Tiberius druidák ellen hozott rendelkezése

kapi Péter Tiberius druidák ellen hozott rendelkezése az irodalmi források tükrében A Kr. e. 1. és a Kr. u. 1. században a római hatóságok több alkalommal is felléptek a galliai druidák ellen. A fennmaradt irodalmi források alapján a rómaiak három lépésben tiltották be a kelta papok vallását.1 E rendelkezések szövege azonban sajnálatos módon egyik esetben sem maradt ránk, továbbá az ezekről beszámoló írott forrásaink is rendkívül szűkszavúak. Ennek ellenére a forráshelyek alapos vizsgálatával többet is megtudhatunk az egyes tiltások tartalmáról, melyek segítségével felállíthatunk egy hipotézist arra vonatkozóan, hogy milyen lépésekkel tudták a rómaiak korlátozni, majd végleg betiltani a druidák vallását. Ehhez azonban elengedhetetlen a korlátozások tartalmának meghatározása, melyek közül egyértelműen a második, Tiberius-kori veti fel a legtöbb kérdést – hogy miért, azt 1 A kelta druidák ellen Augustus, Tiberius és Claudius császár is fellépett, vö. Suet. Claud. 25,5; Plin. Nat. 30, 13. A korlátozásokkal a továbbiakban részletesen foglalkozunk. tiberius druidák ellen hozott rendelkezése lentebb részletesen bemutatjuk. Éppen ezért a továbbiakban megkíséreljük megállapítani a Tiberius-kori korlátozás feltételezhető tartalmát és szerepét. Az általunk vizsgált rendelkezéshez kapcsolódó problémák bemutatásához azonban elengedhetetlen a druidákat érintő harmadik jogi lépés ismerete, melyre a Claudius-korban került sor. Erről, és a legelső, Augustus-kori korlátozásról Suetonius emlékezik meg munkájában: A druidák kegyetlenül vad vallását a galloknál teljesen eltörölte (ti. Claudius), amely Augustus uralkodása alatt kizárólag a polgárok számára volt tiltott.2 Mint láthatjuk, Suetonius szerint Claudius császárhoz köthető a druidák vallásának végső betiltása. A szerző állítása azonban komoly kérdéseket vet fel a második olyan római intézkedéssel kapcsolatban, amely a kelta papok ellen irányult. Idősebb Plinius szerint ugyanis Claudius előtt már Tiberius császár is beszüntettette a druidák tevékenységét a birodalomban, tehát kérdéses, hogy ha erre valóban sor került, és mint Plinius állítja, el is érte a kívánt hatást, akkor Claudiusnak miért kellett újra fellépnie ellenük: Mindenesetre (a mágia) a galliai provinciákat hatalmába tartotta, mégpedig a mi korunkig. Mert Tiberius császár uralma eltörölte azok druidáit és a jósok és gyógyítók ehhez hasonló fajtáit.3 A későbbi forrásaink alapján tehát arra következtethetünk, hogy Tiberius rendelkezése kevesebb sikerrel járt, mint ahogy azt a szerző állítja. Ez az álláspont több szakirodalmi munkában is megjelenik.4 Elképzelhető azonban, hogy ez a következtetés nem 2 3 4 Suet. Claud. 25, 5. Plin. Nat. 30, 13. Ld. Benjamin Isaac, Empire and Ideology in the Graeco-Roman World: Selected 113 officina försteriana – kapi péter tükrözi a valóságot. A fő gondot ugyanis valójában az okozza, hogy nem ismerjük a Tiberius-kori tiltás tartalmát, enélkül pedig nem ítélhetjük meg helyesen, hogy az uralkodó korlátozása sikeres volt-e vagy sem. A császár rendelkezésének tartalmát a Plinius-hellyel kapcsolatos szakirodalmi megjegyzések alapján még nem kísérelték meg feltárni, vagy legalábbis a helyet idéző szerzők nem térnek ki erre a kérdésre. Bár a források szűkszavúsága miatt pontosan nem tudjuk meghatározni, hogy mire vonatkozott a császár rendelkezése, Plinius beszámolója alapján felállíthatunk egy hipotézist. A Plinius munkáját magyarázó szerzők közül többen kiemelik, hogy Suetonius szerint Tiberius a külföldi, mindenekelőtt az egyiptomi és a zsidó szertartásokat tiltotta be, a druidák szertartásának Tiberius-kori betiltásáról azonban Suetonius semmit sem mondott.5 Ez a megállapítás helyes, azonban ennek ellenére nincs okunk azt feltételezni, hogy Tiberius ne lépett volna fel a gallok druidái ellen, ugyanis a Suetoniusnál szereplő idegen szertartásokat (externas caerimonias) megfogalmazás kellően tág ahhoz, hogy beleérthessük a druidák szertartásait: Az idegen szertartásokat, az egyiptomi és zsidó vallási szokásokat korlátozta. Akiket egy ilyen babona hatalmában tartott, kényszerítette, hogy vallási ruházatukat és minden eszközüket elégessék. A fiatal zsidókat zordabb éghajlatú tartományokba osztotta, látszólag katonai szolgálatra. 5 Papers, Cambridge, Cambridge University Press, 2017, 311; Jane Webster, At the End of the World: Druidic and Other Revitalization Movements in Post-Conquest Gaul and Britain, Britannia, 30(1999), 11. Vö. Hoffmann Zsuzsanna ford., bev., jegyz., utószó, C. Plinius Secundus Naturalis Historia. Természetrajz. XXVIII-XXXII. könyv. Orvosságok állatokból, Szeged, Quintus Kiadó, 2013, 108; Takács Anikó ford., bev., jegyz., Idősebb Plinius a mágiáról (részletek a 28. és 30. könyvből), Szeged, JATEPress, 2011, 35; Tóth Orsolya, Idősebb Plinius és a mágia = Az Olympos mellett - Mágikus hagyományok az ókori Mediterraneumban, szerk. Nagy Árpád Miklós, Bp., Gondolat Kiadó, 2013, II, 847. 114 tiberius druidák ellen hozott rendelkezése Ugyanennek a népnek a többi részét és a hasonló vallást követőket elűzte a városból, s örök rabszolgasággal büntette őket, ha nem engedelmeskedtek. Elűzte a csillagjósokat is, de kegyelmet adott azoknak, akik könyörögtek és megígérték, hogy felhagynak a mesterség gyakorlásával.6 Elképzelhető tehát, hogy Suetonius ezen a ponton, ha nem is egyértelműen, de részben megerősítette Plinius állítását.7 Fontos azonban felfigyelnünk arra, hogy míg Suetonius Claudius császárhoz egyértelműen a druidák vallásának, nem pedig azok bizonyos szertásainak betiltását kötötte,8 addig Tiberius esetében csupán az idegen vallási szokások (ritus) és szertartások (caerimonias) korlátozásáról írt a szerző.9 Suetonius állításai alapján jogosan merül fel bennünk az a kérdés, hogy Plinius mit érthetett pontosan azalatt, hogy Tiberius császár uralma eltörölte azok druidáit és a jósok és gyógyítók ehhez hasonló fajtáit? Ahhoz, hogy erre a kérdésre választ kaphassunk, érdemes megvizsgálnunk a következő kérdéseket: 1. Milyen okai lehettek a Tiberius-kori tiltásnak? 2. Milyen eszközei lehettek a császárnak a druidák ellen? 3. Mennyire lehetett agresszív a druidák üldözése a rendelkezést követően? A továbbiakban ezekre a kérdésekre keressük a választ. Milyen okai lehettek a Tiberius-kori tiltásnak? A felvetett kérdések megválaszolásához elengedhetetlen megvizsgálnunk, hogy Plinius hogyan ábrázolta a druidákat, mert a szerző narratívája amellett, hogy megemlíti Tiberius druidaellenes rendelkezését, meglehetősen érdekes. A szerző druida-ábrázolása 6 7 8 9 Suet. Tib. 36. 1. Plin. Nat. 30, 13. Suet. Claud. 25, 5. Suet. Tib. 36. 1. 115 officina försteriana – kapi péter ugyanis rendkívül egyedi, ez pedig főként annak köszönhető, hogy a korábbi ábrázolásoktól eltérően a szerző a druidákat határozottan összekapcsolta a mágia gyakorlásával. Ezenkívül más eltéréseket is megfigyelhetünk. A korábbi forrásokban fellelhető druida-ábrázolások a legtöbb esetben Poszeidóniosztól származnak.10 Ennek ellenére az egyes munkákban a druidák feladatköre és értékelése eltérő, vagyis nem beszélhetünk egy egységes druida képről. Ugyanakkor a Plinius előtt alkotó szerzők látszólag több dologban is egyetértettek a druidákkal kapcsolatban. Ezekben a munkákban ugyanis a druidákat olyan papként ábrázolták, akik a papi tevékenységek folytatása mellett elláthatták a vallási vezetők, bírók, diplomaták, ügyintézők, gyógyítók és filozófusok feladatait is.11 Ezekben a forrásokban azonban a druidákat egy esetben sem kapcsolták hozzá egyértelműen a mágia gyakorlásához. Plinius azonban a korábbi képekkel szemben a druidákat határozottan varázslóként, jósként és gyógyítóként ábrázolta, míg munkájában sehol sem említette róluk, hogy bírói, ügyintézői, diplomáciai vagy filozófiai tevékenységet folytattak volna.12 A szerző druida-ábrázolásának több oka is lehetett. Elképzelhető, hogy ezeket a feladatokat a római hatóságok üldözése miatt a társadalom peremére szorult druidák már nem láthatták el. Az is lehetséges azonban, hogy Plinius a kelták vallási és tudományos elit rétegébe tartozó druidákat pusztán néhány hasonlóság miatt alacsonyította egyszerű mágussá, vagy hogy munkája szempontjából nem volt lényeges kiemelni a druidák által ellátott feladatköröket. A jóslással és gyógyítással is foglalkozó kelta papok azonban tökéletesen beleillettek a szerző mágiafogalmába, mely a jóslással foglalkozó asztrológiát, az orvostudományt (medicina) és vallást (religio) egyesítette magába.13 10 11 12 13 Vö. Stuart Piggott, The Druids, Harmondsworth, Penguin Books, 1981, 77. Vö. Caes. Gal. 6. 13–18. Vö. Thomas Downing Kendrick, The Druids, London, Senate, 1994, 91. Fritz Graf, Gottesnähe und Schadenzauber: die Magie in der griechisch-römischen 116 tiberius druidák ellen hozott rendelkezése Ebből adódóan egyáltalán nem meglepő a jóslással és gyógyítással is foglalkozó papok mágusként történő ábrázolása. A druidák és a mágusok között egyébként további párhuzamokat is megfigyelhetünk. Ilyen párhuzam lehet a szokásostól eltérő áldozatok bemutatása, a hosszú, akár több évtizedekig tartó képzés, melyet a társadalom elől elrejtve végeznek, továbbá az a tény, hogy mindkét csoport tagjai a társadalom peremén helyezkedtek el.14 Ezek alapján Plinius minden további nélkül úgy gondolhatta, hogy a druidák nem sokban különbözhetnek a mágusoktól. A szerző egyébként munkájában több alkalommal is határozottan mágusoknak tartja, vagy ezekhez hasonlítja a druidákat. Ezt a Naturalis Historia 16. könyvének egy helye is jól példázza: A druidák – így hívják azok (gallok) saját mágusaikat – semmit se tartanak szentebbnek a fagyöngynél, és annál a fánál, amelyen nő, különösképpen, hogyha az a fa tölgy.15 Továbbá a Naturalis Historia 29. könyvében Plinius említ egy kígyótojást, amit a szerző szerint a druidák nagy becsben tartanak. Ezt feltehetően a mágikus amulettekhez hasonlóan használták, vagy legalábbis Plinius elbeszélése alapján arra következtethetünk, hogy néhányan mágikus hatalmat tulajdonítottak ennek a tárgynak. A szerző szerint ugyanis néhányan kiváltképp dicsérik ezt a tárgyat, mert valami módon segít megnyerni a pereket és lehetőséget biztosít a királyok elé járuláshoz. Ráadásul Claudius császár egy per alkalmával halálra ítélte a vocontius törzs egy tagját e különleges tárgy birtoklása miatt.16 Ezek a példák azt bizonyítják, hogy Plinius a druidákat mágusoknak tartotta, akik a szerző mágiafogalma alapján jóslással 14 15 16 Antike, München, Beck, 1996, 49 A mágusok jellemzőit ld. Graf, i. m. 58–107. Plin. Nat. 16. 95. Plin. Nat. 29. 52. 117 officina försteriana – kapi péter és gyógyászattal is foglalkoztak. Ez számunkra rendkívül fontos észrevétel, mivel Plinius állítása szerint Tiberius császár nemcsak a druidák, hanem a hozzájuk hasonló jósok és gyógyítók tevékenységét is betiltotta. Ebből kiindulva tehát arra következtethetünk, hogy az uralkodó rendeletével a mágikus gyógyászatot és a jóslások vagy jósok bizonyos fajtáját akarhatta háttérbe szorítani a birodalomban. Ez pedig valóban komolyan érinthette a druidákat, mivel Plinius munkáján kívül Julius Caesaré is azt bizonyítja, hogy a druidák végezhettek ezekhez hasonló tevékenységeket. A mágikus gyógyászat gyakorlása Caesar munkájában emberáldozatok kapcsán jelenik meg. Annak a lehetőségét, hogy az emberáldozati szertartások mágikus rítusnak számítottak, az Aurelius Victornak tulajdonított de Caesaribus egy részlete bizonyítja.17 Caesar a de bello Gallico 6. könyvében a következőket állítja a druidákról: A gallok egész nemzetsége rendkívül vallásos, és emiatt azok, akik súlyos betegségben szenvednek, és akik csatákban és veszélyek közepette forgolódnak, vagy áldozat gyanánt emberáldozatot mutatnak be, vagy megfogadják, hogy áldozni fognak, és ezekhez az áldozatokhoz a druidákat használják segítőnek. Mert úgy vélik, hogy nem lehet kiengesztelni a halhatatlan isteneket, hacsak az emberéletért nem adnak emberéletet.18 Mint láthatjuk, Caesar azt állítja, hogy a gallok, ha súlyos betegségben szenvednek, a druidákhoz fordulnak, akik valamilyen módon segítenek az emberáldozatok bemutatásában. Az idézett Caesar-hely tehát arra utalhat, hogy a druidák már korábban is tevékenyen részt vettek a mágikus gyógyászat gyakorlásában. 17 18 Gábor Sámuel, Antinous halála. Fordítás és kommentár = Az Olympos mellett - Mágikus hagyományok az ókori Mediterraneumban, szerk. Nagy Árpád Miklós, Bp., Gondolat Kiadó, 2013, II, 780–782. Aur. Vict. Caes. 14. 8. Caes. Gal. 6. 16. 118 tiberius druidák ellen hozott rendelkezése Sokkal egyértelműbb, hogy a druidák a római szerzők szerint jóstevékenységet is végeztek. Mikor Divitiacus, az egyetlen név szerint is ismert druida Rómában járt, találkozott Marcus Tullius Ciceróval. Cicero erről a Jóslásról című művében így emlékezett meg: A jóslások efféle gyakorlását pedig a barbár népeknél sem mellőzik, mivel vannak druidák Galliában is, akik közül én magam ismerem a haeduus Divitiacust, a vendégedet és dicsérődet, aki azt mondta, hogy ismert számára a természet rendje, amit a görögök physiologiának neveznek, és részben madárjóslatokkal, részben következtetéssel megmondta, hogy mi lesz a jövő. A perzsáknál a mágusok jósolnak és vizsgálják a jelenségeket, akik összegyűlnek egy templomban azért, hogy ezeket egymás között átgondolják és megbeszéljék, ahogyan egykor nektek is szokásotok volt ez az idus előtti kilencedik napokon.19 Cicero állítása szerint tehát a druida Divitiacus augurium és következtetések segítségével jósolt. Mivel nincs okunk kétségbe vonni a szerző állításait, megállapíthatjuk, hogy a gall papok feltehetően rendszeresen alkalmazták a jóslás ezen fajtáit. Ezeket azonban a római papok is igen gyakran alkalmazták, emiatt nem túl valószínű, hogy Tiberius rendelete az efféle jóslást korlátozta volna. Sokkal valószínűbb, hogy az uralkodó egyéb, ugyanakkor a druidák által is használt jóslási formák ellen lépett fel rendeletében. Suetonius korábban már idézett állításai alapján ez az asztrológia lehetett.20 Bár a forrásaink nem támasztják egyértelműen alá, hogy a druidák asztrológiával is foglalkoztak volna, egy Caesar-hely alapján mégis ezt feltételezhetjük: 19 20 Cic. Div. 1. 41. 90. Suet. Tib. 36. 1. 119 officina försteriana – kapi péter Emellett sok mindent mondanak a csillagokról és azok mozgásáról, a világ és földek nagyságáról, a természet rendjéről, a halhatatlan istenek erejéről és hatalmáról, és ezeket adják át az ifjúságnak.21 Az is elképzelhető azonban, hogy a császárnak nem a jóslás bizonyos formáival, hanem a jóslatok tartalmával, vagy a jóslást végző személyekkel adódott problémája. A druidák ugyanis egy Tacitus-hely alapján jóslataikkal veszélyeztethették a római állam biztonságát, a Capitolium leégésekor ugyanis egy olyan jóslat segítségével tüzelték fel a gallokat, mely szerint eljött a Római Birodalom végnapja, a világuralmat pedig az Alpokon túli népek veszik majd át a rómaiaktól.22 Visszatérve fő kérdésünkhöz, Plinius és Suetonius munkája alapján valószínűnek tűnik, hogy Tiberius a mágikus gyógyászattal foglalkozó varázslók és bizonyos jós csoportok tevékenységét kívánta háttérbe szorítani, illetve korlátozta az egyiptomi, zsidó és kelta vallási szokásokat és szertartásokat is.23 Továbbá azt az állítást is elfogadhatjuk, hogy Tiberius rendeletével valóban megpróbálta eltörölni a druidákat. Ezt a következő gondolatmenettel kívánjuk alátámasztani. Mint fentebb már röviden említettük, rendkívül érdekesnek tűnik, hogy Plinius szerint Tiberius uralma eltörölte a gallok druidáit, mivel Tacitus egyértelműen hozzáköti őket egy olyan eseményhez, melyre Kr. u. 69-ben került sor.24 Emellett a negyvenes évek első felében alkotó Pomponius Mela szintén értékes adatokat biztosít számunkra a druidákról és Suetonius alapján Claudius császárnak is lépéseket kellett tennie ellenük.25 A probléma tehát egyértelmű: a későbbi 21 22 23 24 25 Caes. Gal. 6. 14. Tac. Hist. IV. 54. Plin. Nat. 30, 13; Suet. Tib. 36. 1. Robert Wiśniewski, Deep Woods and Vain Oracles: Druids, Pomponius Mela and Tacitus, Palamedes, 2(2007), 151. Tac. Hist. IV. 54. Mela 3. 2. 18-19; Suet. Tib. 36. 1. 120 tiberius druidák ellen hozott rendelkezése forrásokban egyáltalán nem találjuk a Tiberius-kori rendelkezés eredményeit, ráadásul így Plinius állítása megkérdőjelezi Tacitus és Pomponius Mela hitelességét. Az irodalomi források tartalmából kiindulva azonban több olyan magyarázatot is találunk, amelyek képesek megoldani ezt a problémát. Igen valószínű, hogy Tiberius valóban megpróbálta beszüntettetni a galliai druidák, a kuruzslók és bizonyos jósok tevékenységét, viszont – miként Wiśniewski egy Mela hely kapcsán rámutat – elképzelhető, hogy a római hatóságok még a negyvenes évek első felében sem rendelkeztek elég katonával Galliában ahhoz, hogy felügyelni tudják az emberek hétköznapjait vagy az erdők szent ligeteiben szertartásokat végző druidákat.26 Érdemes azonban szem előtt tartanunk, hogy valójában nem ismerjük a druidák ellen hozott rendelkezések tartalmát. Ifjabb Plinius Traianus császárral folytatott levelezése alapján pedig elképzelhető, hogy a druidákat a római hatóságok valójában nem is próbálták meg felkutatni.27 Az uralkodó válaszlevele ugyanis nyilvánvalóvá teszi, hogy a rómaiak még azok után se nyomoztak minden esetben, akiket a törvények alapján halállal kellet volna büntetniük vallásuk gyakorlása miatt. Az említett levelezés Ifjabb Plinius és Traianus császár között azért indult meg, mert Plinius eligazítást kért az uralkodótól a keresztények ügyében folytatott törvényszéki eljárásokkal kapcsolatban. Plinius számára ugyanis nem volt egyértelmű, hogy mit és milyen mértékben büntessen vagy nyomoztasson.28 A császár azt a választ adta erre a kérdésre, hogy általában nem kell a keresztények után nyomozni, de ha följelentik őket keresztény mivoltuk miatt, halállal büntetendők.29 E levelezés alapján tehát a római hatóságok feljelentés nélkül nem kutatták fel a keresztényeket, így lényegében nem volt tömeges üldözés ekkor, ugyanakkor abban az esetben, ha 26 27 28 29 Wiśniewski, i. m., 149. Plin. epist. 10. 97. Plin. epist. 10. 96. Plin. epist. 10. 97. 121 officina försteriana – kapi péter valakit feljelentettek, és az illető kereszténynek bizonyult, alkalmazták a törvény által kiszabott büntetést. Elképzelhető, hogy Tiberius druidák ellen hozott rendelkezése is hasonló természetű volt, tehát a druidákat jogi szempontból valóban érték korlátozások, sőt akár halálbüntetéssel is sújthatták őket, de a gyakorlati életben ezek a büntetések csak ritkán valósulhattak meg, mert a római hatóságok nem kutattak utánuk. Ebben az esetben a császár jogi szempontból valóban eltörölte a druidákat, mint ahogy azt idősebb Plinius is állította a Naturalis Historia 30. könyvében,30 de az aktív üldözések hiánya miatt azok továbbra is folytatni tudták tevékenységüket. Ugyanakkor az uralkodó rendelkezése miatt a druidák száma megfogyatkozhatott, mert egyrészt veszélyessé válhatott számukra tevékenységük nyilvánosan folytatása, másrészt a korlátozások miatt feltehetően egyre kevesebben tanulhattak druidának. Viszont a felkutatásuk hiánya miatt nem tűntek el teljesen, így továbbra is aktív szereplőként jelenhettek meg a későbbi szerzők leírásaiban. Szövegkiadások Hoffmann Zsuzsanna ford., bev., jegyz., utószó, C. Plinius Secundus Naturalis Historia. Természetrajz. XXVIII-XXXII. könyv. Orvosságok állatokból, Szeged, Quintus Kiadó, 2013. Takács Anikó ford., bev., jegyz., Idősebb Plinius a mágiáról (részletek a 28. és 30. könyvből), Szeged, JATEPress, 2011. Bibliográfia Gábor Sámuel, Antinous halála. Fordítás és kommentár = Az Olympos mellett Mágikus hagyományok az ókori Mediterraneumban, szerk. Nagy Árpád Miklós, Bp., Gondolat Kiadó, 2013, II, 780–783. 30 Plin. Nat. 30, 13. 122 tiberius druidák ellen hozott rendelkezése Fritz Graf, Gottesnähe und Schadenzauber: die Magie in der griechisch-römischen Antike, München, Beck, 1996. Benjamin Isaac, Empire and Ideology in the Graeco-Roman World: Selected Papers, Cambridge, Cambridge University Press, 2017. Thomas Downing Kendrick, The Druids, London, Senate, 1994. Stuart Piggott, The Druids, Harmondsworth, Penguin Books, 1981. Tóth Orsolya, Idősebb Plinius és a mágia = Az Olympos mellett - Mágikus hagyományok az ókori Mediterraneumban, szerk. Nagy Árpád Miklós, Bp., Gondolat Kiadó, 2013, II, 838–864. Jane Webster, At the End of the World: Druidic and Other Revitalization Movements in Post-Conquest Gaul and Britain, Britannia, 30(1999), 1–20. Robert Wiśniewski, Deep Woods and Vain Oracles: Druids, Pomponius Mela and Tacitus, Palamedes, 2(2007), 143–156. 123