A dacról…
Szakemberek is vitáznak arról, hogy a dackorszak elkerülhetetlen vagy speciális nevelési elvekkel megelőzhető- e kisgyermekkorban. Sokféle felfogás, érv, ellenérv lát napvilágot. Egy dolog teljesen biztos - a kis bűbájos apróságok egyszer csak elkezdenek dacosan viselkedni.
Van olyan család, ahol nem okoz kiemelkedően nagy gondot, de akad bizony sok, ahol egy időszakra szinte megkeseríti a családi életet a dackorát élő kicsi gyerek, akár már egyévesen is!
Van ahol szinte természetes módon, nagyobb problémák nélkül történik meg, de van olyan is, hogy 1-3 évesen feje tetejére állítja egy kisgyerek a világot, és ezzel ámulatba v gy rémületbe ejt i- főleg édesanyját, hisz vele van legtöbbet - közvetlen környezetét, a családot.
Számtalan kérdést kapok folyamatosan tanácsadói tevékenységem során ezzel kapcsolatosan elkeseredett, tehetetlenséggel küzdő anyukáktól.
“Mikor és miért vált ilyenné picim?! Meddig fog ez tartani? Hogyan tudnék segíteni rajta? Meg lehet akadályozni? Milyen módszerek lennének a megoldásra, vagy ez egy szükséges rossz, amit el kell viselni? Ebbe bele lehet őrülni!”
A leírt esetek is azt bizonyítják, hogy a kicsik változatos, egyéni, de korukra jellemző módon igyekeznek érvényt szerezni alakuló akaratuknak.
Mi a célja a kicsiknek a hisztivel?
Nem más először, mint a kíváncsiság, a kutatási kisérletezési vágy - mindent meg akarnak ismerni /ezért másznak fel, kóstolják meg, nyúlnak bele, tépkedik össze, dobják a földre, lehúzzák az asztalról… stb./! Megteremtik saját terveiket, /persze beszélni még nem tudnak róla /azokat önállóan szeretnék megvalósítani. Ám, ha ebben meggátolják őket /tilalmak, korlátok, határok/, akkor “küzdeni” kezdenek saját eszközeikkel. Az első konfliktusok során elszenvedett sikertelenségük, tehetetlenségük miatt “robbantanak”, és jön a sírás, toporzékolás, földre levetős, rövidzárlatos viselkedés, a hiszti. Amely alkalmas lehet a kis méregzsákok számára, hogy saját dühüket levezessék, valamint védekezzenek a felettük magasodó /minden tekintetben nagyobb és magasabb/ tekintélyben levő szüleikkel szemben.
A hirtelen jövő düh, méreg mondatja ki velük először, hogy “nem!”, és ez kedvenc szóvá válik.
Dackor
Általában az első dackorszak 1- 3. év közötti időszakra jellemző. Amikor a gyerekek nemcsak úgy akarnak tenni dolgokat, ahogy mi szeretnénk, elvárnánk. Ütköznek az akaratok, kívánságok, célok.
Kezdik felfedezni saját magukat, mindent akarnak azonnal, érdeklődő kíváncsiságuk erőssé válik, érzelmeik intenzívek. Testi fejlődésükkel párhuzamosan nő önállósági, akarati törekvésük. Minél kisebbek, annál hevesebb hisztis viselkedésük, de szándékaik ártatlanok; nem tudatosan teszik, amit tesznek! A 3-7. éveseknél már olykor megjelenhet a célirányosság is- “ha egyszer sikerült elérnem, amit akarok, megteszem megint!”. És képesek térdre kényszeríteni szüleiket, de még ez sem tudatos dolog! Csupán határaikat, korlátaikat feszegető gyermeki törekvések.
Mégis fontos a dackor!
Ha annyit gondot okoz, ha úgy megszenvedi szülő, gyermek egyaránt, akkor miért lenne fontos? Pedig az!
Jelentősége abban rejlik, hogy a dacolós időszakban szembesülnek a kicsik számos- a fejlődésük szempontjából igen fontos- helyzettel, érzelmi, értelmi reakcióval, amelyből megtanulnak, elsajátítanak ismereteket, tulajdonságaik fejlődését elősegítő szituációk részesévé válnak. Ezek által megtanulnak egészséges becsvággyal, nagyobb önbizalommal, akaraterővel élni! És erre a későbbi életük során igen nagy szükségük lesz- különösen ma!
Mégis valamilyen formában kezelnünk kell a dacosságot ahhoz, hogy elviselhető legyen ez az időszak, ha “robban a bomba”. Vannak olyan helyzetek, amelyek magukban hordozzák a hisztis viselkedést kiváltó általános okokat, és a leggondosabb szülői odafigyelés ellenére is megjelenik a szülők számára gyomorszorító reakció!
Mit lehet tenni?
- Először is minél jobban meg kell ismernünk gyerkőcünket!
“A gyerekek óriásként születnek, de minden egyes nappal egy hajszálnyi elvész erejükből. Mi teszünk valamit, ami kisebbé teszi őket.” /Reinhard Mey/. A német pszichológus kijelentése talán azt sejteti velünk, hogy gyermekünk nevelése során be kell látnunk, esetleg teszünk, vagy nem teszünk meg olyan dolgokat, amellyel “csökkentjük gyermekeink erejét”. Vagyis erőfeszítéseket teszünk, hogy jól neveljük őket, de talán nem mindig értjük meg őket, vagy nem a legmegfelelőbb módszert választjuk meg. Pl. a korlátlan tiltás kényelmesebb /”ne menj oda… tedd le… fejezd be… gyere már…!/ lehet, mint minden alkalommal elmagyarázni, meggyőzni, elterelni figyelmét, átérezni helyzetét abban a pillanatban, komolyan venni, elfogadni, megérteni érzelmeit egy kicsi gyereknek.
- Ismerjük meg azokat az okokat, amelyek nála általában dacosságot váltanak ki. Mikor szokott és miért, mi irányítja a dacolás során? Tudni kell, hogy nem számításból, tudatosan reagál hevesebben a megszokottnál.
- Ha bekövetkezik a dac, mégis érdemes közelében maradni, nem beszélni hozzá, ha nem akarja nem erőltetni, de ha engedi átölelni és megvárni míg megnyugszik. Ilyenkor a vigasztalás, győzködés nem hat. Úgy kell viselkednünk, hogy sose érezze gyermekünk, hogy dühös kirohanásai miatt eljátszotta szeretetünket! Sok hiszti megelőzhető vagy csillapítható, ha ismerjük az ún. „dacterhes” helyzeteket nála /pl. nem akar még lefeküdni, felkelni, megenni az ételt, abbahagyni a játékot, felvenni azt a ruhát,- akarja viszont egyedül megtenni, mást kiválasztani, megvenni a boltban, önállóan végezni… stb/. A gyerekek azzal dacolnak, akihez a legjobban kötődnek- anya, szülők! És nekünk kell: egészséges határokat szabni, mérlegelni- mi a fontos?!
- többet dicsérni, mint büntetni-, készen állni mindig a megegyezésre,
- támogatni a gyermek önállóságát, bátorítani próbálkozásait
- előretervezni, átgondolni az általunk kialakított napot
- sohasem kiabálni, lelkileg megalázni, kinevetni gyermekünket.
Türelemmel
Mindez igen megterhelő a szülők számára, hisz a mindennapok sorozatos kisebb- nagyobb konfliktusait, a toporzékoló, hisztizős kicsit el kell viselni türelmesen!?!
Ha tudomásul vesszük, hogy dacoló kicsinket el kell viselnünk, kivárni míg elmúlik- nagyon nehéz ugyan, de nem lehetetlen!
- ha megpróbáljuk lazábban, természetesebben kezelni gyermekünk dacos megnyilvánulásait,
- ha felvállaljuk közben saját érzéseinket /akár dühünket, elkeseredésünket/, amelyeket kontrolálni tudunk,
- ha nem vesszük személyünk ellen szóló viselkedésnek reakcióit /”nem fog szeretni!”/
- ha egyértelmű üzeneteket tudunk sugározni felé, ”nem rád haragszom, csak ahogy most viselkedsz, de szeretlek!”
- ha apuka is besegít /a legnehezebb teher is könnyebb, ha többen visszük!/ időnként és ugyanúgy kér, követel, betartat, példát mutat,
-ha őszinték és a nagyobb dolgokban következetesek maradunk- kisebbeket nem fújjuk fel,
- ha közös nyelvet használunk, / a gyermeknyelv sajátossága miatt/ egyszerű, egyértelmű, számára érthető formában, és megértjük őt, aki még képtelen megfogalmazni, tudtunkra adni szóval, hogy- ”félek a sötét szobában egyedül… úgy érzem, nem figyeltek rám… nem tudom megenni ezt az ételt… szeretnék játszani veled anya, apa… úgy érzem kistesómat jobban szeretitek… miért kiabáltok rám, nem akartam rosszat tenni… magányosnak érzem magam… félek a nagyoktól az oviban…” és sorolhatnám.
Akkor az a hisztis kicsi gyerekünk és vele együtt mi a szülei is változni fogunk! El tudjuk viselni a toporzékolás, sírós pillanatokat tőle, látni fogunk a dolgok mögé és elajátítjuk a legnagyobb szülői erényeket: TÜRELEM, SZERETET, MEGÉRTÉS!
Így átvészelhetővé válik a dackor úgy a gyerekek, mint a szüleik számára!
”Én azt hiszem, gyereket úgy lehet nevelni, ha az ember megtiszteli azzal, hogy komolyan veszi.” Szabó Magda
Folyt.köv.