Különös lények az anyák, vannak közöttük olyanok, akik egyetlen mondattal képesek megváltoztatni a múltat, mások a Damjanich utcánál szeretnek felmászni Jákob létráján a Mennybe, megint más anyák képzett meteorológusok, akik előszeretettel művelik a légtüneménytant, megspékelve egy kis káoszelmélettel, miközben tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy a változékony időjárás kedvezőtlenül hat, és nedves időben összeragad a só, ezért aztán ilyenkor képtelenség rendes ételt főzni. Olyan anyák is előfordulnak, akiknek nem pusztán Ady szerelmi költészete áll életük fókuszában, hanem a töpörtyű és a zserbó is, és miközben ruháik zsorzsettből és nyersselyemből készülnek a házi varrógépen, szükség és ínség idején nem restellnek egy böllérrel hazaérkezni, hogy a nappaliban engedmények nélkül szúrjanak szíven egy disznót.
Aztán vannak anyák, akikről nem lehet tudni, hogy valóban a mi anyáink-e vagy sem, mert semmi szín alatt be nem vallanák, sőt látszólag gond nélkül letagadják, hogy valaha ők szültek volna minket. Megint másoknak fura utolsó kívánságaik vannak, például, hogy az ember lánya olvasson el egy könyvet a tömeggyilkosok bánatos gyerekkoráról, és csak nevet, ha gyermekei apja kezet csókol az angol királynőnek. Olyan anyák is előfordulnak, akik különös görgős szerkentyűket álmodnak a lichthofba, és az alá sorjázzák be a menekülő katonaszökevényeket, forradalmárokat, és egyéb fura szerzeteket. Akadnak anyák, akiknél a konyha plafonját felrobbant keménytojások díszítik, mert késő estébe nyúlóan fecskendőkkel teli súlyos acéldobozokat cipelnek lift nélküli házak hátsó lépcsőházaiban, és mire hazaérnek, már csak arra futja, hogy kombinéban a kanapéra ájuljanak. Aztán szólnunk kell az anyákról, akiket a történelem nem is egyszer végigkerget az országon, és amibe más belehalna, az őket lázba hozza, úgyhogy még nyolcvanévesen is kivirulnak a költözködéstől és újrakezdéstől.
Aztán ott vannak az anyák, akik imádnak razziázni leányuk szobájában, és még a naplóikat is ellopják, hogy titokban jót röhögjenek saját magukon a spájzban. Más anyák magától értetődően kísérik el lányukat a nászútjára, míg megint mások még a takarót is képesek felemelni, hogy lássák, mivel foglalkoznak alatta a túlságos csendben lévő kisdedek. És igen, van akinek az anyja szinkretikus vallású karibi papnő, aki azt tanácsolja a lányának, hogy vegyen egy korty rumot a szájába és köpje a vörös mariposával feldíszített házi oltárra, ha meg akarja szerezni a férfit, akiről álmodik, míg ő maga egy nála húsz évvel fiatalabb galambásszal flörtöl a háztetőn. És talán hihetetlen, de vannak anyák, akik könnyek között tépik össze a képet, amelyen kislányként, félig lecsúszott harisnyában állnak a téli udvaron, mert fél évszázaddal később leányuk megírja, hogy a harisnya lukas volt.
Persze vannak olyan anyák is, akik örömmel veszik tudomásul, ha gyermekük azt álmodja, kihullottak szájából a cápafogak. Meg olyanok is, akik két kezükkel építik fel a házat, miközben egész életükben kapálnak, csirkét pucolnak és tollat fosztanak, de még így is jut néha idő arra, hogy a rántott húst magasra tartva, csípeiket dobálva, orientális beütésű táncot lejtsenek az udvaron, és közben nagyokat kurjongassanak.
És ne feledkezzünk el az anyákról, akik idegen, cuclizós kisgyerekek képeit tartják az íróasztalukon, mire vérszerinti leányaik szent esküt tesznek, hogy ők viszont idegen anyák képeit fogják hordani a tárcájukban, teszik a párnájuk alá, és tetoválják a vállukra.
Végül vannak anyák, akik özvegyi magányukat csupán a kocsijukba épített globális helymeghatározó rendszerrel folytatott társalgásokkal tudják enyhíteni, de még őket is felülmúlják ragaszkodásukban azok az anyák, akik a mennyekből is írnak leveleket leányaiknak, hogy elmondhassák, a kaja odafent pocsék, viszont ez egy cseppet sem zavaró, mert mindennél többet ér az egyetemes napsütés és a jó levegő.
Az apák persze nem kevésbé különös szerzetek, mint az anyák. Sokan közülük állítólag csak háromszor sírnak életükben, és abból is legalább kétszer senki sem látja könnyeiket. Akadnak közöttük olyanok is, akik előszeretettel fogadják leányaik udvarlóit klottgatyában ülve az almafa alatt, hogy azok a porolón mutathassák be a nagykelepet, miután elszavaltak legalább egy verset. Ezek az apák persze nem szigorúak, és ezerszer is elismerően hallgatják meg a Volt egyszer egy kilincs, tovább nincs című alapművet a leányukért küzdő kérők sokaságától.
Aztán ki ne ismerné az apát, akinek édesanyja – a „mi” nagymamánk – hiába is próbálná lebeszélni jövendőbeli menyét az esküvőről e szavakkal: „Önről olyan jókat hallottam, kérem ne tegye, az én fiam egy nulla, semmi ember, pokol lesz az élete. Lóversenyezik!”, mert anyánk biztosan így felelne: „Nem baj, elbírja a kalapszalon”. És persze vannak az apák, akik feltámadnak az első pár szívrohamukból, és van képük azt mondani nekünk és anyánknak a kórházban, hogy mindez azért van, mert a nagyfenekű nők iránt bizalmat lehet érezni.
Aztán vannak ugye az apák, akik „képzeletünk szüleményei”, mert sohase látjuk őket, és amikor mégis összehoz minket velük a sors önkénye, akkor zokon vesszük tőlük, hogy éppen ők azok akik, mert hogy jön ahhoz egy idegen, és milyen alapon sajátítja ki magának a mi szabadon szárnyaló apaképzeletünket. Aztán vannak az apák, akik bármilyen szelídek, néha mégis kitör belőlük a vadállat, és az ősök mozdulatával ragadják meg a felborult pálinkás üveg nyakát, hogy a földhöz csapják, hogy aztán a törött üveggel anyáink lábára sújtsanak, és rögvest utána elájuljanak. És vannak apák, akik örök szüzet faragnának belőlünk, ha hagynánk, és tehetnék. És vannak, akik magukon kívül kiáltják lányaikra, hogy „Te anarchista, trockista, maoista!”. Megint más apák váratlan jó tanáccsal látnak el minket kenyérmorzsák rágicsálása közben a kamrában: Örvényben maradj mindig mozdulatlanul.
És vannak az apák, akik imádják az elektromosságot, és mindent megszerelnek, ami útjukba akad, és amiben a leghaloványabb módon megsejtik a szikrák és kisülések természeti csodáját, mégis pont kaszálás közben jön értük a kaszás, szemben azokkal az apákkal, akik nagyon tudatosan az erdőbe vonulnak meghalni és elenyészni. Ami még mindig szerencsésebb annál, mint mikor apáink tudatosan sorvasztják el látóidegeiket, hogy ne kelljen megbirkózniuk az ordas változásokkal maguk körül.
De itt az ideje, hogy sort kerítsünk azokra az apákra is, akik bálványozzák a lányukat, amivel részben az őrületbe tudnak kergetni minket, másrészt viszont titokban boldoggá tesznek, mert ettől tudjuk megcsinálni azt, amiben csak ők hisznek: magunkat. És persze alig tudjuk elhinni, de igaz, hogy bár apánk irodai kukacként tengeti életét, legalább egyszer életünkben titokban felvisz minket a háztetőre, hogy igazi szteppcipőben szteppeljen nekünk.
Aztán ott vannak a még különösebb apák, akik miután elválnak anyánktól, beköltöznek hozzánk, sőt még új barátnőiket is a lakásunkban fogadják, míg mi otthonunktól távol gürcölünk. Később még az albérletét is mi fizetjük, sőt táncolni visszük, ahol is sikeresen megismerkedik következő számú feleségével. De továbbmegyek, vajon mit szóljunk azokhoz az apákhoz, akik míg kislányként felnézünk az égre, hogy a csillagokat bámuljuk, ők minket hátrahagyva, nemtörődöm módon továbbsietnek, és mi legnagyobb ijedelmünkre idegen férfiaknak mondjuk azt, hogy: ugye milyen szép?
Egy biztos, szinte mindannyian vágyunk egy apára, aki megvárja esténként, míg elalszunk, akivel kézzel ehetjük a savanyúkáposztát zacskóból, aki kikaparja torkunkból a negrót, leszedi kezünkről a rászorult bilincset, akivel Pink Floydot és Yma Sumacot hallgathatunk, és aki eljön velünk megnézni a Csillagok háborúját.
Kedves Olvasók! Ikerköteteink 66 történetéből 60 szöveget kifejezetten felkérésünkre írták szerzőink, további 6 írást pedig a hullámok által kivetett kincsként találtam irodalmi folyópartunkon. Élvezetes, örömteli olvasást, sok magunkra ismerést, rég elfeledett és újra felfedezett érzést kívánok!
Forgács Zsuzsa Bruria
anyaszerkesztő
Utolsó kommentek