Tu–95

A Tu–95 (NATO-kódja: Bear) a Szovjetunióban kifejlesztett stratégiai bombázó repülőgép. Többféle felszereltséggel, több szerepkörben is alkalmazták. A Tu–95-öst elsősorban rakétahordozó nehézbombázóként, a Tu–142 változatát haditengerészeti repülőgép feladatkörben használják.

Tu–95
Tu–95MSZ az engelszi légibázison
NATO-kód	Bear
Funkció	stratégiai bombázó repülőgép
Gyártó	Tupoljev Aviakor Taganrog aviation
Gyártási darabszám	500
Fő üzemeltetők	Szovjetunió (később Oroszország és Ukrajna)
Első felszállás	1952. november 12.
Szolgálatba állítás	1956
Háromnézeti rajz
A Tu–95 háromnézeti rajza
A Wikimédia Commons tartalmaz Tu–95 témájú médiaállományokat.

Története

A típus eredeti jelzése Tu–20 lett volna, de a gyári „95-ös típus” gyártmányjelzés a fejlesztés során annyira ráragadt, hogy végül ez lett a típusjele is.

Altípustól függően a Tu–95 más-más szerepkörben alkalmazható. Az alapkoncepció szerint a repülőgép nagy hatótávolságú nehézbombázó, így az első változatok interkontinentális bombázók, amelyek nukleáris fegyverek célba juttatására készültek. A repülőgép D és E változata felderítő repülőgép, a D változat nagy teljesítményű keresőradarral, az E változat fényképezőgépekkel van felszerelve.

A gép amerikai társaihoz hasonlóan rakéták, robotrepülőgépek célbajuttatására is alkalmas, ezt a feladatkört a G és H variánsok látták el.

Az F és J változatok tengerészeti repülőgépek, amelyeket Tu-142 típusként is jelölnek. Az F változat tengeralattjárók felderítésére és megsemmisítésére készült, a J változat pedig kommunikációs (a tengeralattjárók és a flotta, illetve a parancsnokság között) célokat szolgált.

Az egyes változatok paraméterei (hossz, súly, terhelhetőség stb.) eltérhetnek egymástól.

Fejlesztése az 1950-es évek elején kezdődött, a Tu–4 sorozatgyártásának kezdete után. A hajtóművek megválasztásánál a dugattyús motorok a túl kicsi teljesítmény miatt eleve kiestek, a sugárhajtóművekkel pedig a megkövetelt 10 000 kilométeres hatótávot nem sikerült elérni. Így a megoldás a légcsavaros gázturbina alkalmazása lett. A prototípus 1952-ben repült először, a sorozatgyártás 1956-ban indult meg.

A Tu–95-öst Oroszország és India légiereje (a tengerészeti változat esetében a haditengerészet) használja. A Szovjetunió felbomlása nyomán az Ukrajna által örökölt 27 darab Tu–95 bombázót az Egyesült Államok pénzügyi segítségével megsemmisítették.

Szerkezeti kialakítása

A Tu–95 teljesen fémépítésű, középszárnyas, hagyományos elrendezésű repülőgép. Négy légcsavaros gázturbinás hajtóművét az erősen nyilazott szárnyakba építették be. Az orrfutó a törzsbe húzható be. A törzs középső részében található a bombatér, amelyet alul ajtók zárnak. A szárnyak és a légcsavarok elektromos jégtelenítő rendszerrel rendelkeznek. A gép személyzete két, a gép első és hátsó részében elhelyezett hermetizált kabinban foglal helyet. A mellső kabinba az orrfutó nyitott futómű-aknáján keresztül lehet beszállni, a hátsó kabinba pedig a törzsön kialakított ajtón.

A Tu–95-be négy darab, a Kujbisevi Motorgyár (jelenleg: Motorsztroityel) által kifejlesztett, 11 030 kW (15 000 Le) teljesítményű Kuznyecov NK–12 légcsavaros gázturbinát építettek. A gázturbina 14 fokozatú axiálkompresszorral és 5 fokozatú turbinával rendelkezik. Az NK–12 gázturbina üzemi hatásfoka igen jó, ami kis fajlagos tüzelőanyag-fogyasztást eredményez. A takarékos üzemű légcsavaros gázturbinának köszönhetően a gép hatótávolsága meghaladja a 10 ezer km-t. Egy-egy gázturbina egymással ellentétesen forgó, koaxiálisan elhelyezett négytollú légcsavart hajt meg egy bolygóműves reduktoron keresztül. Az OKB–150 tervezőiroda (ma: Aeroszila) által tervezett AV–60K típusú légcsavar átmérője több mint 6 m. Az üzemanyag a gép törzsében és a szárnyakban kialakított 74 db rugalmas falú üzemanyagtartályba tankolható. Az eddig épített legnagyobb teljesítményű repülőgép-hajtómű igen zajos, így a Tu–95 a világ egyik leghangosabb repülőgépe.

Fegyverzet

Gépágyúk a farokban

A Tu–95 maximális fegyverterhelése 12 000 kg. Az első sorozatgyártású változata gravitációs légibombákat hordozott. A bombatérben felfüggeszthető legnagyobb légibomba 9000 kg-os. A bombázó önvédelmi fegyverzete 23 mm-es gépágyúkból áll. Ezek száma típusváltozattól függően kettőtől hatig változhat, a gépágyú típusa AM–23 vagy GS–23.

A Tu–95KD és Tu–95–20 változatok a K–20 fegyverrendszert hordozzák, az ehhez tartozó rádiólokátoros irányítású, atomrobbanófejes H–20 robotrepülőgéppel, amely 300–600 km távolságban lévő célok ellen alkalmazható.

A Tu–95 MSZ változatokon jelent meg a H–55 robotrepülőgép. A Tu–95MSZ6 a bombatérben elhelyezett forgótárban hat robotrepülőgépet hordoz. A Tu–95MSZ16 változat 16 db robotrepülőgép hordozására képes, a bombatérben lévő hat darab mellett a szárnyakon kialakított négy tartóra további tíz darab H–55 függeszthető.

A Tu–95V, mindössze egy példányban készült változat kifejezetten az 50 Mt hatóerejű termonukleáris Cár-bomba hordozására készült. Az 1961. október 30-i kísérleti robbantást követően ez a Tu–95-ös gyakorló gépként szolgált tovább, az 1980-as évek közepén kiselejtezték.

Típusváltozatok

Hajtómű

• «95–1» – prototípus 2TV–2F légcsavaros gázturbinával (1952);
• «95–2» – prototípus TV–12 légcsavaros gázturbinával (1955);
• Tu–95 (NATO–kódja: Bear–A) – sorozatgyártású változat, hagyományos bombafegyverzettel (1955);
• Tu–95A (Bear–A) – atomfegyverek (légibombák) hordozására alkalmas stretégiai bombázó változat, különleges festéssel, átalakított bombatérrel, és a személyzetet a fényhatástól védő kialakítással (1956);
• Tu–95K (Bear–B) – H–20 robotrepülőgépek hordozására alkalmas változat (1956);
• Tu–95KU – a Tu–95K gyakorló változata (1956);
• Tu–96 – nagy magasságú és növelt sebességű kísérleti változa, sorozatban nem gyártották (1956);
• Tu–95N – az RSZ hangsebesség feletti bombázó hordozására szolgáló változat (1956);
• Tu–116 – nagyhatótávolságú utasszállító változat (1956);
• Tu–95M – NK–12M légcsavaros gázturbinákkal felszerelt sorozatgyártású változat (1957);
• Tu–95V – az 50 Mt-ás termonukleáris Cár-bomba hordozására kialakított repülőgép (1959);
• Tu–95KD – a H–20 robotrepülőgépet hordozó Tu–95K légi utántöltésre alkalmassá tett változata (1961);
• Tu–95RC (Bear–D) – haditengerészeti felderítő változat (1962);
• Tu–95MR (Bear–E) – stratégiai felderítő változat (1964);
• Tu–95KM (Bear–C) – a Tu–95KD H–22M robotrepülőgépre átfegyverzett és modernizált fedélzeti rádióelektronikai berendezésekkel felszerelt változata (1968);
• Tu–95LAL – repülőgépek nukleáris hajtóműveinek kísérleteire szolgáló, atomreaktorral felszerelt „repülő laboratórium”;
• Tu–95MSZ, Tu–95MSZ6 és Tu–95MSZ16 (Bear–H) – A H–55/RKV–500A robotrepülőgépek hordozására alkalmas változat (1979). Az orosz stratégiai légierő alaptípusa.
• Tu–114 (Cleat) – a Tu–95 bázisán kialakított utasszállító repülőgép (1960);
• Tu–126 (Moss) – légtérellenőrző repülőgép a törzs felső részére szerelt nagyhatótávolságú rádiólokátorral (1962);
• Tu–142/Tu-142M (Bear-F) – tengerészeti felderítő és járőr-repülőgép (a szovjet terminológiában: tengeralattjáró-elhárító repülőgép), a Tu–142M2, Tu-142M3 és Tu–142M4 változatok tengeralattjáró-elhárító fegyverrendszerrel rendelkeznek (1963)
• Tu–119 – Nukleáris üzemű Kuznyecov NK–14A légcsavaros gázturbinával felszerelt kísérleti repülőgép terve, nem épült meg.

Források

• Raduga Kh-58 (AS-11 Kilter) – A FAS.org típusismertetője

További információk

• A hajtóműveket gyártó Motorsztroítyel honlapja (oroszul)
• A légcsavarokat kifejlesztő és gyártó Aeroszila honlapja (oroszul)
• Orosz légicsapás Szíriában Tu-95 gépek bevetésével, 2015. november, videó

Kapcsolódó szócikkek

• Tu–114
• Tu–119