesanyámmal van, akivel imádjuk egymást. Testvérem sincs, barátaim se nagyon, a szellemi munkásságom nyomán inkább "rajongóim", de ez nem számít.
Látszólag extrovertált, mosolygós, "nagydumás" ember vagyok, valójában nagyon mély sérüléseket viselek a lelkemen. Más voltam, mint a többi gyerek, nem értettem a vagány kommunikációjukat, minden erősebb szavuktól megsérültem, én egy finomabb, szelídebb létmódra vagyok kódolva (máig iszonyodom a konfliktusoktól, összeomlok a legkisebb érzelmi disszonanciától.) Amikor a hiperérzékenyekről szóló cikkeket olvasom, minden egyes pontja rám vall.
3 évesen úgy mentem óvodába, hogy folyékonyan olvastam-írtam. Ez később is megmaradt, hogy életemben csakis a szellemi munka adott boldogságot és önbizalmat: mindig kitűnő voltam, imádtam tanulni. Ugyanakkor végig nagyon szenvedtem. Osztálytársaim kegyetlenül kicsúfoltak az iskolában, amikor 10 évesen megjött az első menses, elöntöttek a pattanások: undorítónak, leprásnak hívtak, pöttyös arcú babát raktak a táskámba az osztálytársaim. Én erre a rám jellemző módon reagáltam: nem rájuk haragudtam, hanem minden agresszióm önmagam ellen irányult. Kamaszkorban elfojtottam a nőiségemet, gyűlöltem a testem, fogyókúráztam, hashajtóztam, rocker lettem, bandáztam, alkoholizáltam. 20 évesen anorexiás és bulimiás is voltam egyben, ugyanakkor az egyetemen évfolyamelső voltam. Párkapcsolatnak reménye se volt, de én se akartam: férfiruhában jártam, és azt vallottam magamról, hogy androgün lény vagyok, nem nő, és idegen ebben az elátkozott testben.
28 évesen a menstruációm végleg elmaradt, secunder amenorrhoeával diagnosztizáltak. Szervi okot nem találtak mögötte. Éltem tovább, akkor már konszolidálódva, a női identitással megbékélve (ami mindig megvolt, csakis dacból tagadtam meg a csúfolás miatt...) szakmai sikerekkel, saját lakásomban, de egyre boldogtalanabbul. Bevallom, ma is gyakran folyamodok az alkohol adta ideiglenes mámorhoz, hogy ne érezzem a tönkretett életem fájdalmát. Ugyanakkor ébred bennem valami.. egy érzés, hogy mégsem reménytelen minden. Furcsa módon ez év júniusban 13 év után először a mensesem is szabályosan megjött spontán módon. Orvosokhoz járok, mert ezzel kapcsolatban sokféle tünetem van, de soha, semmi szervi elváltozást nem találnak, minden leletem hibátlan. Minden orvos pszichoszomatikus okokat emleget és azt mondja, keressek fel egy pszichológust.
Tudni kell rólam azt is, hogy iszonyúan félek a testemtől. Annak idején gyűlöltem, most már nem, csak félek minden jelenségétől: hipochonder vagyok, reggeltől-estig figyelgetem a testem. Nem egyszer volt olyan tünetem, hogy például amikor előadó voltam, szörnyen rettegtem, nehogy berekedjek előadás előtt - és minden külső ok nélkül erre teljesen berekedtem. A gégészek nem találtak semmit, tanácstalanok voltak, ők is azt mondták: a félelemtől szomatizáltam.
Szeretnék segítséget kérni, mert egyre többször rám tör a halálvágy, pedig látszólag semmi baj sincs: Édesanyámmal imádjuk egymást, noha nem élünk együtt, mindketten egyedül lakunk a. magunk lakásában. Drága Anyukám sose akart „birtokolni” engem, hihetetlenül önzetlen, csodálatos lélek: ő mindig, most is biztat, hogy ne adjam fel, keressek párt, még nem késő (én pesszimistaként mindig azt mondom, hogy "nekem már minden ilyesmi késő!") – és valahányszor a betegségek miatti iszonyú rettegés is rámtör, mindig őt hívom fel, neki zokogok bele a telefonba, hogy mit találtam már megint magamon, vagy mit olvastam a neten egy betegségről – és ő nyugtat meg. De sejtem, hogy azért az ő szeretetteljes, ám nem szakszerű megnyugtatása néha nem elég – a hipochondriám utóbb elhatalmasodott, már szinte mindennap félek, szorongok a testem valamilyen jelétől.
Szeretném megkérdezni, egy ilyen abszurd életkezdés, elrontott fiatalkor után is van-e esély a gyógyulásomra, arra, hogy valaha én még „normális” életet élhetek? Tanácsát, vagy csak válaszát is szívből köszönöm, tisztelettel és üdvözlettel: Bogi
A változáshoz soha nincs késő, az "időpontnál" sokkal fontosabb a motiváció és a kitartás, az áhított változás reménye, és persze az ehhez kapott megfelelő támogatás. Problémáinak gyökere leveléből nem derült ki számomra, valószínűleg alaposabb, hosszabb terápiás folyamat szükséges a tünetei, szorongásai, önmaga ellen forduló agressziója megértéséhez, illetve egy nagyobb önelfogadás, a testéhez való bizalomteljesebb viszony, és ennek nyomán egy kiegyensúlyozottabb életvezetés kialakításához. Arra biztatom, hogy ne adja fel addig, amíg nem talál egy Ön számára megfelelő szakembert, aki kísérni, támogatni tudja a változás útján.
Sok erőt és sok sikert kívánok!
Kedves Mónika!
Másfél éve megismerkedtem egy férfival. Mindketten egyedülállóak voltunk, kevéssel túl az 50-en. Kb 2 hónapig leveleztünk, ismerkedtünk egymással. Nagyon nagy összhang, szimpátia alakult ki köztünk, ezek után találkoztunk először. A randevú is nagyon jól sikerült, a közvetlen hangnem folytatódott élőben is. Úgy tűnt, mindketten megtaláltuk, akit kerestünk. Annyit ugyan említett, hogy hiányzott neki, hogy amikor meglátott nem dobbant meg a szíve, de ettől függetlenül nagyon jól éreztük magunkat együtt. A szimpátia kölcsönös volt továbbra is.
Az ezutáni első levelében kihangsúlyozta, hogy nagyon jól érezte magát, nem bánta meg, hogy eljött, de azóta sem találja azt, amit keresett önmagában, úgy érzi nem tudna megszeretni, és különben is messze lakom.
Elkeseredésemben megvádoltam, hogy nem ad esélyt, pedig mennyire jól érezte magát, honnan tudja még, hogy meg tudna-e szeretni vagy nem... stb.
Nem tetszett neki a hangnem, és javasolta, hogy köszönjünk el egymástól, mert olyan oldalamat ismert meg most, amit nem szeretett volna. Pedig ő esélyt akart adni, hogy megismerjen, de így már nem. (Erről egy szó sem volt a levélben) Tudtam akkor is, hogy ő egy őszinte, jellemes ember, és nem manipulálás volt a célja, csupán "ostoba módon" nem gondolta végig, hogy mit ír le. Próbáltam meggyőzni, de nem sikerült. Elköszöntünk egymástól. Engem nagyon nem hagyott nyugodni a dolog, mert annyira éreztem a kettőnk közti "kapcsot", ezért írtam neki 5 hét múlva újra. Kedvesen fogadta a dolgot, de még dédelgette a sértődést magában, így aztán megint nem jutottunk zöldágra. Megint elköszöntünk.
Kb 8 hónappal később megint írtam neki, mert egyszerűen nem bírtam elfelejteni. Mostanra már megnyugodott, sőt rájött, hogy ő is hibázott abban, ahogy akkor alakultak a dolgaink. Egyetlen baj van, hogy azóta van egy új kapcsolata. Mondta, hogy sokáig tartott, míg le tudta zárni magában a dolgunkat, Mégis örült nekem és a levelemnek. 5 hónapja levelezünk megint. 5X köszöntem el tőle az első 2 hónapban, én végleg akartam. Mindannyiszor írt utána is, sőt felvetette, hogy találkozni szeretne velem. Akkor nem jött össze, de 1 hete mégis meglátogatott. Olyan volt, mintha nem is váltunk volna el egymástól! Elképesztően jól sikerült. Persze azóta meg a bűntudat gyötri a párjával kapcsolatban, de azt az elején elmondta, hogy nem egészen olyan a kapcsolat, amilyet szeretett volna, sokat veszekednek, sokszor az agyára megy a hölgy, nagyon zárkózott, sérült lelkű a válása miatt, de a mosolya az nagyon vonzza, nem tud rá haragudni, ha rámosolyog, meg a szelíd gondoskodása tetszik neki. És mostanában nem akar változtatni, bár megfordult a fejében többször is. Viszont napi szinten levelezünk már hónapok óta, és ragaszkodik hozzám is.
Én persze többet akarok, már nem akarok elköszönni. Úgy érzem, mellettem van a helye, hisz köztünk egy szoros kötelék van, mióta ismerjük egymást. Az, hogy akkor szerencsétlenül alakultak a dolgok, sajnálatos, de ha kitérővel is, mi összetartozunk előbb-utóbb. Szegény hölgy nem tehet róla persze, és sajnálom is emiatt, de ő az én helyemet "bitorolja". Annyira borzasztó, hogy ilyeneket gondolok, de egyszerűen tudom, hogy én erre az emberre vártam, és hogy ő az én másik felem. Úgy érzem, valahol mélyen ezt érzi, csak még nem tudatosodott benne.
Néha arra gondolok, hogy talán a hiányom hamarabb ráébresztené, minthogy állandóan "jelen vagyok", még ha csak levélben is.
Bár nagyon erős bennem a meggyőződés, azért néha megingok, hogy igazam van-e mindebben?
Tudom, hogy ő is gyötrődik, nem tudja, mit tegyen. Úgy érzi, hűséggel tartozik a párjának, még ha nem is annyira jó vele. De hát még csak egy pár hónapos kapcsolatról beszélünk, nem 30 éves házasságról. Az nyilván más volna. Azt gondolom ebbe a kapcsolatba belesodródott a mi afférunk miatt.
Kihangsúlyozom, ő egy becsületes, tisztességes ember. Ezért is gyötrődik folyamatosan.
Kérem mondja el, mit gondol erről!
Köszönöm szépen a válaszát!
Merci
Kedves Merci!
Nehezen fogok hozzá a levélhez, mert szeretném tiszteletben tartani az érzéseit, de mivel felkért rá, hogy írjam le a véleményem, megteszem. Így fogalmazott: "Egyetlen baj van, hogy azóta van egy új kapcsolata." Nos, szerintem nem ez az egyetlen baj. Ez csak egy erőteljes jelzés azzal kapcsolatban, hogy erre a férfira nem számíthat. Egyik megnyilvánulása sem megalapozott, rendkívül könnyen változtatja szándékait - véleményem szerint pillanatnyi igényeinek, hangulatának megfelelően, lehetőleg úgy, hogy minél kisebb teher háruljon rá, minél több megkapható élvezet mellett. Jelenleg élvezi a párja és az Ön szeretetét, rajongását is. Mondani bármit lehet, Ön nem tudja ellenőrizni, mennyi az igazság abban, amit a másik hölgyről állít. Önnel kapcsolatban is változóak az érzései: eleinte nem dobbant meg a szíve, most mégis ragaszkodik Önhöz - ez így eléggé zavaros. Ha egyértelműen Önnel szeretne lenni, korábban és most is teremthetett volna már olyan helyzetet, hogy ez megtörténjen. Miért is kell annyira hangsúlyozni, hogy ez a férfi egy becsületes, tisztességes ember, aki csak szerencsétlen helyzetekbe sodródik? Ez nekem eléggé gyanús. Meddig akar várni rá, annak ellenére, hogy ezek szerint olyat is mondott az úr, hogy "mostanában nem akar változtatni"? Sajnálom, de én semmi ígéreteset nem látok ebben a történetben Önre nézve.
Ami segíthet viszont, ha elgondolkodik arról, voltak-e korábban az életében olyan helyzetek (akár gyerekkoráig visszamenőleg), amikor hasonlóan érezte magát? Áhítozott az elérhetetlen szeretet, a csodálatos másik ember iránt, és biztos volt benne, hogy egyszer, valamikor, valahogy, minden ez ellen szóló eddigi történés ellenére mégis viszont fogja Önt szeretni? Álmodozott róla, hogy akkor majd minden jóra fordul? Gyakran megtörténik, hogy ezeket a korai mintákat ismételgetjük életünk során, mivel ezek jelentették egykor a szeretetet, mégha fájdalommal, hiánnyal párosultak is. A jó hír, hogy felnőttként át lehet írni ezeket egy hozzáértő terapeuta segítségével, és ekkor lehetőség nyílik egészségesebb, egyenrangúbb, s főleg szeretettelibb kapcsolatok kialakítására.
Ezt kívánom Önnek is!
Üdvözlettel,
a páromnak kb fél éve jelentkezett nehézlégzése, ami átment fulladásba, 32 éves. Állandan eldugul az orra is, krónikus náthája van és a munkáját abba kellett hagynia, mert egy építkezéshez hordta az árút -soför- és annyira por volt, hogy köhögésrohamok jöttek rá, táppénzen volt miatta. Tavasszal munkahelyet váltott, de a fulladásos roham nem mult el és a körzeti orvos beutalót adott tüdőgondozóba és kapott ventolin rohamoldó sprayt és egy allergia gyógyszert. A vizsgálatra várakozás közben egyik este annyira fulladt, hogy a sürgösségi betegellátóra mentünk, ott rögtön behívták és a vizsgálatok semmit nem igazoltak. A gégészetre is elküldték, mert azt érzi ilyenkor hogy bedagad a torka és nem megy tovább a levegő. A diagnozis az lett, hogy háziorvosi kivizsgálás alatt van és nem tudja kivárni az időpontot és bepánikolt a fulladásos tünetei miatt és az orvos nem hitte el, hogy a ventolin spray nem hat. Egyébként tényleg nem akartunk két hónapot várni ezzel, mert azt mondta addig megfullad, ezért elmentünk magán pulmonológiai rendelőbe. Kiderült, hogy, ha ventolin spray nem hat, akkor megnyugodhatunk, mert nem asztma. Azóta leszokott a dohányzásról, néha egy szál, napi 1 doboz helyett, viszont fullad. Visszament a gégészetre mégegyszer, hogy biztos nincs torkában semmi és nincs, pedig érzi. Amikor fullad, akkor reflex szerűen azt érzi, hogy vennie kell levegőt és még többet, de kifujni nem tudja és ez szédülésig tart, lezsibbad mindkét keze és verejtékezik. A múlt héten több levegővétel erejéig sem ment le a levegő és azt mondta, hogy halálfélelme van attól, hogy meg fog fulladni. Felöttlott ennek a pánik dolognak a lehetősége, amit eddig elvetettünk, de mivel megint előjött a fulladás, és most semmihez nem tudjuk kötni, bármikor egyszer csak jön, szeretnénk megkérdezni, hogy lehet-e az? Közben megvolt a tüdőgondozói vizsgálat is, konrollal és nem asztmás. Kapott másmilyen sprayt, de az sem használ.
Tanácsot szeretnénk kérni, hogy hol érdemes ezt kivizsgáltatni, sajnos a körzeti orvos olyan, akinek mondani kell, hogy mit akarunk, mert magától semmilyen ötlete nincs:(
Köszönjük a segítségét.
Üdvözlettel a párom nevében, mert Ő még most is elveti ezt a pánik dolgot:)
Úgy tűnik nekem a levelében leírtakból, hogy fizikai szinten teljes körűen körbejárták ezt a kérdést. Ezt nagyon jól tették! Ezzel együtt a probléma fennáll, és a tünetek leírása nagyon beleillik a pánikbetegség kategóriájába. Nem kritérium, hogy kell valamilyen közvetlen kiváltó ok a roham jelentkezéséhez, illetve az is elképzelhető, hogy van ilyen, csak mivel párja nem akar tudomást venni róla, ezért nem derül ki, hogy mi az. Ahhoz, hogy az esetleges lelki okokat meg lehessen közelíteni, a párjának legalább egy kis nyitottságot kellene tanúsítani eziránt a lehetőség iránt. További orvosi kivizsgáláshoz sajnos én sem tudok tanácsot adni, a testi tünetek lelki hátterének felderítéséhez viszont melegen ajánlom a SzomatoDráma módszerét, amelyet saját gyakorlatomban is használok, de sokféle módon lehet igénybevenni - erről és magáról a módszerről a szomatodrama.hu oldalon tájékozódhatnak alaposabban.
Mielőbbi gyógyulást kívánok a párjának!
Üdvözlettel:
Azzal kapcsolatban kerestem meg Önt, mert egy éve szakítottam a párommal, ez egy 8 éves kapcsolat volt. Gyerekkori szerelem. Ez az egy év nagyon megterhelő volt számomra lelkileg, az egész ott kezdődött, hogy nem tudta elfogadni, hogy vége, zaklatott, telefonon hívogatott, egy nap 10x is ha esetleg nem vettem fel, akkor egy üzenetet küldött, hogy ezt még meg fogom bánni. Amikor telefonon beszéltem vele, akkor próbáltam vele megértettni, hogy ez nem egészséges amit csinál, el kell engednie, hiszen már nem szeretjük egymást. Erre azt mondta, hogy tudja és ezzel tisztában is van, ő sem szeret, de azt akarja, hogy szendvedjek.
Érdekes módon csak akkor keresett telefonon, ha rossz napja volt, hogy azt rajtam ki tudja tőlteni (ez az egész kapcsolatunkra igaz volt az utolsó pár évben amikor még együtt voltunk - mindenért én voltam a hibás), illetve soha nem akkor ha a családjával volt. Én azt gondolom, hogy ezt a családja előtt nem meri felvállalni.
Az, hogy felvettem a telefont tartott körülbelül fél évig, majd teljesen elzárokoztam tőle, nem veszem fel azóta neki a telefont, az üzenetekre nem reagálok, ezután, 1-2 hónapra el is tünt, nem hallottam róla, majd megint kezdődött minden előlről.
Már tényleg nem tudom mit tegyek, mert pár napja megint elkezdte ezt az egészet, hívogat, és fenyegető üzeneteket küld, hogy tönkreteszi az életemet, és stb.
Ez már számomra nagyon nehéz nem tudom mit tegyek.. félek, hogy ennek soha nem lesz vége.
válaszát előre is köszönöm.
Bízom benne, hogy a nehezén már túl van azzal, hogy kilépett a kapcsolatból, amely aránytalanul nagy terheket rótt Önre, és tudta is magát tartani a szakítási döntéséhez. Zaklatója egy idő után "leszokik" majd Önről, ha belátja, hogy nem kapja meg a várt kielégülést, azaz a szokásos reakciókat. Lelki nyugalmát addig azzal tudja biztosítani, ha nem ad lehetőséget neki arra, hogy elérje Önt - például megváltoztatja a telefonszámát, letiltja őt, stb. Némi esély arra is van, hogy ettől esetleg elgondolkodik saját viselkedésén a volt párja, de sajnos valószínűbb, hogy inkább keres magának egy újabb áldozatot. Ha veszélyben érzi magát, akkor pedig értesítse a rendőrséget, barátaival, ismerőseivel tudassa, hogy ki zaklatja Önt. Ha nem apadnak a fenyegetései, erről a lépéséről zaklatóját is tájékoztathatja a miheztartás végett.
Erőt és kitartást kívánok!
Bátyàmmal kapcsolatban szeretnék kérdezni, 23 éves és elég sok balhéja volt már élete során ezek kapcsán jelenleg pártfogó felügyelőhöz jár illetve előtte a helyi gyermekvédelmissel is el kellett beszélgetnie és mindegyiküknek hazudik, a családunkról talán saját maga felelősségért szeretné elhárítani és olyanokat talál ki és mondja akár ezeknek az embereknek de a saját ismerőseinek is, hogy apukánk bántotta őt mindig, mikor ez soha nem történt meg illetve, hogy iszik és vele kiabál esténként de ez sem igaz. Miért állíthat hamis információkat a családunkról? Mikor bármi történt vele a szüleim maximálisan mellette álltak és soha egy rossz szót sem szóltak neki a rossz cselekedeteiért sem. Hogyan lehetne rajta segíteni? Miért csinálhatja ezt? Már fiatalabb korában is gyakran előfordult, akár az iskolában is, hogy előadta ami meg sem történt.
Köszönöm válaszát
C
Ennyi információ birtokában és a bátyját nem ismerve természetesen nem tudok felelni a kérdésére. Feltételezéseim lehetnek csupán: valamiért nem bízik abban a bátyja, hogy ha őszinte, megértést, támogatást kapna, inkább büntetésre számít, és ezt szeretné megúszni a kitalált sztorikkal, melyekben másokra hárítja a felelősséget. Biztos, hogy van valamilyen sérelem a háttérben, amiért ilyen módon - valószínűleg tudattalanul - próbál bosszút állni a szülein, elmondásából ítélve elsősorban édesapján. Gyakran megtörténik, hogy egy testvérpár két tagjával nagyon különböző módon bánnak a szülők, és erről a "kedvezményezett fél" sokszor nem is tud - nem biztos, Önöknél is ez a helyzet, csupán felvetem a lehetőséget. Igazi választ és megoldást egy, a szülők bevonásával végzett családterápia adhatna.
Üdvözlettel,
Megismertem egy férfit társkeresőn a nyáron.Jártunk is 4 hónapot.Aztán szakított velem,mert azt mondta nem szerelmes belém,de nagyon szeret mélyen.Azóta szoros barátság van közöttünk a kérésére,bár én többet szeretnék.Időközben kiderült hogy gyógyszeres ill. terápiás kezelés alatt áll,mivel bipoláris zavara van.Aztán azt is elárulta egy másik nőt szeret akivel 6 éve jártak,2 évig és aki miatt öngyilkossági kísérlete volt.A mai napig fontolgatja hogy megöli magát és sokat gondol a nőre akivel 6 éve nem is beszélnek.Nekem fáj a szenvedése mert nagyon szeretem és azért is rossz,mert néha úgy kezel mintha a párja lennék.Simogat,nem válhatok el tőle ölelés nélkül,sír ha elakarom hagyni és ilyenkor hercegnőjének nevez.De van amikor megbánt szavakkal.Elég csúnyán,bár vallja nem szándékos.De már ott tartok hogy végleg,mint barátot is elhagyom.Rossz látni a szenvedését,miközben tiszta szívből szeretem,szerelemmel.A héten letiltottam a közösségi oldalon is,de nekem is hiányzott és én is neki.Szóval maradt minden a régi.De nagyon szenvedek és ő is,csak egy másik nő miatt.Mit tehetnék? Hagyjam el mindenképpen mint embert? Vagy hogy tudnám feledtetni vele a másik nőt? Lassan ebbe fogok belebetegedni...
Köszönettel: E.
Sajnos egy erős függőségi helyzet alakult ki Önök között, férfi "barátja" továbbadta Önnek a saját szenvedését, és Ön ezt elfogadta tőle. Azt kell mondjam, bizonyos szempontból arra használja az Ön ragaszkodását, szerelmét,hogy egyensúlyban tartsa magát - ha az istenített nő nem is viszonozza az érzéseit, valakitől mégiscsak megkapja a kívánt rajongást. Kicsit talán Ön is így van ezzel - viszonzott szerelmet ugyan nem kap tőle, de ragaszkodást, "fontos vagyok"-érzést igen. Önnek önismeretileg ezt a hiányt lenne érdemes közelebbről szemügyre vennie: miért nem tartja magát érdemesnek egy teljes kapcsolatra, miért tűnik biztonságosabbnak egy töredékes viszony? Amikor belül egyensúlyba kerül, már nem is lesz szüksége efféle "pótlékra", és könnyen elengedhetővé válik ez a kapcsolat.
Üdvözlettel,
Úgy tűnik, komoly szorongás gyötri, és fontos lenne, hogy végére járjon a dolognak. Könnyen lehet, hogy a párjába vetett bizalom megingása van a szorongás hátterében, ez esetben jó lenne erről nyíltan beszélgetniük. Azt nem tartom valószínűnek, hogy az álma pontosan azt a testi betegséget jelezné, amiről szólt, mindenesetre komoly (halál)félelemre utal. Amennyiben fizikai panaszai vannak, érdemes azokat kivizsgáltatni, hogy ki lehessen zárni a testi betegséget, illetve megfelelő kezelést kaphasson, ha az mégis indokolt. Leginkább pedig azt javaslom, hogy vegye igénybe olyan szakember segítségét (pszichológus, pszichiáter), aki jártas a szorongás, pánik kezelésében, és segít visszanyerni a lelki egyensúlyát. Ha párja nyitott rá, párterápiát sem tartok feleslegesnek.
Üdvözlettel,
A barátnőm lakása büdös, bent van 1 macska, 1 kutya, az udvaron még 3 kutya.
Hogy lehetne az orrfacsaró szagra, igénytelen miliőre felhívni a figyelmét?
Egy éve vagyunk együtt a barátnőmmel, életem legszebb nője nagyon jól megvagyunk minden tekintetben, egyformán gondolkodunk, kiváló a nemi életünk, meglátásom szerint boldogok vagyunk.
Az én lakásomban.
Nála egyszerűen büdös van, a macskája mindenhova bejáratos, / a kutya csak a folyosón/ volt hogy a franciaágyon az én fejem alatti részt pisilte le, amikor nem voltam ott, nem is aludtam ott hónapokig. A reakciója a tipikus: mircike nem miattad csinálta, egyáltalán nem féltékeny rád. / pedig dehogynem/
Egyre inkább azt érzem, hogy kezdenek az állatok az első helyen lenni nála. Az meg milyen profán már, hogy egy állattal keljen megvívni egy nőért, egyáltalán, a téma felvetése is lassan kétséget ébreszt saját épeszűségemmel / magammal szemben is, hogy kell-e nekem ilyen kapcsolat?
A macska egyébként kinti benti macska, alma nincs bent, maga macska büdös. / pedig ivartalanított kan/
Amikor gondolja bemegy a lakásba, / cukika cicaajtón át/ és miután evett, bármit szabad neki, lehet hogy két napig a mezőn – árokban- szennyvíztelep mellett – vagy a szomszéd padlásán volt, vagy bárhol, ( ki tudja hol) és azzal a testel, bundával fekszik az ember életterébe, amikor nem vagyok ott akkor az ágyába is. mondjuk mindenkor tiszta ágyneműt húzunk amikor ott alszok, olyankor nem jöhet be a hálóba, de ez pusztán parasztvakítás a javából, ezt sztem mindketten tudjuk.
Nem tudom, hogy vak voltam eddig, vagy mostanában valami folyamat beindult, de undorodok hozzá menni, és félek, ez a végét jelenti a kapcsolatnak. Az összeköltözést tervezgetjük, ám az esélyeket latolgatva, már ami a 10 éves távlati terveket illeti, nem hiszem, hogy a jelenlegi állapotban eljutnánk odáig. Hogyan tudnám a jó irányba terelni, és felnyitni a szemét?
Nem átnevelni szeretném, mindössze macskaszőrmentes jó illatú tiszta lakásba hazamenni, ahol a komfortérzetem a toppon van. Szeretném azt az állapotot elérni, hogy nem kell 4 törölközőt kidobnom a szekrényből a szennyesbe, mielőtt kiviszem a fürdőszobába, törölközni, mert a macska egész nap azokon feküdt a szekrényben, és nemcsak büdösek, de sokszor „furcsán nyirkosak is”. Férfiként szeretem az illatokat, a maszkulin vonások rendben vannak, nem vagyok metroszexuális sem, mielőtt túlzottan nőies jegyekre gondolna. Az otthon melege, az otthon árasztotta béke, és nyugalom mind- mind a saját kényelmünket kell hogy szolgálja, és elgondolkodtat, hogy ha ennyire eltérő igényrendszerrel költözik össze két ember, akkor a jövő komplex egészé válhat-e egyáltalán valaha is?
Válaszát köszönöm.
Ákos
Valóban sajátos helyzet alakult ki Önöknél, de legjobbnak tartom, ha nyíltan beszélnek róla - olyan nyíltan, ahogy nekem írott levelében fogalmazott. Természetesen nem egy hosszú monológ formájában gondolnám mindezt a kedvese fejére zúdítani, hanem a lényeget összefoglalva, egyes szám első személyben megfogalmazva azt, ami leginkább zavarja Önt. Ezután kell átadni neki a szót, hogy reagálhasson - nagyon nehéz, de nagyon fontos kibírni, hogy félbeszakítás nélkül végighallgassa! Miután mindketten elmondták, hogyan látják a jelenlegi helyzetet, kit mi zavar, stb. lehet közösen elindulni a probléma pontos definiálása felé, pl. hogyan éljünk úgy együtt, hogy mindkettőnk legfőbb igényei kielégüljenek - Önnek a higiéniával kapcsolatban, neki az állatai közelségére vonatkozóan. Lehet, hogy Önök nem így fogalmazzák majd meg, a lényeg, hogy mindketten elfogadják, hogy igen, erre a problémára keressük a megoldást!
Utána lehet ötletelni, alternatívákat felvetni lehetőleg minél szabadabban és minél többet - ehhez az kell, hogy ne kritizálják se a másik, se a saját ötleteiket, jöjjön elő minden, ami eszükbe jut! A következő lépésben úgyis kiszórják majd, ami nem megvalósítható, maradjanak bent azok a lehetőségek, amelyeket mindketten elfogadhatónak és kivitelezhetőnek tartanak. Végül állapodjanak meg a megvalósítás módjában: ki mit csinál, mikorra, és mikor néznek rá újra a témára, átbeszélve, hogy mi működött és mi nem, ez utóbbin természetesen érdemes változtatni.
Valószínű, hogy elsőre nem fog ilyen szépen lefutni ez a folyamat, de ne adja fel, amennyiben fontos Önnek ez a kapcsolat! Leveléből úgy tűnt nekem, hogy igenis fontos. Az is benne van a pakliban, hogy kiderül, barátnője egyáltalán nem akar alkalmazkodni az Ön igényeihez - ez a legrosszabb eshetőség, de még mindig jobb, ha idejében kiderül, és Ön úgy érezheti, mindent megtett a megoldás megtalálása érdekében. Ha ebben a kérdésben nem sikerül dűlőre jutniuk, akkor a későbbi sarkalatos kérdésekben is gondjaik lesznek. Arra mérget vehet, hogy lesznek még olyan témák, ahol gyökeresen eltérő álláspontot képviselnek majd - ez minden pár életében előfordul, nem a párkapcsolat "jóságának" vagy a felek illeszkedésének mércéje.
Sok sikert és kitartást kívánok!
Tavaly nyaron hagytuk ott a munkahelyunket a parommal, olyan munkahely ,amit en nagyon szerettem csinalnk,de a parom mar idegileg nem birta es ugy dontottunk,hogy valtunk. De engem lelkileg nagyon meggyotort,elkezdett hullani a hajam. Magyarorszagra koltoztunk,a parom testverehez, o tudott dolgozni ,en nem. Ezert fel even keresztul otthon ultem es sirtam hogy mennyire hullik a hajam. Minden orvost vegig jartam, a nogyogyasz PCOS el diagnlsztizalt,az endokrinologus pajzsmirigyel(lelelet nelkul,Letroxot irt,azota szedem). Nagyon magam alatt voltam, az inzulin leleletem ami magasabb volt picit(2-es ertek a megengedett es az enyem 2,7 volt). Szedtem minden gyogyszert, dietaztam,tornasztam de semmi nem akarta megallitani. Egyedul a vibro trener segitett a hajhullasba. Most is tobb hullik a kelletenel es meg is ritkult nagyon. Egy hete voltam egy masik nogyogyasznal, o azt allapitotta meg hogy PCOS-nek nyoma nincs. Inkabb nyugodjak meg es meglatom a hajhullasom megall. Azt tudom es erzem,hogy idegileg nagyon le vagyok gyengulve, mikor felidegesedem , erzem az ero megy el a labambol, es leszek rosszul. Az lenne a kerdesem,hogy On szerint ez a fajta stresz okozhat-e ilyen merteku hajhullas vagy hajritkulast? Mert mar a harmadik orvos aki erre gyanakszik. Probaljak meg ezen az uton haladni? Valaszat elore is koszonom. Tisztelettel.
Egyetértek az orvosok véleményével, leginkább azért, mert az Ön megérzése is az, hogy lelki okok állnak hajhullásának hátterében, ráadásul pontosan meg is nevezi ezeket az okokat. Jelentős változások, sőt veszteségek érték Önt az elmúlt egy évben, és egyelőre nem talált magának olyan szeretett, értelmes tevékenységet, amely pótolni tudná elvesztett kedves munkahelyét. Ez feleslegesség-érzéshez, egzisztenciális bizonytalansághoz vezet (még akkor is, ha párja el tudja tartani mindkettőjüket). Új irányok megtalálása, új kapcsolatok építése, megfelelő munkahely - ezek mind segíthetnek érzelmi stabilitásának helyreállításában. Valamint számos módszer létezik, amely a testi tünetek lelki hátterének feltárásában segít - én SzomatoDrámát ismerem közelebbről és szívesen ajánlom is erre a célra. Ugyanakkor egy "sima" életvezetési tanácsadó beszélgetés-sorozat is elég lehet ahhoz, hogy tisztába jöjjön helyzetével és megtalálja az Ön számára legmegfelelőbb megoldást.
Sok sikert kívánok hozzá!
Sajnos már egy ideje megkeserítik az életemet a szomszédok. Gondolom ez nem egyedi eset. Két kisgyerek lakik szüleivel a szomszédomban. Azt megértem, néha-néha sír és skitozik, ( a kisebbik gyerek azt hiszem 10 hónapos), de szerintem az nem normális minden nap délutántól késő estig ( kb este10-ig) síkitozik. Sajnos még hétvégén is! Egész nap be vannak zára a négy fal közé. Számtalanszor kértem már őket, hagyanak legalább este 8 után pihenni, vigyék át a másik szobába a gyereket, mert én reggel korán kelek és megyek dolgozni. Ők meg persze reggel, sőt délelőtt alszanak. Már rég nem alszom a saját szobámba, ágyamba. Számomra ez igen furcsa, mikor én kicsi voltam megvolt az esti rutin: 7 kor vacsi, fél 8-kor fürdés, és 3/4 8 kor már ágyban feküdtem anyu mondta a mesét és éneklte az altató dalt. Kikaptam ha nem aludtam este 8 kor. Az is furcsa számomra ha délután fuvolázom, zenét hallgatok, TV-t nézek verik a falat. Már nem szeretek hazamenni, inkább tovább maradok a munkahelyemen minthogy haza kelljen menni. Sétálok a városba, hétvégén elmegyek a barátnőimhez, de nem lehetek ott minden hétvégén. Teljesen el vagyok keseredve! A lakók segítségére sajnos nem számíthatok. Mi a megoldás?
Nincs könnyű helyzetben, mivel úgy tűnik, szép szóval nem tudott hatni a szomszédaira, és az életmódjuk, életstílusuk finoman szólva eltér egymástól. És egy kisgyerekesre "rászólni" nehéz ügy, könnyű arra hivatkozni, hogy ilyenek a gyerekek, és Ön ezt nem értheti, ha nincs gyereke...
Valószínűleg nem tarthat a végtelenségig ez az áldatlan állapot, hiszen a kicsi növekszik, előbb-utóbb bölcsődébe, óvodába fog járni, és akkor az életritmusuk közeledni fog az Önéhez. Ettől persze a konfliktusok megoldása nem lesz könnyebb, és biztosan nem szűnnek majd meg teljesen, de legalább - vélhetően - kevesebb lesz az ütközés. Talán ezt érdemes még kivárni, mielőtt a költözés mellett döntene.
Kitartást és türelmet kívánok Önnek!
Azzal kapcsolatosan szeretném kérdezni, hogy egy korábbi cikkben olvastam, hogy az agykontroll segítségével egy hölgy sikeresen változtatott a lába hosszán. (Baleset miatt kórházba került, ott rosszul rakták össze a lábát, újra eltörték, ami miatt rövidebb lett 5 cm-rel az egyik lábszára)
Pár hetes koromban volt egy ínszalag műtétem (dongaláb), amivel kiegyenesítették a lábamat, azonban a gipszelés következtében többek között kb 2 és fél cm különbség lett a két lábfejem hosszában. Gondolom nem kell részleteznem, hogy ez nőként milyen frusztráló dolog. :)
Amikor olvastam ezt a cikket, felcsillant a szemem, hogy az elme programozásával, nyilván rendszeres gyakorlással ezen lehet változtatni.
Érdeklődnék, hogy hogyan tudok ezen a problémán segíteni, illetve, hogy a tanfolyam elvégzése mellett fel tudom-e venni a kapcsolatot a hölggyel, akinek hasonló problémája volt (Annyi derült ki, hogy a keresztneve Gabriella, ha jól emlékszem), mert szerintem értékes információkat tudhatnék meg a tapasztalatairól (mennyit meditált, hogyan stb.)
Illetve még annyit kérdeznék, hogy mennyire hasonló a theta healing, erről a technikáról tud-e esetleg valamit.
Válaszát előre is nagyon szépen köszönöm!
Üdvözlettel:
Dóra
Elnézést, hogy ilyen sokáig várakoztattam a válasszal, magam is bizonytalan voltam, hogy mit válaszoljak, kompetens vagyok-e egyáltalán a kérdésben - emiatt ajánlom, hogy kérje ki mások véleményét is! Mindenesetre megosztom a sajátomat Önnel, bízva benne, hogy segítségére leszek vele.
Magam személyesen még nem találkoztam olyan esettel, amikor egy fizikai deformitás megváltozott volna elmebeli technikák hatására, noha én is sok ilyen esetről olvastam, és hajlamos vagyok elhinni, hogy ez lehetséges. A SzomatoDráma módszere, amelyet évek óta tanulok és dolgozom is vele, számtalan bizonyítékot szolgáltatott már számomra azzal kapcsolatban, hogy a tesi-lelki folyamatok szoros kölcsönhatásban vannak egymással, ezért ha a lelkünkben valami gyökeresen megváltozik - meggyógyul - az előbb-utóbb testi szinten is megnyilvánul. Mindazonáltal klienseim esetében olyan kevésbé megfogható fizikai tünetekkel dolgoztunk (és tapasztaltuk meg azok változását), mint például a fejfájás, izomfájdalmak, tartós rekedtség, menstruációs görcsök. Bár ezek közül némelyik meglehetősen erőteljes volt és sok szenvedést okozott, mégsem járt szemmel látható fizikai deformitással.
A legfontosabb azonban az volt, hogy a lelki háttér "megdolgozásával" az illető személy komoly önismereti felismerésekhez, érzelmi átalakuláshoz jutott el. Emiatt egyértelműen biztatom, hogy kezdjen el mentálisan foglalkozni a lábfejével, az Önnek szimpatikus technikát, módszert kiválasztva. Ha "csak" annyit ér el, hogy megváltozik a viszonya ehhez a testrészéhez, nagyobb elfogadást, kevesebb frusztrációt él meg vele kapcsolatban,már sokat javulhat az életminősége, fokozódhat az önbizalma.
Sok sikert és kitartást kívánok hozzá!
21. éve dolgozom egy munkahelyen, kisváros idősek otthona.Sok nő közt.Eddig fix párokban dolgozunk, 12 órában.Sok párom volt,szinte minddel kijöttem.Ezzel az utolsóval pedig az a gond van,hogy későn ismertem ki, hogy nyalis kétszínű ,és kissé pszihopata...
Segítettem a fiának munkát találni,mikor a férjemék kerestek dolgozót.Erre az volt a hála, hogy nekem tapadt a felnőtt 34 éves fia miatt,hogy milyen beosztást csinált neki a férjem...Ezek után nagyot csalódtam benne.Nem szerettem vele dolgozni, de nem panaszkodtam.
Erre tegnap kijelentette,hogy inkább leszámol, de nem akar a párom lenni,indoklás nem vagyunk egy hullámhosszon.
A két főnök azt mondta,nem akar egyikünktől se megválni,ezért bevezetik a forgó rendszert,mindenki fog mindenkivel dolgozni.
Ezellen a többiek tiktakoztak, 3 pár,mert most mindenki jól kijön a párjával.
A kisfőnök,akinek nyal a társam, megérdezte,akar e valaki VELEM dolgozni, senki se akart megválni a párjától.
Ami bánt, hogy Nem a párommal kapcsolatban kérdezte a többieket,hogy
Vele akar e valaki dolgozni... Mert érdekes, pedig ő vetette fel a dolgot,én kihúztam volna vele,úgy ahogy eddig...
Most úgy érzem,én vagyok a főmumus,aki miatt borul a rend,mert a kolléganőm úgy adja elő magát, hogy ő a szenvedő fél,aki inkább elmegy,de nem marad velem tovább...
Én nem mondom ,hogy hibátlan vagyok egy szóval se, de azért ezt nem érdemeltem...
Gondolkoztam, hogy azt mondom,leszámolok, de nekem a férjem nem keres sokat,munkát nem biztos hogy találok..ez meg jól fizet viszonylag...Ellenben a kedves "társam" férje 5-600 e t keres, külföldön van,megtehetné,hogy nem dolgozik...
de mindig azon sír,h nincs pénz, nem járnak sehova.ha pedig hazajön a férje,mindig szabit vesz ki, v elmegy táppénzre.Sokszor nekem is pont oda kellene szabi,ebből néha gubanc van a beosztásnál...
Elnézést a hosszú levélért!Személyes véleményét is várom erről,mit tegyek?Nyeljek ,és tűrjek,vagy megérett az idő a váltásra...??
Köszönöm :G.
Valóban nehéz helyzetbe került, úgy tűnik, munkatársa ügyesen manipulálta Önt, és talán a többieket is. Kérdés, hogy van-e olyan felettese, akiben eléggé megbízik ahhoz, hogy a saját szemszögéből is elmesélje a történetet, ahogy most itt leírta? Ha már a távozáson gondolkodik, talán előtte megér egy próbát... Esetleg érdemes lehet puhatolóznia a többi kolléganőnél, hátha valaki mást is átejtett már - lehetséges, hogy a most szövetséges kisfőnök is sorra kerül egyszer. Aki saját érdekei mentén használja (ki) az embereket, az előbb-utóbb többekkel szembekerül, és így lassan kiismerik - ne hibáztassa magát, hogy ez nem sikerült elsőre, az ilyen típusú emberek a látszatkeltés mesterei! Viszont mivel nem őszinték, előbb-utóbb lelepleződik a taktikájuk, és odébb kell állniuk. Talán ezért is dobálózott már kolléganője ezzel, félve attól, hogy Ön leleplezi. Lehet, hogy érdemes még kivárnia és figyelnie, mikor jön el a megfelelő alkalom, hogy szembesítse ezt a "kedves" kolléganőt azzal, hogy mit művel - valószínűleg belátásra, "megjavulásra" nem számíthatnak nála, esetleg csak színleg, átmenetileg.
Kitartást és erőt kívánok Önnek!
A segítségét szeretném kérni a nagylányommal kapcsolatban, aki idén lesz 18 éves, gimnazista. Tele van tervekkel a jövőre nézve, de van egy dolog, ami akadályozza ebben és én sokat aggódom miatta. Kicsi korától inkább befelé forduló, de sok minden iránt érdeklődő gyerek volt, viszont már akkor is jól eljátszogatott egyedül és azóta sem egy társasági lény. Jellemzően az olyan baráti kapcsolatokat szereti, ahol ketten vannak, nagyobb társaságban, osztályközösségben nagyon csendes, nem akar szóhoz jutni, elhallgatja a többieket.
Aminek nagyon örülök, hogy jó a kapcsolatunk, itthon elmesél mindent, ami vele történik, a történtekkel kapcsolatos érzéseit is megosztja velünk. Azt is tudja, hogy miért kötődik olyan nehezen. Azt mondja, csak olyan emberrel tud barátkozni, akiben megbízhat, számíthat rá, ő is fontos neki. A jelenlegi osztályában nincs ilyen, csak felületes kapcsolatok, illetve ő nem tudott odáig eljutni, hogy valakivel mélyebb kapcsolatot alakítson ki. Nemrég történt, hogy volt egy közösségi esemény, amely megnyitóval indult. A régebbi barátai, akikhez már kötődik, nem jöttek, az iskolából voltak ott néhányan. Az egyiket -aki a legközelebb áll hozzá- felhívta telefonon, hogy előtte találkozhatnának, hogy együtt menjenek. Válaszolt is neki, amitől nagyon boldog volt. Azt beszélték meg, hogy a bejárat előtt találkoznak. Aztán mikor elindult, kiderült, hogy a lány már regisztrált egy fél órával előtte, így nem egy helyen fognak ülni (helyjegyes volt), tehát nem várta meg. Bement egyedül, a jegye egy férfi mellé szólt. Leült, nem kereste az osztálytársát, ott ülte végig az eseményt, nekünk szólt, hogy el tudnánk-e menni elé, mert egyedül van. Az ilyen esetekből mindig azt vonja le, hogy csak magára számíthat, de azért próbálja a másikat mentegetni, hogy biztos azért csinálta, mert... Idegenekkel szívesen teremt kapcsolatot (Pl. utcán, buszon), segítőkész, jószívű, intelligens lány. Sok minden érdekli, itthon és a megszokott baráti társaságban általában vidám, felszabadult, tele jó gondolatokkal, életfelfogással. Viszont az osztálytársaival kapcsolatban teljesen leblokkol, utána nem lehet hozzá szólni. Járt már pszichológusnál is, aki jó hatással volt rá. Mindig azt gondolom, majd csak szépen elmúlnak ezek a problémák, de újra meg újra jelentkeznek. Jövőre pedig másik városban tanulna tovább, kollégiumban lakna. Aggódom, hogy fogja bírni, hiszen most iskolaidőben sokat beszélgetünk az iskolában történtekről, azt mondja, jó neki hazajönni hozzánk, akikben megbízhat.
Mit tanácsol, mi lenne a jó hozzáállás a gyermekünkhöz?
Előre is nagyon köszönöm a válaszát.
Leveléből egy érzelmileg intelligens, érett, odafigyelő szülő, illetve szülőpár képe rajzolódik ki előttem, akik igazán értik és ismerik gyermeküket. Leányuk nagyon szerencsés, hogy ilyen stabil háttér áll mögötte, ezért is lehetséges, hogy introvertált természete ellenére vállalkozik arra, hogy viszonylag korán, 18 évesen fizikailag elszakadjon a szülői háztól, és legalábbis ideje nagyobb részét egy másik városban töltse. Szerintem a legjobb hozzáállás gyermekükhöz éppen az, amit már kialakítottak, folytassák tovább töretlenül! Természetes, hogy legnagyobb igyekezetükkel sem tudják lányuk minden problémáját orvosolni - még szerencse, hogy neki is marad belőlük, hiszen az ezekkel való megküzdés által válik maga is érett, erős, bölcs felnőtté. Talán soha nem lesz igazán nagy társasági ember, lehet, hogy mindig csak szűk baráti köre lesz, akikkel viszont annál mélyebb kapcsolatot ápol. Egy-egy ilyen kapcsolat megszakadása lehet, hogy jobban megviseli, mint másokat, akik kevésbé szoros kapcsolatokat tartanak fent - ők viszont a felszínességtől szenvednek inkább. Mindenkinek más a személyisége, mások az erősségei, gyengeségei és ebből fakadóan a sajátos kihívásai is. Ettől függetlenül, ha lányuk korábban jól tudott együttműködni egy pszichológussal, nyilván csak a javára válhat, ha igénybe vesz hasonló segítséget, amikor éppen nehéz helyzetekkel szembesül. Önismerete gazdagodik, új készségeket sajátíthat el, magabiztosabbá válik egy jól működő terápiás kapcsolat hatására, amelynek hasznosítására befelé forduló, önelemzésre hajlamos természete kifejezetten alkalmassá teszi őt. Egyébként az sem kizárt, hogy a jelenlegi osztályával, az osztályközösséggel van valamilyen "gond", nemcsak a lányuk visszahúzódó természete okozza, hogy ott még nem tudott közelebbi barátra szert tenni - hiszen máshol, máskor ez sikerült már neki a korábbiakban.
Sok sikert kívánok lányuknak a továbbtanulással következő új életszakaszhoz, Önöknek pedig pedig kitartást ebben szeretetteljes háttér-támogató szerepben!
Van egy 6 éves kisfiam,a második gyermekemet várom. ( tervezett terhesség ). Sajnos egyre inkább a szorongás uralja a terhessegemet. A párom sokat dolgozik,ha hazajön fáradt,úgy érzem,hogy teljesen egyedül vagyok,emiatt sokat veszekszünk,nagyon megromlott a kapcsolatunk. A kisfiammal nagyon közel állunk egymáshoz,amolyan borsó meg a héja. Az utóbbi napokban már alig alszom.miután a többiek elalszanak és magamra maradok,csak jár az agyam,hajnalig fent vagyok. Rettegek,hogy elmúlik az eddig kettesben töltött idő a kisfiammal. Rettegek a szüléstől,a kórházban töltött időtől,illetve attól,hogy itthon mi lesz nélkülem abban a minimum egy hétben. Mi a baj velem? Boldognak kellene lennem,mégsem vagyok az,ráadasul tudom,hogy ez a kisbabának sem tesz jót. Várom sźíves válaszát!
Elnézést, hogy csak most válaszolok, egy családi utazás közepén voltunk, amikor a kérdése érkezett, ezért kerülhette el a figyelmemet. Erős szorongását valószínűleg nagymértékben fokozza, hogy nincs felnőtt partnere, akivel megoszthatná az aggodalmait. Mindenképp segítene, ha mégis sikerülne párjával újra megtalálni a közös hangot, talán ha nem számonkérően fordul felé, ha nem a segítségkérés igényével, ő is megértőbben reagál. Lehet, hogy többször is kell ezzel próbálkoznia, hiszen ha már egy ideje feszült a viszonyuk, nem egykönnyen áll helyre a bizalom. Azt is megértem viszont, ha belefárad(t) a próbálkozásokba. Amennyiben vele nem sikerül megbeszélnie nyomasztó érzéseit, javaslom, forduljon szakemberhez, akivel legalább a szülésig együtt tudnak dolgozni! Ez azért is fontos, hogy ne kisfiára terhelje szorongását, aki édesapja helyett próbál esetleg helytállni, de gyerekként természetesen nem tud, és ezért tévesen önmagát okolhatja. És persze a születendő babának is jó lenne egy lelkileg teherbíró édesanyához érkeznie... Nem ijesztgetni szeretném, csak a problémával való szembenézésre biztatni - amit már nagyon helyesen fel is ismert. Sőt megnyugtatásul arra is felhívnám a figyelmét, hogy ezek a félelmek természetes velejárói ennek az élethelyzetnek, hiszen a legtöbb édesanyának dilemmát okoz második gyermeke születésekor, hogy hogyan "maradjon hűséges" elsőszülöttjéhez, és hogyan tudjon annyi figyelmet, törődést adni a kicsinek, mint annak idején a nagynak. Ez az élethelyzet legtöbbször természetesen megoldódik, ahogy a mindennapokba belecsöppennek, bár kellően támogató környezet híján adódhatnak további nehézségek. Érdemes körülnéznie családi, baráti körben, hogy kitől számíthat még párján kívül tevőleges és/vagy lelki támogatásra, és beavatni őket a szituációba! Lehet, hogy párja is aggódik a család bővülésével rá háruló terhek miatt, és ha segítséget kapnak, az a rá nehezedő nyomásból is levesz egy kicsit.
Minden jót kívánok!