Mint víztükörben Holdnak képe

Idő, társadalom, egzisztencia Gődény Jonatán „MINT VÍZTÜKÖRBEN HOLDNAK KÉPE” olt már úgy, hogy magányos és csöndes sétáid közepette megálltál, s a fejedben zsibongó tébolyra parancsolva feltetted magadnak a mindig aktuális, mégis rendre elsikkadó kérdést: mi a valóság? Jött-e rá érdemi felelet, s ha nem is jött, érezted-e enyhén megremegni a földet, s láttad-e itt-ott lehullani az ég vakolatát? Észlelted-e, ártatlan varázsszavad miképp ingatja meg a létezéssel kapcsolatos elképzeléseid kockatornyát? Szíved talán ijedten, mégis remélve pumpált a kérdésre szükségszerűen felvillanó – és sokszor ugyanilyen lendülettel elillanó – sejtésre, miszerint a közönségesen tapasztalt élet folyása nem egyenlő a valósággal. Amikor letisztultabb pillanataidban rátekintesz a világ folyton hullámzó, nyugtalan, illékony felszínére, önkéntelenül felbukkan a mindennapjaid hátterében figyelmedre szüntelenül áhítozó ősvágy, hogy felfedd azt, ami ténylegesen, igazán, véglegesen valós. Ezzel az őszinte, az éberség küszöbét azonban általában alig-alig átlépő céloddal szerencsére nem vagy egyedül. Tekintsd végig a tradíciók pompás színekben tündöklő tanainak sorát. Van-e köztük egy is, ami hozzád hasonlóan nem ugyanazt keresi: a nagybetűs Valóságot, a minden mozzanat mögött meghúzódó örök lényeget? A hagyományok a korunk által oly szilárdnak, merevnek, kizárólagosnak és egyedülinek tekintett világot sohasem tekintették a végső való- ságnak. Azzal – mondják ők egyhangúlag – körülbelül olyan viszonyban állunk, mint amilyen viszonyban a vaksötét barlang mélyén megkötözött rabok állnak a napfénnyel. Vagy mint az a nyomortelepek reményvesztett koldusai közé tévedt herceg, aki a felejtés italából gyanútlanul kortyolván majdhogynem végleg elfeledte előkelő rangját, célját és eredetét. Ami a megszokott hétköznapjainkban közönségesen elénk tárul, ha léte nem is tagadható, nem igazán méltó arra, hogy a reális kifejezéssel illessük. Túlságosan is átjárja a hiány, a tökéletlenség, az állandótlanság. „Ami a megszokott Vagyis a hagyomány sze- hétköznapjainkban mében az is virtuális, amit közönségesen elénk tárul, mi előszeretettel és talán ha léte nem is tagadható, túlontúl könnyelműen ru- nem igazán méltó arra, hogy házunk fel a valós jelzővel. a reális kifejezéssel illessük.” Hovatovább, még azokat az igen emelkedett állapotokat sem tekinti végsőnek, amikről a modern kor szülöttje egy jó ideje még álmodni sem mer. Minden jel szerint úgy tűnik, mára nem csak annak ismerete merült homályba, hogy nem állapodhatunk meg mindazzal, amit itt és most, lehatárolt létünkben, magunk körül és magunkon belül tapasztalunk. Voltak és vannak, akik még ezt, a realitás kisebb hőfokán izzó világot is meggyűlölték, és akik hangulatos sétád felismerésének nyomán egy új világra nyitották meg V * * Longcsenpa – Keith Dowman: Májá jóga. Enyhülést lelni a bűvöletben. Budapest, 2013, Bódhiszattva, 79. o. Ford. Fejér Balázs. 33 Idő, társadalom, egzisztencia egyre szélesebbre tárt kapuikat. Akik megelé- ne. Azért zsákutca, mert a valósághoz vezető ösgelték létük s tudatuk korlátait, de valami furcsa vényhez képest teljesen ellentétes irányba vezet. félreértés folytán a várthoz képest egy egészen Mert nem önfelismerést, hanem önmegtagadást más következtetésre jutottak. A megoldás gőgös követel, nem éberséget, hanem tompaságot idéz igyekezetében létrehozták legnagyobb tévedé- elő, nem szabadsággal, hanem függőséggel ajánsük teremtményét: egy álmot az álomban, egy dékoz. A szentséggel átitatott hagyományos élet, börtönt a börtönben, egy illúziót az illúzióban. ha meg is vannak a létbeli korlátai, és ha a végső Ez az, amit manapság virtuális valóságnak szemlélet szerint maga is bűvészmutatvány, soneveznek. A technikai kibontakozás legmoder- hasem ment ennek a közelébe sem. Gondosan nebb vívmánya, amit a tömeg megőrizte a nyomokat, amik tompán és bután, önmagából mentén vissza lehetett kapaszkikelve, a lehetőségek lehető- „(…) létrehozták legnagyobb kodni a forráshoz. Pontosan ségeként éljenez. De ki az, aki tévedésük teremtményét: egy ál- ahhoz a célhoz, amitől a dimegalkotta ezt a kimérát? Aki mot az álomban, egy börtönt a gitális térbe csábított lelkeket kezedre újabb bilincset kat- börtönben, egy illúziót az illú- szinte teljesen elszakítják. tintva szabadságról prédikál zióban. Ez az, amit manapság Ha a helyes irányt keresed, neked? Aki egy VR szem- virtuális valóságnak neveznek.” jó, ha tudod, az emberre paraüveg formájában a valóság zitaként telepedő elektromos magasrendűbb dimenzióit ígéketyerék által keltett jelenri a kegyvesztett és hitehagyott emberiségnek? ségvilág – úgy, ahogy mi értjük – nem valóság. Aki az internetet a megváltás nedűjeként szol- Ez nem azt jelenti, hogy nem létezik, csak azt, gálja fel egyre szűkebbre szabott cellád egyre hogy nem igazán létezik, vagy még inkább: nem fénytelenebb nyílásán? Akárki is legyen, ismeri igazan létezik. Jóllehet olyan jelszavakkal, szima lelked valóság iránti szerelmét. És minden ra- bólumokkal és ígéretekkel takarózik, melyekkel vaszságát bevetve próbálja elhitetni veled, hogy a éppen ennek ellenkezőjéről akar meggyőzni. De megoldás kulcsa nála van. legyen bármennyire hamis, torz és parodisztiA virtuális valóság, mely bevallott illékony- kus ez az ördögi játszótér, ez a halott szervekből sága ellenére sokak esetében gyakran nagyobb és végtagokból összetapasztott frankensteini hangsúlyt kap az emberi realitásnál is, az eddig rém, mit sem ér ítéletünk, ha mindeközben az megszokott valósághoz képest semmivel sem emberi élet délibábjai ugyanúgy tévútra csalnak, nyújt több lehetőséget misztikus sejtésed meg- és ha továbbra is engedünk ama, létéhez megfejtését illetően. Elé tesszük a „virtuális” jelzőt szállottan ragaszkodó személy akaratosságának, vagy sem, a hagyomány szellemében, a metafi- akit roppant meggyőződéssel önmagunknak hizika mindent átfogó rátekintésében mindkettő szünk. virtuális, mindkettő álom, mindkettő káprázat. A két illúzió között mégis van egy jól kitaAz egyikből – hogy valóban, szabadon, teljesen pintható különbség, ami a tükör hasonlatával önmagaddá válhass – éppúgy meg kell szaba- érzékeltethető. A világ, amit eddig ismertél, a dulnod, mint a másikból. valóság tükre volt. Nem volt már közvetlenül Az út, ami a számítógép keltette virtuális megélhető valóság, de a valóság megnyilvánulása univerzumba vezet, zsákutca. Nem azért, mert volt. Egy többé-kevésbé tiszta tükör, ami – főmindaz, ami azon kívül van, tökéletesen igaz len- ként a szakrális civilizációk idejében – folyama34 Idő, társadalom, egzisztencia tosan visszhangozta a valóság hangon túli szavát. a groteszk jelleget. Ha végtelenül nem is szabad, A mi korunk teremtménye az apró darabokra „Istenhez hasonlatos”. Olyan, amivel egy gépektört, majd ügyefogyottan összeragasztott tükör- kel kívül-belül „felturbózott” szubhumán lény höz hasonlatos. Ha ez utóbbi utal is még ere- már nem jellemezhető. detére, felismerhetetlen formában teszi azt. A Társadalmunk egy különös világ kapujában technológia, minden látszólagos logikája, rendje áll, mely mostanra minden előkészületet megés haszna ellenére, egy gyökerét vesztett, kaoti- tett, hogy a nap huszonnégy órájában hígítatlan kus örvénybe tereli az embert, ahol az igazság illúziót fecskendezzen a már így is elveszett és és az igazság visszfénye közti összhang felborul. leszedált elmékbe. E pontról szemlélve úgy tűA VR labirintusában a deformált képeket eléd nik, minden korábbi, a tradíciók lényegét megvetítő tükörszilánkok Ariadné fonalának utolsó tagadó mozzanat lassan, de biztosan ezt vezette szálát is elszakítják. Ha van is kiút – és a tudat elő. Valami azt súgja, hogy ennek igencsak keveszámára mindig van kiút –, elillan minden tá- sen fognak ellenállni. Azt pedig még kevesebben maszték, melynek segítségével rá lehetne lépni. látják majd be, hogy ez a lépés – legalábbis anNem sok hátborzongatóbb dolog van an- nak, aki a valóságot színről színre kívánja látni nál, mint amikor egy külső szemlélő a virtuális – még koránt sem elég. szemüveg látványorgiájába beletemetkezett emDe hogyan juthatsz a felszínre? Miképp látber kapálózását és grimaszolását nézheti: mint- hatod meg a ragyogó Nap fényét? És hogyan ha egy hátára fordult teknőst vagy egy monomá- kerülheted el a tömlöcök e veszedelmes tömlöniás őrültet látna, aki maradék összeköttetését cét? Gnóthi szeautón – kinek van füle a hallásra, is elvesztette a külvilággal. Ha önmagában az annak számára még most is suttogja a messzi emberi élet is rabság, nem hordozza magán ezt távolból e bölcs tanácsot a szél. „A világ, amit eddig ismertél, a valóság tükre volt. Nem volt már közvetlenül megélhető valóság, de a valóság megnyilvánulása volt. Egy többé-kevésbé tiszta tükör, ami – főként a szakrális civilizációk idejében – folyamatosan visszhangozta a valóság hangon túli szavát. A mi korunk teremtménye az apró darabokra tört, majd ügyefogyottan összeragasztott tükörhöz hasonlatos. Ha ez utóbbi utal is még eredetére, felismerhetetlen formában teszi azt.” 35