Csoportnyelv

A csoportnyelv a nyelv egyes társadalmi csoportokon, továbbá foglalkozási és tudományágakon belül kialakult – a köznyelvtől csak szókincsének egy részében eltérő – változata. A csoportnyelveknek két fő típusát tartják számon: a szlengeket (például a tolvajnyelvet, a diáknyelvet) és a szaknyelveket (orvosi nyelv, bányásznyelv stb.) A csoportnyelvek legjellemzőbb sajátossága, hogy csak szókincsből állnak, nem önállóan beszélhető nyelvváltozatok, használatukhoz szükség van egy bázisnyelvre is. A csoportnyelv szélesebb társadalmi körben használt változata a rétegnyelv.

A magyar nyelvészetben használt csoportnyelv szakszót a szociolingvisztika terminusai közül a regiszternek és a szociolektusnak szokták megfeleltetni, bár ezekkel nem teljesen azonos fogalmat takar.

Források

• A magyar stilisztika útja. Sajtó alá rendezte, a lexikont írta és a bibliográfiát összeállította Szathmári István. Budapest, 1961.
• Grétsy László: A szaknyelvek és a csoportnyelvek jelentősége napjainkban. In: A magyar nyelv rétegződése. (A magyar nyelvészek IV. nemzetközi kongresszusának előadásai). I–II. Szerk. Kiss Jenő és Szűts László. Budapest, 1988. 85–107.
• Hajdú Mihály: A csoportnyelvekről. (Magyar Csoportnyelvi Dolgozatok 1. sz.). Budapest, 1980.
• Trudgill, Peter: Bevezetés a nyelv és társadalom tanulmányozásába. Szeged, 1997. ISBN 963-7171-738
• Világirodalmi lexikon. II. kötet. Főszerk. Király István. Budapest, 1972.