Department of Neuro- and Sociolinguistics

GÖRBEDI MIKLÓS a tiszalöki zsidó neveket veszi sorra, s látja el mindegyiket megfelelő, bőséges magyarázattal (11 lap). Ricz SÁNDOR a makói nazarénusok neveit és ragadványneveit emelte ki a város névanyagából (76 lap). SZÉKELYHÍDI FERENC a debreceni cívisek ragadványneveiből ad válogatást (6 lap). HORVÁTH DEZSŐ és SZILBEK TAMÁS

A magyarság összlétszámát általában 15 millió fóré becsülik, bár ez az adat mindenképpen elnagyolt. Mint ismeretes, e népességet három részre szokás tagolni, nevezetesen: (1) magyarországi magyarok, (2) a környező országokban élő magyar nemzeti kisebbségek, (3) az ún. szórványmagyarság vagy nyugati magyarság. E 3. csoportot a legutóbbi időkig az "emigráns" szinonimájaként is használták. SZÁNTÓ MIKLÓS ezt a következőkért kifogásolja: "túl általános, elmosódó fogalom: nem más, mint a világ különböző országaiban élő magyar etnikai csoportok összessége. Nemcsak a kivándorlókat, hanem azokat is magában foglalja, akik már a befogadó országokban születtek, közvetlen leszármazottak, és anyanyelvük, azonosságuk kinyilvánítása alapján a magyarsághoz tartoznak. Ezért ez a fogalom semmiképpen nem használható az emigráció szinonimájaként." (SZÁNTÓ 1984: 23) Politikai értelemben valóban pontatlanságot tükröz a szó fentebbi jelentésben való használata, szociolingvisztikailag azonban nem. Hangsúlyozza azt a különbséget, hogy míg a régión kívül élő magyarság első generációja elhagyta az anyaországot, addig a régión belül leggyakrabban tömbökben élők történeti-politikai okok miatt váltak kisebbséggé. Mindebből mentális és nyelvi eltérések adódnak: a régión belül és kívül a kisebbségi beszélőknek a többséggel, a többségi nyelvvel kapcsolatos attitűdjei különbözőek, amelyek másfajta nyelvi stratégiákat, következésképpen eltérő nyelvállapotot eredményeznek. A szórványmagyarság esetében a befogadó nemzettel, a környezeti nyelvvel szemben tanúsított magatartásformák, az asszimilációs és/vagy akkulturációs törekvések mind a bevándorlókra, mind pedig a kint születettekre jellemzőek. E folyamat legvégső stádiuma a nyelvhalál (vö. DRESSLER 1988); vagy kissé eufemisztikusabban s a fogalmat az etnicitás, identitás felé tágítva: a nyelvcsere.

Számos olyan kérdés, jelenség létezik a magyar nyelvben, amely állandó nehézséget okoz mind a nyelvtanárok, mind pedig a magyarul tanulók számára. Ezek egy része olyan, amelyek a nyelvi-kommunikatív kompetencia fejlesztésével, megfelelő tanítási stratégiák alkalmazásával mégis jól elsajátíttathatok. Gyakran felmerülnek azonban olyan kérdések is, amelyekre nem adható egyértelmű válasz: egyrészt azért, mert a magyar anyanyelvű bcszélőközösség nyelvhasználatában is nagyfokú ingadozás tapasztalható: másrészt sem a grammatikák, sem a gyakorlati kézikönyvek nem adnak kielégítő megoldási javaslatokat. Ha mégis, akkor ezek olykor ellentmondani látszanak a tényleges használatnak.

Az utóbbi egy-másfél évben ismételten fellángolt a vita a különféle nyelvtörvények és nyelvtörvény-javaslatok körül Az 1996. Január l-jén hatályba lépett szlovák nyelvtörvényről és ennek kapcsán a nyelvhasználat törvényi szabályozásának problémájáról hét nyelvész kapcsolatfelvételt kezdeményezett és levelet küldött a szlovák nyelvészkollégákhoz. A Magyar Tudomány szerkesztősége abban a reményben vállalkozik a levél közreadására, hogy ezzel hozzájárul a bonyolult kérdéskör tisztáxzáisáThoz és egymás jobb megértéséhez.