Varga Géza
1947-ben születtem Biharkeresztesen református parasztősök leszármazottjaként. Öt felsőfokú és egy középfokú szakképesítést szereztem, de nem vagyok sem nyelvész, sem régész, sem történész. Többek között az olaj- és aluminiumiparban dolgoztam geológus technikusként, majd a számítástechnikában programozóként, rendszerszervezőként és szervezési osztályvezetőként. 1970-ben elhatároztam, hogy tisztázom a székely írás eredetét s azóta is ez a hallatlanul érdekes feladat nyűgöz le és foglalkoztat elsősorban. Főállású író lettem és egy magánszállást adok ki az Őrségben. Időközben felfedeztem a magyar hieroglif írást, a székely írás szójeleket alkalmazó elődjét. Ez az írás az ősvallás jelrendszereként már a kőkorban el volt terjedve a Pireneusoktól Dél-Amerikáig és Ausztráliáig. 49 közös jele van a Tordos-Vincsa kultúra jelkészletével és 50 közös jele van a régi kínai jelkészlettel. A magyar hieroglifák segítségével meg lehet érteni az amerikai indiánok népi jelkészletével "díszített" tárgyakon, például fazekastermékeken lévő mondatokat, valamint a magyar népi hímes tojások üzenetét és a szkíta, hun, avar és honfoglaló magyar régészeti leletek rövid nyelvemlékeit. A témában tucatnyi könyvem jelent meg és vagy 2000 cikket írtam.
less
InterestsView All (8)
Uploads
Papers by Varga Géza
Tiltakozni és sértődöttet játszani azonban - mint azt az alábbi ellenvetésük mutatja - kitűnően tudnak. Az aláírók gondosan nem válaszolnak a felvetődött szakmai kérdésekre, helyette személyeskedésnek tekintik a jogos kritikát. Ez egy gyakran alkalmazott kitérő azok esetében, akik egy prekoncepciót védenek és különböző ürügyekkel ki akarnak térni a korrekt szakmai vita elől.
Úgy gondolom, hogy a tiltakozóknak a saját munkájuk végzésekor kellene nagyobb figyelmet fordítaniuk a jó hírük védelmére. Ha nem állnának elő olyan dolgozatokkal, amelyekben ennyire kártékony módon rugaszkodnak el a valóságtól, akkor nem érné annyi kritika sem a házuk táját.
Azt írják, hogy „a tudomány művelésének lényege a tudományos vita”, ám az elől elzárkóznak. Egyet kell értenünk a feladata elvégzésére alkalmatlan "tudományos konszenzus" bírálatával.
Az előadó megemlít egy jogos kérdést: - Miért ne lehetnének a hunok is a rokonaink és miért ne tartozhatna ugyanakkor a magyar nyelv a finnugor nyelvek közé? - ám nem válaszol rá. Az előadás, amely rokonszenves módon kiemelte a Szejma-Turbino kultúra szerepét, számomra három további kérdést is felvetett.
- Honnan indult ki a Szejma-Turbino kultúra?
- Az északról érkező eleink honnan vették a szabír nevüket?
- Amikor az északról érkező "eleink" egyesülnek a náluk nagyobb létszámú és állítólag iráni nyelvű szarmatákkal, akkor "eleink" miért nem veszítik el az állítólagos finnugor nyelvüket az állítólagos iránival szemben?
Ezekre a kérdésekre válaszolok a "tudományos konszenzus" által nem ismert hieroglifikus nyelvemlékeink segítségével.
A húsznál is több hozzászóló annak ellenére sem tudott érdemi választ adni erre a súlyos felvetésre, hogy a honfoglalók több száz világfa ábrázolást hagytak ránk. A világfa ugyanis nem természethű (mint amit várnak), hanem jelszerű (amihez viszont a hozzászólók nem értenek). A százötven éves, szinte lankadatlan akadémikus rovásüldözés és -mellőzés meghozta az eredményét: a "szakma" nem ismeri és nem is hajlandó megismerni a nemzeti írásunkat. A székely írás kutatása az amatőrök vesszőparipája volt és maradt. Ezért marad érdemi válasz nélkül a "tudományos konszenzus" kebelén belül e tényekkel szembemenő és a nemzeti identitást romboló ötlet.
A magyar néprajz egy sor hiteles világfa ábrázolást őrzött meg. A cikkben bemutatott népi ábrázolások jól azonosíthatók.
A vitát elindító szerző szerint "Az áltudományok és az amatőrök téves elméletei különösen gyakoriak az "ősvallás" témái kapcsán. ... A valódi tudomány és az áltudomány összefonódva, egymást támogatva hozzák létre a téves elméleteket".
Hozzátehetem: az ősvallás terén azért gyakoriak a nem reguláris alkotók gondolatai, mert a finnugrista szerzők a "merjünk kicsik lenni" és a "mindent másoktól vettünk át" prekoncepciót követve és a hivatali lehetőségeikkel visszaélve generációk óta megpróbálják letagadni az égről a magyar ősvallás és a magyar őstörténet tényeit , esetünkben a honfoglalás kori világfát.
Ám a honfoglalók világfájába való belekötés fordítva sült el. Az elolvasható világfáknak a székely írással (pontosabban az előzményével, a magyar hieroglif írással) való kapcsolata egyrészt bizonyítja a magyar ősvallás létezését, másrészt annak kiemelt jelentőségét is. Az elolvasható világfa a magyar ősvallás jelrendszerébe tartozik és ha ez a jelrendszer már a kőkorban elterjedt a Pireneusoktól Amerikáig, akkor nyilvánvaló Pócs Éva és követőinek alapos melléfogása. A magyar ősvallás és kultúra - a hieroglifikus jelhasználat alapján - a paleolitikumtól kezdve meghatározó hatást gyakorolt az Éden területéről szerterajzó népek világnézetére, jelrendszereire és nyelveire.
Az alább látható ábrázolások egyrészt dokumentálják a honfoglalás kori világfa néhány előfordulását, másrészt bemutatják annak jellegzetességeit.
A világfát ábrázoló hieroglifikus hun mondatjelnek szerepe van a magyarországi akadémikus tudomány berkeiben most dúló, ám eredménytelen világfa vita megoldásában is. Azt illusztrálja ugyanis a mondatjel, amiről a "tudományos konszenzus" hallani sem akar. A hunoknak volt egy képszerű szójeleket képszerű szerkezetekben alkalmazó, a hun-magyar ősvallás céljait szolgáló sajátos írása, amelyet örököltek a honfoglaló magyarok és amelyet ki lehet mutatni a mai magyar népművészetben is.
A török szőnyegek jelkészlete a magyar hieroglif írásból (a kőkori ősvallás jelkészletéből) alakult ki. Ennek köszönhetőek a tapasztalható egyezések. E cikkben néhány egyezést és eltérést mutatok be a török szőnyegek jeleinek értelmezése és a magyar hieroglif írás jelei között.
Tiltakozni és sértődöttet játszani azonban - mint azt az alábbi ellenvetésük mutatja - kitűnően tudnak. Az aláírók gondosan nem válaszolnak a felvetődött szakmai kérdésekre, helyette személyeskedésnek tekintik a jogos kritikát. Ez egy gyakran alkalmazott kitérő azok esetében, akik egy prekoncepciót védenek és különböző ürügyekkel ki akarnak térni a korrekt szakmai vita elől.
Úgy gondolom, hogy a tiltakozóknak a saját munkájuk végzésekor kellene nagyobb figyelmet fordítaniuk a jó hírük védelmére. Ha nem állnának elő olyan dolgozatokkal, amelyekben ennyire kártékony módon rugaszkodnak el a valóságtól, akkor nem érné annyi kritika sem a házuk táját.
Azt írják, hogy „a tudomány művelésének lényege a tudományos vita”, ám az elől elzárkóznak. Egyet kell értenünk a feladata elvégzésére alkalmatlan "tudományos konszenzus" bírálatával.
Az előadó megemlít egy jogos kérdést: - Miért ne lehetnének a hunok is a rokonaink és miért ne tartozhatna ugyanakkor a magyar nyelv a finnugor nyelvek közé? - ám nem válaszol rá. Az előadás, amely rokonszenves módon kiemelte a Szejma-Turbino kultúra szerepét, számomra három további kérdést is felvetett.
- Honnan indult ki a Szejma-Turbino kultúra?
- Az északról érkező eleink honnan vették a szabír nevüket?
- Amikor az északról érkező "eleink" egyesülnek a náluk nagyobb létszámú és állítólag iráni nyelvű szarmatákkal, akkor "eleink" miért nem veszítik el az állítólagos finnugor nyelvüket az állítólagos iránival szemben?
Ezekre a kérdésekre válaszolok a "tudományos konszenzus" által nem ismert hieroglifikus nyelvemlékeink segítségével.
A húsznál is több hozzászóló annak ellenére sem tudott érdemi választ adni erre a súlyos felvetésre, hogy a honfoglalók több száz világfa ábrázolást hagytak ránk. A világfa ugyanis nem természethű (mint amit várnak), hanem jelszerű (amihez viszont a hozzászólók nem értenek). A százötven éves, szinte lankadatlan akadémikus rovásüldözés és -mellőzés meghozta az eredményét: a "szakma" nem ismeri és nem is hajlandó megismerni a nemzeti írásunkat. A székely írás kutatása az amatőrök vesszőparipája volt és maradt. Ezért marad érdemi válasz nélkül a "tudományos konszenzus" kebelén belül e tényekkel szembemenő és a nemzeti identitást romboló ötlet.
A magyar néprajz egy sor hiteles világfa ábrázolást őrzött meg. A cikkben bemutatott népi ábrázolások jól azonosíthatók.
A vitát elindító szerző szerint "Az áltudományok és az amatőrök téves elméletei különösen gyakoriak az "ősvallás" témái kapcsán. ... A valódi tudomány és az áltudomány összefonódva, egymást támogatva hozzák létre a téves elméleteket".
Hozzátehetem: az ősvallás terén azért gyakoriak a nem reguláris alkotók gondolatai, mert a finnugrista szerzők a "merjünk kicsik lenni" és a "mindent másoktól vettünk át" prekoncepciót követve és a hivatali lehetőségeikkel visszaélve generációk óta megpróbálják letagadni az égről a magyar ősvallás és a magyar őstörténet tényeit , esetünkben a honfoglalás kori világfát.
Ám a honfoglalók világfájába való belekötés fordítva sült el. Az elolvasható világfáknak a székely írással (pontosabban az előzményével, a magyar hieroglif írással) való kapcsolata egyrészt bizonyítja a magyar ősvallás létezését, másrészt annak kiemelt jelentőségét is. Az elolvasható világfa a magyar ősvallás jelrendszerébe tartozik és ha ez a jelrendszer már a kőkorban elterjedt a Pireneusoktól Amerikáig, akkor nyilvánvaló Pócs Éva és követőinek alapos melléfogása. A magyar ősvallás és kultúra - a hieroglifikus jelhasználat alapján - a paleolitikumtól kezdve meghatározó hatást gyakorolt az Éden területéről szerterajzó népek világnézetére, jelrendszereire és nyelveire.
Az alább látható ábrázolások egyrészt dokumentálják a honfoglalás kori világfa néhány előfordulását, másrészt bemutatják annak jellegzetességeit.
A világfát ábrázoló hieroglifikus hun mondatjelnek szerepe van a magyarországi akadémikus tudomány berkeiben most dúló, ám eredménytelen világfa vita megoldásában is. Azt illusztrálja ugyanis a mondatjel, amiről a "tudományos konszenzus" hallani sem akar. A hunoknak volt egy képszerű szójeleket képszerű szerkezetekben alkalmazó, a hun-magyar ősvallás céljait szolgáló sajátos írása, amelyet örököltek a honfoglaló magyarok és amelyet ki lehet mutatni a mai magyar népművészetben is.
A török szőnyegek jelkészlete a magyar hieroglif írásból (a kőkori ősvallás jelkészletéből) alakult ki. Ennek köszönhetőek a tapasztalható egyezések. E cikkben néhány egyezést és eltérést mutatok be a török szőnyegek jeleinek értelmezése és a magyar hieroglif írás jelei között.
születéséről és történetéről az elmúlt évtizedekben egyre többet tudtunk meg. Tisztázódott, hogy a korona abroncsát és keresztpántjait egy időben készítették, hogy stílusa alapján az avarhun kincsek sorába illik, hogy zománcképeinek legközelebbi párhuzamai a Kaukázus vidékén maradtak
fenn. 1992-ben a stíluspárhuzamok és más, elsősorban történeti adatok alapján egy szegedi előadásomban már hangot adtam ama felismerésemnek, hogy a Szent Korona mervi ötvösök alkotása, Irán hunok
által uralt északi vidékéről származik. Ezt részletesen kifejtettem az 1999-ben megjelent A magyarság
jelképei c. kötetemben is, valamint néhány további tanulmányban és cikkben.2
Időközben újabb adatokat is találtam, amelyek a korona mervi születéséről alkotott tételemet
alátámasztják. Amíg az egymásnak is ellentmondó akadémikus eredeztetés-elméletek puszta feltételezéseken alapszanak és a Szent Koronán ellenőrizhető ötvöstechnikai stb. tényekkel sincsenek összhangban; addig az ismert történeti források egybehangzóak a Szent Koronát szülő folyamat leírásakor: a
Szent Korona születését az avarhun korba teszik. A török kútfők tanúvallomása nem érthető másik koronára, korra, vagy földrajzi területre. Nincs ezeknek ellentmondó további forrás sem, amely máshová
tenné a Szent Korona készítésének helyét és korát, ugyanakkor a török adatokat más források megerősítik.
Ezeknek köszönhetően ma már a Szent Korona készítésének körülményeit és Kárpát-medencébe
vezető útját nagy biztonsággal meg lehet rajzolni. Bizonyosnak látszik, hogy ez a fejedelmi ékszer az
első avarhun honfoglalókkal érkező szabírok féltett kincse volt