George Monck

George Monck, Albemarle első hercege (Merton kerület, 1608. december 6. – London, 1670. január 3.) a 17. század közepének egyik legismertebb angol katonája, a második angol–holland háborúban az angol flotta főparancsnoka.

George Monck
Született	1608. december 6. Merton kerület
Elhunyt	1670. január 3. (61 évesen) London
Állampolgársága	angol
Házastársa	Anne Clarges
Gyermekei	Christopher Monck, 2nd Duke of Albemarle
Szülei	Elizabeth Smith Thomas Monk
Foglalkozása	fegyveres erők tagja politikus
Tisztsége	Anglia parlamentjének tagja Member of the Privy Council of Ireland Member of the 1653 Parliament Member of the April 1660 Parliament Lord Lieutenant of Devon (1660. július 23. – 1670. január 3.)
Kitüntetései	a Royal Society tagja térdszalagrend
Halál oka	ödéma
Sírhelye	Westminsteri apátság
George Monck aláírása
A Wikimédia Commons tartalmaz George Monck témájú médiaállományokat.
Sablon • Wikidata • Segítség

Samuel Cooper († 1672): sir George Monck

sir George Monck (rézmetszet, 1787 körül)

Willem Hermansz van Diest: A leghorni csata (1653. március 14.)

Heerman Witmont: A gabbardi csata (1653. június)

sir George Monck 1660 körül

Élete, katonai pályafutása

Ifjú évei

Devonshire megyében született egy jó családból származó, de elszegényedett nemes, Sir Thomas Monk második fiaként. Fiatalon menekülnie kellett otthonról, mert megverte a megye helyettes seriffjét, aki (szerinte igazságtalanul) fogdába zárta apját. Amint ez ilyenkor szokásos volt, katonának állt, hogy elkerülje a felelősségre vonást.

I. Károly katonája

Önkéntesként szolgált 1628-ban a cadizi expedícióban, és kitüntette magát a Ré-szigeti csatában.

1629-ben csatlakozott a spanyolok ellen harcoló holland sereghez, amelynek hamarosan megbecsült parancsnokává vált.

1638-ban vissza kellett térnie Angliába, mert összeveszett Dordrecht város elöljáróival. Odahaza alezredesi rangban a newporti ezredbe osztották be.

1640-ben a skótok elleni háborúban ismét kitüntette magát, majd a következő évben immár ezredes rangban az ír felkelők ellen vezényelték. Rövid ideig Dublin kormányzója is volt, de árulás vádjával letartóztatták, és Bristolban bebörtönözték. A bíróság előtt tisztázta magát, és a kitörő polgárháborúban a király egy sereg vezetését bízta rá. 1644-ben a parlamenti erők fogságába esett, és a következő két évet a londoni Towerben töltötte.

A parlament szolgálatában

1646-ban felkérték, hogy csatlakozzon az ír felkelők ellen harcoló sereghez. Mivel nem a király ellen kellett harcolnia, sok társához hasonlóan Monck is úgy érezte, hogy ez a megbízás nem ellentétes a királynak tett esküjével, és kiszabadulhat a fogságból. Írországban régi barátja, Lord Lisle segédtisztje lett, majd Ulster tartomány kormányzója. Egy ideig sikerült féken tartania a lázadást, de a király kivégzése után olyan sokan hagyták el a parlament seregét, hogy Monck kénytelen volt fegyverszünetet kötni a lázadókkal, bár tudta, hogy ezt a parlament nem fogja jóváhagyni. Bár seregének nagy része átállt a királypártiak oldalára, Monck hűséges maradt megbízóihoz, és visszatért Angliába. Ott hadbíróság elé állították, de az várakozásának megfelelően felmentette. Az írekkel kötött fegyverszünetet (ugyancsak várakozása szerint) nem fogadták el.

Ezután a skót hadjáratban vett részt, és Cromwell távozása után egy időre ő lett a sereg parancsnoka. 1652-ben betegsége miatt vissza kellett térnie Angliába; első tengeri beosztását felépülése után kapta meg.

Az első angol–holland háborúban

A „tengeri tábornokok” egyikeként tíz nappal azután, hogy először hadihajóra szállt, 1653 márciusában megtámadott egy nagy holland konvojt. A három napos portlandi csatában legyőzte Maarten Tromp flottáját, és bár a konvojt nem sikerült elfognia, elsüllyesztett 12 holland hadihajót, felszabadította a Csatorna kikötőit. A „tengeri tábornokok” gyorsan és hatékonyan szervezték át az angol flottát: a korábban jellemző rendetlenséget, szervezetlenséget és egyéni harcászatot megszüntették, és a szárazföldi hadseregben szokásos fegyelemmel váltották fel.

A három hónappal később, 1653 júniusában vívott a gabbardi csatát ismét az angolok nyerték meg, de elesett Richard Deane, a flotta parancsnoka, akitől Monck vette át a hajóhad vezetését. A schenevingeni győzelem és a békekötés után visszatért a szárazföldre, és feleségül vette Anne Clargest. Felesége alacsony sorból származott, és (ahogy Samuel Pepys írta naplójában) „minden báj nélküli, lompos nő” volt, akit a látogatók rendszeresen Monck házvezetőnőjének néztek. Házasságukból egy fiú született: Christopher Monck.

Szerepe a restaurációban

1654-ben Monck leverte a skótok lázadását, majd öt évig ő maradt a tartomány kormányzója. A Cromwell halála utáni zűrzavarban először annak fiát akarta támogatni, de rájött, hogy az ifjabb Cromwell messze elmarad apjától, úgyhogy inkább passzív maradt, és csapatait gondosan kézben tartva várt Edinburghban. Elutasította a királypártiak közeledését, de a parlament mellett sem kötelezte el magát. Nemsokára Charles Fleetwood és John Lambert vezetésével lázadás tört ki a parlament ellen. A lázadók Monckot is csatlakozásra szólították fel, ő azonban nemhogy elutasította az ajánlatot, de aktívan fel is lépett a lázadók ellen: kimozdult Skóciából, és a történelemben szinte példa nélkül álló módon, egyetlen puskalövés nélkül verte szét Lambert seregét úgy, hogy kiváló manőverekkel először szétszakította, majd a kisebb részeket körülzárta, és vagy feloszlatta, vagy saját seregébe olvasztotta azokat. Elvágta ellenfelének utánpótlási vonalait, mire a had az ellátás és a zsold hiánya miatt bomlani kezdett. Ezután Monck úgy vonult be Londonba, hogy senki sem tudta, mit is akar. Titokban támogatásáról biztosította a royalistákat, de elutasította, hogy felesküdjön a Stuart-házra. Nem szegült szembe nyíltan a parlamenttel, de minden eszközzel igyekezett azt gyöngíteni. Végig szilárdan kézben tartotta a helyzetet, és végül elérte, hogy a „hosszú Parlament” feloszlassa magát, és új parlamentet hívjanak össze. Ennek képviselőit úgy válogatta meg, hogy a royalisták kerüljenek többségbe. Ezután kapcsolatba lépett Károllyal, aki a bredai nyilatkozatban elfogadta Monck javaslatait és feltételeit. Az új parlament 1660 május elsején megszavazta a monarchia visszaállítását, és ezzel elhárították egy új, az előzőhöz hasonlóan véres polgárháború veszélyét.

1661-ben még leverte a Thomas Venner vezette lázadást, majd közreműködött az immár fölösleges sereg feloszlatásában.

A második angol–holland háborúban

1665-ben, a nagy londoni pestis után egy időre ő lett a város kormányzója, majd ismét tengerre szállt. Jakab yorki herceg leváltása után társparancsnokokként Monck és Rupert herceg vezényelte az angol flottát: a két egykori ellenfél és régi barát együttműködése mindvégig kifogástalan volt. A négynapos csatában vereséget szenvedett de Ruytertől, ám a Szent Jakab-napi csatában visszavágott neki. A medlayi rajtaütés idején a már beteg Monck Chathambe sietett, és megpróbálta megszervezni a város védelmét, hogy meggátolja a hollandok további előrenyomulását. Ezek után már gyakorlatilag csak a magánéletének élt, bár hivatalosan még ő volt a kincstár első főbiztosa.

1670. január 3-án halt meg vízkórban.

Kitüntetései, emlékezete

A restaurációban játszott szerepéért hálás II. Károly címekkel, rangokkal és kiváltságokkal halmozta el, mint például:

• Monck bárója,
• Torrington earlje,
• Albemarle hercege,
• udvari főlovászmester,
• a hadsereg főparancsnoka;

Rengeteg kitüntetést is kapott (a térdszalagrend lovagja stb.). 7000 fontos évjáradéka óriási összegnek számított.

Források

• A négy napos csata, 1666
• British History: battle of Portland