Jó régen nem jelentkeztem, de nem feledkeztem el a blogírásról, csupán a helyzet változott egy picit miután elindultam Finisterrából.

Utolsó bejegyzésem a zarándok végső aktusa előtti pillanatokban keletkezett. Az internet előtt töltött percek után lementem az alberguehez közeli partszakaszra és "átestem a keresztségen": megtörtént az első fizikai kapcsolatom az óceánnal. Meg nem fürödtem benne, de tisztességgel hagytam, hogy a lábamat érintsék a hullámok, és persze azt is meg kellett kóstolnom arcmosás közben, hogy eléggé sós-e még a vize. Kicsit megszárítkoztam, majd visszamentem az alberguehez az aprócska hátizsákért, amiben a további szertartás kellékei lapultak.

Ezután körülbelül három kilométeres gyaloglás következett a világító toronyig csodálatos környezetben: balra az óceán, jobbra erdős hegyoldal. Igazán impozáns látvány volt. Sajnos nem nagyon bízhattam a naplemente látványában, mert teljesen felhős volt az ég, inkább reménykedni kellett, hogy eső nélkül megúszom. Rövidesen megláttam a világitó torony épületét. Egészen a közelben itt sem hiányoztak az ízléstelen kacatokat áruló standosok. Nem sokkal a világitó torony aljában azért lehetett találni egy-egy kis sziklaplaccot.

Én is kerestem egyet, amilyen közel csak kimerészkedtem az óceánhoz. Ezután következett a szertartás második része, a póló égetés. Gondoltam, hogy nem lesz egyszerű manőver égésgyorsító nélkül elégetni egy pólót, de a vártnál is nehezebb volt. Különösen azért, mert az öngyújtó rövid időn belül megadta magát. A póló csak kisebb égési sérüléseket szenvedett. Környezetvédő lelkemmel vívott rövid csata után a félig elégett pólót a mélybe vetettem. Aztán leültem a sziklára és elővettem a vacsora céljára bekészített fél bagettet, tonhal konzervet és egy doboz sört.

Az óceán felett továbbra is gyülekeztek a felhők és jól látható módon ott már esett is az eső. Kissé bal kéz felé azonban még látszott, hogy nagyon-nagyon messze süt a nap a vízen. A világ végén elköltött vacsorám után a sört kortyolgatva bíztattam a napsugarat, hogy hóditsa vissza birodalmát a felhők elől, de végül a felhők győztek. Miután nyilvánvalóvá vált, hogy rövidesen a szárazföld is az eső martalékává válik, és a várva várt naplementéből csak az óceán túloldalán lesz valami, jobbnak láttam elindulni visszafelé. Útközben már a poncsót is elő kellett vennem...

Este még egy jót beszélgettünk egy Paul nevű olasz biciklissel, aki Finisterráig 2300 km-t tett meg és tovább készült másnap Muxiába. Volt egy kedves jelenet is. Fiatal caminos baratunk megérkezik a szobába, első kérdése az volt, hogy "ugye senki sem akar korán kelni holnap". Mindenki bólogat, hogy nem persze, senki... Én azért gyanútlanul megkérdeztem, hogy én se tervezek, de azért kifejtené, hogy mi az hogy korán? Azt mondja a srác, hogy hát... mondjuk hét óra fél nyolckor.....Harsány röhögésben tört ki az egész szoba. Kérdeztem a fiút, hogy, ez az első caminoja, meghogy mikor is indult, meg honnan? Kicsit kitérő válaszokat adott, miközben mindenki közölte vele, hogy nem terveznek korán kelni, azaz hétnél előbb. A korán kelés az a félöt-öt óra. Nem tudom honnan esett oda ez a csodabogár, de mindenesetre másnap reggel felháborodva morgolódott, hogy 7-fél 8 között az emberek elkezdtek pakolászni (merthogy a busz 8.20kor indult vissza Compostellába). Nem tudom, hová tart ez az ifjú, de Buen Camino neki. :)))

Compostellába érve kisétáltam a San Lazaroban lévő alberguebe. Igazán kulturált, jól felszerelt, tiszta hely és nagy előnye a hazautazóknak, hogy az utca túloldalán áll meg a reptéri busz. Délután még egy jót sétáltam a környéken, kajáltam a kedvenc mixed platos-omat ami sültkrumpli, saláta és különböző húsokból lehet választani (bacon, grillezett csirke, sertés, sültkolbász stb.) és tükörtojásból áll. Én most a sültkolbászt választottam.

Találtam egy "madaras Tescó" is, igaz ott más néven futott, de a zacsijuk ugyanolyan emblémával volt ellátva. Kíváncsiságból bementem, hogy mennyivel másabb, mint itthon, de a globalizáció teljes mértékig felfedezhető volt: talán még az elrendezés is hasonló a hazaihoz, csupán kisebb méretben előadva.

Másnap reggel irány a reptér. A compostellai repülőtér tulajdonképpen Lavallettában van. Gyaloglás közben meg kellett kerülni a repteret. Nagyon furcsa, de lelkendező érzés volt a buszon ülve felismerni, hogy jé, itt álltam meg ahol a srácok segítettek, hogy mondják a barackot spanyolul, vagy itt mentem át az úton.... Alig két napja... A repülő a kifutó pálya végére gurult a nekifutáshoz. Ahhoz a csücsökhöz, ami alatt ott mentem el néhány méterre...

Barcelonába érkezve szinte fullasztó hőségbe értem a hegyek után... Egy hetet töltöttem itt a törölt repülőjáratomnak köszönhetően. A város gyönyörű, a napi 7-8 kilométeremet itt is meggyalogoltam "levezetés" gyanánt. Ahová csak tehettem gyalog mentem, hogy minél többet lássak, azonban úgy érzem ez a város több lelkesedést érdemelt volna, több figyelmet tőlem, de éreztem, hogy elfáradtam. Első két nap iszonyatosan zavart a sok ember, a forgalom, a zaj. Ahol eddig én jártam ott többnyire a tehenek kolompja volt a napközbeni zajforrás. Esetleg egy-egy főút forgalma a legrosszabb esetben, de nem egy világvárosé... :)

Elmentem még Montserratba, ami igazán gyönyörű természeti környezetben van. Ez már jobban "bejött" nekem. :)  Beálltam a kör közepére és a golyót megfogva kívántam is a fekete madonnától.

Fél napot töltöttem a barcelonai kikötőben, próbálkoztam a tengerparttal is, de mindenütt iszonyatos tömeg volt.

Két és fél nappal ezelőtt érkeztem haza. Nagyon jó érzés "fürödni" abban a szeretetben, ami azóta is körülvesz. Csak köszönni tudom mindenkinek azt, amit az emberektől - ismerősöktől és ismeretlenektől egyaránt -  kaptam az eltelt bő másfél hónap alatt. Kívánom valamennyiüknek, hogy éljenek át hasonlót.

A blogom ezzel nem ér véget. Némi szusszanásnyi idő és az itthoni élet megindítása után szeretném folytatni azon vonatkozásban, hogy a Camino alatt használt felszerelések hogyan váltak be, milyennek láttam, mit csinálnék ma esetleg másként, hátha hasznos tanácsként, tájékoztatásként szolgálnak olyanoknak, akik a jövőben  tervezik Caminojukat.

Szeretném feldolgozni azt a hatalmas mennyiségű fotót, amit készítettem. Első megnézés után látom, hogy előzetes várakozásaimnak megfelelően kb fele dobható, de a másik felének leválogatása után kitalálom, hogy lehet közkinccsé tenni annak számára, aki kíváncsi rá.

És akkor most.... kezdődik az élet a Camino után....