A csóró Alajos százezer forintot keres havonta, Béla száznegyvenkilencezret, Cecília százötvenegyezret, Dorottya kétszázezret, a plutokrata Elemér pedig egymillió-négyszázezret. Vajon az olvasó (vagy tizenéves gyermeke) ki tudja-e számolni, mennyi ötük átlagkeresete? Ki bizony: (100+149+151+200+1400)/5=400 ezer. Amikor az ötük által alkotott kicsiny társadalomban a kormány adó alá vonja a családi pótlékot, megvonja a gázártámogatást vagy megváltoztatja a jövedelemadó-kulcsokat, az újságírók rögtön azt kérdik, hogyan hat az az átlagkeresetre. Ez persze érdekes egy csomó szempontból, de a legfontosabból, a politikaiból nem az.
Az átlag ugyanis nincs középen. Példánkban négyen vannak a (négyszázezres) átlagkereset alatt, és csak egy, Elemér, fölötte (de ő nagyon). Ha egy intézkedés az átlag alattiakat sújtja, az érintheti a szavazók jóval több mint felét.
Középen Cecília van, a jóval átlag alatti 151 ezrével. Annyiban van középen, hogy ugyanannyian keresnek kevesebbet nála (ketten: Alajos és Béla), mint ahányan többet (Dorottya és Elemér). A statisztikusok úgy mondják, bár az átlagkereset 400 ezer, a mediánkereset, a sorba rakott keresetek közül a középső, 151 ezer.
Demokráciában a politikus embereket számol, hiszen egy ember - egy szavazat.
Az, hogy hogyan viszonyul egymáshoz az átlag és a medián, attól függ, hogyan oszlanak el a számok: ha szimmetrikusan (például: 100, 150, 200, 250, 300), az átlag és a medián egybeesik. Ha az egyik irányban az eloszlásnak hosszú a farka (így mondják, bocsánat) - úgy, ahogy a fenti példában: négyen hasonló összegeket keresnek, egy meg sokkal többet - az átlag abba az irányba tér el a mediántól, amerre a farok elnyúlik. Gondoljuk el, ha Elemér nem egymillió-négyszázezret keresne, hanem kétmilliót, a többiek keresete pedig nem változna, az átlag tovább nőne, a középső polgár fizetése, a medián pedig maradna ugyanannyi.
Miért fárasztom az olvasót mindezzel? Egyrészt hadd tanuljon egy kis statisztikát, kérkedhet vele a kerti partin. Másrészt: amikor sokakat érintő intézkedéseken morfondírozik, a néppárti politikust ösztönösen a medián érdekli, nem az átlag.
A megérzést alátámasztja az elmélet is. A politikai gazdaságtan mediánszavazó tételét először Duncan Black fogalmazta meg, 1948-ban. Ha két párt a szavazatok többségét akarja megszerezni, és a szavazók egy politikailag releváns dimenzió (bal-jobb, alacsony-magas adók kedvelői, szegény-gazdag stb.) szerint rendezhetők úgy sorba, hogy mindegyik a saját pozíciójához legközelebbi pártra adja szavazatát, akkor mind a két párt ugyanazzal a platformmal indul majd a választáson: a középső, azaz a mediánszavazó preferenciáinak megfelelő programmal. Mind a kettő majdnem ugyanazt ígéri: azt, amit a mediánszavazó hallani vágy. Majdnem, mert az egyik párt a mediánszavazó vágyaitól egy hangyányira emerre, a másik egy hangyányira amarra foglal el pozíciót - így mindkettő bebiztosítja magának a mediánszavazótól egyik oldalra levők támogatását. És így lesz övék a szavazatok legalább fele.
Tekintsünk most el a bővítési lehetőségek megvitatásától - mi jön ki a modellben, ha nem egy, hanem több dimenzióba rendeződnek az emberek szavazóként való viselkedésére ható értékítéletek; ha az emberek otthon is maradhatnak a választás napján; ha több mint két párt (Jobbik!) vesz részt a játékban és a többi - és maradjunk meg annál, hogy két tömegpárt versenyez a szavazók kegyeiért. Két párt tehát, amelyeket nem az átlag érdekel, hanem a mediánszavazó zsebébe bámulnak idegesen, és az ő pozíciójához igazítják, amit ígérnek és amit művelnek. Ezen belátással térjünk vissza szegény Alajos, jómódú Elemér és három köztes polgártársuk, közülük is főleg a medián Cecília alkotta társadalomhoz.
Ha jövedelem vagy vagyon alapján rakjuk sorba a népet, élhetünk azzal a további primitív feltételezéssel, hogy a baloldali párt a mediánszavazót és a szegényebbeket, a jobboldali a mediánszavazót és a nála gazdagabbakat igyekszik meghódítani.
Vajon ha azt játsszuk, hogy 2006 van, és az államkötvények vásárlói idegesen követelik a kormányon levő, baloldali párttól, hogy kerülje el a csődöt, és ha a költségvetési kiadásokat nem is csökkenti, legalább a bevételeket növelje, kire vet ki a baloldali kormány 2007. január elsejétől négyszázalékos, a személyi jövedelemadót növelő különadót? Világos, hogy nem mindenkire, csak az évi hatmilliónál többet keresőkre: a gazdag Elemérre! Ezt e példában akár úgy is teheti, hogy a négyszázezres átlagbért és az afölötti jövedelmeket sújtja magasabb szja-kulccsal. Esetleg még a kétszázezret kereső Dorottya is fizethet. A sajtó hörög majd: különadó sújtja még az átlagbért is! De a politikus tudja, amit tud: Alajos meg Béla az ő embere, a lényeg, hogy Cecíliát, a kulcsfontosságú mediánszavazót ne érintse az emelés, és meglesz a többsége. Elemér és Dorottya amúgy sem szavazott a baloldali pártra.
És mi a helyzet a kizárólag a szegény sorsú Alajost sújtó átrendezéssel - aki ezentúl természetben kapná a szociális segélyt? A modell szerint, ha fogcsikorgatva is, még mindig stabilan a baloldali párt lesz vonzóbb számára, csak arra kell vigyázni, hogy Cecíliát, akinek a preferenciái meghatározzák, mi is két párt irányvonala, ne érintse a dolog.
Ha ugyanennek a pártnak osztogatni támad kedve (azt osztaná, amit Elemértől elvett), megint csak hiába szólnak emberiességi vagy szociálpolitikai érvek amellett, hogy a legszegényebbeknek juttasson. Hisz ők amúgy is az uszályában voltak - inkább úgy szeretne támogatni, hogy az elérje medián-Cecíliát is, akin a következő választás megfordul.
A válságtól sújtott szegényeken segíthet a baloldali kormány úgy is, hogy megemeli a nekik szóló segélyek összegét (a munkanélküli- vagy a szociális segélyt), vagy csökkenti a csak az alacsony keresetűeket terhelő adókulcsot (már ha az Alajosok adóznak egyáltalán). De segíthet úgy is, hogy csökkenti a zsömle és a joghurt áfáját. Vajon melyik módszer lesz a vonzóbb? Aki azt válaszolja, hogy a baloldali párt nyilván a segélyt emeli, hiszen azt kapják azok, akiket a válság legjobban sújt, nem érti a mediánszavazó-logikát, és sose lesz belőle sikeres baloldali néppárti politikus. Cecília, akin a választás megfordul, nem húz segélyt, viszont eszik zsömlét. A jó megoldás tehát az áfacsökkentés, hisz annak Cili is hasznát látja.
Az ingatlanadó modellezését az olvasóra hagyom. Annyit segítek: csak Elemér háza ér több mint harmincmilliót.
Mindezek olvastán hányinger kerülgeti az ép erkölcsi érzékű olvasót? Amíg mélyeket lélegez, gyorsan megemlítem: az a feltevés, hogy a két párt a szavazatok többségét akarja megszerezni, annyit tesz: egyik pártot sem motiválja se jobbítási vágy, se ideológia, se semmi más, csak az, hogy megszerezze/megtartsa a többség szavazatát, és ezáltal a hatalmat.
De hát ez nyilvánvalóan így kell, hogy legyen.
Úgy értem, a modellben.
(megjelent a Magyar Narancs 2009 június 11-i számában)
