Szívós István (vízilabdázó, 1948)

Szívós István
Szívós (fehér sapkában) és a szovjet Grisin küzdenek a labdáért a moszkvai olimpián
Személyes adatok
Teljes név	Szívós István Antal
Születési dátum	1948. április 24.
Születési hely	Budapest, Magyarország
Halálozási dátum	2019. november 10. (71 évesen)
Halálozási hely	Budapest, Magyarország
Sírhely	Farkasréti temető
Szülei	id. Szívós István
Gyermekei	Szivós Márton
Állampolgárság	magyar
Magasság	202 cm
Poszt	center
Profi klubok1
Időszak Klub Mérk. (gól)* 1960–1968 Ferencvárosi TC 1968–1980 Orvosegyetem SC
Válogatottság
1966–1980 Magyarország 325
Edzőség
Év Liga Csapat 1983–1990 Ferencváros 1986–1990 Magyarország utánpótlás
A Wikimédia Commons tartalmaz Szívós István témájú médiaállományokat.

Szerzett érmek

Magyarország színeiben Vízilabda Olimpiai játékok bronz 1968, Mexikóváros vízilabda ezüst 1972, München vízilabda arany 1976, Montreal vízilabda bronz 1980, Moszkva vízilabda Világbajnokság arany 1973, Belgrád ezüst 1975, Cali ezüst 1978, Nyugat-Berlin Európa-bajnokság ezüst 1970, Barcelona arany 1974, Bécs arany 1977, Jönköping Világkupa arany 1979, Belgrád Magyar bajnokság ezüst 1964 arany 1965 ezüst 1966 bronz 1967 arany 1968 arany 1969 arany 1970 arany 1971 arany 1972 arany 1973 arany 1974 ezüst 1975 bronz 1976 ezüst 1977 arany 1978 ezüst 1980

Szívós István (Budapest, 1948. április 24. – Budapest, 2019. november 10.) olimpiai, világ- és Európa-bajnok magyar vízilabdázó, edző, sportvezető, fogorvos. Az 1973-as világbajnok és az 1976-os olimpiai bajnok magyar vízilabda-válogatott tagja. Pályafutása során kilencszer nyert magyar bajnokságot. Aktív pályafutása után edző lett, majd 1991 és 1998 között a Ferencvárosi TC ügyvezető elnöke volt. Ezenkívül a Semmelweis Egyetemen oktatott. Édesapja id. Szívós István szintén olimpiai bajnok vízilabdázó, fia Szivós Márton világbajnok vízilabdázó.

Sportolói pályafutása

Tizenkét éves korában kezdett el vízilabdázni a Ferencvárosi TC színeiben, az élvonalban fiatalon bemutatkozott, az 1964-es kupagyőztes csapat tagja volt. Első magyar bajnoki címét 1965-ben ünnepelte. Ferencvárosi időszakában összesen két bajnoki címet (1965, 1968) és három kupagyőzelmet (1964, 1965, 1967) szerzett. 1968-ban, a Semmelweis Orvostudományi Egyetem fogorvosi szakára történt felvételekor az Orvosegyetem SC játékosa lett. Fogorvosi diplomáját 1974-ben szerezte meg. A csapattal összesen hét bajnoki címet (1969–1974, 1978), két kupagyőzelmet (1970, 1974) és két BEK-győzelmet (1973, 1978) ünnepelhetett. Az OB I-ben 327 mérkőzésen jutott lehetőséghez.

A válogatottban tizennyolc évesen, 1966-ban mutatkozott be, ahol 1980-ig összesen 308 alkalommal szerepelt. Első jelentős tornája az 1966-os Európa-bajnokság volt, ahol ötödik helyezett lett a csapat. Az 1968-as mexikóvárosi nyári olimpiára utazó keret tagja volt, ahol bronzérmet szerzett a válogatottal. Négy évvel később, Münchenben ezüstérmes, majd a magyar olimpiai csapat számára gyengén végződő montreali olimpián a győztes csapat tagja. Az 1980-as moszkvai olimpián (ahol a magyar csapat zászlóvivője volt) ismét bronzérmet szerzett. Ezenkívül 1973-ban világbajnoki arany-, 1975-ben és 1978-ban ezüstérmes. Az 1970-es Európa-bajnokságon ezüst-, az 1974-es és 1977-es bajnokságokon aranyérmet szerzett. 1979-ben Világkupa-győztes. 1980-ban vonult vissza az aktív versenysporttól.

1969-ben, 1970-ben és 1971-ben az év vízilabdázójának választották Magyarországon. 1994-ben a A Magyar Érdemrend középkeresztje kitüntetés polgári tagozatát vehette át, két évvel később pedig az International Swimming Hall of Fame, azaz a a vizes sportok halhatatlanjainak tagjai közé is beválasztották. 2000-ben az évszázad csapatának tagja lett. 2016-ban Papp László Budapest-Sportdíjat vehetett át.

Visszavonulása után

1980-ban a Medicor OSC technikai vezetőjévé nevezték ki, közben 1981-ben elvégezte a Testnevelési Főiskola edző szakát. 1983-ban korábbi egyesülete, a Ferencvárosi TC edzője lett. Itt 1990-ig dolgozott. 1986-ban az utánpótlás vízilabda-válogatottak szövetségi kapitányává nevezték ki. A csapatokat négy évig irányította. 1990-ben pályázott a felnőtt szövetségi kapitány posztjára, de nem kapott elegendő támogatást. 1991. január 10-én az FTC ügyvezető elnökévé választották, amely tisztségét az 1998. december 3-án történt lemondása után, az év végéig töltötte be. Ezt követően az egyesület vízilabda-szakosztályának elnöke, 2002-ben a Központi Sportiskola (KSI) szakágvezetője lett. 1992-ben és 1996-ban beválasztották a Magyar Vízilabda-szövetség elnökségébe. 2012-ben az utánpótlás bizottság elnökeként újabb négy évre az elnökség tagja lett.

Sportvezetői munkáin kívül 1974 és 1982 között a Semmelweis Orvostudományi Egyetem (2000-től Semmelweis Egyetem) Gyermekfogászati és Fogszabályozási Klinikájának tanársegédeként, majd 1982-től adjunktusaként dolgozott.

2015-től az Olimpiai Bajnokok Klubjának delegáltjaként a MOB tagja volt.

Díjai, elismerései

• Az év magyar vízilabdázója (1969, 1970, 1971)
• A Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje (1994)
• Az Úszó Hírességek Csarnoka tagja (1996)
• Az évszázad magyar vízilabda-válogatottjának tagja (2000)
• Papp László Budapest-Sportdíj (2016)
• Csík Ferenc-díj (2018)
• Belváros-Lipótváros díszpolgára (2019) /posztumusz/

Eredményei edzőként

Klubedzőként:

• Magyar bajnok: 1987–1988, 1989–1990
• Magyar kupa győzelem: 1989, 1990
• KEK: 1989 elődöntő

Utánpótlás szövetségi kapitányként:

• 1988 junior Eb 3. hely
• 1989 ifi Eb 1. hely
• 1989 junior vb 5. hely

Családja

Édesapja id. Szívós István, aki az 1952-es és 1956-os olimpiai bajnok csapat tagja volt, valamint fiának több évig edzője az OSC-ben. Nős volt, felesége Székely Márta. Házasságukból két gyermek (egy leány és egy fiú) született. Fia, Szivós Márton világbajnok vízilabdázó.

Halála

2019. november 10-én hunyt el, 71 éves korában. Temetése november 26-án volt a Farkasréti temetőben.

Források

• MTI Ki kicsoda 2009, Magyar Távirati Iroda Zrt., Budapest 2008, 1067–1068. old, ISSN 1787-288X
• Életrajz a KSI honlapján
• Életrajz a Magyar olimpiai lexikon alapján
• Ki kicsoda a magyar sportéletben?: III. kötet (S–Z). Szekszárd: Babits. 1995. 165. o. ISBN 963-495-014-0