Abdullah asz-Szallál: Jemen quislingje?

Abdullah asz-Szallál: Jemen quislingje? Egy politikai életpályája áttekintése során felvetődik a kérdés, vajon mi teszi lehetővé adott személy számára az uralom megragadását és megtartását. Származása, politikai elképzelései, aktivitása vagy hatalomra jutását követően eredményessége programja valóra váltásában? Utóbbit mennyire determinálják a körülmények adta lehetőségek? És legvégül mindebben mekkora szerepe van a szerencsének? Abdullah asz-Szallálnak, a Jemeni Arab Köztársaság első elnökének kalandos élete kiváló példa lehet egy ilyen elemzés tekintetében. Látni foguk, hogyan emelkedik fel a sors kegyéből egy olyan – valljuk be az ország hatékony vezetésére alkalmatlan – személy, aki minden előzetes feltételt nélkülözött későbbi magas tisztségeinek betöltéséhez. Ilyen háttér mellett vetődik fel a tanulmány címében feltett kérdés is: mennyit ér meg a hatalom megszerzése és birtoklása? Út az elnöki székig Abdullah asz-Szallál 1917-ben született Szanaában egy Jemen alacsonyabb társadalmi osztályához tartozó közember fiaként. E réteg számos lehetőséget rejtett magában a szociális mobilitásra, amelyek egyike a katonatiszti pálya volt. A fiúnak minden feltétel adott volt ezen élethossziglan szóló tisztség betöltésére: a zeidita–sáfita vallási ellentéttől megosztott országban a mindig és mindenkivel bizalmatlan uralkodó hitét követte, alacsony származása miatt veszélytelennek ítélték meg az elitre nézve, valamint az 1920-as évek belháborúi miatt folyamatos igény mutatkozott az elesett lojalista katonák és tisztek pótlására. Szallál emiatt fiatalon katonai pályára lépett. Tisztjelöltként tanulmányait kezdetben az 1930-as években alapított szanaai kis katonai iskolában folytatta, ahol oktatói elismeréssel nyilatkoztak szorgalmáról és képességeiről. Úgy tűnt, hogy az oktatás lezárulta után nem lesz több a hadsereg egyik alulfizetett tisztjénél. Szallál szerencséjére 1936-ban az uralkodó, Jahja imám az addigi izolacionista külpolitika részleges feladásáról döntött, amikor a fegyveres erők hatékonyságának növelésére az általa személyesen kiválasztott fiatal kadétokból álló csoportot küldött Irakba − elsősorban a Bagdadi Katonai Akadémiára – továbbképzésre. Az 1930-as évek első felében Jahja imám kénytelen volt számos kudarccal szembesülni a szaúdiakkal, britekkel és a lázadó jemeni törzsekkel vívott harcában, ezért a hadsereg modernizálása mellett döntött. A problémát nem az európai nagyhatalmak fegyvereinek beszerzése jelentette, hiszen ez kisebb nehézségek árán megoldható volt. A gond ott jelentkezett, hogy a vásárolt fegyverek használata túl bonyolult volt a jemeni katonák számára. Emiatt kiképzőkre is szükség volt, akik oktatták az új felszerelés hatékony alkalmazását, karbantartását és javítását. Az imám nem akart európai kiképzőket országába beengedni, mivel bennük országa függetlenségének veszélyeztetőit látta. A kérdést végül úgy oldotta meg, hogy 1931-ben barátsági és kölcsönös együttműködési szerződést írt alá Irakkal. Irak nagyobb katonai erejének és a jobb kiképzési feltételeinek köszönhetően hamarosan megállapodás született a két ország között jemeni tisztjelöltek továbbképzéséről is. Szallál egyike lett ennek a 13 fiatal katonatisztnek. A jemeni tisztjelöltek azonban távollétük alatt nem csak a modern fegyverek és harceljárások alkalmazását sajátították el, hanem emellett több  politikával, gazdasággal, igazságszolgáltatással, a kormány felépítésével és feladatköreivel kapcsolatos  haladó gondolatot is magukévá tettek. A hazai archaikus állapotok éles ellentétben álltak ezekkel az ideológiákkal; hazatérésük után imámellenes szembenállásuk hamarosan nyilvánvalóvá vált. A központi hatalomra nézve veszélyesnek ítélt radikális nézeteiket tapasztalva, majd pedig az Irakban zajló eseményekről tudomást szerezve Jahja imám hamar megváltoztatta politikáját ebben az ügyben. A végzett hallgatókat azonnal börtönbe vetette, hogy „kigyógyuljanak” a modern ideológiákból és a mindössze két évig tartó iraki oktatást beszüntette. Nem sokkal jemeni diákok megérkezése után – 1936. október 28-án – zajlott le Irakban a Bakr Szidki vezette puccs, amely az első katonai hatalomátvétel volt az arab világban. Már ez az esemény megkérdőjelezte a jemeni monarchia részéről a fiatalok iraki képzésének folytatását. Amikor nem egészen egy évvel később – 1937 augusztusában – egy újabb puccs során megölték Bakr Szidkit és egy tisztán katonai kormány vette kezébe az ország irányítását, az imám azonnal visszarendelte a hallgatókat, mivel rájött, hogy azok akaratlanul is tanúi lettek annak, hogy tisztek hogyan szerezzék és tartsák meg maguknak a hatalmat. (Wenner, Manfred W.: Modern Yemen 1918–1966. Baltimore, The John Hopkins Press, 1967. 58.) Ezzel a lépéssel azonban ekkor már elkésett az uralkodó. Ez az elsőként külföldi oktatásban részesülő csoport képezte a magját később annak az ellenzéki tömörülésnek, ami reformok és változtatások igényével lépett fel a hadseregen belül. 1948-ban közreműködésükkel megölték az uralkodót, Jahja imámot. A hatalom átvételi kísérlet azonban rövid időn belül kudarcot vallott. Az új uralkodó, Ahmed imám Szallált 7 éves börtönbüntetésre ítélte, ami megakadályozta utóbbit, hogy szerepet vállaljon a következő, 1955-ben végrehajtott ugyancsak sikertelen puccskísérletben. A jemeni társadalom sajátos jellegét mutatja mindenesetre, hogy szabadulása után nemcsak visszanyerte korábbi tisztét a hadseregben, hanem még elő is léptették: az 1959-es katonai zavargások után a trónörökös, al-Badr a legfelső koronatanács tagjává nevezte ki, 1959–1961-ben a hodeidai kikötő parancsnoka volt, 1962-ben pedig az ingatag monarchia egyetlen támaszát jelentő 18 000 fős hadsereg és az imám személyi testőrségének főparancsnokává tették meg. Badeau, John S.: The American Approach to the Arab World. New York, Harper & Row Publishers, 1968, 125.; Rouleau, Eric: Elárulták az „övéi”. Cikkek a Nemzetközi Sajtóból, VII. (80) 1962. 64-65. Az, hogy az 1962. szeptember 26-i forradalmat végrehajtó fiatal tisztek kegyéből a létrejövő Jemeni Arab Köztársaság első elnöke lehetett, tulajdonképpen csak az utolsó pillanatban derült ki. Az 1962. szeptember 18-án elhunyt Ahmed imám örökébe lépő al-Badr hatalomra kerülése ugyanis számos csoport ellenszenvét váltotta ki. Csak a hadseregen belül két, egymástól független szervezkedés alakult ki az uralkodó megbuktatásának és a belpolitikai rendszer radikális megváltoztatásának céljával: a nasszerista Szabad Tisztek Szervezete Ali Mogni hadnagy irányításával, illetve a Szallál vezette csoportosulás. A hadsereg 400 tisztjéből 86-an tartoztak ebbe a két csoportba. A Szabad Tisztek Szervezetét 1961 decemberében alapította meg Szanaában 15 hadnagy Ali Mogni hadnagy irányításával. Egy későbbi gyűlésükön Parancsnoki Bizottságot alakítottak és olyan hat pontból álló nyilatkozatot fogalmaztak meg kitűzött céljaikkal kapcsolatban, amely a teljes demokrácia talaján álló köztársasági kormány felállítását, egy erős nacionalista hadsereg létrehozását, a nemzeti egység arab egységen belül történő kiépítését, illetve az el nem kötelezett külpolitika alapelvéhez való ragaszkodást foglalta magába. Nasszerista beállítottságuk csak tovább erősödött, amikor sikerült mozgalmuknak megnyerniük számos, korábban egyiptomi továbbképzésen részt vett idősebb tiszt támogatását. Kapcsolatokat építettek ki a különböző „másképpen gondolkodó” csoportokkal is, így az egyenlő társadalmi helyzet, a szabad kereskedelem és a tőke biztonságának igényével fellépő gazdag sáfita kereskedőkkel, akiknek anyagi támogatása nagy szerepet játszott a későbbi puccs sikerességében. A CIA már 1962. szeptember 13-án jelentette, hogy az összeesküvő tisztek „rövid időn belül” puccsot fognak végrehajtani. (Memorandum From the Director of Intelligence and Research (Hilsman) to Secretary of State Rusk. Washington, September 13, 1962. Foreign Relations of the Unites States 1961–1963. Vol. XVIII. Near East Region, 1962-1963. http://www.state.gov/r/pa/ho/frus/kennedyjf/xviii/26158.htm; Attar, Mohamed Said el-: Le Sous–Développement Economique et Social du Yemen. Alger, Tiers-Monde, 1964. 256.; Peterson, J. E.: Yemen: The Search for a Modern State. London, Croom Helm Ltd, 1982. 86.) A Szallál ezredes körül csoportosuló tisztek eleinte nem akartak fellépni uralkodójuk ellen, hanem a kivárás álláspontjára helyezkedtek. Feltételezték ugyanis, hogy sokkal kedvezőbb fogadtatásra találna forradalmuk a lakosság körében, ha azt a központi hatalom által meghirdetett reformfolyamat kudarca előzné meg. Ennek bekövetkeztéig megkísérelték gyarapítani szövetségeseik számát, ezért – figyelembe véve 1948 és 1955 tapasztalatait – tárgyalásokat kezdeményeztek a monarchia támaszának számító északi törzsek sejkjeivel. Az alkalom al-Badr beiktatásakor jött el, amikor a sejkek Szanaába gyűltek össze. Az együttműködésre hajlandó vezetők petíciót fogalmaztak meg al-Badrnak, amelyben az „embereket kihasználó” miniszterek leváltását-, a politikai internálás megszüntetését- és a hivatali apparátuson belül jelentkező vesztegetések és korrupció felszámolását követelték. Együttműködésüket Szanaa tartományi kormányzója felfedezte, bár al-Badrnak küldött jelentését még sikerült idejében megszerezniük az összeesküvőknek. Ez, illetve a hír, hogy al-Badr engedélyezte a törzsek körében nagy népszerűségnek örvendő nagybátyja, Hasszán herceg hazatérését New Yorkból, a sejkek többségét arra késztette, hogy esélyt adjanak új imámuknak a beígért reformok megvalósítására. Hasszán herceget még Ahmed imám száműzte Amerikába, hogy Jemen ENSZ képviselőjeként dolgozott. A Szallálékkal kötött szövetség így törékenynek bizonyult. A korábbi megállapodást csak kevés törzs, közöttük is döntően a Hásid törzsszövetség egyes csoportjai tartották magukra nézve kötelezőnek. A törzsek többsége továbbra is tradicionális elveiket követték; fegyvereket és pénzt-, helyi autonómiájuk megőrzését kérték az általuk feltétlenül tisztelt imámtól, akihez immáron eskü kötötte őket. Az egyetlen személy, aki tudott a két tiszti csoport terveiről, az Egyesült Arab Köztársaság Jemenben akkreditált ügyvivője és az egyiptomi hírszerzés beosztottja, Abdul Vahad volt, aki felfedte az imám előtt az ellene irányuló Mogni és Szallál-féle összeesküvést. Tettére magyarázat, hogy ezzel a lépésével tisztázta magát és Egyiptomot arra az esetre, ha a puccs kudarcot vallana. Másrészről rákényszerítette Mognit és Szallált, hogy egyesítsék erejüket és azonnal cselekedjenek. (Schmidt, Dana Adams: Yemen: The Unknown War. London, The Bodley Head Ltd, 1968. 22–23.) Meglepő módon al-Badr nem lépett fel Szallál ellen, akiben még a történtek után is vakon megbízott. Nevének tisztázása után ugyanis utóbbi sikeresen hitette el uralkodójával, hogy nagyobb veszélyt jelent személyére a törzsek körében nagy népszerűségnek örvendő nagybátyja, Hasszán herceg, aki New Yorkból küldött üzenetében egyértelműen kinyilvánította, hogy laikus nézetei és erkölcstelen életvitele miatt alkalmatlannak tartja unokaöccsét az uralkodásra. Al-Badr személyét már apja is több alkalommal bírálta állítólagos homoszexuális hajlama, alkoholizmusa, baloldali beállítottsága, illetve magatartásának kegyetlen megnyilvánulásai miatt. (Balsan, François: La conjoncture yéménite. Revue Militaire Générale, Mars, 1963. 281.) Mogniék számára viszont nem maradt más választás a biztos megtorlás elkerülésére, mint a forradalom kirobbantása. Szeptember 26-án így tankokkal az uralkodói palota elé vonultak. Szallál szerencséjére a Szabad Tisztek az 1952-es egyiptomi forradalom mintájára egy olyan idősebb, tapasztaltabb és magasabb rangú tisztet kívántak a mozgalom élére állítani, akit később leválthatnak, ahogyan azt Nasszer ezredes tette Nágib tábornokkal. Ebben a tekintetben mindössze két tábornok jöhetett szóba: Hamud al-Dzsaifi és Abdulláh asz-Szallál. Először Dzsaifinek ajánlották fel, hogy vezesse a létrehozandó köztársasági kormányt, de ő visszautasította ezt a lehetőséget, ezért a palota körülzárása után Szallálért küldtek. Utóbbi becsvágya találkozott a Szabad Tisztek elképzelésével, ezért a felkínált elnöki tisztségért cserébe hajlandó volt csatlakozni a felkelőkhöz. Ezután Mogniék ultimátumban szólították fel uralkodójukat a megadásra, aminek visszautasítása után a tankok tüzet nyitottak a palotára. Másnap a Szanaai Rádióban bejelentették az uralkodó halálát és a Jemeni Arab Köztársaság megalakulását. Aboul-Enein, Youssef Lt. Cdr.: The Egyptian–Yemen War (1962–67): Egyptian Perspectives on Guerilla Warfare. Infantry Magazine, January–February, 2004. (http://www.army.mil/prof_writing/volumes/volume2/march_2004/3_04_3.html) Letöltés ideje: 2008. 01. 29.; Sitte, Fritz: Brennpunkt Jemen. Wien, Verlag Kremayr & Scheriau, 1973. 46–52. Az egyiptomi példa azonban jól ismert volt Szallál előtte, így a várható események elkerülésére egy ellenséges törzs területére küldte Mogni hadnagyot  a jemeni „Nasszer ezredest”  egy kis létszámú egység kíséretében, ahol az életét vesztette néhány héttel a sikeres puccsot követően. Nem kerülte el a figyelmét a többi résztvevő sem, sokakat lefokoztatott, bebörtönöztetett, vagy kivégeztetett közülük, amikor meg merték kérdőjelezni politikájának helyességét. Peterson, 1982. 87.; Schmidt, 1968. 28. Kairó befolyásának kiteljesedése, Szallál látszatvezetővé válása A közvélemény előtt ismeretlenek maradtak az önmagát dandártábornokká előléptető Szallál hatalomra kerülésének részletei, a támogatók lelkesedését a változás lehetősége táplálta. Vitatható tettei elhallgatásával és felnagyított érdemei hangsúlyozásával rövid idő alatt sikerült kisajátítania a forradalmat és szorosan összekapcsolni azt személyével: ő lett a Forradalmi Tanács elnöke, miniszterelnök és katonai főparancsnok, majd 1962 novemberétől köztársasági elnök egy személyben. Kezdettől fogva problémát jelentett azonban, hogy elsődleges célja a hatalom megragadása és megtartása volt, illetve hogy nem rendelkezett egységes, kiforrott koncepcióval az új állam irányításával kapcsolatban. Helyzetét tovább súlyosbította, hogy a puccs során nem sikerült megölni a megbuktatott uralkodót, aki családjával október első felében megszervezte a monarchista érzelmű törzsek ellenállását és Szaúd-Arábia, Jordánia, valamint Irán támogatásával polgárháborút robbantott ki. A hegyvidéki törzsek kezdettől fogva készek voltak feláldozni életüket a monarchista ügyért. Felfogásuk szerint Allah áldása kísérte és vigyázta a világi és vallási hatalmat egy személyben megtestesítő imámot, kinek döntőbíráskodására állandó szükség volt a sáfita-zeidita kultúrák által megosztott országban. Az ellene való felkelés emiatt szemükben egyet jelentett Allah elleni lázadással. (Abercrombie, Tomas J.: Behind the Veil of Troubled Yemen. National Geographic Magazine, CXXV. (3) 1964. 407.; Balsan, 1963. 288.) A köztársaság fennmaradása érdekében Szallál Nasszernek, az Egyesült Arab Köztársaság elnökének támogatását kérte. Nasszer számára kiváló lehetőséget jelentettek a jemeni események, hogy kitörjön politikai elszigeteltségéből, igazolja megkérdőjelezett vezető szerepét az arab világ élén, stratégiai pozíciókra tegyen szert az Arab-félszigeten, és vereséget mérjen konzervatív arab, illetve nyugati ellenfeleire. A gyors győzelem reményében emiatt katonai és anyagi támogatásáról biztosította Szallált és október folyamán reguláris egységeket vezényelt Jemenbe. Badeau, 1968. 128.; Colombe, Marcel: Coup d’état au Yémen. Orient (Paris) VI. (25) 3e trimestre 1962. 8–9.; Klieman, Aaron S.: Bab al-Madab: The Red Sea in Transition. Orbis, XI. (3) Fall 1967. 768–770.; McLean, Neil: The War in the Yemen. Journal of the Royal Central Asian Society, LI. (2) 1964. 104.; Rahmy, Ali Abdel Rahman: The Egyptian Policy in the Arab World. Intervention in Yemen, 1962–1967. Washington, University Press of America, 1983. 96–98, 287–290.; Sadat, Anwar el-: In Search of Identity. London, St. James’s Palace, 1978. 161–162.; Sager, Peter: Kairo und Moskau in Arabien. Bern, Verlag Schweizerisches Ost-Institut, 1967. 15–16. Az egyiptomi katonák jemeni megérkezése azonban nemhogy tompította volna a konfliktust, hanem még jobban felerősítette azt. Sok, addig semleges törzset bírt rá a royalistákhoz való csatlakozásra, hogy idegen hódítókat láttak bennük, akik a védtelen lakosság ellen folytatott megtorló hadjáratokban tudnak csak érdemeket szerezni egy olyan, származása miatt lenézett ember érdekében, akit nem tartottak többre egy patkolókovács felkapaszkodott fiánál. McLean, Neil: A lojalisták között Jemenben. Cikkek a Nemzetközi Sajtóból, VII. (92) 1962. 52-54. Szallál helyzetét tovább súlyosbította a köztársasági vezetést kezdettől fogva jellemző megosztottság, a beígért reformok elmaradása, az egyiptomi és köztársasági katonák vallási érzéketlensége, royalisták ellen indított offenzívák kudarca, az atrocitások számának rohamos növekedése, és az egyiptomi példa szolgai utánzása miatt a közvéleményben eluralkodó csalódottság. Sztupak, A.: Jemen nehéz napjai. Nemzetközi Szemle, XII. (3) Március, 1968. 62.; Stephens, Robert: Nasser: A Political Biography. London, Allen Lane The Penguin Press, 1971. 398. A körülmények további elmérgesedéséhez vezetett, hogy Szallál elnök nem váltotta be az egyiptomiak hozzá fűzött elvárásait sem. Az első hónapok tapasztalatai alapján már csak egy rendkívül becsvágyó, hiú és önálló cselekvésre képtelen embernek tartották, aki híján van bármilyen elképzelésnek vagy kezdeményezésnek; akit bizonytalan, de egyben viszálykodó jelleme visszariaszt minden kockázat vállalásától, valamint aki minden elkövetett hibát a környezetére hárít. Sitte, 1973. 60-61. Mindezek ellenére hiába kérték Nasszer elnöktől leváltását a jemeni hadsereg idősebb tagjai, Szallál hatalmon maradt. Pozícióját viszont fokozatosan kisajátították az egyiptomi csapatok parancsnokai, akik hatalmukat a helyi viszonyok figyelmen kívül hagyásával, gyakran erőszakos eszközök alkalmazásával gyakorolták, miközben szövetségesüktől megkövetelték akaratuk feltétel nélküli kiszolgálását. Ez a folyamat oda vezetett, hogy a köztársasági erők kezén levő területeken lassan formálissá vált a Szallál-kormány fennhatósága. (Macro, Eric: Yemen and the Western World. London, C. Hurst & Co. 1968. 130-131.) Megingott helyzetének stabilizálására Szallál elnök 1963 júniusában több arab és szocialista fővárost felkeresett Jemen közvetlen segélyezése érdekében, sikertelenül. Nasszer elnök ragaszkodott ahhoz, hogy a minden a jemeni köztársaságnak szánt anyagi segítség az EAK közvetítésével bonyolódjon le. A küldött felszerelések nagy részét ugyanis az egyiptomiak saját használatra visszatartották, míg az átadott minimális hányaddal rá tudták kényszeríteni Szallált és munkatársait a Kairó érdekeinek legjobban megfelelő politika folytatására. A jemeni polgárháború azonban mind nagyobb terheket rótt az EAK-ra, ezért Nasszer elnök már az 1964. januári arab államfők kairói csúcskonferenciáján kezdeményezte a konfliktus tárgyalásos rendezését a royalisták legfőbb pártfogójának számító Szaúd-Arábiával. A szaúdi–EAK viszony enyhülése megrémítette Szallál elnököt. Úgy tűnt, hogy Nasszer magára hagyja a köztársasági kormányt és megvonja tőle addigi támogatását. Tisztában volt továbbá azzal a ténnyel is, hogy ha a két fél megegyezésre jut a kérdésben, az feltehetően kormányának bukását, illetve az ő lemondatását fogja eredményezni. Mindezen félelmek arra késztették, hogy az EAK-tól független támogatást keressen a szocialista országokban. O’Ballance, Edgar: The War in the Yemen. London, Faber and Faber Limited, 1971. 123–124. Kairóval nem egyeztetett útja eredményesnek bizonyult, ezért a kommunista befolyás növekedésétől tartó Nasszer elnök április 23–29 között Szanaába látogatott, hogy személyesen győződjön meg a helyzetről. Az egyiptomi vezető számára kiábrándító volt Szallál gyenge és ingatag uralmát és az országban uralkodó általános káoszhelyzetet látni. Április 27-én emiatt egy, az egyiptomihoz hasonló alkotmányt léptettek életbe az országban és átalakították a jemeni kormányt. Nasszer elnök 29-ei távozásakor bejelentette azt is, hogy közös egyiptomi–jemeni koordinációs bizottságot állítanak fel a két ország uniójának megvalósítására. Rahmy, 1983. 315–321. Mindezek után Szallál köztársasági elnök maradt, igaz csak névleges hatalommal. Nem hozhatott ekkor már önálló döntést katonai és politikai ügyekben az egyiptomiak hozzájárulása nélkül, mellyel egyértelműen függő helyzetbe került azoktól. Egyiptom jemeni helytartója? Az immáron látszatvezetővé vált Szallál számára ekkor már égető szükséggel vetődött fel megkérdőjelezett hatalmának igazolása. A szocialista országokban tett márciusi útjának eredményein felbuzdulva sikerült meggyőznie az EAK-ot, hogy május–június folyamán újabb tárgyalássorozatot bonyolíthasson Kelet-Európában. A megbeszélések azonban rendkívül kevés gyakorlati eredménnyel jártak. Az egyes országok által segélynek szánt árucikkeket a korábbi gyakorlatnak megfelelően először Egyiptomba szállították, ahonnan annak csak elenyésző részét engedték továbbküldeni Jemenbe. Ugyancsak sikertelennek bizonyult Szallál elnök azon törekvése, hogy országa szuverén vezetőjének ismertesse el magát; az egyes országok vezetői mindvégig úgy Nasszer bábfigurájaként tekintettek rá. A köztársasági vezetők mozgástere szűk maradt, a belpolitikai életet továbbra is önkényes EAK-tisztségviselők irányították. 1964 őszére egyértelművé vált, hogy a szanaai kormánynak nem sikerül biztosítania az állam stabilitását, a folyamatosan emelkedő költségek és áldozatok ellenére sem sikerül katonai vonalon megoldani a jemeni problémát. A kabinetet vallási ellentét és a hatalomért folytatott belső harc osztotta meg, ami folyamatos politikai bizonytalanságot és gyakori kormányválságot eredményezett. Az erősödő nemzeti nacionalista törekvések és a Szallál elnök személyével fémjelzett szoros egyiptomi kötődés között elmélyülő ellentét következményeként végül a feszültség 1964. december végére olyan szintre jutott, hogy az oktatásügyi miniszter kivételével a kabinet összes tagja lemondott a vezetés korruptságára, a beígért reformok elmaradására, a közbiztonság hiányára és a Kairónak való kiszolgáltatottságra hivatkozva. A leköszönt kormánytagok egy csoportja megalakította a nacionalista irányvonalat követő Harmadik Erő politikai szervezetét és a továbbiakban a köztársasági oldalon belüli ellenzék szerepében politizált a mielőbbi megbékélés és az EAK-tól való függőség felszámolásának reményében. Rondot, Pierre: La crise du Yemen et ses noveaux développements (Octobre 1963 – Mai 1964) Revue de Défense Nationale, XX. (6) Juin 1964. 1028. A kialakult válsághelyzetre reagálva Szallál elnök szükségállapotot hirdetett ki és Hasszán al-Amri tábornokot, volt köztársaságielnök-helyettest bízta meg kormányalakítással. A problémát azonban nem sikerült megoldania sem az al-Amri kormánynak, sem pedig az azt követő további két kabinetnek. A helyzet áprilisban kritikusra fordult, amikor a köztársasági ellenzék egyik prominens vezetője merénylet áldozata lett. A történtek hírére szimpatizáns törzsek a Harmadik Erő kormányalakítását követelték, aminek elmaradása esetén kilátásba helyezték Szanaa ostromát. Miután az EAK-nak az addig alkalmazott módszerekkel sem politikai, sem katonai téren nem sikerült eredményeket elérnie a helyzet rendezésére, Nasszer hozzájárult a követelés teljesítéséhez. Egyiptomi patrónusa döntése után már Szallál is kénytelen volt meghátrálni a növekvő ellenállással szembesülve. Április 20-án népfrontkormány alakult, ami a köztársaság politikai rendszerének konszolidálására, az egyiptomi jelenlét felszámolására és a polgárháború lezárására törzsi konferenciát hívott össze Kamirban. Az itt született határozatokban egy közös nemzeti békebizottság felállításán, az EAK erők kivonásán és a royalistákkal való tárgyalásokon túl hitet tettek egy 11 000 fős néphadsereg felállítása és az alkotmány módosítása mellett, valamint kérték az Arab Liga tagállamainak közbenjárását a polgárháború lezárására. Yemen to Set Up Peace Group. Seeking Contacts with Tribes. Times, May 6, 1965.; Dresch, Paul: Tribes, Government and History in Yemen. Oxford, Clarendon Press, 1989. 251. A békepolitika azonban nem tudott kibontakozni. A május 8-án elfogadott új átmeneti alkotmány Szallál és híveinek nyílt ellenállását idézte elő, mivel az tekintélyes korlátozta a köztársasági elnök jogkörét. Az új alkotmány szerint Jemen arab iszlám köztársaság és demokratikus alapokon álló parlamentáris rendszer lett volna. A parlament jogkörét megnövelték volna, ami kétharmados többség mellett lehetővé tette volna a kormány leváltását és elnök-jelölt állítását. Az államfői teendőket a Köztársasági Tanács hatáskörébe utalták, ahol az államelnök mindössze a tanács elnöki tisztét látta volna el. (Power of Yemen President Trimmed. New Constitution Announced. Times, May 10, 1965.; Chimelli, Rudolph: Jemen eltávolodik Kairótól. Cikkek a Nemzetközi Sajtóból, X. (44) 1965. 71–72.) A rugalmasabb, Kairótól függetlenebb külpolitika megteremtésére irányuló kísérletek Nasszer haragját váltották ki. Az egyiptomi erők távozásának követelésére, a Szaúd-Arábiával folytatott egyeztetésre, a Szíriával való viszony rendezésére, valamint egy tőlük független politikai párt alapítására reagálva az EAK leállította a köztársasági kormány anyagi támogatását. Hiábavalónak bizonyultak emiatt a törekvések az ütőképes hadsereg felállítására, a nemzeti egység megteremtésére, a kormányzati módszerek demokratizálására, vagy a rugalmasabb, Kairótól függetlenebb külpolitika kialakítására. A kabinetet június végén megbuktatták, Kairóba látogató vezetőjét házi őrizetbe helyezték, több tucat hívét pedig az új katonai kormány rendeletére letartóztatták. Az erősödő nemzeti nacionalista törekvések és a Szallál elnök által szorgalmazott szoros egyiptomi kötődés között elmélyülő ellentét következményeként számos köztársasági miniszter és törzsfőnök emigrált híveivel a Dél-Arábiai Államszövetség területére, ahol kapcsolatba léptek a disszidens köztársasági ex-miniszterekkel és a royalistákkal. Former Ministers Leave Yemen. Times, July 22, 1965. A kompromisszum kialakítására augusztus elején konferenciára gyűltek össze a monarchistákkal a szaúd-arábiai Táifban, ahol 13-án négy lépcsős tervet fogadtak el a polgárháború lezárására. Rahmy, 1983. 175–184, 329–330.; Schmidt, 1968. 303–304. Megvalósítására azonban nem kerülhetett sor, mivel Szallál mereven elzárkózott az általa illegitimnek bélyegzett találkozón született javaslatok elfogadásától. Ezalatt a királypártiak fokozták katonai akcióikat és 1965 júliusára a korábban köztársasági befolyás alatt álló területek több, mint felét fennhatóságuk alá vonták. A júliusban alakult kormány programja emiatt már azt sugallta, hogy a köztársasági erők, miközben látszólag csökkentették az egyiptomi hegemóniát, addig hadseregükre támaszkodva az érdekegyeztetést háttérbe szorítva visszatérnek a kérdés katonai úton történő rendezéséhez. Nasszer elnök az egyiptomi forradalom 13. évfordulóján tartott beszédében hangsúlyozta, amennyiben Rijád nem hajlandó elfogadni a jemeni konfliktus tárgyalásos rendezését, úgy a háborút kész kiterjeszteni Szaúd-Arábia területére, hogy „szétzúzza az agresszió támaszpontjait.” Ennek megfelelően csapaterősítéseket vezényeltek a szaúdi határ mellé. Úgy tűnt, hogy bármikor nyílt háború robbanhat ki a két arab állam között. (Holden, David: Nasszer dilemmája. Cikkek a Nemzetközi Sajtóból, X. (65) 1965. 31.) Az új irányvonal kibontakoztatását azonban maga Nasszer elnök akadályozta meg, amikor augusztus 24-én Feiszal királlyal aláírta a dzsiddai egyezményt a jemeni kérdés megoldására. Meglepő módon azonban pont az érdekelt fél, vagyis Szallál volt az, aki kezdettől fogva annak végrehajtása ellen foglalt állást. A köztársaság vezetőjét ugyanis kihagyták az egyezmény előkészületeiből és a tárgyalásokból. Ezt úgy értékelte, hogy az EAK és Szaúd-Arábia gyakorlatilag országát gyarmatként, őt pedig egyiptomi helytartóként kezeli, amikor a köztársaság fennmaradására vonatkozó döntést megkérdezése nélkül hozták meg. Tartott emellett attól is, hogy az egyezményben foglalt ideiglenes kormány felállításával elveszíti hatalmát, ezért annak pontjait nem tartotta sem magára, sem pedig kormányára nézve kötelezőnek. Effectiveness of Yemen Pact Uncertain. Tribesmen May Be Unwilling to Cooperate. Times, August 26, 1965. Állásfoglalása ellenére az EAK és Szaúd-Arábia szeptemberben megkezdte a dzsiddai egyezmény végrehajtását. Közös EAK–jemeni bizottságot állítottak fel a megállapodás realizálására, bár az inkább az egyiptomi álláspont rákényszerítését szolgálta az ellene tiltakozó köztársaságiakra. A gyors megbékélés érdekében lehetetlenné tették a Kairóban tárgyaló Szallál visszatérését Jemenbe, az egyiptomi irányvonallal szembeszálló köztársaságiakat pedig eltávolították a vezetésből. 1966 márciusára viszont ismét előtérbe került a konfliktus katonai megoldása a dzsiddai egyezmény értelmezése körül kibontakozó vita, a royalista–köztársasági ellentét ismételt kiéleződése, a köztársaságiak erősödő nyomásgyakorlása, a britek Dél-Arábiából való kivonulási szándéka, valamint Feiszal királynak az Iszlám Paktum létrehozására irányuló törekvése miatt. Law, John: Egy elfelejtett háború. Cikkek a Nemzetközi Sajtóból, XII. (37) 1967. 41.; Maslov, K.: Imperialism and Reaction at Work. International Affaires (Moscow) (6) June 1966. 87.; O’Ballance, 1971. 156–157.; Rahmy, 1983. 155, 170–171.; Sterkina, S.: Behind the Screen of the Islamic Pact. International Affaires (Moscow) (4) April 1966. 87. Ekkorra már teljesen háttérbe szorult a fokozódó politikai zűrzavarral küzdő szanaai kormány szerepe. Az irányítást egyértelműen az EAK tartotta kezében és következetesen megakadályozott minden, domináns helyzetét megkérdőjelező kísérletet. Ilyen körülmények között a jemeni politikusok szerepe mindössze az EAK jemeni politikájának támogatására korlátozódott. Ez utóbbi mind nagyobb elégedetlenséget szült a jemeni vezetésen belül, reális esély volt egy jobboldali fordulatra. Ezt megelőzendő az egyiptomiak a korábbi szaúdi–egyiptomi megállapodást felrúgva, minden előzetes konzultációt mellőzve augusztusban 9 hónapi kairói tartózkodás után lehetővé tették Szallál visszatérését Jemenbe. Az elnök ismételt hivatalba lépése után növekedett a jemeni vezetés aktivitása. A sikeres politizálás garantálására házi őrizetbe helyezték a Nasszer elnök döntése ellen tiltakozó és annak visszavonására szeptember elején Kairóba látogató mérsékelt köztársaságiakat, míg az otthon maradottak között komoly tisztogatást hajtottak végre. A Jemenben lefolytatott széles körű tisztogatás során csak a köztársasági hadseregből közel 100 tisztet távolítottak el, ami gyakorlatilag megbénította a jemeni haderő vezetését és szükségessé tette annak újraszervezését. Az egyiptomi hírügynökség 1966. október 26-án kiadott hivatalos közleménye szerint emellett 7 korábbi kormánytagot halálra ítéltek és nyilvánosan felakasztottak. A megtorlás tényleges nagyságáról eltérő adatokat olvashatunk. Az említett híradás százak elfogásáról ad hírt, a Times 2 000 főre becsüli az őrizetbe vett köztársaságiak számát, míg Peter Sager körülbelül 5 000 személy letartóztatásáról ír. (Yemen Face Its Most Ruthless Purge. Times, October 27, 1965.; Klieman, 1967. 761.; Sager, 1967. 86–88.) Mindezzel azonban Szallál már nem tudta hatékonyan felszámolni a köztársasági oldal súlyos megosztottságát, sőt. A sebtében felállított Állambiztonsági Törvényszék által lefolytatott kirakatperekkel és kivégzésekkel párhuzamosan mind gyakrabban került sor merényletekre október folyamán a jemeni elnök hívei és ellenzéke között, egyiptomi rendfenntartó katonákat öltek és csonkítottak meg, valamint fellázadt több, addig a köztársasághoz lojális törzs. Former Yemen Leaders on Treason Charges. Accused of Planning Bazooka Attack. Times, October 25, 1965.; Cuau, Ives: Nasszer veszélyben. Cikkek a Nemzetközi Sajtóból, XI. (86) 1966. 28–29.; O’Ballance, 1971. 159–161. Nem tudta Szallál az Arab Szocialista Unió mintájára létrehozott Népi Forradalmi Unióval sem biztosítani EAK-barát politikájához a teljes köztársasági oldal támogatását. Megosztottságukat Feiszal király is szította, aki a különböző disszidens köztársaságiakat vagy egy egységes, a Szallál-kormány és az EAK ellen küzdő hazafias frontot létrehozására, vagy a befolyása alatt álló Népi Erők Uniójához való csatlakozásra bíztatta. A folyamat végül oda vezetett, hogy a köztársasági ellenzék határozatot fogalmazott meg, amiben a harcokért mind az EAK-ot, mind Szaúd-Arábiát tették felelőssé, Nasszert pedig külön elmarasztalták a Szallál-ellenzék fogva tartásáért. Petíciót fogalmaztak az ENSZ-nek egy, az EAK háborús bűneit kivizsgáló semleges bizottság felállítása érdekében, valamint a megszálló egyiptomi erők ellen harcoló 30 000 fős gerillahadsereg megszervezéséről döntöttek. O’Ballance, 1971. 176–177.; Sager, 1967. 222–224. A politikai pálya vége: Szallál bukása Az 1964 közepe után Jemenben kialakult katonai és politikai helyzetet jellemző holtpontnak a közel-keleti válság kiéleződése, majd pedig az 1967-es arab–izraeli háború vetett véget. Az arab nacionalizmus legyőzhetetlenségébe vetett hit szertefoszlott. Az eszme mind több hívét idegenítette el az elhúzódó jemeni konfliktus, az EAK-ban pedig felerősödtek az izolacionista külpolitikát szorgalmazó követelések. A hatnapos háborúban elszenvedett verség után Nasszer elnök kénytelen volt fegyveres erejét a Sínai-félszigetre összpontosítani. Már nem engedhette meg tovább emiatt azt a luxust, hogy hadseregének mintegy harmadát egy külföldi kalandban kösse le, valamint az ország komoly belpolitikai és gazdasági nehézségei külföldi anyagi segély igénybevételét követelte meg. Utolsó esélyként július végén még Szallálék tudtára adta, hogy nem hagyja magára a köztársasági rendszert, amennyiben azok hozzájárulnak a költségekhez. Cairo Seeks Yemen Support Costs. Threat of Withdrawal. Times, July 31, 1967. A jemeniek azonban elzárkóztak a kérés teljesítésétől és nem kívánták semmilyen szinten sem finanszírozni az egyiptomiak bizonytalanná vált jemeni jelenlétét. Az elutasításra válaszul az EAK egyoldalúan megkezdte csapatai kivonását és az augusztus 29-én megnyílt kartúmi csúcstalálkozón rövid idő alatt elvi megegyezés született a jemeni kérdésben Nasszer elnök és Feiszal király között. Ennek értelmében a szaúdi uralkodó évi 50 millió fontos támogatása fejében az egyiptomi elnök beleegyezett csapatainak teljes körű kivonásába Jemenből. A végrehajtandó intézkedések alapja az új változat szerint is a dzsiddai egyezmény volt, vagyis 1967. december 15-ig az egyiptomi fegyveres erő teljes kivonása Jemenből, a királypártiaknak nyújtott szaúdi támogatás megszüntetése, valamint ideiglenes kormányzat létrehozása az általános népszavazás előkészítésére és lebonyolítására. A távozó EAK csapatok helyére a megállapodás végrehajtását ellenőrző, szükség esetén bizonyos közigazgatási feladatokat is ellátó háromhatalmi bizottság országainak egyesített fegyveres egységeit kívánták vezényelni. (Egypt Army to Leave Yemen. Times, September 1, 1967.; Rahmy, 1983. 343.) Hamar kiderült azonban, hogy a megállapodás legfőbb gyenge pontja maga Szallál elnök. A köztársasági kormány az Izraeltől elszenvedett vereség után előre sejtette, hogy rövid időn belül várható az egyiptomiak távozása az országból. Felkészülve ennek bekövetkeztére augusztus elején jemeni küldöttség utazott Moszkvába a kieső egyiptomi támogatás pótlására, ahol a szovjetek közvetlen katonai–gazdasági segélynyújtásra tettek ígéretet. A tárgyalások sikerén felbátorodva Szallál a kartúmi egyezménnyel kapcsolatban már szeptember 1-i nyilatkozatában kijelentette, hogy végrehajtását nem tekinti magára nézve kötelezőnek, mivel annak létrejöttében nem vett részt, ezért azt Jemen belügyeibe való beavatkozásnak tekinti. Népszabadság, 1967. szeptember 1. 3. Álláspontjához a Nasszer elnökkel folytatott többszöri megbeszélés ellenére is ragaszkodott, mivel az egyezmény realizálása és a royalistákkal kötött bármilyen kompromisszumos megegyezés egyet jelentett volna ő és kormánya félreállításával, valamint esélytelenné tette volna idegen ellenőrzéstől mentes, független kormányalakítását. Ezzel még megmaradt kevés becsületét is elveszítette az egyiptomiak szemében, akik az Izraeltől elszenvedett vereségért kimondva–kimondatlanul a jemenieket okolták. Mindent megtett ezért, hogy megakadályozza a kartúmi megállapodás értelmében létrehozott semleges, a jemeni nemzeti koalíció létrehozásán fáradozó háromhatalmi bizottság szanaai látogatását, eredménytelenül. A bizottság a royalistákkal folytatott bejrúti megbeszélései után október elején egyiptomi védelem alatt Szanaába utazott, ahol viszont Szallál elzárkózott fogadásuk elől. Ott tartózkodásuk alatt zavargásokra került sor és a köztársasági vezetés által feltüzelt tömeg egyiptomi katonákat gyilkolt meg. Az esemény hírére Nasszer elnök szabadon engedte a még 1966-ban Kairóban letartóztatott, a royalistákkal kompromisszumos megoldást kereső köztársaságiak többségét. Szallál katonai munkatársai körében már korábban is komoly ellenszenvet szült annak szolgai behódolása az egyiptomiaknak, valamint a sorozatosan kudarcot vallott reformtörekvések, amit csak tovább növelt a kartúmi egyezmény végrehajtásával szemben tanúsított elzárkózó, makacs viselkedése. Emiatt jemeni tisztek egy csoportja kormányának átalakításra kényszerítette az egyiptomi testőrségének elvesztése után jövője miatt aggódó Szallál elnököt. Hiába adott tárcát az új kabinetben számos idősebb katonatisztnek és Kairóból visszatérő köztársasági személynek, megingott pozícióját már nem tudta megszilárdítani. A köztársasági ellenzékkel szemben tanúsított elzárkózó magatartása miatt elveszítette a törzsek körében élvezett maradék népszerűségét, míg mások a royalistákkal folytatott béketárgyalásokra vonatkozó javaslatok következetes elutasítása miatt fordultak ellene. O’Ballance, 1971. 187–189. Mindezek együttesen predesztinálták a jemeni vezető bukását. Szallál november 3-án újabb szovjet és iraki támogatás reményével hagyta el Jement. Moszkvába tervezett látogatása előtt még felkereste Nasszert, hogy egy utolsó kísérletével rábírja az egyiptomi vezetőt döntése megváltoztatására. Nasszer azonban nemcsak visszautasította a csapatok visszavonására és a további segélyek folyósítására vonatokozó jemeni kéréseket, hanem egyenesen lemondásra és száműzetésbe vonulásra szólította fel Szallált. Amikor utóbbi elvetette a tanácsot és folytatta útját, Nasszer nyílt üzenetben utasította a még Jemenben állomásozó egyiptomi erők főparancsnokát, hogy ne lépjen közbe egy esetleges puccs esetén. Ezzel gyakorlatilag megadta a jelet a cselekvésre az elégedetlen jemeni tiszteknek. O’Ballance, 1971. 186–187. November 5-én így a jemeni hadsereg Nasszer jóváhagyásával vértelen puccsot hajtott végre az éppen Irakban tárgyaló Szallál távollétében, aki segély helyett így végül menedékjogot volt kénytelen kérni. Feladatait el-Irijáni kádi vezetésével háromtagú Elnöki Tanács és 16 fős kabinet vette át. Sallal is Deposed in Yemen. Times, November 6, 1967. Epilógus Szallál bukását mintegy predesztinálta minden rugalmasságot és kompromisszumképességet nélkülöző politikája, a közvélemény irányában tanúsított érzéketlensége, valamint az egyiptomi érdekek feltétel nélküli, akár Jemen hátrányára történő szolgai kiszolgálása. Az az ember, aki kezdetben maga volt a forradalom és a köztársaság megtestesült szimbóluma, fokozatosan elveszítette híveit; az iránta érzett rajongás helyét lassan csalódottság, ellenszenv, megvetés, míg végül gyűlölet vette át. Példaképe és patrónusa nem tartotta többre egy megtűrt és lenézett eszköznél, amitől azonnal megszabadult, amikor már nem volt rá szüksége többé. 1981-ben a szanaai kormány lehetővé tette számára, hogy hazatérjen száműzetéséből. Azt ezt követő éveket nagy mennyiségű kat elrágcsálása mellett nosztalgiázva töltötte el az 1962. szeptemberi események még élő résztvevőivel és a köztársaság korai szakaszáról érdeklődő jemeni fiatalokkal. A sors furcsa fintora, hogy a bukott elnök a közvélemény szemében lassan az idős, visszavonult államférfi és a jemeni egység szimbólumává nőtte ki magát. Az 1990–1991-es Öböl krízis és háború alatt Irak-barát és koalíció-ellenes megmozdulásokat szervezett és vezetett. 1994 márciusában 74 éves korában hunyt el. PAGE 14